Kép-vázlat

Nem tudom, hogyan kell festő naplót írni, vagy egyébként írni a festészetről, mivel  művészettörténeti szövegekkel alig tudok kezdeni valamit, csak jelenlét-korszakolást ismerek, pontosabban azt tartom reálisabbnak, mivel -és akkor itt van az első paradoxon- posztmodern szemléleten belül minden gyanús és minden próbája a megkérdőjelezés...

Egyszer találtam egy festő blogot, aminek nagyon megörültem, mert azt képzeltem, valaki más eredetisége mértékadó lehet. Az első bejegyzés, már mindjárt nagyon nem tetszett. A szerző leírta látogatását frissen elhalálozott barátjának műtermében, amit talán az özvegy engedélyezett... Az állványon még ott volt a félig kész tájkép, palettára rászáradt a kinyomott festék, az ecset pedig terpentinben ázott, mintha csak az imént hagyták volna abba a munkát.

Az ablakon besütött a nap,  fénypászmában porszemek táncoltak, ami nyilvánvalóan a mullandóság és pillanatnyi halhatatlanság, időtlenség-képzet jelképe.

Nem nagyon emlékszem további részletekre, amikor műtermet szentélynek neveznek,  falnak támasztott képek a látogatót vagy riportert eufóriával töltik el, és ez az eufória ráadásul gyásztérben mozog, akkor én menekülni kezdek.

Menekültem is, ám néhány nap múlva visszatértem, mert kíváncsi voltam, másvalakinek aki művész, milyen a nyelvi szerszámos ládája. Ez nem derült ki, talán mert rájött, hogy semmilyen, érdektelen módon köznapi. Feltett viszont egy végtelenített videót, amolyan performansz szerű képi esszét, amiben autó szélvédője mögötti akciókamera, falú vagy kisváros üres utcáin való száguldozást mutatja, céltalan, útvesztő-szerű kanyargást, önmagába való visszatérést...

Elámultam, mert ez a két bejegyzés, ami azután nem folytatódott, mert folytathatatlan volt, együtt zseniális analógiát mutatott. 

Nem tudom mindez mennyire volt tudatos, vagy öntudatlan!

A bennem keltett leágazás Keserű Ilona felé mutatott....