Rékai Zsolt: GenAI munka

Irtózatos sebeséggel fejlődik a mesterséges értelem. Most jön ki az a verzió, amelyik szóban kommunikál és képes érzelmek kifejezésére és érzékelésére. Ugyanakkor a Google megépítette a kvantum számítógépet, ami már nem kettes számrendszer alapú, hanem hálózatban működik, mint az emberi agy.

Zárójelben említem, vagy húsz évvel ezelőtt nyilatkozta egy magyar mérnök, hogy olyan processzort hozott létre, amit szerinte közvetlenül az emberi agyhoz lehet csatlakoztatni, az akkori processzorok teljesítményét ezerszeresen meghaladja, és teljesen máshogyan, hasonlóságok alapján, asszociatíve lehet programozni.

A riporter megkérdezte, mikor lesz ebből polgári felhasználás?!

A feltaláló azt válaszolta, mindig a katonai felhasználás az első, a hagyományos processzorok gyártási technológiájának ki kell futni, és ezek alapján esetleg évtizedekről lehet beszélni.

Amennyiben ez komolyan vehető, az újdonság gyakran ősrégi, mire a felsőbb régiókból alácsorog.

Azért zárójel a zárójel, mivel az az avulás ideje is lehet exponenciális. 

                                                       Rékai Zsolt: GenAI munka

Azt olvasom, hogy azért nincsen, azért nem érdemes könyvet írni, mesterséges értelemről, mivel mire megjelenne, már el is avult.

Engem változatlanul dolog képalkotási része érdekel, és naponta számos generálást végzek. A tapasztalat részben megújul, bizonyos értelemben el is avul, azonban energiabefektetés nem megspórolható.

Rékai Zsolt: GenAI munka

Azért nem megspórolható, mivel nem csupán eszköz fejlődik gyorsan, hanem esély van arra, hogy  felhasználó művész is új referenciákat szerezzen vizuális világlátás terén.

Arra gondolok, hagyományos festői munka havonta (mondjuk- nálam-...) produkált két festményt. Ezek tapasztalatai alapján fejlődött mentális reprezentáció.  Jó esetben eredeti, színes és változatos sorozatok jöttek létre.
Jó esetben nem született túl sok piacképtelen kísérlet.
A fenti rutin tükrözte egyén és világ kölcsönös dinamikáit. Feszített, de azért nem túl gyors dinamika-időt (is).

 Mesterséges értelem segítségével létrejövő látvány azonnali, még akkor is szélsebes, ha húsz-harminc korrekcióval jön létre az elvárt eredmény. A szinthez tartozó lécet, mindenkor (az) ember teszi fel, és közben képileg és szakmai vonatkozásban, nyelvileg is fejlődik, új építkezési metódusokat alakít ki.

 Hasonló variációktól eltekintve napi négy öt elfogadható színtű munkát tudok létrehozni, talán tízszeresre tehető (köztes) munka-kép generálásán keresztül, és akkor szoktam leállni, amikor formailag, tartalmilag beletrafáltam valamibe.

Amit egy hónap tekintetében művészeti kivitelbe konvertálok, az ma sem, több, mint két három festmény.

Nem  darabszám mennyisége nőt, hanem  létrehozás közbeni belső, szakmai párbeszéd a "GenAI-val", ötletelés, képalkotási variációk sebessége. A sebesség gyors avulást is jelent, ami pár hónappal ezelőtt kielégített, és talán meg is festettem volna,- ha van rá elég idő,- ma már csak, mint áttekinthető tendencia érdekes.

                                                     Rékai Zsolt: GenAI munka

Rékai: AI-val generált kép

„Hogyan ábrázolnád, hogy színes gubancok vesznek körül, de nem kívülről, hanem belülről látom.”

Ezt a kérdést tettem fel a mesterséges intelligenciának, amikor a Keserű Ilona féle létgubancokról gondolkodtam. Ez a kérdés az életben nagyon sokszor felmerül, és nagyon sok következménye van.

Mivel a spontán válaszadás, az értelmezés, sőt a dolog megélése tanult módon automatikus, ezért, hogy Heidegger hasonlatával éljek: tudományos szempontból, ha le kell nyomni a kilincset, le kell győznem  kilincs és közöttem lévő távolságot, erőt kell kifejtenem. Köztes cselekvéssort természetesnek, éppen ezért semmisnek vesszük, és azt mondhatjuk: Lenyomtam a kilincset!

Ugyan ez az ember (mi?!) evidensnek tekinti, hogy van szubjektív és objektív világ. Anélkül, hogy tovább erőltetném a filozófiát, gyorsan elmondom: Heidegger nem hitt dualitás ezen metafizikai alaptételében, és azt írta: A világ bennem van és én a világban!

A kétféle nézet, szubjektum és az objektív világ legyűrése, a létező világ kolonizációja, vagy pedig az azt teszem a világgal, ami nekem is jó, és világnak is, ha nem akarok átkerülni Szürreáliába?!

A szürrealisták úgy alkalmazták a vizuális formációt, hogy megfestették  belső világukat, amire ablak a kép kerete volt, de előfordult, hogy  belső világra Max Ernst ablakot festett, amin keresztül  szürrealisták nézték, a külső világban botrányt keltő jelenetet.

(Feliratot az AI-tette hozzá!!)

A probléma tehát nem új, a tapasztalat belsődleges, a belső tapasztalat kifejtése viszont absztrakt, külső, elvonatkoztatást igényel.

A dolog meggondolása azért is érdekes, mivel nem lehet általánosítások alapján, egyetlen nézőpontból egész világra egyetlen ellentmondásmentes narrációt ráhúzni.

Eszembe jut művészettel kapcsolatos tanulmányaim elején, művészet-pszichológiai megközelítés.

Már az óvodában kiderül ki a konform és ki a non konform egyén. A konformisták keresnek egy erős kezű dominánst, és a védelme alatt játszanak. Aki nem része ilyen közösségnek az egyedül marad, és vagy megküzd a kívülállás nehézségeivel, vagy belebetegszik.

Aki megküzd, az megtanulja az elvont, eredeti gondolkodást. Mérnök lesz, esetleg művész és a produktumai miatt hasznos, elismerten hasznos a közösségnek.

Ahhoz, hogy valamit látni lehessen, nem maradhatunk vele, benne, hanem el kell távolodni.

A kívülálló olyasmit lát, amit csoporton belül nem lehet, mivel ott  csoportérdek vezérel.

Max Ernst festménye botrányt keltett, -vallási szempontból az is, -ám mi van, ha  felháborodok azt nem vették észre, hogy tükörbe néznek, és a saját egységesnek vélt világképükön akkora a rés, hogy azon keresztül ki-be vonulászhat egy egész birkanyáj.

Nem tudom, hogyan van ez?!

 Egyik pillanatban bonyolultnak tűnik, és mivel nem szoktam ilyesmi elől elfutni, a másik pillanatban elkezdem kibontani a gubancot. Nem vagyok az a húszárvágásos fickó, akiknek Nagy Sándor lehetne a példakép, és durr bele, már meg is vannak a kötélvégek, hanem inkább az a molyólos fajta, aki addig rakosgatja a színes gombolyag fellazult íveit, ameddig elfelejti, milyen szövegszövet felé indult, és a Möbius szalagon is talál elágazást.

Rékai Zsolt: AI-val komponált kép

Keserű Ilona festőnő, aki egyre jobban ismerté válik a nemzetközi piacon, egyszer ókori temető sirkővén látott egy ábrát. A halott stilizált fekvő alakja felett lebegett egy gubanc. Ilona rájött, hogy ez az absztrakció az élet kívül nézete, és a szalag ívei és átkeresztezései,  az életút átkeresztező visszatérései, amit felfoghatunk emelkedő spirális körkörösségnek, de ha kevésbé vagyunk optimisták, és a halott jelenlétét sem felejtjük el, marad az eredeti utalás.

Ilona aztán életművet épített erre a látványra, nagyon sok festménye ez a kívülnézeti színes kavargás, ami az eredeti egyszerű absztrakció életbe tágítása. 

Ezen sokat gondolkoztam, lehet e a kívülnézet helyett belülnézet, ami nem folytonosan az egész életművel számol, csak a jelenlét potenciáljaival, annyival, amennyit  múltból kézben lehet tartani, és a jövőbe kihelyezett célokkal, amelyekhez el lehet futni, megnézni, mennyivel vannak jobb állapotban a befektetett energiáktól, vagy egyszerűen fel kell adni, mert ezek a visszatérések pusztán energialefolyók.

Ilyen szálelnyelődés, -ha most azt képzelem, -személyes használatra megtaláltam Nietzsche „örök visszatérés” ki nem fejtett tanításának kulcsát, mert sejthető, az a halhatatlanság átemelhetetlen, filozófiába emelhetetlen rámutatottsága,  mi pedig ha nem is a dolog átellenénél, a köztesénél tartunk.

Hogyan ábrázolnád, hogy színes gubancok vesznek körül, de nem kívülről, hanem belülről látom, mint egy szoba ami körülvesz!?

Gyorsan megnéztem Keserű Ilona életművét, már amennyit az internet megmutat belőle, és bár fogadást mernék kötni rá, hogy felmerült benne  nézőpont probléma, és van is ilyen utalás, az csak kifejtés nélküli rámutatás, néhány kényszínű forduló ismerőssége.

Azért tettem kísérletet mesterséges intelligenciával, és megkértem belülről láttatásra, de csak a paradoxont támasztotta alá, a képzetes és kifejtetlen érzést, ami van, azt nem lehet belsődleges, csak külsődleges módon kifejezni...

                                            Rékai Zsolt: AI-val komponált kép

Rékai Zsolt: Mesterséges inteligenciával létrehozott kép.

Kezembe került egy könyv: Murakami Haruki japán író könyve, aki nem akar sem szépen, sem bonyolultan fogalmazni. Agota Kristofra hivatkozik, akinek hasonló az irodalmi nyelvezete.1956-ban Svájcba menekült és franciául kezdett írni, ami számára egy idegen nyelv volt, olyasmi amit kényszerből tanult meg, és így hiányoztak a nyelvi bravúrok. Illetve éppen az volt a bravúr, hogy rövid tőmondatokban írt, pontosan. Haruki utal rá, az volt az érzése, hogy valami fontos kimard a szövegből, és ettől az egész titokzatos és nosztalgikus.

A párhuzam az volt, hogy Harukit zavarta a japán anyanyelv bősége, és amikor valamit ki akart fejezni, olyan nyelvi tömeg áradt, hogy „összeomlott a rendszer”. Ezért angolul kezdett írni, és azt fordította vissza, megörizve a nyelvi puritanizmust, és ezzel rátalált saját irodalmi stílusára.

A megoldásra magától jött rá, Agota Kristóf olvasása később jött, és így talán a magyar szerzőé az elsőbbség, de öszintén szólva, nem olvastam Agotát, nem tudok franciául, és festészetből tudom, támad egy vízuális ötletem, és mire megvalósítanám, elém kerül egy meglehetősen hasonló festmény, nem is olyan ritka, hogy tértől és időtől függetlenül egyforma eredményre jutnak emberek.

Talán a varrógépről halottam, közel egy időben adtak be két nagyon hasonló szabadalmat, azután agyalhat az utókor, kié az elsőbbség.

Amikor a varrógépről olvastam, vélhetően ugyan ott vetették fel, de az is meglehet, máshol is, hogy az adott történetiségen belül, adott szinten és helyzetben megfogalmazódnak társadalmi szükségszerűségek, és ezekre érkezik megfelelő emberektől megfelelő válasz.

Ha nem Napóleon, akkor Adolf Hitler. Teljesen mindegy idő intervallum, vagy azon belüli szétcsúszás, ott talán csak történetileg érdekes a név, bárki lehetett volna, a válasz az volt, hogy Europa egyesítése katonai erővel úgy-ahogyan, de a keleti területek kemény dió.

Íróként el kellene képzelnem milyen festő vagyok, az (igy) szöveg és kép egymásba játszása, és ez minden kibontásában izgalmas elkülönbözés, nem pedig kiméra. Az egymásba játszás, mint munkamódszer személyes.

„Egy varrógép és Napóleon transzhumán szervesülése.” Arra kértem a mesterséges intelligenciát, generáljon valamit, de amit generált az nem a mi gondolatmenetünk alapján történt, hanem saját algoritmus asszociációk alapján.

Ugyan az történt amit akkor csinált, amikor Lautrémont közismert mondása alapján, kíváncsi lettem, mit jelent a szürrealista szép, és beírtam promtnak a szürrealisták jelmondatát: „Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon” –

A mesterséges intelligencia néha nagyon bugyután direkt, néha pedig elképesztően kreatív. Amit használok leginkább, az a kipróbáltabbak között a legintelligensebb, talán nem a legszebb festményfelületet képezi meg, azt másik jobban csinálja, de néha egészen elképesztő, nyakatekert kifejezésekből is lenyűgöző tartalmi összetételeket szervez, ha nem is azt amit gondoltam, de olyat amit azután némi nyelvi finomítgatással közös műalkotásnak is tudnék nevezni.

Ez a napi nyelvi és képi dinamika igazi ötletbörze részemről, és arra is rámutat, ha valami konkrét elképzelésem van, azt első megközelítésből mennyire pontatlanul írom körül, és ami beszédben, írásban elmegy, mert a befogadó saját képzeteivel kiegészíti, azt az AI annak építi fel ami, nyelvi tákolmányt képi tákolmánynak.

Azért van olyan tömegű egyforma kép forgalomban, mert fejletlen nyelvi szinthez hasonló stílus jegyeket rendelünk: Fiatal nő színes üveg ablak elött Gusztáv Klimt stílusában…

Azután második lépésben másoktól eltanuljuk a nyelvi árnyalás képességét, s ezzel már bonyolítani lehet az egyszerű ábrázolás megjelenését. Találomra közreadok egy nyers fordítást, amit mindjárt ki is próbálok máshol.

„

Túlexponálás Fotorealisztikus, nagy látószögű féltestes felvétel egy teljes testű disztópikus királyról, zentangle pointillizmus akvarell, megfélemlítő és impozáns, dinamikus póz, stúdiófény, szórt fény, Sgraffito, lágy pasztell érintés, túlexponált olajfestmény vászonra stílusban, impresszionista, sfumato, chiaroscuro, sanpaku szemek, Grisaille monokróm aláfestés, fauvizmus, expresszionista portré egy japán animációról állókép, őrülten bonyolult részletek, rendkívül éles fókusz, szeszélyes szürrealista álomkép kollázs, maximalizmus, Rembrandt világítás, egyedi művészi kompozíció, terragen, phi ratio, Fabonacci, Siloa”

Mivel hely (inteligencia) más, így a végeredmény is teljesen más, sőt választható négyes differencia is kevés azonossági jegyet mutat.

Rékai Zsolt: AI-val generált kép

Megérkezik az Art in America legújabb száma. Átfutom és találok benne egy írást: AI-Generated Images Are Spreading Paranoia and Misinformation. Can Art Historians Help? – címmel.

Paranoiát mesterséges intelligenciával hamísított képek (is) okozhatnak, de ezeket szinte bizonyosan kiszűrik a művészettörténészek, mivel az ritka dolog, hogy semmiből előkerül egy ismert festő műve. Gyakorta még a „semminek” is van előzmény története.

Ma hamis művek leleplezése viszonylag könnyű, remek eljárások vannak a festék és vászon összetételének és korának meghatározására, tűnjék az bármennyire is réginek.

A cikkben nem is festményhamisítás, hanem a képi dokumentumok hamisításáról esik szó, és arról, hogy a hamis képek borzalmas következményekkel járhatnak, rombolhatják híres emberek karaktereit, ám lehet, nem is ez a cél, csak címlap fotó marketing. Közepes képességű újságíró,- ha eléggé szociopata,- képes lehet bármihez, bármilyen illusztrációt generálni.

                                        Általam generált (hamis) könyvábra.

Ezen a ponton lépnek színre művészettörténészek és AI szakemberek, akik meg tudják tanítani, adott technikai pillanatban milyen szempontok, hibák leplezik le hamisítást.

Az írás illusztrációja, fehér esőkabátos pápa portré, amin három ponton is be van karikázva a vetett árnyék hibája. Ebben a mesterséges intelligencia még nem annyira jó.

Alább közreadom a magazinból kimásolt felsorolást:

-dolgok, amelyek nem illeszkednek egymáshoz (minták a csempében,
ruhadarabok)

-természetellenesen sima bőr

-túlzottan megnyúlt kezek illetve természetellenesen pózolt térbeli vetemedés, vagy nem egybevágó síkok

-rosszul igazodó tükröződések és árnyékok

-teljesen elmosódott háttér, amelyből hiányzik
a specifikusság

problémák az objektum állandóságával (mondjuk,
hogy egy vessző ugyanazon végtag felett és alatt jelenik-e meg)

- elrontott szöveg

Mondani sem kell :)

A szerző nagyra értékeli azokat a hírügynökségeket, akik képek vizsgálatára szakembereket tartanak. (Régen is voltak megbízható és megbízhatatlan hírforrások. Ezekre is illik figyelni!)

Festők esetében szinten fontos, hogy generált művek ne karakter (stilus) lopásra épüljenek, és amikor valaki tovább oszt generált művet, forrást mindig fel kell tüntetni.

Rékai Zsolt: AI-val generált kép

Fordítsuk meg a dolgot. Posztmodern a mesterséges értelem nélkül is érdekelt, hiszen szürrealistaként el kellet helyeznem magamat, -legalább önmagam számára,- hogy az adott történeti korszakon belül hol vagyok, mire reflektálok és hogyan. Ebből a szempontból  mondhatom: posztmodern szürrealista festő vagyok.

A modernitás evolúciós,(részleges) tudati meghaladásában vezető szerepe volt Heidegger filozófiájának, aki megközelítéseit,-nem túl meglepő módon,- műalkotásokból (versek, festmények) vezette le.

Az sem meglepő, hogy modernitás végét elsőre a művészek érzékelték, és a művészeti életen belüli fejlemények, mint valami szeizmográf, jelzett a posztmodern filozófusoknak.

Ez még akkor is így van, ha a nagy narrációk és filozófiai keretek széthullásával megjelent a történelem vége teória, és ezzel párhuzamosan a „művészetek vége” nézet is szerephez jutott.

Engem leginkább Jung és Heidegger érdekelt, hiszen hatékony eszközt adtak a kezembe, miféle mintázatok alapján lehet kibontani egy szimbólumot, hogyan lehet megérteni és képi-érzelmi nyelvből lefordítani adott műalkotást, -esetemben festményt.

A tudati keret  valóságon túlműködött, és amikor néha arról olvastam, hogy a „posztmodern után” ez és ez van..., gyanakodni kezdtem.

Olcsó szójáték: Mi van a történelem vége utáni korszak után? A vég időszakának vége?!

                                                             AI-val konstruált kép.

Keresgetni kezdtem és az Academia archívumában felfedeztem Sári B. László: Mi jön a posztmodernre tanulmánykötetét.

 Szerző az amerikai irodalmat elemzi, hogy a technológiai alapokra épülő globális kapitalista gazdaság, -ami kiber-gazdaság, és amit a kiber-tőke mozgat,- a kilencvenes évekre hogyan szülte meg a politikai, gazdasági, kulturális élet válságait.

 Az sem meglepő, elsőként, elsősorban posztmodern és poszt-posztmodern szerzők érzékelik, dolgozzák fel , reflektálnak az új helyzetekre.

Posztmodern a késő kapitalizmus kulturális logikája ként definiált. A tanulmánykötetből megközelítésként kiemelnék néhány alapvető dolgot. ( Nekem fontos dolgok.)

Reben narrativája evolució-revolució tengely, a folytonosság és kapcsolat tagadása. Azt mondja a posztmodern nem szakított teljesen a modern paradigmával és ez evolúció, nem radikális revolúció.

McGurl  a posztmodernt „technomodernizmusként” értelmezi újra.

Hogyan maradhat valaki egyedül amikor a közszféra a privát szféra hangján kezd beszélni? (Fehér zaj)

Nem a posztmodern tűnik el, hanem az ahhoz való viszony változik.



A posztmodern művészet esztétikája a kiber-fenséges.

Ennyit a poszt-posztmodernről, amin belül értelmezhető minden poszt és transzhumán nézet, és ez már közvetlenebbül kapcsolódik mesterséges intelligenciához.

                                                          AI-val konstruált kép.

A magyarországi rendszerváltozás a globaliáció posztmodern korszakára esett. Jó néhány könyvet elolvastam, és belefutottam "Fukujama történelem vége" nézetrendszerébe, és igy lett, egy belső változások tekintetében dinamikus, kereteit tekintve statikus világképem, ami alapján itt a világ perifériáján magyarázni, értelmezni tudtam a lecsorgó vagy leszüremlő jelenségeket.

A "posztmodern vége" vagy "poszt-posztmodern" kifejezések nagyából a mesterséges inteligencia feltünésével ért utol. Mivel a mesterséges inteligencia segítségével lehet képeket előállitani, pár hónapja napi gyakorisággal generálok képeket. Kezdetben egyszerű, fényképszerű, vagy tipikus stilusjegyekkel rendelkező festők utánérzéseit probálgattam, és kiismerve a lehetőségeket, kisérletekbe fogtam a napi valósághoz kötödő komplesz szimbolizációk megalkotásához, igyekezve a populáris jegyektől megszabadulni. Ez az első fal, igen nagy kihívás, de éppen ezért nem értelmetlen, és sok örömet is jelent.

Mivel a mesterséges inteligencia így  mindennapok részévé változott, összekapcsolódott  "poszt-posztmodern" mibenlétének kideritésével, és egy nagyon redukát előfeltevés lett, hogy egyik a másikban modellezhető.  

médiamix

A mesterséges intelligenciával pár éve  találkoztam, és nem tudtam ellenállni, hogy az akkori szinten ne generáljak néhány borzalmas képet. Az első kép egy maffiózó bajuszt viselő értelmiségi fej volt, akit valami falusi menet követett, körmenet, temetési menet vagy bármi egyéb. Arra sem emlékszem, hogyan idéztem elő, és ahogyan így utólag leírtam, az leginkább asszociáció, nyelvi kiegészítgetés, valami borzalmas vizuális tákolmányhoz.

Hagytam is az egészet,  bár mindig (is) foglalkoztatott az adott kor képalkotási lehetőségeinek köre, a képekbe kódolható korszak jellegzetességek, ám nyelvileg vezérelt, szöveggel létrehozott képstruktúrák (még) cseppet sem kápráztattak el.

Akkor még nem kápráztattak el, és festő körökben ma is érzem  ellenállást,  populáris giccstömegben megjelenő, kirívóan tehetséges munkák félelmet keltenek, ráadásul nincsen bennük az emberi ábrázolás tökéletlenségének bája, és a gépi tökéletes, mint kisértés, ellenkezést vált ki.  

Ilyen tehetséges munkákat akkor még nem is láttam.  Nem nagyon sokat tudtam az egészről,  amikor egy hatodik kerületi luxus galéria megnyitójára voltam hivatalos, és ezen a megnyitón, csupán galéria körüli tíz festő jelent meg.

 Orosz származású magyarországon élő absztrakt festőnő  galéria tulajdonosával arról beszélgetett, jó lenne még öt-hat év, ameddig (még) hagyományos módon lehet festeni. Megnyugtatást kapott, hogy az üzletasszony, aki maga is festett,  "régi iskolák mellett elkötelezett".
A közöttünk legsikeresebb fickó, aki Szász technikai hagyományokra építette fel karrierjét, hozzászólt  diskurzushoz. Látott fővárosi kiállításon AI-képeket, és szerinte formai, tartalmi kvalitásuk elérte a közép kategóriát - Ez annyit tesz, „ középszerű festőknek bealkonyult”-mondta.

C.  aki ismerte Sándorfi Istvánt, járt egykor  műtermében, arra hivatkozott, hogy francia galériás ismerőse kijelentette, fog tartani AI képeket, és színvonaluk szerint, akár csúcs árakon fogja árulni….

 Beszélgetésben nem nagyon vettem részt. Az új technika elbeszélt, de számomra nem igazán ismert potenciáljai, elvileg sem ráztak meg, hiszen akkor már évek óta festettem digitális programokkal.  Ezeket a festményeket galéria tulajdonosnője „pixel” képeknek nevezte, én meg ráhagytam, célszerűéigi okokból.

Arról volt szó, hogy digitális jeleket, mutatós jelzavarokat alkalmazva bontottam reális képeket, úgy, hogy eredeti ábrázolás messziről kivehető legyen, viszont közelebbről essen szét az egész, olyan ismerős elektronikus egységekre, amelyek esztétikusak, nem laposak, nem plug-in szerűek.

Ezek a díszitó zavarok nem egyszerűen felületet bontották, de  térhatást lekövetve kiemelték azt. 

 Eredeti elgondolás az volt, hogy  szemlélő észlelje az ismerős látvány szétszórását, de álljon ellen, váljon részévé kép dinamikájának és agyban állítsa helyre az eredeti látványt.

Amikor galériásnő először látott ilyen munkát, azt mondta: "Nem lehet rá-fokuszálni!"
Eltelt két nap, azután még is kérte. Nagyon gyorsan eladta.

Ezeket a képeket Festés 4.O-nak neveztem  negyedik ipari forradalom nyomán. A negyedik generációs forradalom jellemzője  robotika és digitalizáció.  Olyan képeket akartam, amiben valahogyan benne van  korszak-tipikus.

Amikor egy arcot lefényképeznek, az már digitalizáció, de köznapi értelemben nem veszik annak, hanem dokumentumnak, ami az eredetihez valami meglehetősen hasonlót vált ki. Magam részéről azt a pillanatot szerettem volna megragadni, amikor valami, ami még eredetinek hat, áttünik digitális térbe, és a köztes állapot köztese, mindkét irányba mutat.

A kép tervezése részben digitális eszközökkel történt, azonban kivitel,  fő technika olajfestés maradt. 

 

Figyeltem a festőket, akiket megütött változás szele.  Nem  kánonhoz, hagyományos ám sikeres kereskedelmi szcénához sorolodtak.

 

AI-val generált kép

A mesterséges értelem felfedezése, olyan (olyasmi) kaland lehet, mint korábban expedíciókon részt venni, új földrészeket, bennszülött világokat felfedezni, és sietve hozzáteszem, tévedni velük kapcsolatban.

A tévedések felfedezése többnyire időben kitolódott, de találkozni az újdonsággal és azt szinte azonnal, metafizikai értelemben alárendelni, az tapasztalati élménnyel egyidőben történt.

Jól emlékszem, talán éppen posztmodern olvasmányaim elején került kezembe  könyv, ahol valaki heteket töltött amerikai néprajzi múzeum felfedezésével, és leírta, hogy  antropológusok terep munkák közben készített fényképein (elvileg dokumentumok) azt a nézetet támasztották alá, hogy az indiánok belátható időn belül ki fognak pusztulni. A fényképeken céltalanul ődöngő, üres tekintetű bennszülötteket lehetett látni, amiből kulturális kódokat keveset lehetett kiolvasni, azt azonban igen, hogy indiánok napjai meg vannak számlálva.

A természeti népeknél -úgy gondolták, - európai értelemben,- nincs is történelem.

Posztmodern hozadék, hogy nagy narrációk helyén, korlátozott elbeszélések állnak, és  posztmodern gyanakvás lényege, hogy saját kijelentéseim valóságtartalmát időben, eleve korlátozottnak tekintem.

A mesterséges értelemtől való félelem orwell-i eredetű. Ez a wudu számos ismert történeti intézmény szellemi keretének kikényszerítéséből eredeztethető, amikor  generális szabály átlépi  kis közösségek vagy  személy önrendelkezésének jogi kereteit.  

Éppen ma olvastam , hogy belátható időn belül meg fog történni, az emberi és mesterséges értelem összeolvadása, és ami  létrejön, az mindkettő és egyik sem, valami hibrid beláthatatlan potenciálokkal.

AI-val generált képek

 AI-val generált kép. Rékai.

Fontosnak gondolom, hogy ne ragadjak bele olyan vizuális nézetrendszerekbe, amelyek túlságosan a múltban gyökereznek, a jövő vonatkozásában pedig amúgy is csak tétjeink lehetnek. 

Az, hogy festő számára mi az ideális jelenlét szemlélet, azt a kérdést amúgy is csak az adott történetiség szintjén lehet feltenni.

Amikor kezembe került -vagy három évtizede-  Jürgen Habermas : ”Filozófiai diskurzus a modernségről, ” már olvastam tanulmánykötetet  posztmodernről. Habermas  akkoriban még hitt  modernitás menthetőségében, és megsemmisítőnek szánt kritikákat írt  akkori posztmodern filozófusokról.

Olvasmány arra volt jó, hogy megértettem, miféle történeti kerete volt  addigi életemnek, és már akkor elhittem, amit Heller Ágnes írt. Azt írta, hogy Heidegger van posztmodern delelőjén.

Amennyiben meggondolom ez háromszoros korszak szétcsúszás, amiből az egyik, akad filozófus aki nyolcvan, száz évvel késöbbre alapoz meg valamit.

Amikor valamennyire megértettem Heidegger lételméletét, igen fontos nézőponthoz jutottam azzal kapcsolatban, hogy  modernitás korszakából megmaradt piac az új korszak „régi” motorja, de a róla folyó diskurzus legfeljebb a tudomásul vehetőség kritikai aspektusa.

Ugyanakkor  posztmodern nézetrendszer nem egységes filozófia, körülhatárolhatósága ellenére sem az. Nincsenek „nagy elbeszélések”.  Metafizikai spekulációk korszaka lezárult.(?!)

Pár évtizeddel később, ma már  „posztmodern végét” emlegetik,  „poszt-posztmodern” korszakot, ami azért izgalmas, mert  modernitás elvi vagy részleges vége után, ezek szerint: „vég” végéről beszélnek, mint aktualitásról….

Hogy jön ez az egész  mesterséges intelligenciához?!

Úgy, hogy technológiai alapokra épülő globális kapitalista gazdaság: „kiber-gazdaság”, és ami mozgatja az a kiber-tőke. A „kibertőke” mindent magába nyel, mindent magába foglal, ráadásul mindent hihetetlenül gyorsan devalvál. Nem csak hagyományos tárgyak tűnnek el, de a metafizika tovatünésével megszűnt az „esztétika”. Az esztétika úgy tűnt el, hogy definiálhatatlanná változott.

(A ronda hordozhat igazságot, a szép pedig esetlenként pusztán csalétek…)

Előbb azt mondták, az esztétikai szép helyére a „fenséges” állt, mivel az egy érzés,  emberen túli fogalom, nem kreált spekuláció.

 A tecnologiai fenséges a posztmodern alapja!

Arról beszélnek, hogy kapacitásban nagyon gyorsan eléri  „mesterséges értelem” az emberiség kollektív tudásának volumenét, és már azon gondolkodnak, hogy ha betáplálták a világ összes adatát, ezt az „első falat” hogyan lehet túlhaladni?!

Igy már érthető, miért gondolom, hogy az AI emblematikusan posztmodern jelenség, -vagy, poszt-posztmodern?!