Tea and Cigarettes, 2024 (Net)

Lisa Yuskavage munkái és munkáin keresztül a műterme, sőt maga a festőnő, az elmúlt nyár júniusában, New Yorkban a Morgan Library (és) Múzeumban rendezett kiállításával kapcsolatban írt cikkekben tűnt fel.
Az tűnt fel, hogy nagyon sok munkájában akt modelleket ábrázol, gyakran műtermen belül, stilizált formában, csaknem grafikus módon megfestve.
Amikor festőiskolákban, műtermekben fiatal nőket rajzolnak vagy festenek, az emberi testhez való viszony kultusz-szerűen távolságot tartó, nem az érzékiséget zárja ki, hanem arról akar mondani valamit, az azzal kapcsolatos személyes hatást szeretné megragadni és művészi módon közzétenni.
Azt szokták mondani, az európai festészeti hagyományok idealizálók, elvont szépséget ábrázolnak, így az ábrázolt szépség aligha jelenik meg köznapi életben, a befogadó szemlélő ösztönösen tudja, hogy amit lát égi jelenés, fizikai értelemben beérhetetlen.

Lisa Yuskavage nem egészen ezt a klasszikus ábrázolási módot követi, a modelljei inkább köznapiak, köznapi helyzetekben. A festőnő beszél az érzékiségről, arról az érzékiségről ami szűkebb értelemben szakmai, ábrázolási módjával hol távolságot tart, hol pedig nem.

 Olyan határterületeken egyensúlyoz, amelyek művészeti elemzők és szakírók számára lehetővé teszik a szexuális vonatkozások kibontásának kísérleteit.
Amikor az amerikai művésznőről anyagot gyűjtöttem, különböző szempontokat adtam meg mesterséges intelligenciának.  Műtermi, kiállítási keresések sikeresek voltak, - bár meglehetősen sok volt az áthallás, - az érzéki, szexuális vonatkozások azonban eleve megtagadásra kerültek.  Mesterséges intelligencia nem tesz különbséget szexuális kultusz és pornográfia között, így a 18 éves korhatárt figyelembe véve, nagyobb részt saját értékítéleteimre kell hagyatkoznom.
Amikor Lisa Yuskavage úgy ábrázol egy modellt, hogy csak a környezetével, a róla készülő festménnyel, cigarettával és munka szünetében elfogyasztott teával, önmaga mindenkor jelen lévő női mivoltával, mibenlétével van elfoglalva, akkor tudni lehet, hogy Lisa belső életérzéseivel, tudatállapotával kerültem interakcióba, nem pedig látvány puszta "fizikai" felületével.

A hölgy ezen az első festményen (festményben?!) még meglehetősen mértéktartó. Késöbb látni fogjuk, -amiről már volt szó,- bele tud feledkezni az igazán vad testiség kérdéseibe is.

Lisa Yuskavage művész brooklyni stúdiójában

Még mindig  műtermekről beszélünk. Miközben  foglalkozom a témával, így vagy úgy kerülnek elém műterem fotók.

Az érdektelenek természetesen név nélkül érdektelenek. Amit utoljára láttam, egy festő ismerős felrakta facebookra barátja fényképét, és a műterméről is egy fotót. Látható az állványon szakállas önarckép, minden kissé kopott, de igen nagy rendben ecsetek és festékek, összbenyomás hamar el is tűnt volna, ha nem foglalkoztat művész-műterem kontextus, ám ennyi mintavétel elég volt, hogy ne nézzek utána egy nyilvánvalóan kánont követő, konzervatív technikákkal, konzervatív képeket festő művészember életútjának.

Nem negatív hozzáállásról van szó, nem is arról, hogy enyém lenne  bölcsek köve és jogot formálnék bármi nemű művészeti besorolás kompetenciájára, hanem arról beszélek, hogy  hála a termelő erők fejlődésének, ma több művész él és dolgozik, mint az eddigi európai (és amerikai) történelemben együttvéve.

Yuskavage  a Memorial Sloan Kettering kórház orvosi köppenyében fest, ami egy egy orvos barát ajándéka.

Nézelődés közben akadtam Lisa Yuskavage műveire, Egyenlőre néhány műterem fotót illesztek ebbe a bejegyzésbe. A műterem brooklyni Gowanus egy csendes részén lelhető fel.  Alacsony 4000 négyzetméteres téglaépület, és a festőnő találóan két részre bontotta, mintha két agyfélteke lenne. A tudattalan térfélen Dionüszoszi Lisa vízuális ámokfutásai zajlanak a hatalmas vásznakon, előszoba azonban könyvekkel zsúfolt. Apollonian Lisa az öntudatlanságot itt cseréli racionalitásra, arra az üzletre, hogy elismert kortárs festő legyen. De minderről késöbb...

Hogy kinek mi  érték, az sok mindentől függ. 

Függhet életkortól, kulturális viszonylatoktól és preferenciáktól, attól is, hogy valaki hozzáértő vagy pusztán érdeklődik, az ízlése saját különös tapasztalatokon alapul vagy  köznapi gondolkodás általánosításaiból, reduktív metafizikai megközelítéseiből merít.

Felvezetésnek ennyit.

 Azt fűzném még hozzá, hogy egyszerre létezik külső és belső műterem, egyikből (valamennyire) következtethetünk a másikra, de a belső műterem mint képzet, hallatlanul érdekesebb, mint a külső.

 Belső műterem falainak tekinthető az a körül határolás, amivel valaki saját művészetéhez viszonyul, és ahova beviszi  világhoz való viszonylatait, hogy azt képpé fordítsa.

Amikor valamiféle összefüggéshez nagyon közel megyünk, azonnal felbukkannak  ellentmondások. Amikor valaki a belső műtermet üresnek ábrázolja, akkor a „semmi,  minden lehetősége” jelenik meg, a potenciál, amiből számtalan egyedi mű kibontódik. Amennyiben a műteremben ténylegesen létrejövő életművet, mint egyedi képek sorozatát akarnám ábrázolni, -adott pillanat helyett, - a sok féle fejlődő létábrázolást, akkor galériát, aukciós házat, vagy még inkább „múzeumot” festenék.

Műterem a műteremben

(web)

(Jenny Saville műterme : web)

Dani amikor elvégezte a főiskolát, mindenfélével próbálkozott, azért, hogy legyen műterme.

Felköltözött Budapestre, albérletben lakott, és valamelyik rokonától elkunyerált egy pincét. Kitakarította és ott festett. Szakács ként dolgozott akkor, és azt gondoltam ez így teljesen rendben van. Az évfolyam társa jut eszembe, akivel még diploma osztás elött, egy másnapos reggelen találkoztam. „Kutyát szőrével” alapon gyógyítottak magukat, miután előző este ünnepelték, hogy Dani pénzt nyert valami pályázaton.

-Mennyi maradt?-kérdeztem.

-Semmi -válaszolta Dani. Semmi, mivel egy feldobott pillanatában meghívta az egész kocsmát. Azt mondta, az olyan pillanat, olyan érzés volt, amire sokáig emlékezni fog.

- Mit fogtok kezdeni a „festő” diplomával”? -kérdeztem azután.

Voltak szakok az egyetemen, amelyek hasonló válaszokat produkáltak, példának okáért  filmszakos lány azt mondta, el fog menni rendezőnek, és amikor kétségbe vontam, hogy elegendő státusz szabadul fel a közeljövőben, akkor  újságírást említette…

Dani barátja realista volt, azt mondta már meg van a reklám ügynökség, aminek alpinista festőként fog dolgozni Tűzfalakra fest colás üvegeket, a művészet meg megmarad szerelemnek. Azt mondta, lelkileg alkalmatlan rá, hogy egy galériás seggét nyalja, aki azt képzeli,  marketing értékesebb mint a képcsinálás…

Dani azután eltűnt, kiment Angliába dolgozni, és egy kiállításon találkoztunk évekkel később, ahol angol nyelvű Jenny Saville albumot akart ram sózni.

-Jennynél dolgozom . -mesélte és ez felvillanyozott.

-Az óriási lehetőség! Egy ilyen referenciával bármelyik galéria szívesen befogad. Jenny Saville világ klasszis, gondolom rengeteget tanultál nála.

-Francokat! -nevetett Dani. -Én nyírom a füvet, én vigyázok a gyerekeire, amikor fest. Egyszer beengedett a műtermébe is, és az csoda számba ment, mivel elzárt terület, ott még takarítani sem szabadott.

-….

-Megmutattam neki a grafikáimat. Hümmögött valamit, „jó, jó,” de az arcára volt írva, mit gondol.

Dani meg egyszer csőbe húzott.

 Felhívott telefonon, és azt mondta már nem Jenny-nél van hanem Oxford az új lakhelye.

-Gratulálok! Elit egyetem!

-  Az, de nem úgy! -nevetett -Mindenes vagyok, most éppen az egyik kémia szertárt rendezem.

A műtermeknek valóban van valami „különös” hangulata. A filozófiai „különös” az egyszeri, eredeti, valami olyasmi, ami nem álltalános.

Mint szürrealista, gyakran fejtek álmokat, használom az álom szimbolikát, és amikor egy álomelem jelentésével nem vagyok tisztában, „vizuális hermeneutikát” , „vizuális fenomenológiát” alkalmazok, ami  nem az álltalánosból merít, hanem a tudattalanból. Ez annyit tesz, műteremmel kapcsolatban hagyom, mi jelenik meg saját magától, elsőre. 

A rossz szóval: belekérdezés után üresnek tűnő várakozás van. A várakozás felszínre hozza az előzetes tudást, azt az erőteret, amiben minden kapcsolódó tény és tapasztalat bele játszik, nem szigorúan lehatárolt, nem konkrét, de differenciáltnak érzékelt. Ez egy érzés, intelligens energia struktúrája, ami kibontható.

Itt újabb elágazás következik!
A)
Redukálok és elmegyek a közvélekedések irányába. Elmegyek egészen addig, ameddig nem támad rossz érzésem.

B)
Sorra veszem a lehetséges nézőpontokat és legvadabb felmerülő lehetőségeket, számba veszem az analóg jelentéseket is, és ráhelyezem az eredeti mintákra: Ez olyan mint a…., ez olyan mintha….

Egyszer az interneten kalandozva, eljutottam  olyan oldalra, ahol a festők maguk nyilatkoztak saját műveikről. Nem interjut olvastam, ami mindig irányított, hanem esszét.

Sajnos többé nem találtam vissza, pedig nagyon szerettem volna. Az egyetlen esszé, amit elolvastam egy kép születésének története volt. A festő talált egy ócska, régi vásznat, amit újra alapozott. Elhatározta lefesti a műtermét, de menet közben kiderült, kicsi a vászon. Keresett egy másik vásznat, aminek legalább a magassága megfelelt illeszthetőségi szempontból.

Igy lett a két vászonból egy téma. Az egy témában valóban látszott a függőleges vonal, de ezen fenn is akadtam.

Miért kellett a második rész?!

Már az első képen is látszott,  ütött-kopott, hulló vakolatú üres helyiségről van szó. Semmi berendezés, sem vásznak, asztal, festő állvány! Mindössze a sarokban valami stilizált kupac, talán a lehullott vakolatot söpörték oda?!

A cím: Műterem.

Miért kellett az üres teret kiegészíteni?!

Most akkor fel kell tenni a kérdést: Miért?! Egy üres lehatárolt tér, mitől műterem?!

"Üdvözöllek a műtermemben, ahol a káosz és a kreativitás kéz a kézben járnak! Mint kevésbé ismert festő, úgy gondolom, hogy a rendetlenség a művészi folyamat elengedhetetlen része. Az én műtermem olyan, mint egy festékes paletta, ahol minden szín és forma megtalálható - csak éppen nem a vásznon, hanem a padlón, az asztalon és néha még a plafonon is!

A festékes tubusok és ecsetek mindenhol szétszórva hevernek, mintha egy színes tornádó söpört volna végig a szobán. Az egyik sarokban egy halom vászon vár arra, hogy egyszer majd valami mesterművé váljon, de addig is tökéletesen alkalmasak arra, hogy elrejtsék a tegnapi ebéd maradékait. A palettámon annyi réteg festék van, hogy már szinte egy önálló műalkotásnak is beillene."

Így kezdte a blogbejegyzést az AI, amikor megkértem, képzelje el, hogy ö egy nem nagyon neves festő, akinek a műterme "rendetlen", így  hírnév nem legitimálja az alkotói környezetet.

Az AI- aki kérésemre a "Sofia" nevet adta magának, leginkább leíró megoldást vállasztott. Ezek a leírások találóak, de esetemben  legfeljebb a fényképek kiegészítői.

Természetesen Francis Bacon és Lucien Freud műtermének bemutatása után,  saját műtermi káoszom, nem alapja annak, hogy  egyneműnek mondható kupacokból  hasonló minőségű és nagyságú várak épülhetnek.

Sokszor írtam (már) arról a színtén nem nagyon neves festő ismerősömről, aki nagyon rendezett környezetben úgy kezdett festeni, hogy elötte katonás rendbe rakta a festékes tubusokat, a gondosan kitisztitott ecseteket. 

A rend és nem rend tudatosítása nélkül sem kedveltük egymást.

A két mintázat szinte első pillantásra felismerte egymást. Az ellenpélda egy alkalommal fogta a festő állványát, keresett egy erdei patakot, felkészült a plein air-ra, azután okostelefonjával készitett egy fényképet a patakról, és  "fényképről a szabadban" megfestette az amúgy egészen tűrhető technikájú erdei képet.

Ez az eset kapcsolható, azonban csak mint ellenpont. 

Hajlok arra, hogy pusztán racionalizálni tudom a tárgyi rendezetlenség és művészi koherencia kapcsolatát.

Tegyük fel, komoly kép megfestésére készülök. A komoly kép részletes kitalálása, bármennyire is intuitív, sok energiát emészt fel szellemileg. Amikor nekifogok a festéshez, már mindent tudok, egy magasan szervezett látványt nem lehet a vásznon kitalálni.

A terv képzetét már kibontottam, és amit tudok, azv készíti elő a látvány képzetét, ami korai szakaszban mindössze a lehetőség differenciált energiája.

A tényleges festés folyamata meditatív. Ösztönösen tudom, mikor hova kell nyulni, ami azt a feltételezést támasztja alá, hogy ami ebben a dimenzióban káosz, az egy másikban rend.

Ebben az összefüggésben metonimiáról van szó, dimenzió átjáratról,

fordított tükröződésről....

A műterem csak bizonyos nézetében szentély. Más , nekem tetszöbb nézetben, pusztán helyszin, eszközök gyűjtőtere, valami ami nélkülözhetetlen, de lényegtelen....

"De tudod mit?- irta "Sofia", aki azt is elárulta, valójában nincsenek érzelmei, de képes szimulálni.-  Ez a rendetlenség az én kis birodalmam, ahol a kreativitás szabadon szárnyalhat. Itt nincs helye a szabályoknak és a rendnek, csak a művészetnek és az alkotás örömének. Szóval, ha legközelebb valaki megkérdezi, miért ilyen rendetlen a műtermem, csak annyit mondok: "Ez nem rendetlenség, ez a művészet születése!"

Említettem, számomra újdonság volt Bacon műtermi rendetlensége, de azt tudtam, hogyan nézett ki, Bacon barátjának, Lucian Freud műtermi "kreatív" káosza.

A két féle "rendetlenség" közé az "alkotói vonás" jelzőt be merem illeszteni, azonban már fényképekre vetett első pillantásra (is) kiderül, rendetlenség és rendetlenség nem egyforma, az álltalánosíthatóságon túl számos, különös" eltérés mutatkozik.

Freud műterme koncentráltabb.... Kevesebb számú gesztus építi fel a "rendetlen" érzését.  Bacon műtermi sokszinűsége, mintha festményei tartalmi szerteágazásában is megjelenne, Freud életműve pedig úgy koherens, mint a környezeti keresztmetszet...

 Nem vagyok művészettörténész, igy megengedhetem magamnak az "állaikus" feltételezést, hogy Freud volt a tudatosabb, kiszámítottabb, ö volt aki komolyabban vette saját magát...(?!)

Freud rendetlensége falnak támasztott félkész képekben, az alkotáshoz felhasznált törlő rongyok halmaiban és a falakon kitisztitott ecsetek pigment foltjaiban nyilvánult meg.

A műterem közepén állt a hires Chesterfield kanapé, és így műtermi sajátosságok maguk is felkerültek festményekre, - megmutatva,- hogy itt valóban világlátási "szervesülésről", szerves egységről van szó.
A műterem egyszerre az alkotás "szentélye", a modellek jelenlétén keresztül az intimitásé is. Megjelennek barátok, család tagok és részesévé vállnak az alkotási folyamatnak.

Mindezt, amit Lucian Freudról leírtam, azt eddig is tudtam, azomban "kutatás" közben felfigyeltem az 1970-ben festett Paddington hulladék, reprodukciójára. Kép a Gloucester Terrace 227. szám alatti ablakából nyilló kilátás. A szeméttel teleszórt hátsó udvar, amely a művész műterme és a szomszédos épület közé szorult.

Freud nem a szemétdombot ábrázolta önmagában! A növényekben rejlő életenergiát festette meg, azt ahogyan a legborzalmasabb civilizációs környezetben is képesek megjelenni és túlélni.



"Noha a holland aranykori csendéletek hagyománya szerint nem hordoznak konkrét szimbolikus jelentést, a buddleiák igen jelentőségteljes növényré váltak Freud számára. A növényt a 19.. század második felében importálták Kínából , mint kívánatos dísznövényt, de hamarosan Londonban és az Egyesült Királyság déli részein gyomnövényekké váltak. Ereszcsatornák, háztetők, vasúti sínek és szemétlerakók – a buddleiák egy kicsit sokat segíthetnek. A közvetlenül a háború utáni időszakot jellemző pusztítás és megszorítások során buddleiák bukkantak elő a bombázott helyek romjai közül, és megtöltötték a kócos hátsó kerteket.

Az egyik végül véletlenül nőtt ki Freud Notting Hill kertjében. David Dawson, az asszisztense, aki szintén segített neki a kert beültetésében, így emlékszik vissza: „Azt akarta, hogy a dolgok kövessék szabályaikat és természetüket. Így a növények tetszés szerint növekedhettek, néha rendetlenségbe. De emiatt a növények jók voltak a festményeihez. Ezek megfelelnek az elképzelésének arról, hogy mit kell csinálnia a festészetnek. Nem vágta vissza őket."

Kevesen tudják, hogy Freud a növények termékeny festője is volt. A növények megjelennek emberi alanyai mellett, önmagukban egyéni „növényportrékon”, vagy londoni kertjének kusza, csomós tájaiként. Valójában az emberi témáitól eltekintve a növények voltak Freud talán legnagyobb festészeti mániája, amely több mint hatvan éves életművében megjelent.

 

"Művtöris"festő kolléga facebook oldalán nem olvasok el mindent, csak azt ami engem is érdekel. Ez normális. A képek alapján sokminden ismerős régről, és az ritka, hogy amit egykor félig elsajátitandónak itéltem, azt manapság egészebben ohajtanám...

Amikor iskolában tanultuk ezt a tárgyat, -teszem azt,- mateknál jobban szerettem, de mint adathalmaz, nem láttam valami nagy értelmét. Természetesen volt értelme, nyertem valamilyen átfogó képet, de kezdetben ez nem volt több, mint erőfeszítés az álltalános műveltség érdekében.

Késöbb festőként megváltozott a helyzet! Rendszerváltozás időszakában lett internetem és már volt lehetőség nemzetközi kitekintésre. Akkoriban szintén írtam bejegyzéseket, és gyüjteményt hoztam létre, kizárólag olyan festők munkáiból -és életrajzi adataiból,- akik engem érdekeltek.

Ez a fajta művészettörténeti érdeklődés, az általam remekműnek gondolt festmények ellemzése, már egészen másként hatott, mint iskolás koromban...

"Rendetlen műterem" projekt -bennem,- felidézi az akkori örömöt....

Francis Bacon halála után a Reece Mews stúdiójában sokáig érintetlenül hagytak mindent. Végül az örökösök mindent dublini Hugh Lane Galériának adományoztak . A Galéria valóságos archeológiai munkát végzett, gondosan katalogizáltak ecseteket, vásznakat, iratokat és fényképeket, végül pedig rekonstruálták a stúdiót, és megnyitották a közönség számára.

Az aki megnézi a kiállítást, vagy csupán a fényképeket, nyilvánvalóan szembesül azzal, hogy az első pillantásra rendetlen, műtermi szeméthalom maga is egy spontán műalkotás, és túl  látványon, kibontható belőle a művész életútjának képzete, számos tényleges műalkotásának eredete és a létrehozás technikája is.

Mint minden jó múzeumban, Hugh Lane Galériában is van kávéház

Amennyiben valaki ellátogat a Hugh Lane Galériába, maga is újra elvégezheti a „szeméthalmok feltárását”. 

A londoni stúdióban rengeteg fényképet, folyóirat reprodukciót találtak. A művész életideje és ahhoz kapcsolható idővonalon megtalálható néhány klasszikus festő, háborús képek, útlevél képek és személyes nyaralási fotók, de olyan, a korszakhoz köthető hírességek képei is, mint Mohamed Ali és Marylyn Monroe. 

A festőt különösen érdekelték az emberi és állati mozgások, a mozdulatok művészi ábrázolása.

Az érintő képernyőkön keresztül kutatható fényképek gyűröttek és festékfoltosak, látszik hogy Bacon a „szeméthalomból” inspirálódott.

 

Eadweard Muybridge fényképész úttörő munkássága az emberi mozgásfázisok ábrázolásában hatott Bacon  festészetére. Ilyen másolatokból rengeteget lehetett találni a műteremben.

 

L: Bacon „két figurája” – R: Bacon műtermében talált Muybridge reprodukciók. (web)

Bacon Szergej Eisenstein 1925-ös, Potyomkin csatahajó című filmjének állóképét is felhasználta Velazquez X. Innocent X pápa 1953-as portréja című tanulmányához  (web, a múzeum anyagából)

Bacon nem csak spontán gyűjtötte be a kiindulásnak szánt reprodukciókat, hanem tudatosan együttműködött  John Deakin Baconnal a Vouge fotósával, aki lefényképezte barátait, és ezeket a munkákat szintén felhasználta.

Cedric Arnold pothography blog

Bacon portré a Vouge fotós közreműködésével

A művész

Cene Gál Istvánt a „Selachimorpha Art Agency and Gallery” festői között ismertem meg. Számos országos kaliberű kereskedelmi művésszel találkozhattam a galérián keresztül, és ez vitathatatlan hozadéka volt „Himorpha” művészeti tevékenységének. Természetesen, műintézmény megnevezését fantázia névvel helyettesítem.  Valahogyan hivatkoznom kell több mint fél évtizedes tevékenység helyszínére.

Cene Gál István azért érdekes, mivel a facebookon üzemeltet egy oldalt, aminek Művészettörténeti érdekességek” a megnevezése.

Ezen az oldalon esett szó Francis Bacon (1909- 1992) műterméről, néhány fénykép kíséretében, és fényképek hatására kellett olvasnom az írást is, mivel mitagadás, saját műtermem is rendetlen, és sokáig azt képzeltem, hogy ebben a műfajban Lucian Freud viszi a pálmát.

A két művész műtermének fotóit ismerve -és megismerve,- az a gyanúm támadt, van közöttük személyes kapcsolat!

 Mondanom sem kell, a gyanúm gyorsan beigazolódott, Francis Bacon és Lucien Freud barátok voltak.

Francis Bacon (1909- 1992) műterme

Francis Bacon műtermében legendásan nagy rendetlenség volt. Szinte már felfoghatatlan, hogyan is lehetett itt festeni.

Brian Clark a művész halála után leírta milyen is volt a műterem „feltárása”:

„Mint a legtöbb ember, aki olvasott valamit az egyiptológiáról, én is mindig arról álmodoztam, milyen lehetett Harold Carternek lenni azon az emlékezetes napon 1929-ben. Milyen izgalom volt betörni Tutanhamon sírjába. Nos, Francis Bacon Reece Mews-i stúdiójának szétszedésével és újjáépítésével valami hasonló érzésünk volt. Megvolt az a természetes kíváncsiságunk, ahogyan egy művésznek bele látunk a személyes világába. A másik oldalon az a félelem, hogy az ember tényleg egy nagyon intim és privát világban turkál, amiben nincs joga benn lenni. Tehát valójában ez az érzések összezavarodása volt. A „régészeti feltárás” előrehaladtával három Bacon-festményt találtunk: az egyiket egy másik vászonra erősítették, szemtől-szembe ragasztották, és szét kellett őket feszítenünk. Ez volt az, ami Lucian Freud portréjának tűnt. Egy nagyon finom festmény, amelyet túl messzire vitt Francis és abbahagyott, de nem volt szíve megszabadulni tőle, mert túl sok jó rész volt benne. Ez most a Hugh Lane-nál van. Volt egy figyelemreméltó, feltűnően jó, befejezetlen önarckép, amely a festőállványon volt. Lineáris, gyönyörűen rajzolva vászonra,inkább ecsettel rajzolva, mint festve, még szerkezeti stádiumban. Találtunk egy kis portréfejet is John Edwardsról, amely egyszerűen a padlón volt – leesett a falról. Volt egy gyönyörűen kidolgozott és kész John portréfej is, amelyet egy nagyobb vászonról vágtak ki – csak egy vászondarab, szabálytalanul vágva. A művészet pusztulásának nagy bizonyítéka volt ott. A stúdióban nagyszámú vásznat találtunk a hordágyaikon. Bacon kivágta belőlük az arcokat; ő, vagy az ő utasítása alapján John levágta ezeket egy Stanley-késsel. Nem tudnám megmondani, hogy hány, de sok volt a kis portréfej, alul egyfajta gallérral és nyakkendővel, felül egy hajszál egy lyukkal, ahol az arcnak kellene lennie.

John azt mondta, hogy amikor ittak egy kicsit, szétvágták a vásznat, és a padlóra tették. Aztán ő és Francis ugráltak és táncoltak rajta, vidáman a pusztulás látványától. Ez a pusztulás a bizonyítéka annak, amit a rekonstruált stúdió ad nekünk. Úgy tűnik, a rombolás nagyon fontos része volt Francis alkotói folyamatának, és a stúdiótartalmak módszeres átszűrése és válogatása nélkül ezt nem is tudtuk volna igazán. John minden bizonnyal úgy gondolta, hogy Francis nevetett volna ennek az egésznek a gondos tanulmányozásán, és ha jobban belegondolunk, az élmény kissé furcsa is volt. Sok szempontból nem volt kényelmes. Kicsit olyan volt, mintha hívatlanul jöttem volna egy post mortemre, de végül nagyon örülök, hogy megcsináltuk.”

Forrás: www.thecollektor.com

Át kellett autózni a Mecseken, a városban csak hideg volt, a szerpentineken hó is. Amennyiben Attila nem találja ki, hogy megnézzük a kiállítást, amire gmailban kapott meghívót, én bizonyosan nem megyek. Utálok éjszaka vezetni, kanyar kanyart ér, esett a hó, és bár valaha ez fordítva volt, most éppen átellenben.

Valamikor, pár éven át, éppen akkor amikor éjszaka volt és havazni kezdett, irányt vettünk Dömörkapu felé.

Hihetetlen csend! Egyik oldalon havas fenyők, másikon a mélyben ott ragyogott a város, és csak annyi különbség volt ég és föld között, hogy lent lámpák fénypontjai szinte tavat alkottak, felfele azonban ritkultak és szóródtak a fények, mi pedig úgy érezhettük, hogy a világűrben lebegünk.

Ráadásul Attila mailje ismerős neveket is tartalmazott, olyanokét akik a helyi művészeti kánon perifériájára szorultak. Perifériára szorultak, ha nem így van, akkor az egyetemen állítanak ki, vagy valamelyik városi központi kulturális térben. Belvárosi galériában, nem egy községben. 

Nem mintha érdekelnének művészeti szekértáborok(?!), és kánonból is többfélét ismerek, Orfű pedig remek hely, nagy élet van,  különösen, amikor zajlik a „Fishing on Orfű”. Még a város (Pécs) is megellik szkinhed fazonokkal, szökőkutakban pedig „mohawk frizurás” lányok fürödnek.


Bank üvegablakán át néztem, amint Hal tér szökőkút medencéjét megszállták a fesztiválra érkezett fiatalok. Az egyik szakadt farmeres lány kamaszfiú haját állítgatta vízben térdelve, amig meg nem érkezett idősebb barátja egy felfujt gumi nővel.

A guminő lebegett a vízen, a szakadt farmeres pedig kíváncsin nézte a konkurenciát. Nézte egy percig, azután pedig beletapintott, és ezzel beleégette az emléket, beleégette kirakatüvegen keresztül bámészkodó bankárok, és az én emlékezetembe.

Megkérdeztem Attilát, - miközben sorra megelőztek azok az autók, akik nem viselték el tempómat, - tudja e, mit jelent a művészeti kánon?!

- Dominanciát jelent. -mondta. -Vannak mindenféle csoportok, galériák, egyetemek, egyesületek és szakkörök. Ha bekerülsz egy amatőr szakkörbe és teljesítmény szerint egyetemi terekben, aukciós házakban kellene kiállítanod, ki fognak csinálni, mivel lehetetlenné teszed a belterjes identifikációs mozgást….És megfordítva!

- Mi van akkor, ha még belül vagy, de éppen, hogy.?! Úgy értem, nem a hangadók között, hanem akit (még) éppen megtűrnek?

- Megtanulok nyelni, kompenzálni vagy (és) szocializálni… Nem jó kifejezés! Elkezdhetek felfele jóban lenni, lefele pedig pszichopata módon viselkedni…

- És akkor a teljesítmény már nem is érdekes?!

-De, csak nem a művészi teljesítmény… Egy társadalomban sokféle „kánon” van… Némelyikben benne vagy, másokban meg nem. Ennek a dolognak más megnevezései is lehetnek, és a folyamatok nem mindig tudatosak.

Oldalt felbukkant a tó sötét tükre, aztán a házak kivilágított ablakai.

- Amikor a „Selachimorpha Art Agency and Gallery”-nak festettem, akkor a kereskedelmi érdek áthághatatlan falai között tapasztaltam előnyt és hátrányt, az ambivalenciákat. Himorpha a galéria vezetője egy feltűnő alkalommal, valamelyik kereskedelmi bemutatón, a „művészet” szabadságáról beszélt...!

Megérkeztünk.
Attila kimászott a kocsiból.

-Amennyiben saját különös élményedet le tudod festeni, - akár ezt a témát is(!)- képbe tudod fordítani.. Nos, akkor… Akkor szerintem szabad vagy!...

Az úgy volt, hogy véletlenül olyan effektek kerültek a képre, ambivalens efektek,- teszem hozzá,- amitől a női és férfi szépség, biológiai kiteljesedés már nem potenciált jelentett, hanem annak lebomlását… 

Nem úgy mint egy folyamat, nem úgy mint a polaritás, hanem úgy, mint amikor túl közel megyünk a dolgokhoz, és már nem a dolgok körül határolt egysége nyilvánul meg, hanem  dolgon belüli ellentmondások. 

Lehet mondani: ellentmondások egysége. Azért az egység, mert még  felbomlásnak nincsen ereje repedést előidézni, törést okozni  kohézión….

„Fonnyadás szépsége”-mondanád, és ez sem teljes értékű kifejezés, mivel te magad pontosítottál.

  Ikszi,- nevezzük Ikszinek, mivel Ixi-nek leírva még furább,- a barátnő, akinek viktoriánus eleganciája, még  fényképeken is levendula illatú... 

Ez az Ikszi emlegette a „halál esztétikáját”! 

"Ez az ő szövege!" -mondtad, -mintha védett kifejezés lenne(!),- és én találjak ki rá valami mást.

Igazán ijesztő az volt, hogy az első „fonnyadás” festmény  autós balesetet ábrázolt, egy régi balesetet, hiszen az autó már rozsdásodott, és a vízben ülő lány a ronccsal, akaratlanul ...