Át kellett autózni a Mecseken, a városban csak hideg volt, a szerpentineken hó is. Amennyiben Edit nem találja ki, hogy megnézzük a kiállítást, amire gmailban kapott meghívót, én bizonyosan nem megyek. Utálok éjszaka vezetni, kanyar kanyart ér, esett a hó, és bár valaha ez fordítva volt, most éppen átellenben.

Valamikor, pár éven át, éppen akkor amikor éjszaka volt és havazni kezdett, irányt vettünk Dömörkapu felé.

Hihetetlen csend! Egyik oldalon havas fenyők, másikon a mélyben ott ragyogott a város, és csak annyi különbség volt ég és föld között, hogy lent lámpák fénypontjai szinte tavat alkottak, felfele azonban ritkultak és szóródtak a fények, mi pedig úgy érezhettük, hogy a világűrben lebegünk.

Ráadásul Attila mailje ismerős neveket is tartalmazott, olyanokét akik a helyi művészeti kánon perifériájára szorultak. Perifériára szorultak, ha nem így van, akkor az egyetemen állítanak ki, vagy valamelyik városi központi kulturális térben. Belvárosi galériában, nem egy községben. 

Nem mintha érdekelnének művészeti szekértáborok(?!), és kánonból is többfélét ismerek, Orfű pedig remek hely, nagy élet van, amikor különösen, amikor zajlik a „Fishing on Orfű”. Még a város (Pécs) is megellik szkinhed fazonokkal, szökőkutakban pedig „mohawk frizurás” lányok fürödnek.


Bank üvegablakán át néztem, amint Hal tér szökőkút medencéjét megszállták a fesztiválra érkezett fiatalok. Az egyik szakadt farmeres lány kamaszfiú haját állítgatta vízben térdelve, amig meg nem érkezett idősebb barátja egy felfujt gumi nővel.

A guminő lebegett a vízen, a szakadt farmeres pedig kíváncsin nézte a konkurenciát. Nézte egy percig, azután pedig beletapintott, és ezzel beleégette az emléket, beleégette kirakatüvegen keresztül bámészkodó bankárok, és az én emlékezetembe.

Megkérdeztem Attilát, - miközben sorra megelőztek azok az autók, akik nem viselték el tempómat, - tudja e, mit jelent a művészeti kánon?!

- Dominanciát jelent. -mondta. -Vannak mindenféle csoportok, galériák, egyetemek, egyesületek és szakkörök. Ha bekerülsz egy amatőr szakkörbe és teljesítmény szerint egyetemi terekben, aukciós házakban kellene kiállítanod, ki fognak csinálni, mivel lehetetlenné teszed a belterjes identifikációs mozgást….És megfordítva!

- Mi van akkor, ha még belül vagy, de éppen, hogy.?! Úgy értem, nem a hangadók között, hanem akit (még) éppen megtűrnek?

- Megtanul nyelni, kompenzálni vagy (és) szocializál… Nem jó kifejezés! Elkezd felfele jóban lenni, lefele pedig pszichopata módon viselkedni…

- És akkor a teljesítmény már nem is érdekes?!

-De, csak nem a művészi teljesítmény… Egy társadalomban sokféle „kánon” van… Némelyikben benne vagy, másokban meg nem. Ennek a dolognak más megnevezései is lehetnek, és a folyamatok nem mindig tudatosak.

Oldalt felbukkant a tó sötét tükre, aztán a házak kivilágított ablakai.

- Amikor a „Selachimorpha Art Agency and Gallery”-nak festettem, akkor a kereskedelmi érdek áthághatatlan falai között tapasztaltam előnyt és hátrányt, az ambivalenciákat. Himorpha a galéria vezetője egy feltűnő alkalommal, valamelyik kereskedelmi bemutatón, a „művészet” szabadságáról beszélt...!

Megérkeztünk.
Attila kimászott a kocsiból.

-Amennyiben saját különös élményedet le tudod festeni, - akár ezt a témát is(!)- képbe tudod fordítani.. Nos, akkor… Akkor szerintem szabad vagy!...

Az úgy volt, hogy véletlenül olyan effektek kerültek a képre, ambivalens efektek,- teszem hozzá,- amitől a női és férfi szépség, biológiai kiteljesedés már nem potenciált jelentett, hanem annak lebomlását… 

Nem úgy mint egy folyamat, nem úgy mint a polaritás, hanem úgy, mint amikor túl közel megyünk a dolgokhoz, és már nem a dolgok körül határolt egysége nyilvánul meg, hanem  dolgon belüli ellentmondások. 

Lehet mondani: ellentmondások egysége. Azért az egység, mert még  felbomlásnak nincsen ereje repedést előidézni, törést okozni  kohézión….

„Fonnyadás szépsége”-mondanád, és ez sem teljes értékű kifejezés, mivel te magad pontosítottál.

  Ikszi,- nevezzük Ikszinek, mivel Ixi-nek leírva még furább,- a barátnő, akinek viktoriánus eleganciája, még  fényképeken is levendula illatú... 

Ez az Ikszi emlegette a „halál esztétikáját”! 

"Ez az ő szövege!" -mondtad, -mintha védett kifejezés lenne(!),- és én találjak ki rá valami mást.

Igazán ijesztő az volt, hogy az első „fonnyadás” festmény  autós balesetet ábrázolt, egy régi balesetet, hiszen az autó már rozsdásodott, és a vízben ülő lány a ronccsal, akaratlanul ...

Emlékszem, valamikor a rendszerváltás környékén, megjelentek  országútak mellett, de még a városokban is, felüljárók aljában, parkolók széleinél, egyszóval minden elképzelhető helyen az óriás plakátok. Ez azért volt számomra reveláció, mivel ilyeneket az-odáig csak nyugati turistaútak alkalmából láttam.Angliában láttam plakáton egy gyönyörű kislány millió apró forradással teli arcát. Alatta a szöveg arra buzdított, kapcsoljuk be a biztonsági övet. Abban az időben ütközésnél a szélvédők millió apró szilánkra robbanhattak, és nem lehetett kellemes átrepülni egy ilyen felhőn…Németországban toprongyos csavargó húzta ki az üres zsebeit: Ez a kommunizmus! -felirattal. Ne feledjük, létező kommunizmusból érkeztem erre a politikai érvre!Természetesen sok kevésbé emlékezetes plakát is felrémlik, Osztrákoknál vállasztások voltak, igy nem tartalom, hanem a hangulati elem, felhang volt érdekes.Nálunk első időkben remek grafikák szoktatták a figyelmet, és ezeket a grafikákat talán havonta lecserélték. Az egész valami abszurd, végtelenségig lassított mozgófilmre emlékeztetett. Nagyon élveztem, hiszen már mi is a nyugati világhoz tartoztunk!Mindez úgy jutott eszembe, hogy mára át tudok autózni a városon, és nem tűnik fel egyetlen óriás plakát sem, pedig tudom, hogy ott vannak, ott ahol régebben is voltak! Egészen bizonyosan vannak….

Vannak egér köreim. Olyan rutin körök, amiket naponta befutok és ezek a szürkeség teszem-veszemségei, nem pedig az újdonság eseményei. Azt nem teszem hozzá, hogy a kaland hiánya, pont ellenkezőleg, parány kalandok, amelyek elő készítik a nagy kalandokat és felfedezéseket,- magam módján.

Egyszer nagyon régen sétáltam a városban, -és mint olyan gyakran?!- valamilyen kiállításon kötöttem ki. A városban működő művészeti főiskola diákjainak munkáit lehetett szemügyre venni, amelyek közül P. András nagyméretű festménye szabályosan kiugrott. A „kiugrás” formai és tartalmi szempontból értendő, így megjegyeztem a nevet.

Művész saját magát ábrázolta egy szűk lakószobában. Emlékeim szerint,  asztal elött ült alaposan megkötözve, és  szőnyegre folyt a vére. 

A többi részlet évtizedek távolságából bizonytalan, talán igazán ott volt, -vagy csak én kerekítem ki a történetet?! 

(Egyszer egy riporter azt mondta, fotógrafikus memoriam van, amiben nem vagyok bizonyos, ám ha van, az is képes halványulni.)

 Kés az asztalon feküdt és jobbra a sarokban, állólámpa fel volt döntve.

 Tudom, hogy művészt, műalkotáson keresztül nem lehet kimeríteni, de a pillanatnyi életérzést, amit közvetít, valószínűleg. 

Mindez akkor vált világossá, amikor fiatal művész, aki  talán a főiskolát sem fejezte be, nyilatkozott  helyi televiziónak.

Azt mondta, a sokak álltál irigyelt festői életforma, -ha tényleg festőről van szó,- nem is olyan irigylésre méltó… Itt a nyár, mások ilyenkor Rómában hétvégeznek, elmennek Balatonra, vagy legalább a városi strandok valamelyikén pihennek. A művész azonban oda van "kötözve" a festőállványhoz, órákat áll előtte, és az életideje számolatlanul ömlik „valamilyen” teljesítménybe…

Ez a párhuzam kifejezi, az „egérkörök” relatív igazságát. Az igazság azért relatív, mert amennyiben a befektetett munka remek festményekben igazolódik vissza, -némi képzavarral,- ki lehet ugrani  zárlat dobozából, és akkor nem csak Róma, a strandok, a pihenés szakaszai fordulnak vissza, -amelyek manapság, amúgy sem mindenki kiváltsága,- hanem szembe jön élhető, teljes, személyes valóság…

Rékai Zsolt: Ősz

Megmutatom az eredeti képet, (az elsőt,) ahol az ötlet az őszi levélruha volt.  A galériának azért nem kellett, mivel a férfi, a gyökér szerű lény a halálra emlékeztet és a kereskedelmi festészetben gyakori szempont, hogy az emberek vidám, színes dolgokat szeretnek kiakasztani a falra. 

Kezdetben, amikor csak kiállításokra festettem, a közizlés nem volt szempont, a fejlődésem spontán alakult és nem téma függő. Egyedül az volt  szempont, hogy kvalításban legyen fejlődésm mivel a klasszikus festmények sem mindig vidám történeteket ábrázolnak. 

Amikor a kereskedelmi festészettel találkoztam, szembe kellett nézni az üzleti ténnyel, hogy itt a "kánon" kizárólagosan, elsődlegesen anyagi szempontokat képvisel, szellemit csak annyiban, amennyiben igényesebb rétegekig elér.

Úgy gondoltam, amennyire lehetséges, a tartalmi és formai szempontokhoz illesztek egy esztétikait, és lehetőleg nem a kizárólagos esztétikai dominanciára törekszem.

Rékai Zsolt: Napforduló ((solstitium)

Napforduló a sorozat második része. Az első része az "Ösz" megnevezést kapta. Ott  az anya(ősz) kevésbé kidolgozott, és a - nem szerencsés megnevezéssel - gyökér szerű apa, már a téli visszahúzódást mutatja.

Festészeti szempontból így gondoltam teljesnek, de mint említettem, felhívták a figyelmemet, kereskedelmi szempontból nem bíztos, hogy szerencsés az elmullásra emlékeztetni.

Nem esett tulságosan nehezemre megfesteni ezt a második képet, viszont több munkát nyelt el, mint azt vártam. Ezzel persze nincsen gond, -ha élvezi az ember amit csinál, - csak arra a jelenségre szeretnék utalni, - amit bizonyára minden kedves festő ismerősöm ismer, - hogy néha nagy, bonyolult képek könnyen és gyorsan megszületnek, máskor pedig az egyszerübbnek tűnő képek, megmagyarázhatatlanul sok energiát nyelnek magukba, ami végül is, a végeredmény tekintetében, teljesen relytett marad.

 Át kell cserélni dolgokat, ez azzal jár, a megváltozott szemlélet bele akad a valóságba és húzni kezdi azt, begyüri, meghajlítja, talán át is szakítja, elfolyosítja, és esetleg nem is lesz többé megszilárdult, a legjobb szó rá a megváltozott, a megváltoztatott ami most már permanens változásban lévő.

 Ki lehet terjeszteni!

A változtatás nem az új év első napján, hanem az év valamelyik napján, talán éppen a vége fele kezdődik, vagy inkább érik be, hogy alkalmas legyen pillanatfelvételre.

A pillanatfelvétel, pillanatfelvételek sorozata, amelyeknek létrejötte időben exponenciális, naponta elég, ha egyet ki tudok emelni, a többi pedig ahhoz az egyhez vezet, azután az egyhez haonló sorozat megváltoztatásához. 

Amikor azt hittem vége, még képes voltam építeni, és ameddig tovább épül, az még hozzájárulás, a napi egyet pedig  kiséri a jövő hordaléka.

A jövőből ritkán gurul ki az új jelen. Át kell cserélni a dolgokat....

                                                                          Rékai-AI

Németh Gábor-Amazing AI internetes meghívásos műsorait rendszeresen megnézem, ami segít megtudni, hol tart a mesterséges intelligencia. Az igazság az, hogy egyelőre felhasználói szinten csak a képalkotási rész érdekel, de más nézőpontból nekem sem árt tudni, ez a technológia, mi minden másra használható fel.

Ami a képalkotást illeti, - művészeti szempontokat előtérbe helyező napi gyakorlat alapján, - én is hasonló tapasztalatokra jutottam, mint az Amazing. Ez a tapasztalat pedig nem más, mint, hogy az AI használatát könyvből nem lehet megtanulni.

Rossz példával: Tegyük fel, hogy jön egy új munkatársunk, akivel úgy kell inspiratívan együttműködni, hogy cél érdekében meg kell ismerni, hogy miben nagyon jó és miben gyenge. A jó és gyenge képességeimet az ö képességeihez kell illeszteni, hogy együtt hatékonyabbak legyünk. Ez a személyes viszony úgy fejlődik, hogy közben mindketten fejlődünk.

Ezt a dinamikát nem lehet leegyszerűsíteni, tapasztalatot megspórolni, vagyis dologba, -mint minden komplex dologba vagy szituációba, - energiát kell befektetni

Rékai Zs- Ai

Németh Gábor előadása sem könyvet helyettesit, hanem orientál. Megoszt tapasztalati mintákat, olyan módon, hogy egy szakértő stáb fő munkaidőben tesztel, kipróbál, információkat gyűjt és oszt meg nagyszámú felhasználói csoporttal.

Ezzel szemben jómagam, mindössze napi egy-két órát töltök azzal, hogy egy nagy nyelvi modellt kezelő algoritmussal kapcsolatba kerüljek - és érintőlegesen még két másikkal is.

Az érintőleges felhasználás azt jelenti, hogy megnézem adott képet mesterséges intelligencia miként fordít le, és kiszedem azokat a nyelvi elemeket, amelyek speciális képhatásokat idézhetnek elő. Ezeket a speciális, a köznapi nyelvhasználattól eltérő elemeket azután saját utasításaimba építem be, - és ezen a módon (is),-  képes vagyok meghaladni köznapi, átlag felhasználói szinteket.

A webináriumok (videó konferenciák) az egész működésének megértésében segítenek, nem pedig abban, hogy adott vizuális fejlődés keretében, hogyan lehet előre haladni, egyre jobb vagy egyre komplexebb képeket generálni, hogy közben egy maréknyi (információs ablakba beírható mondat) kifejezés mágiája (is), minőségében változzon.

                                                                           Rékai-AI

 Rékai Zsolt: Gesztus

 60cm x 60cm

Mi az ami nehezemre esik? Az esik nehezemre, hogy részletező leírásokat adjak és ne csak azt írjam le, amit fontosnak gondolok. Amit fontosnak gondolok, azok a fontosnak feltűnő gondolatok, és ezeknek meglehetősen absztrakt tere van, bár gyanítom a szellemi terek csak akkor jönnek létre, vagy bonthatóak ki, ha belekérdezek, miért foglalkoztat az, ami megjelenik, és ami megjelenik nyilván teret is teremt magának, még akkor is ha ez a tér rejtett, kvázi tér.

Most megkérdezheti valaki, miért lesz valami ennyire bonyolult, vagy miért kell ennyire közel menni dolgokhoz, amikor az már szétszálazódik…?!

Ez bizony a festéssel jár. Megfestek egy képet és utólag látom, hogy milyen kérdésre miféle válasz. Régen kínosabban követtem vissza az asszociációs láncokat, és igy lett álltalános és személyes fordításom. A kétféle fordítás kétféle nézőpont, de nem is ezzel van a baj, hanem hogy az eltérő lineáris nyelvi fordítások sem pontosak, mindig van veszteség. 

Festménynél is az van, hogy esszét lehet írni  komplex szimbólumról, és akkor lehet, az egyik dolog a másikra mutogat, és az is lehet, hogy kulcsokat adok, pillanatnyi -érzés szerinti- igazságot tárok fel, de a titok akkor sincsen megfejtve, ha létezik abszolút nyitottság, a festmény az! -és amennyiben létezik abszolút titok, hát az a festmény.

Ha valaki megkérdezi legközelebb, mi a foglalkozásom, lehet azt válaszolom: Többnyire "festékes kezű titok mester"!

…de mire megkérdezi valaki, addigra elfelejtem!

Rékai Zsolt: GenAI munka

Irtózatos sebeséggel fejlődik a mesterséges értelem. Most jön ki az a verzió, amelyik szóban kommunikál és képes érzelmek kifejezésére és érzékelésére. Ugyanakkor a Google megépítette a kvantum számítógépet, ami már nem kettes számrendszer alapú, hanem hálózatban működik, mint az emberi agy.

Zárójelben említem, vagy húsz évvel ezelőtt nyilatkozta egy magyar mérnök, hogy olyan processzort hozott létre, amit szerinte közvetlenül az emberi agyhoz lehet csatlakoztatni, az akkori processzorok teljesítményét ezerszeresen meghaladja, és teljesen máshogyan, hasonlóságok alapján, asszociatíve lehet programozni.

A riporter megkérdezte, mikor lesz ebből polgári felhasználás?!

A feltaláló azt válaszolta, mindig a katonai felhasználás az első, a hagyományos processzorok gyártási technológiájának ki kell futni, és ezek alapján esetleg évtizedekről lehet beszélni.

Amennyiben ez komolyan vehető, az újdonság gyakran ősrégi, mire a felsőbb régiókból alácsorog.

Azért zárójel a zárójel, mivel az az avulás ideje is lehet exponenciális. 

                                                       Rékai Zsolt: GenAI munka

Azt olvasom, hogy azért nincsen, azért nem érdemes könyvet írni, mesterséges értelemről, mivel mire megjelenne, már el is avult.

Engem változatlanul dolog képalkotási része érdekel, és naponta számos generálást végzek. A tapasztalat részben megújul, bizonyos értelemben el is avul, azonban energiabefektetés nem megspórolható.

Rékai Zsolt: GenAI munka

Azért nem megspórolható, mivel nem csupán eszköz fejlődik gyorsan, hanem esély van arra, hogy  felhasználó művész is új referenciákat szerezzen vizuális világlátás terén.

Arra gondolok, hagyományos festői munka havonta (mondjuk- nálam-...) produkált két festményt. Ezek tapasztalatai alapján fejlődött mentális reprezentáció.  Jó esetben eredeti, színes és változatos sorozatok jöttek létre.
Jó esetben nem született túl sok piacképtelen kísérlet.
A fenti rutin tükrözte egyén és világ kölcsönös dinamikáit. Feszített, de azért nem túl gyors dinamika-időt (is).

 Mesterséges értelem segítségével létrejövő látvány azonnali, még akkor is szélsebes, ha húsz-harminc korrekcióval jön létre az elvárt eredmény. A szinthez tartozó lécet, mindenkor (az) ember teszi fel, és közben képileg és szakmai vonatkozásban, nyelvileg is fejlődik, új építkezési metódusokat alakít ki.

 Hasonló variációktól eltekintve napi négy öt elfogadható színtű munkát tudok létrehozni, talán tízszeresre tehető (köztes) munka-kép generálásán keresztül, és akkor szoktam leállni, amikor formailag, tartalmilag beletrafáltam valamibe.

Amit egy hónap tekintetében művészeti kivitelbe konvertálok, az ma sem, több, mint két három festmény.

Nem  darabszám mennyisége nőt, hanem  létrehozás közbeni belső, szakmai párbeszéd a "GenAI-val", ötletelés, képalkotási variációk sebessége. A sebesség gyors avulást is jelent, ami pár hónappal ezelőtt kielégített, és talán meg is festettem volna,- ha van rá elég idő,- ma már csak, mint áttekinthető tendencia érdekes.

                                                     Rékai Zsolt: GenAI munka

Rékai: AI-val generált kép

„Hogyan ábrázolnád, hogy színes gubancok vesznek körül, de nem kívülről, hanem belülről látom.”

Ezt a kérdést tettem fel a mesterséges intelligenciának, amikor a Keserű Ilona féle létgubancokról gondolkodtam. Ez a kérdés az életben nagyon sokszor felmerül, és nagyon sok következménye van.

Mivel a spontán válaszadás, az értelmezés, sőt a dolog megélése tanult módon automatikus, ezért, hogy Heidegger hasonlatával éljek: tudományos szempontból, ha le kell nyomni a kilincset, le kell győznem  kilincs és közöttem lévő távolságot, erőt kell kifejtenem. Köztes cselekvéssort természetesnek, éppen ezért semmisnek vesszük, és azt mondhatjuk: Lenyomtam a kilincset!

Ugyan ez az ember (mi?!) evidensnek tekinti, hogy van szubjektív és objektív világ. Anélkül, hogy tovább erőltetném a filozófiát, gyorsan elmondom: Heidegger nem hitt dualitás ezen metafizikai alaptételében, és azt írta: A világ bennem van és én a világban!

A kétféle nézet, szubjektum és az objektív világ legyűrése, a létező világ kolonizációja, vagy pedig az azt teszem a világgal, ami nekem is jó, és világnak is, ha nem akarok átkerülni Szürreáliába?!

A szürrealisták úgy alkalmazták a vizuális formációt, hogy megfestették  belső világukat, amire ablak a kép kerete volt, de előfordult, hogy  belső világra Max Ernst ablakot festett, amin keresztül  szürrealisták nézték, a külső világban botrányt keltő jelenetet.

(Feliratot az AI-tette hozzá!!)

A probléma tehát nem új, a tapasztalat belsődleges, a belső tapasztalat kifejtése viszont absztrakt, külső, elvonatkoztatást igényel.

A dolog meggondolása azért is érdekes, mivel nem lehet általánosítások alapján, egyetlen nézőpontból egész világra egyetlen ellentmondásmentes narrációt ráhúzni.

Eszembe jut művészettel kapcsolatos tanulmányaim elején, művészet-pszichológiai megközelítés.

Már az óvodában kiderül ki a konform és ki a non konform egyén. A konformisták keresnek egy erős kezű dominánst, és a védelme alatt játszanak. Aki nem része ilyen közösségnek az egyedül marad, és vagy megküzd a kívülállás nehézségeivel, vagy belebetegszik.

Aki megküzd, az megtanulja az elvont, eredeti gondolkodást. Mérnök lesz, esetleg művész és a produktumai miatt hasznos, elismerten hasznos a közösségnek.

Ahhoz, hogy valamit látni lehessen, nem maradhatunk vele, benne, hanem el kell távolodni.

A kívülálló olyasmit lát, amit csoporton belül nem lehet, mivel ott  csoportérdek vezérel.

Max Ernst festménye botrányt keltett, -vallási szempontból az is, -ám mi van, ha  felháborodok azt nem vették észre, hogy tükörbe néznek, és a saját egységesnek vélt világképükön akkora a rés, hogy azon keresztül ki-be vonulászhat egy egész birkanyáj.