Lisa Yuskavage,

 Műterem sorozat, -természetesen,- valamennyire beépül az életembe, megfontolásokra késztet, az adott művész(nő) Lisa Yuskavage, olyan ingerforrás, ami élmény, és mint érzelmi, képzetes struktúra, nem kis energiával bír. Olyan előzetes tudás, -ami még nem tudás  hagyományos értelemben,- de intelligens humán differencia, amit ki lehet bontani, lineárissá lehet tenni.

Azt hiszem, most értünk    Lisa Yuskavage munkáival kapcsolatban oda, hogy  tágítsuk a lineáris reflexiót, és ezzel párhuzamosan tegyük személyessé.

Tudjuk, hogy Lisa pin-up, (anime) műtermi modelljei, vagy  más szituációkba illesztett figurái populáris módon (is) érzékiek, azonban ez a szexuális vonatkozás felül íródik. Lisa Yuskavage két végletet köt egybe, finoman szólva  testit és a szellemit...

Számtalan metafizikai fogalmat használunk és ezeket a fogalmakat értjük is, bele tudjuk helyezni szöveg környezetbe, de kifejteni nem tudjuk, legfeljebb körül írni, vagy analógiákkal tudunk élni.

Mi a „lét”(?!)-kérdezi Heidegger, és  megközelítő aspektusai kirajzolnak egy nagyhatású filozófiát,  olyan filozófiai világképet, -ami nem csak Heller Ágnes szerint,-  posztmodern korszak megalapozása, vagy „delelője”!

Heidegger nagyon sok nézőpontot műalkotások mintázatából vett! Mivel  műalkotás -esetünkben kép, festmény,- nem pusztán intellektuális, hanem eredendően ösztönös, mély kapcsolatban áll a tudattalannal. Műalkotás több mint „képi lényeg”, „képi deffinició”. Műalkotás valami, ami teljes, hiszen a teljes lényből fakad.

 Metafizikai definíció mindig lényeg, és a lényeg pedig azt emeli ki, ami a kiemelő érdeke, ami a dolgot eltárgyiasítja, hatalmat szerez felette. ( Redukció)

 Festmény az a bizonyos „ fénylő tisztás”, ami az igazságot felragyogtatja, középpontjában. Az igazság változékony, (tünékeny) mivel  világ is, mi is változunk.

Mindazonáltal az „igazság” felmutatható, és ezért mondják, hogy a művészet „mágikus”,  művészet utolsóként „varázslat” egy eltárgyiasított (varázstalan) világban.

Eddig a tágabb megközelítés! 

A szűkebb megközelítéshez fel kell emlegetnem Verebics Katalin pályanyitó kiállítását.

Verebics Katalin képgrafika szakon kezdte a Képzőművészeti Egyetemet, azután tért át a festő szakra, melyet 2005-ben fejezett be Klimó Károly növendékeként. Nem szeplőtelen című kiállítása 2008 nyarán volt megtekinthető az OCTOGONart Galériában.  

Verebics Katalin munkája

Lisa Yuskavage művészetének megértéséhez tekintjük át az amerikai művészet fejlődését,a pin-úp lányok és a női emancipáció párhuzamait, aminek végén az egyre merészebben rövidülő ruhák lekerülnek a női szabadságot megtestesítő sztárokról. 1953-ban Hugh Hefner megérti a fotózás jelentőségét, és Marilyn Monroe elhíresült fényképével megjelenik a Playboy magazin.

Azt lehet mondani, a rajzolt lányok lekerültek az ágyak feletti falról, a korábbi pop kultúrás érdeklődés megszűnt irántuk, és a fényképek, poszterek átkerültek a garázsok falaira.

A pin-up azonban nem tűnt el, tovább él divaton belül és megjelenik retró művészi ábrázolásokban is. Ez a fajta vonulat éled újjá, íródik felül Lisa Yuskavage festészetében.

„Nem tudok nem nézni a lányokra – nem tudom megállítani magam, ahogy ők sem tudják megállítani szabadesésüket a vadabb mutációkba. Ebben visszatükröződnek önmagunkban keletkező legzavaróbb képek, (képzetek) amely a látás egyik alapvető eleme – nem ép nézőként, hanem idegesítő passzivitással, a vizuális szemlélődés megtestesítőjeként, ami én vagyok, de a lányok is, a festendő festett modellek is részesei a szituációnak…”

:írta egy kiállítás után Faye Hirsch művészettörténész és kritikus.



„Amikor elkezdte a művészeti tevékenységét, a figuratív festészet éppen kiment a divatból. Ma ez a kortárs művészet legnépszerűbb műfaja – Yuskavage pedig a művészeti világ élén áll.”

 – Julia Halperin a Financial Timesban




Lisa Yuskavage festészete alapvetően  saját műtermében való létének ábrázolásával keltette fel a figyelmemet.

 Felkeltette a figyelmemet tekintettel, hogy a műterem élményét és képzeteit járjuk körbe. Lisa  képileg teszi azt, amit én szövegben szeretnék, képi narráció tárgyává teszi, hogy az alkotás helye és folyamata lehet olyan izgalmas mint bármi más ábrázolása.

 Az is kiderült, hogy iskolás korában modellkedett, így képi vízióiban, akár az álmokban, minden ö maga, és ez akkor is így van, ha nincsen így, és a kiindulási pont nem közvetlen múlt beli réteg, hanem valamilyen magazin vagy film. (Erre talán még visszatérünk, érdemes megvizsgálni, hogy Lisa tinidzser kora, az a hippi korszak, amire még én is emlékszem, a szexuális lázadásé, vagy úgy álltalában, lázadás a társadalmi konvenciók, az apák úralta gazdasági és politikai légkör ellen, amiből még a hermetikusan elzárt szocialista világ szürőin keresztül is tuljutott némi izelítő.)

Mellesleg a megfestett műtermek falán, gyakran látjuk Lisa korábbi festményeit vagy azok vázlatait.  

"Festményei azonnal felismerhetők abszurd arányú meztelen és félig öltözött nőkről, savas fényes tájakról, elképesztő enteriőrökről és hippi figurákról, amelyeket mintha vallási ikonokkal poroztak volna meg."

"Amellett, hogy figurái élvezik saját testiségüket, a túlvilágiság elsöprő érzete is játékban van. Yuskavage festményeit csábítónak, nyugtalanítónak és ironikusnak olvasták, míg a lágy pornóesztétikát – amelyet férfimagazinokból, például a Penthouse-ból kölcsönöztek – a múltban néhány feminista kritikát is kiváltott. Ettől függetlenül nem szívesen magyarázza vagy indokolja munkája értelmét."

Lisa Yuskavage művészetét európai fejjel, fel lehet fogni a Pin-up „akt” szereplők látványa alapján, de megérteni aligha lennék képesek, ha nem végeznék némi előzmény kutatást. A tudás differenciálása ahhoz kell, hogy ne intézzem el egy általánosítással, hogy a japán anime és az amerikai pin-up lányok  ugyanazon pop-kultúra két oldala, és egy olyan végpont, amikor a női érzékiség már nem reklámok és propagandák csatolmányai, hanem önmaguk asszociációs jogán "üzlet".

Korábban utalás történt arra, hogy a Viktoriánus hagyományok töréspontja a bicikli feltalálása volt. A nők hamarosan elhagyták alsó szoknyáikat, a szoknya hossza elindult bokától felfele. A hirdetésekben és divatban megjelent a bloomer és a női csizma.

1895-ben Charles Dana Gibson a Life magazin grafikusa elkezdett jóalakú, telt mellű lányokat a címlapra tenni. A lányok nemzeti ikonná változtak, és mivel a modelleket Gibson a saját családjából vette, azokat a köznyelv is „A Gibson lány” megnevezéssel illette. A Gibson lány egyszerre volt független és érzéki.  A  Gibson lány olyan álomlány aki, -ha nem is metafizikai értelemben eszményített, de idealizált, elérhetetlen- aki ha nem is művészi vásznakra került (Még?!), de felkerült a falakra. Azt lehet mondani a „Gibson lány”  a „pin-up gril” prototipusa.

Az 1920-as évekre elérkezett a „lázadás” és „felszabadulás”, a vadság életérzése.

Itt fedeztem fel az első tényleges, témához jól kapcsolható festőművészt Rolf Armstrong-ot, (1889-1960),

A második világháború alatt az amerikai adminisztráció tudatosan építette be az össz-amerikai vízióba a pin-up lányokat, olyan női képzetet erősítve, amiért érdemes küzdeni, így ezek az ábrák felkerültek a bombázó repülőgépek oldalára, hadihajók géptermeinek és hálófülkéinek falára stb.

Saját művészettörténeti tanulmányaimból tudom, hogy amikor  francia szürrealista festők áttelepültek Amerikába, ott az álltalános festészeti szintet a Donald kacsa és pin-up festett, giccses klónjai jelentették.  Amerikai festők a franciáktól tanulták el a technikákat, (Pollocnak a német származású szürrealista Max Ernst mutatta meg a "csorgatásos" festés módszerét!- és az amerikai titkosszolgálat dollár milliókat költött Paul Jackson Pollock népszerűsítésére, bizonyítva, hogy létezik az amerikai magaskultúra.

Norman Rockwell: Borbély

„Ezek a pompásan makacs pin-upok a kortárs festészet egyik legendájának, Lisa Yuskavage-nek a munkái.” -kezdi az egyik írás. Lisa ír munkáscsaládban született  Amerikában, 1962-ben, és ez az izgalmas fordulat a magyarázat, hogy ezt a „tévedést” nyálas műalkotásokká változtatja, és ezekkel a pin-upokkal pénzért kiheréli a klasszikus művészetet.

 Ilyen felvezetés teli találat. Teli találat, miközben próbálom megérteni Lisa műtermének titkát, és próbálok jelzőket találni figuráira, -amelyek azért mégsem anime vagy Manga ábrázolások,- valahol mély és magas között lebegnek, és  külső és belső kutakodás közben jöttem rá, hogy a más által használt „pin-up” kifejezés értelmével sem vagyok tisztában, és szó egy körülbelüli, nem kis részt szöveg-környezetből leszedett képzetet vált ki.

Utána néztem kifejezésnek.

„A pin-up girl, vagy pin-up modell (címlaplány) kifejezés azokra a vonzó modellekre értendő, akiknek a tömeggyártásban megjelenő képeivel szinte mindenütt találkozhatunk, és akik valóságos szexszimbólumokká lettek.”

 Konkrétabban: a negyvenes- ötvenes évek divatja, amikor a tinik és katonák a „nyulas” tipusú magazinok képeivel az ágy feletti falat diszitették. (Marilyn Monroe  eklatáns példa.)

Máshol azt találtam: Tipikus amerikai termék. A pin-up nő, külsőséges, önerotikus, kacér, de független.

Ezen a ponton rákeresek, és rengeteg amerikai reklám jön felkötött hajú nőkről, akik konzervet reklámoznak, vagy pöttyös ruhákban pózolnak valami retró luxusautó motorházának tetején.

Kezdek ráérezni, ami nekem - középeurópában egy éppen letűnt, de nyomokban még jelenlévő történeti és vizuális, asszociációs tapasztalat, az Lisa számára közvetlen és szerves kulturális mintázat, -hiszen ö Philadelphiában született és New Yorkban él.

Kutatás közben azért még össze cetliztem ezt azt.

 Ezt-azt „pin-up”-művészet eredetével kapcsolatban, amit illeszteni szeretnék a körbe. 
Merészen beütöttem googléba a „pin-up akt” keresést, de ami jött hervasztó volt, köznapi emberábrázolásban is tetten érhető divat és szépség metafizikai eróziója, és az jutott eszembe, hogy Lisa éppen azért és annyiban művész, hogy a félmúltat egy „időtlennek tűnő” környezetben,(többnyire műterem) aktuális köznapi matricával felülír, aktualizál.

Nem tudom kihagyni, -nem véletlenül, - találtam anyagot, hogy a „pin-up művészet” eredete a női emancipációval kezdődik, és az 1800-as évek elejére nyúlik vissza, amikor is feltalálták a kerékpárt!

A kerékpár feltalálása nem csak a technika fejlődése miatt korszakos, hanem társadalmilag is.

„A „Biztonsági kerékpárok”, ahogy nevezték őket, nagy izgalmat keltettek a nyugati nők körében a 19. század elején, amikor bemutatták őket. Az orvosok és a miniszterek elítélték az új pedálos járműveket, mondván, hogy a pattogás károsította a nők "törékeny belsőjét", és az ülés súrlódása "felizgatja" őket. A szüfrazsettek számára azonban a kerékpár volt a „szabadsággépezet”, amely megszabadította a nőket a férfikíséret kötelékeitől. „

Tea and Cigarettes, 2024 (Net)

Lisa Yuskavage munkái és munkáin keresztül a műterme, sőt maga a festőnő, az elmúlt nyár júniusában, New Yorkban a Morgan Library (és) Múzeumban rendezett kiállításával kapcsolatban írt cikkekben tűnt fel.
Az tűnt fel, hogy nagyon sok munkájában akt modelleket ábrázol, gyakran műtermen belül, stilizált formában, csaknem grafikus módon megfestve.
Amikor festőiskolákban, műtermekben fiatal nőket rajzolnak vagy festenek, az emberi testhez való viszony kultusz-szerűen távolságot tartó, nem az érzékiséget zárja ki, hanem arról akar mondani valamit, az azzal kapcsolatos személyes hatást szeretné megragadni és művészi módon közzétenni.
Azt szokták mondani, az európai festészeti hagyományok idealizálók, elvont szépséget ábrázolnak, így az ábrázolt szépség aligha jelenik meg köznapi életben, a befogadó szemlélő ösztönösen tudja, hogy amit lát égi jelenés, fizikai értelemben beérhetetlen.

Lisa Yuskavage nem egészen ezt a klasszikus ábrázolási módot követi, a modelljei inkább köznapiak, köznapi helyzetekben. A festőnő beszél az érzékiségről, arról az érzékiségről ami szűkebb értelemben szakmai, ábrázolási módjával hol távolságot tart, hol pedig nem.

 Olyan határterületeken egyensúlyoz, amelyek művészeti elemzők és szakírók számára lehetővé teszik a szexuális vonatkozások kibontásának kísérleteit.
Amikor az amerikai művésznőről anyagot gyűjtöttem, különböző szempontokat adtam meg mesterséges intelligenciának.  Műtermi, kiállítási keresések sikeresek voltak, - bár meglehetősen sok volt az áthallás, - az érzéki, szexuális vonatkozások azonban eleve megtagadásra kerültek.  Mesterséges intelligencia nem tesz különbséget szexuális kultusz és pornográfia között, így a 18 éves korhatárt figyelembe véve, nagyobb részt saját értékítéleteimre kell hagyatkoznom.
Amikor Lisa Yuskavage úgy ábrázol egy modellt, hogy csak a környezetével, a róla készülő festménnyel, cigarettával és munka szünetében elfogyasztott teával, önmaga mindenkor jelen lévő női mivoltával, mibenlétével van elfoglalva, akkor tudni lehet, hogy Lisa belső életérzéseivel, tudatállapotával kerültem interakcióba, nem pedig látvány puszta "fizikai" felületével.

A hölgy ezen az első festményen (festményben?!) még meglehetősen mértéktartó. Késöbb látni fogjuk, -amiről már volt szó,- bele tud feledkezni az igazán vad testiség kérdéseibe is.

Lisa Yuskavage művész brooklyni stúdiójában

Még mindig  műtermekről beszélünk. Miközben  foglalkozom a témával, így vagy úgy kerülnek elém műterem fotók.

Az érdektelenek természetesen név nélkül érdektelenek. Amit utoljára láttam, egy festő ismerős felrakta facebookra barátja fényképét, és a műterméről is egy fotót. Látható az állványon szakállas önarckép, minden kissé kopott, de igen nagy rendben ecsetek és festékek, összbenyomás hamar el is tűnt volna, ha nem foglalkoztat művész-műterem kontextus, ám ennyi mintavétel elég volt, hogy ne nézzek utána egy nyilvánvalóan kánont követő, konzervatív technikákkal, konzervatív képeket festő művészember életútjának.

Nem negatív hozzáállásról van szó, nem is arról, hogy enyém lenne  bölcsek köve és jogot formálnék bármi nemű művészeti besorolás kompetenciájára, hanem arról beszélek, hogy  hála a termelő erők fejlődésének, ma több művész él és dolgozik, mint az eddigi európai (és amerikai) történelemben együttvéve.

Yuskavage  a Memorial Sloan Kettering kórház orvosi köppenyében fest, ami egy egy orvos barát ajándéka.

Nézelődés közben akadtam Lisa Yuskavage műveire, Egyenlőre néhány műterem fotót illesztek ebbe a bejegyzésbe. A műterem brooklyni Gowanus egy csendes részén lelhető fel.  Alacsony 4000 négyzetméteres téglaépület, és a festőnő találóan két részre bontotta, mintha két agyfélteke lenne. A tudattalan térfélen Dionüszoszi Lisa vízuális ámokfutásai zajlanak a hatalmas vásznakon, előszoba azonban könyvekkel zsúfolt. Apollonian Lisa az öntudatlanságot itt cseréli racionalitásra, arra az üzletre, hogy elismert kortárs festő legyen. De minderről késöbb...

Hogy kinek mi  érték, az sok mindentől függ. 

Függhet életkortól, kulturális viszonylatoktól és preferenciáktól, attól is, hogy valaki hozzáértő vagy pusztán érdeklődik, az ízlése saját különös tapasztalatokon alapul vagy  köznapi gondolkodás általánosításaiból, reduktív metafizikai megközelítéseiből merít.

Felvezetésnek ennyit.

 Azt fűzném még hozzá, hogy egyszerre létezik külső és belső műterem, egyikből (valamennyire) következtethetünk a másikra, de a belső műterem mint képzet, hallatlanul érdekesebb, mint a külső.

 Belső műterem falainak tekinthető az a körül határolás, amivel valaki saját művészetéhez viszonyul, és ahova beviszi  világhoz való viszonylatait, hogy azt képpé fordítsa.

Amikor valamiféle összefüggéshez nagyon közel megyünk, azonnal felbukkannak  ellentmondások. Amikor valaki a belső műtermet üresnek ábrázolja, akkor a „semmi,  minden lehetősége” jelenik meg, a potenciál, amiből számtalan egyedi mű kibontódik. Amennyiben a műteremben ténylegesen létrejövő életművet, mint egyedi képek sorozatát akarnám ábrázolni, -adott pillanat helyett, - a sok féle fejlődő létábrázolást, akkor galériát, aukciós házat, vagy még inkább „múzeumot” festenék.

Műterem a műteremben

(web)

(Jenny Saville műterme : web)

Dani amikor elvégezte a főiskolát, mindenfélével próbálkozott, azért, hogy legyen műterme.

Felköltözött Budapestre, albérletben lakott, és valamelyik rokonától elkunyerált egy pincét. Kitakarította és ott festett. Szakács ként dolgozott akkor, és azt gondoltam ez így teljesen rendben van. Az évfolyam társa jut eszembe, akivel még diploma osztás elött, egy másnapos reggelen találkoztam. „Kutyát szőrével” alapon gyógyítottak magukat, miután előző este ünnepelték, hogy Dani pénzt nyert valami pályázaton.

-Mennyi maradt?-kérdeztem.

-Semmi -válaszolta Dani. Semmi, mivel egy feldobott pillanatában meghívta az egész kocsmát. Azt mondta, az olyan pillanat, olyan érzés volt, amire sokáig emlékezni fog.

- Mit fogtok kezdeni a „festő” diplomával”? -kérdeztem azután.

Voltak szakok az egyetemen, amelyek hasonló válaszokat produkáltak, példának okáért  filmszakos lány azt mondta, el fog menni rendezőnek, és amikor kétségbe vontam, hogy elegendő státusz szabadul fel a közeljövőben, akkor  újságírást említette…

Dani barátja realista volt, azt mondta már meg van a reklám ügynökség, aminek alpinista festőként fog dolgozni Tűzfalakra fest colás üvegeket, a művészet meg megmarad szerelemnek. Azt mondta, lelkileg alkalmatlan rá, hogy egy galériás seggét nyalja, aki azt képzeli,  marketing értékesebb mint a képcsinálás…

Dani azután eltűnt, kiment Angliába dolgozni, és egy kiállításon találkoztunk évekkel később, ahol angol nyelvű Jenny Saville albumot akart ram sózni.

-Jennynél dolgozom . -mesélte és ez felvillanyozott.

-Az óriási lehetőség! Egy ilyen referenciával bármelyik galéria szívesen befogad. Jenny Saville világ klasszis, gondolom rengeteget tanultál nála.

-Francokat! -nevetett Dani. -Én nyírom a füvet, én vigyázok a gyerekeire, amikor fest. Egyszer beengedett a műtermébe is, és az csoda számba ment, mivel elzárt terület, ott még takarítani sem szabadott.

-….

-Megmutattam neki a grafikáimat. Hümmögött valamit, „jó, jó,” de az arcára volt írva, mit gondol.

Dani meg egyszer csőbe húzott.

 Felhívott telefonon, és azt mondta már nem Jenny-nél van hanem Oxford az új lakhelye.

-Gratulálok! Elit egyetem!

-  Az, de nem úgy! -nevetett -Mindenes vagyok, most éppen az egyik kémia szertárt rendezem.

A műtermeknek valóban van valami „különös” hangulata. A filozófiai „különös” az egyszeri, eredeti, valami olyasmi, ami nem álltalános.

Mint szürrealista, gyakran fejtek álmokat, használom az álom szimbolikát, és amikor egy álomelem jelentésével nem vagyok tisztában, „vizuális hermeneutikát” , „vizuális fenomenológiát” alkalmazok, ami  nem az álltalánosból merít, hanem a tudattalanból. Ez annyit tesz, műteremmel kapcsolatban hagyom, mi jelenik meg saját magától, elsőre. 

A rossz szóval: belekérdezés után üresnek tűnő várakozás van. A várakozás felszínre hozza az előzetes tudást, azt az erőteret, amiben minden kapcsolódó tény és tapasztalat bele játszik, nem szigorúan lehatárolt, nem konkrét, de differenciáltnak érzékelt. Ez egy érzés, intelligens energia struktúrája, ami kibontható.

Itt újabb elágazás következik!
A)
Redukálok és elmegyek a közvélekedések irányába. Elmegyek egészen addig, ameddig nem támad rossz érzésem.

B)
Sorra veszem a lehetséges nézőpontokat és legvadabb felmerülő lehetőségeket, számba veszem az analóg jelentéseket is, és ráhelyezem az eredeti mintákra: Ez olyan mint a…., ez olyan mintha….

Egyszer az interneten kalandozva, eljutottam  olyan oldalra, ahol a festők maguk nyilatkoztak saját műveikről. Nem interjut olvastam, ami mindig irányított, hanem esszét.

Sajnos többé nem találtam vissza, pedig nagyon szerettem volna. Az egyetlen esszé, amit elolvastam egy kép születésének története volt. A festő talált egy ócska, régi vásznat, amit újra alapozott. Elhatározta lefesti a műtermét, de menet közben kiderült, kicsi a vászon. Keresett egy másik vásznat, aminek legalább a magassága megfelelt illeszthetőségi szempontból.

Igy lett a két vászonból egy téma. Az egy témában valóban látszott a függőleges vonal, de ezen fenn is akadtam.

Miért kellett a második rész?!

Már az első képen is látszott,  ütött-kopott, hulló vakolatú üres helyiségről van szó. Semmi berendezés, sem vásznak, asztal, festő állvány! Mindössze a sarokban valami stilizált kupac, talán a lehullott vakolatot söpörték oda?!

A cím: Műterem.

Miért kellett az üres teret kiegészíteni?!

Most akkor fel kell tenni a kérdést: Miért?! Egy üres lehatárolt tér, mitől műterem?!

"Üdvözöllek a műtermemben, ahol a káosz és a kreativitás kéz a kézben járnak! Mint kevésbé ismert festő, úgy gondolom, hogy a rendetlenség a művészi folyamat elengedhetetlen része. Az én műtermem olyan, mint egy festékes paletta, ahol minden szín és forma megtalálható - csak éppen nem a vásznon, hanem a padlón, az asztalon és néha még a plafonon is!

A festékes tubusok és ecsetek mindenhol szétszórva hevernek, mintha egy színes tornádó söpört volna végig a szobán. Az egyik sarokban egy halom vászon vár arra, hogy egyszer majd valami mesterművé váljon, de addig is tökéletesen alkalmasak arra, hogy elrejtsék a tegnapi ebéd maradékait. A palettámon annyi réteg festék van, hogy már szinte egy önálló műalkotásnak is beillene."

Így kezdte a blogbejegyzést az AI, amikor megkértem, képzelje el, hogy ö egy nem nagyon neves festő, akinek a műterme "rendetlen", így  hírnév nem legitimálja az alkotói környezetet.

Az AI- aki kérésemre a "Sofia" nevet adta magának, leginkább leíró megoldást vállasztott. Ezek a leírások találóak, de esetemben  legfeljebb a fényképek kiegészítői.

Természetesen Francis Bacon és Lucien Freud műtermének bemutatása után,  saját műtermi káoszom, nem alapja annak, hogy  egyneműnek mondható kupacokból  hasonló minőségű és nagyságú várak épülhetnek.

Sokszor írtam (már) arról a színtén nem nagyon neves festő ismerősömről, aki nagyon rendezett környezetben úgy kezdett festeni, hogy elötte katonás rendbe rakta a festékes tubusokat, a gondosan kitisztitott ecseteket. 

A rend és nem rend tudatosítása nélkül sem kedveltük egymást.

A két mintázat szinte első pillantásra felismerte egymást. Az ellenpélda egy alkalommal fogta a festő állványát, keresett egy erdei patakot, felkészült a plein air-ra, azután okostelefonjával készitett egy fényképet a patakról, és  "fényképről a szabadban" megfestette az amúgy egészen tűrhető technikájú erdei képet.

Ez az eset kapcsolható, azonban csak mint ellenpont. 

Hajlok arra, hogy pusztán racionalizálni tudom a tárgyi rendezetlenség és művészi koherencia kapcsolatát.

Tegyük fel, komoly kép megfestésére készülök. A komoly kép részletes kitalálása, bármennyire is intuitív, sok energiát emészt fel szellemileg. Amikor nekifogok a festéshez, már mindent tudok, egy magasan szervezett látványt nem lehet a vásznon kitalálni.

A terv képzetét már kibontottam, és amit tudok, azv készíti elő a látvány képzetét, ami korai szakaszban mindössze a lehetőség differenciált energiája.

A tényleges festés folyamata meditatív. Ösztönösen tudom, mikor hova kell nyulni, ami azt a feltételezést támasztja alá, hogy ami ebben a dimenzióban káosz, az egy másikban rend.

Ebben az összefüggésben metonimiáról van szó, dimenzió átjáratról,

fordított tükröződésről....

A műterem csak bizonyos nézetében szentély. Más , nekem tetszöbb nézetben, pusztán helyszin, eszközök gyűjtőtere, valami ami nélkülözhetetlen, de lényegtelen....

"De tudod mit?- irta "Sofia", aki azt is elárulta, valójában nincsenek érzelmei, de képes szimulálni.-  Ez a rendetlenség az én kis birodalmam, ahol a kreativitás szabadon szárnyalhat. Itt nincs helye a szabályoknak és a rendnek, csak a művészetnek és az alkotás örömének. Szóval, ha legközelebb valaki megkérdezi, miért ilyen rendetlen a műtermem, csak annyit mondok: "Ez nem rendetlenség, ez a művészet születése!"

Említettem, számomra újdonság volt Bacon műtermi rendetlensége, de azt tudtam, hogyan nézett ki, Bacon barátjának, Lucian Freud műtermi "kreatív" káosza.

A két féle "rendetlenség" közé az "alkotói vonás" jelzőt be merem illeszteni, azonban már fényképekre vetett első pillantásra (is) kiderül, rendetlenség és rendetlenség nem egyforma, az álltalánosíthatóságon túl számos, különös" eltérés mutatkozik.

Freud műterme koncentráltabb.... Kevesebb számú gesztus építi fel a "rendetlen" érzését.  Bacon műtermi sokszinűsége, mintha festményei tartalmi szerteágazásában is megjelenne, Freud életműve pedig úgy koherens, mint a környezeti keresztmetszet...

 Nem vagyok művészettörténész, igy megengedhetem magamnak az "állaikus" feltételezést, hogy Freud volt a tudatosabb, kiszámítottabb, ö volt aki komolyabban vette saját magát...(?!)

Freud rendetlensége falnak támasztott félkész képekben, az alkotáshoz felhasznált törlő rongyok halmaiban és a falakon kitisztitott ecsetek pigment foltjaiban nyilvánult meg.

A műterem közepén állt a hires Chesterfield kanapé, és így műtermi sajátosságok maguk is felkerültek festményekre, - megmutatva,- hogy itt valóban világlátási "szervesülésről", szerves egységről van szó.
A műterem egyszerre az alkotás "szentélye", a modellek jelenlétén keresztül az intimitásé is. Megjelennek barátok, család tagok és részesévé vállnak az alkotási folyamatnak.

Mindezt, amit Lucian Freudról leírtam, azt eddig is tudtam, azomban "kutatás" közben felfigyeltem az 1970-ben festett Paddington hulladék, reprodukciójára. Kép a Gloucester Terrace 227. szám alatti ablakából nyilló kilátás. A szeméttel teleszórt hátsó udvar, amely a művész műterme és a szomszédos épület közé szorult.

Freud nem a szemétdombot ábrázolta önmagában! A növényekben rejlő életenergiát festette meg, azt ahogyan a legborzalmasabb civilizációs környezetben is képesek megjelenni és túlélni.



"Noha a holland aranykori csendéletek hagyománya szerint nem hordoznak konkrét szimbolikus jelentést, a buddleiák igen jelentőségteljes növényré váltak Freud számára. A növényt a 19.. század második felében importálták Kínából , mint kívánatos dísznövényt, de hamarosan Londonban és az Egyesült Királyság déli részein gyomnövényekké váltak. Ereszcsatornák, háztetők, vasúti sínek és szemétlerakók – a buddleiák egy kicsit sokat segíthetnek. A közvetlenül a háború utáni időszakot jellemző pusztítás és megszorítások során buddleiák bukkantak elő a bombázott helyek romjai közül, és megtöltötték a kócos hátsó kerteket.

Az egyik végül véletlenül nőtt ki Freud Notting Hill kertjében. David Dawson, az asszisztense, aki szintén segített neki a kert beültetésében, így emlékszik vissza: „Azt akarta, hogy a dolgok kövessék szabályaikat és természetüket. Így a növények tetszés szerint növekedhettek, néha rendetlenségbe. De emiatt a növények jók voltak a festményeihez. Ezek megfelelnek az elképzelésének arról, hogy mit kell csinálnia a festészetnek. Nem vágta vissza őket."

Kevesen tudják, hogy Freud a növények termékeny festője is volt. A növények megjelennek emberi alanyai mellett, önmagukban egyéni „növényportrékon”, vagy londoni kertjének kusza, csomós tájaiként. Valójában az emberi témáitól eltekintve a növények voltak Freud talán legnagyobb festészeti mániája, amely több mint hatvan éves életművében megjelent.