Rékai Zs. Fény tropizmus

Festeni annyi, mint a világot újra felfedezni.

Ez az újrafelfedezés számomra mindig is az „újra felfedezést” (is) önmagába foglalta. A kérdést el lehet intézni, köznapi értelemben annyival, hogy: alkotni ihletett állapotban lehet, vagy alkotni intuíció alapján, esetleg gondos megfigyelés és előkészítés után lehet, vagy egyszerűen annyival, hogy maga a folyamat elmélyült, személyes folyamat és érdektelen, mivel egyedül végeredmény minősít.

Mivel festés időigényes, mivel festés elköteleződést jelent, érdekelni kezdett valójában, - általánosító redukciók nélkül,- mi történik a folyamat közben?!

Tudtam beszélni előkészületekről, képi jelentés nyelvivé tételéről, -világképekről, mint gyűjtő prizmákról,- de a legtöbb örömet adó létrehozási folyamatról nem!

A kérdés megfogalmazásához, hogy a kérdés egyáltalán létezhet, szükséges volt nyelvi dekonstrukció.

Teljesen kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy festői munka idejét eseményként kezeljem, olyasminek, mint egy kirándulást. Nem pusztán megtörténnek dolgok, amit később linearitás szálán eseményről eseményre felidézhetek, -mert éppen ez volt a probléma,- a felvillanó emléknyomok és töredékek semmiféle „valós” történetet nem adtak ki.

A felvillanó emléknyomok felfűzése hiányérzetet hagyott hátra. Dolgozom valami részleten, keresgetem hozzá a megfelelő színt, aztán vékony ecsettel apró vonalakat húzok… Ez elégséges metafizikailag, de csak akkor, ha a külső mozdulatok és szellemi mozgások egységet képeznek. Ám de nem képeznek egységet!

Ekkor jött: készülök esszét írni kirándulásról, amiben nem csak helyek, a táj és emberek leírása van, hanem az is amit közben gondoltam.

Ez tudatos kirándulást jelent, nem pedig spontánt.

Intprospekciót jelent kifele és befele egyaránt.

Igen ám, de többszöri kísérlet után is -pár perc multával- elvesztettem a fonalat.

Ez más hasonlattal, a mantra jóga tapasztalata. Rákoncentrálás festmény részletére, aztán feloldódás a részletben, elszállás, csapongás valahol teljesen máshol. Aztán újabb részlet kihívása és az egész kezdődik élőről. Az „én” eltűnik és vele együtt az idő is.

Meditatív állapot, köztes tér, „éber félálom” ….

Legutóbb meséltem most elkészült festményemről. A „Fény tropizmus” mint képi elképzelés pusztán intuíció alapján, absztrakt vizuális sorozat vázlataként jött létre. Talán illesztettem elemet az első variációhoz, esetleg elhagytam, alakítottam ameddig érzésem szerint kész lett. Ezt a tervet félretettem, nem kérdeztem bele, nem analizáltam, címe sem volt. Csak az egységes képi intelligencia, mentális reprezentáció kezelte minden részletében is egységként.

Miután megfestettem, írtam a képről. Leginkább a „fénynövény” foglalkoztatott, mivel legtöbb gondot az jelentette és nyilván az a fő dinamikai elem. Amikor gondolkodtam és írtam festményről, az nem volt ténylegesen előttem, a képi emlékezetemre hagyatkoztam.

És itt jön legfőbb meglepődés, a „szív-szerű” képződmény teljesen kiesett. Kiesett annak ellenére, hogy festés közben többször is érintettem, bizonyára sok időt töltöttem vele, és kép utólagos értelmezése szempontjából kulcsfontosságú.

Rékai : Köztes

A festmény majdnem kész! Még egyszer, - utoljára, - át kell mennem minden folton, kiszögellésen.  Befejező rétegek  új, méregdrága festékkészletből valók, a festőszer sem az, amit régebben használtam, 75ml-s elegáns üvegcsékből csepegtetem üdítő italos kupakokba.

Ezt a módszert már régen „újra feltaláltam”, így nem hurcolom egyik színt  másikba, színeket nem  festőszerben kell keverni.

Azért „újra feltaláltam” mivel már nagyon régi megoldás. Erre úgy jöttem rá, láttam antik festményt, amin festőművész áll  állvány elött, és az állvány kipakolós részén  kagylóhéjak sorakoznak. Minden eltérő szín ecsetérintés coca-cola zéró műanyag fedélbe.

Sajnos nem élek tengerparton, gyöngyház héjak stílusosabb megoldás lenne.

A „glazur” szert is karátban mérik, szerencsére nagyon kevés kell belőle, rajtam múlik, hogy  festék csak egy újabb átlátszó, mélyítő réteg, vagy pedig vastagabb vajszerű fedés, -amitől felület „pasztózusabb”. 

Mióta más anyagokat használok, szebbek a színek. Megrendelés prospektusai nagyobb tartósságot ígérnek, néhol múzeumi minőséget írnak, máshol nyolcvan éves színállandóságot…

A festmény megnevezésén gondolkodom.

Van úgy, hogy azonnal, az első bevillanás a végső, máskor pedig munka-cím követ munka-címet.

Egyre ritkuló, sötét tónusú forma-rögök között fehér vonulat szálaz, indázik felfele. Mondható lehetne, hogy: „A fény mindig felfele tőr”. Mondható lehetne, de a fénynek nincsen semmiféle geotropizmusa, -lévén szó absztrakt festményről, megfordítva: „A fény mindig lefele szivárog”…

Példázat, vásznak narrációi meddig igazak!

Dé. utolsó évét töltötte képzőművészeti főiskolán. Egy alkalommal sértődött hangon újságolta, munkáját kollégiumi szobájában hagyta. Napközben megérkeztek a doktorandusz vizsgára bejelentkezők és beköltöztek. Dé. csak este találkozott velük.

-Amikor beléptem, megláttam festményemet, megfordítva, falnak támasztva. Még örültem is, mivel a festék átütött a vásznon, és így mindkét oldalról kiadott valamit. Azt gondoltam, ezek szakmabeliek, hozzáértő szemmel nézték. Az egyik lány felem fordult és azt mondta:” Ne haragudj, de itt találtuk ezt az izét. Olyan borzalmas, hogy nem bírtuk nézni, és ezért megfordítottam….

Rékai Zs. Korrigált színvázlat. (Kész képet késöbb megmutatom, ha elkészült)

Terveztem egy képet. Esetemben  kép tervezéssel kezdődik, nem kitalálással, vagy megfestéssel. Tervezés vázlatolásnak felel meg.

A tervezés (vázlatolás) dekonstrukció. Kezdetben adott különös tudatállapot,  nehezen megragadható képzet, ami egyszersmind kihívás, inspiráció. Belevetődöm kihívásba és hagyom magamat elsodorni. Sodródás közben feltűnnek képek, képi összefüggések, amelyek érdekesek vagy kevésbé azok.  Tegyük fel, első kép „hullámzó tenger”.

 Hullámzó tenger, absztrakt hajnali fények és ebben a fényben repül egy konstruált szerkezet, ívei lágy áramvonalak, hullám stilizációk és kéken, fémesen vízszerűek.

Képi konstrukciót számos más absztrakt, vagy feléből harmadából absztrakt előzte meg, olyan megfestett képek, amelyek galériákban várják, hogy tetszenek - az exhibicionizmus kultuszváltozatai. -

A „Vízvilág” terve – amibe beleúsztam, ami belém úszott, - csaknem tetszik, de hajnal, a szellemi tér színei túlságosan intenzívek   a csaknem organikus repülő kreáció lágy kékjeihez és fehérjeihez.

Az erőteljes vörös nem az egyetlen hiba. Mert az áramlatban hibákon is keresztül jutunk… (vagy nem jutunk?)

Háborgó tenger formavilága túlságosan sima ívű, az egész kép selyem-dinamika, ami  tartalmi ellentmondásokban (is) akadást jelent, úgy van rendben, hogy nincsen.

Akár meg is lehetne festeni, (megadom magamat egy lehúzó örvénynek) és akkor kérdésesség konkréttá változna, kiakasztva falra húzódozna, nem akarna jelen lenni.

Ránézve  tervre mégis érzem, hogy újra kell komponálni.

Amikor nem csak érzések szerint, ösztönösen állítom helyre azt, amit érzések szerint is lehet, én vagyok „Doctor Who”

Telefonfülkés doki, aki varázscsavarhúzójával belepiszkál dolgok felszíni rendjébe, és akkor  dologból kidől az előzetes tudás….

Rékai Zsolt

The Sign

Az is köztes állapot, amikor szétcsúszás van. Festők között (is) világnézeti vita, lehet e, szabad e, kell e egy műalkotásról beszélni, bármit mondani akkor, ha mi hoztuk létre?!

Ez a kérdés azóta kisért, mióta életemben első ízben -egy galériában,- képet állítottam ki, és frissen végzett festőismerősömnek megmutattam.

Ismerősömet a technika érdekelte, azt azonban nem választottam el tartalomtól. Megközelítéseket mondtam, nem pedig definíciót, és mivel nem értette, úgy reagált, hogy: egy festmény kémia, és biokémiai folyamatokat nem lehet szavakba önteni!

Ez a megközelítés később egészen extrém formákban jött szembe.

Soha nem megmagyaráztam, amit festettem, hanem kulcsokat adtam hozzá, megközelítési irányokat mutattam, esszét mondtam. Nem alkalmaztam redukált definíciót.

Előfordult, filozófiával és festménnyel kapcsolatban, művelt művész és művészettörténész felismerte, hogy hagyományos metafizikai gondolkodás kerül szembe lételméleti megközelítéssel (megközelítésekkel), ám ilyenkor is az volt végkövetkeztetés, az ontológia sok szempontból pszichológiának minősíthető, és az emberi belső világ valódi mocsárterület. Ezt az érvelést úgy fogadtam el, hogy nem fogadtam el!

Magam is tapasztaltam, hogy „megmagyarázom” definitív elutasításának a lételméleti igazság is áldozatul esik, és aki nem ért valamit, annak támadásszámba megy, ha valaki a megközelítések kulcsai mellé, még a posztmodern filozófia alapjait is mellékelni akarja.

Ezen a ponton elkezdtem úgy gondolkozni, hogy műalkotás reprezentációja szimbólum, azt pedig nem lehet kimeríteni, a felszínen bárki a teljeség érzését tapasztalhatja, aki pedig többet is akar, olyan mélységben bontja ki, amennyit képességei engednek.

A szétcsúszásnak ezen a pontján mondtam azt, azon az oldalon, ahol megmutatom valamelyik mű-alkotásomat ott sem szürrealista álomfordítást, sem megközelítési útvonalakat nem adok, legfeljebb ráutaló esszét.

Ez az elhatározás nem lett igaz akkor, amikor mások munkáiról van szó, amikor  szakértő „metafizikai” alapon téved el, és saját felismeréseim így ellenvetések.

Ezen a ponton az „akárkik” metafizika-használatáról kell szólni.

 Heidegger szerint metafizikának helye van a tudományban, de nem lenne helye a közéletben, emberi viszonylatok között.

Metafizika eltárgyiasítás. A dologból kiemelem azt, ami nekem hasznos, a többi vonatkozás nem érdekel, tagadom és az érdektelen, nincs is. Ez a reduktív lényegkeresés addig tart, ameddig a dologból tárgy nem lesz, és nem nyerek felette uralmat.

Ennek legrosszabb válfaja, amikor embereket tárgyiasít el valaki, és ennek technikáit kellő rafináltsággal és agresszióval csinálja. Ez a „legrosszabb” válfaj mindig érdek alapú, minden tudás a hatalomhoz kell, és a sikeresség vámpír páncélját hordja.

Unokahúgom fiatal író és költőnő, rendkívül szenzibilis. Író és olvasó találkozón, valaki kérdésessé teszi versét. Ha nem reagál az feltűnő, vajon miért?! Ha reagál és agresszív, az minősít!

Ha reagál és elmagyaráz akkor megmagyaráz! Anna ezt a helyzetet írja le versben, ügyesen, cseppet sem direkt módon. Esemény közben kinézve  ablakon egy tóra lát.  Sima víztükrön villan, csobban valami.

Rablás ….

Rékai Zsolt: Mentális függöny

Az „ihlet” szóval kellene kezdenem valamit.

 Nem szeretem  kifejezést. Tudom, hogy nem szeretem, ez egy érzés, és elég egy rápillantás, odafordulás,- filozófus szavával élve: „belekérdzés” és már is jönnek  tudatosuló válaszok.

Azért nem szeretem, mert ihlet fellengzős kifejezés, a múzsa pedig olyan előzetes munkával kifejlesztett mentális reprezentáció, ami megfelelő fizikai, szellemi állapotban csókol, máskor meg nincsen csók, csupán rutin van, mechanikus szerelmi energia.

Azt is lehetne mondani, ihlet könnyed mámor, egy üveg pezsgő! Lehetne mondani és talán van is ilyen tudatállapot, de akkor már inkább a „könnyű szülést” mondanám, ám az is csak hasonlat, olyan nyelvi fordulat, amit magamtól aligha illesztenék bárhiva.

Szótárt lehetne összeállítani, olyan kifejezésekből amiket soha nem használok, és azért nem használom őket, mert érzelmileg, energetikailag van bennük valami, ami taszít, nem rokonszenves,  pontatlannak tűnik és még számtalan oka lehet  viszolygásnak,  vagy nyelvi undornak.

 Az elkerülés többnyire spontán, cseppet sem feltűnő.

Festők munkamegközelítése más és más, olyan is akad, aki szerint ihlet nincs, -nem létezik, -csak szisztematikus munka van. Ez a világnézet szintén redukált,  ló átellene…

Említettem, kutatni kezdtem… (Kutatni?!) Kérdésessé tettem festők nyelvi és képi megnyilvánulásait, miféle együtt mozgás vagy szétcsúszás van közöttük.

Munka elkerülése az lenne, ha már az elején leszögezném, nyelvi és képi készségek egyáltalán nem állíthatók szembe, mindkettő lehet más potenciál.

Munka hipotézis, hogy nem végpontok fontosok, hanem világnézeti differenciáltság, és az eltérő kvalitásokat egymással összefüggésben, közös megnyilatkozásként kell (lehet) szemlélni.

(Engem az is megrémít, ha zseniális festőből ömlik a szó, vagy kukkot sem szól. Miféle stratégia az ok, vagy világnézeti blokk?!)

Amit igy nyerünk, -kettő az egyben,- az emberi viszonyulás. Talán nem reális, nem logikus, esetleg igazságtalan. 

Szavak azért élőek, mert úgy vagyunk velük, mint az emberekkel?!...

 Az ég meghódítása

60cm x 90cm

Bármire képes képtelenség, kiterjedő nyilvános nyilvántalan.

Tiltakozik helyesírásőr! Hasonlóságokat ajánl.

Virág lehet e nyilvántalan?! Facebook, tik-tok: barack, egyetlen szóra hamva alá nyúl, átnyújtja paradoxonját.

Nem nyújtja át, hanem hajítja, eredeti jelentés, mint kultusz-omlás…

Disznövény kertészet az, amikor virág a gyümölcs….

Jön értesítés. Olasz autodidakta francia webgalériában gyűjteményéhez adta az „Ég meghódítása” című festményemet. Nézem ki ez?!

Amikor más munkájára nézek, önmagamra látok?!

Soha nem írnám magamra, hogy autodidakta, sem azt, hogy profi, nem kanonizálható belőlem semmi, simán, hogy kereskedelmi… Azt sem!

Ki akartam kutatni, festményből ki tudom e olvasni, létrehozó mennyire intelligens. Azon a módon akartam kikutatni, hogy kisérő szövegek, bemutatkozások, jelmondatok eredetiségét, vagy az eredetiség hiányát művek potenciáljaival összemérem.

Autodidakta barátunk kulcsmondata:



"Munkámat akkor tekintem befejezettnek, ha a kezdeti véletlenszerűségből eljutok a szükséges ok-okozatiságához, ahol az okságon egyértelműen érzelmet értünk!"

Hamva alá nyúl, nyilvántalan…

Saját festmény gubanc

Háttal nem kezdünk mondatot! Hát hol vagyunk már ettől, körmös vonalzótánc elfolyó tanárnő, uzsonnapénzből venni seprűt elzavart, ha nyél hátunkon tört.

A lány meg felépült, kivirágzott sugár terápiától, gammasugarak hatása, ha már láttál ordenáré szöveggel oroszlánszájú virágot, írisznek van leghosszabb nászéjszakája, porzó rajta fekszik termőn.

Az is „álltalános” emlék, színház díszlet-raktárának kapujára, kitárt szárnyakkal felszegeztek egy baglyot,   bambi üdítő kátrányízéről elfeledkeztem, talán még élt és megvakult  fénytől, manapság

használok terpentint, de annak bomlásakor nincsen bambi szaga.

Nukleáris lányba kissé beleszerettem, de minden képbe kristályokat tuszkolt…

Modernistic compassion

60cm x 90cm

 Mindennek van eredete!?

 Az eredet olyan vonulat, amibe számtalan oldalszál csatlakozik, és akkor mikor kell, kiemelünk aktualizálható szakaszt, kijelölünk kínálkozó kezdőpontot, és rámondjuk az ott az eredet. Rámondjuk, pedig esetleg, más gondolati összefüggés esetén, -másik tudatállapotban, - fel sem emlegetnénk. Másik nézetből azt mondhatnánk, eredet mindig belőlünk fakad.

Amikor éppen, dologhoz indoklási kényszer tapad, az is alapvetően humán vonatkozás.

Konkrétabban! Valahol internetes vizuális áradban elem tűnt egy fejnélküli női üvegtest, amint borzalmas környezeti fényeket tükrözött vissza.

Talán fej hiánya fogott meg és ifjúkori futurisztikus hangulat, ami ma már nem aktuális(?!), és azt hiszem régen is divatból fakadó ízlés-ficam túltolása volt, ami akkor fel sem tűnt.

Az üvegtesthez adtam egy üvegfejet és felfokoztam a borzalmas művi szín-világot,  ami a környezet visszatükröződése.

Valahogy ez az emberen túli női üvegtranszparencia ismerősnek tűnt.

Szögezzük le, amit festek az a tudattalanból fakad, belülről jövő késztetés, képzet differenciálás előbb vizuálisan, azután vizuális útvonalakat bejárva már lehetséges az asszociatív belekérdezés.

Kiderül mit üzen a képi-érzelmi oldal, az üzenet nyelvi lefordítása mire is válasz, - feltéve ha van hozzá nyelvi készségem és  intelligencia hiányomat nem racionalizációval, metafizikai redukciókkal pótolnom ki.

Ahogyan az átlátszó rétegeket  lapos ecsettel felvittem, és a tónusok egyensúlya elviselhetővé változott, megjelent a gondolat. Gondolat, ami ennek a bejegyzésnek „eredete”.

„Neon színek”

A neon színek „nem létező” esztétikája  modernitás történeti időszakába nyúlik vissza, amikor már éltem, amit valamilyen keretként megéltem.

A „modern” szó leszűkített, köznapi értelemben újszerűséget, fejlődést jelent mind a mai napig. Talán csak  szakmabeliek tudják, hogy  modern művészet avítt, mivel évtizedek óta posztmodern korszakban élünk. Olvastam olyat is, hogy „posztmodern utáni” korszakban, ám nem leltem fel nézetrendszert, hogy miről is van szó.

Magyarázat hiányában kénytelen vagyok saját kútfőből meríteni.

Azzal kezdném, hogy  modernitás igénye volt az új kényszeres hajszolása, annak meghaladása, ami folyamatosan klasszicizálódott. Számos művészeti iskola, irányzat volt forgalomban, és mindnek megvolt a maga definitív ideológiája. Azt, hogy baj van, a művészet mutatta fel elsőként, mivel amikor valaki kimerítette az irányzat filozófiáját, annak neki estek a többiek, akik még nem tartottak ott.

A filozófia megértette, hogy többé nincsenek merev filozófiai rendszerek, megszűnt a „nagy narrációk” korszaka, és elkezdtek  „történelem” végéről beszélni. A posztmodern már nem is filozófia, hanem nézetrendszer.  Posztmodern korszakhoz -annak negatív felhangjához,- kapcsolódik egy csomó generált társadalmi káprázat, de ebbe most ne menjünk bele.

Emlékszem korabeli televíziós show töredékre, amiben disztelen, fémesen ezüstszínű ruhákba öltözött táncoslányok, színes neonrudakat forgattak. Az egészben benne volt a technokrata vízió, amelynek bizonyos vonatkozásai lelkesítőek voltak, -és később leginkább ezek tűntek el, ameddig úgy vélem,  művi vonatkozás, már akkor sem tetszett.

A posztmodern csomópont. Mintha múlt és jövő mind az aktuális jelenbe áradna. Rengeteg a modernitás maradványa, és hogy  maradványok között ott van a negatív, technokrata neon szín, azt a Lettországból származó Neon tavasz- című film is igazolja.

Mindezt festés közben meg sem fogalmaztam. Megfogalmazás nélkül is tudtam, hogy  festményem ízlés és időgubanc.  Ezért a címadás iróniája.

Címadás sem zárja ki  teljesen, más nézetek lehetőségét.  

Azt tényleg nem tudom, mi van „posztmodern” gyanakvás után….

gyszer fültanúja voltam egy beszélgetésnek. Ez a beszélgetés két barát között zajlott egy vendéglő asztalánál, ahol én az oda hívott ismerős, relatív kívülálló voltam, ezért nem szóltam a témához, vagy azért nem, mert érdemben amúgy sem tudtam volna mit hozzátenni.

Mindazonáltal ez a beszélgetés két évtizeddel később is felidézhető. Talán azért maradt meg, mivel a példabeszéd akárhonnan is volt kiragadott vagy odaemelt, bizonyos elemeiben jól integrálódott későbbi tapasztalataimhoz, és így világszemléletemhez.

A beszélgetés a megismerésről szólt, és a megismerést egy romos kastélyhoz, vagy gótikus szerkezettel megépített várhoz hasonlították. Ebbe a várba bárki beléphet, megkísérelheti felfedezni, azonban nem lesz két ember, aki ugyanazt látja, de még annak sem tűnik egyformának, aki ismételten visszatér.

Ennek a várnak megvannak a járható és járhatatlan útvonalai. Leszakadt tetejű csarnokok és hiányos lépcsők. Azok a lépcsők, ahol csak néhány fok omlott le, ügyes átugrással még végig járható, a túl nagy hiányon azonban nem lehet túljutni. Egy darabig elvezet és annyi. Hiába látható, a valaha egyéges szakasz milyen magasra vezetett, abba a magasságba mára csak más módokon lehet feljutni.

Ez a helyzet leomlott boltív maradványokkal is. Abban az esetben, ha valaki nem tudja, hogyan épültek, azoknak rejtély, hogy a falakból és tetőzetből miként áll annyi, amennyi még áll…

Ezt a képes magyarázatot úgy lehetne lefordítani, hogy teljes megismerés nincsen, csupán részleges. Amikor azt képzeljük, hogy valamit ismerünk és úralunk, az többnyire csak érzés. A részlegesség vagy töredékesség nem jelenti azt, hogy nem lehet előrébb jutni. Előre lehet haladni, néha át is lehet ugrani részeket, de túl nagyot nem,  a részlegességen belüli nagyobb hiányok talán megkerülhetőek, de nem áthidalhatóak…

Rékai Zs. : Piros cipő (Hues)

Vannak életkulcsok, kulcs történetek, tudati csomópontok, bizonyos értelemben gyűjtők, amelyek meghatározóak, mintán belüli minták. Olyankor kerülnek elő, amikor valamihez értelmet keresünk, valamihez tervet illesztünk. Nem nevezem személyes bölcsességnek, mert ezt a szót gyakran rossz megközelítésben használjuk, és nem is érzem magamat bölcsnek…

Ilyen tudati gyűjtő Heidegger létfilozófiája, másik megközelítésben sok olyan aspektust kínál, ami ma bizonyosan át meg átszővi a világszemléletemet.

Heidegger a megismerés körkörös mivoltáról beszél, arról, amit kissé személyesebb módon magam is ki szeretnék fejteni.

Arról van szó, hogy a megismerés spirális, önmagát mindig magasabb fokon ismétlő folyamat, nem egészen pontos képi hasonlattal csigalépcső. A "gyűjtők" mindig az adott szögben, fordulópontban jelenhetnek meg.

 Szemléltetésül vegyünk  kölcsönvett példát, -amit ugyan nem  filozófiából szedtem,- és annyira fontossá vált, hogy meg is festettem.  

(web)

Festmény címe „Piros cipő” (volt), ami annyira felizgatta Gy. festőművész kollegámat, hogy reflektált. Írt érintőleges facebook bejegyzést. A bejegyzés saját szeretett kék cipőjéről szólt, ami bizony elhasználódott, megkopott és így végül kuka tetején kötött ki. Csak azért kuka tetején, mivel így (talán) egy hajléktalant boldoggá tehet…

Visszakanyrodva, leirom az alapgondolatot.

Arról van szó, hogy évek telhetnek el, és nem látunk piros cipőt. Valójában látunk, de mivel érdektelen, nem illesztjük semmihez, nem kerül tudati középbe, láthatatlan marad.

Az emberi agy így működik! Látom de nem látok…

Egyszer csak fontossá változik "piros cipő". Talún van  barátnőmnek  olyan ruhája, amihez csak ez a színű cipő passzol.

 Ettől a perctől kezdve beindul a sorozat!

 Látom az utcán más lányok lábán, feltűnik kirakatokban és internet hirdetésekben… 

Működni kezd a gyűjtő!!

 Következő körben már nem csak látom, hanem különbségeket is felismerek. Szelektálok, mi jöhet szóba és mi nem…

Ez a „piros cipő” effektus…

Hogy egyáltalán felemlegettem, annak az az oka, hogy szürrealista festőként történt valami és egyszer csak absztrakt képeket kezdtem festeni.

Az absztrakt festészet azelött nem érdekelt, így megjelenése újabb forduló festészeten belül a „csigalépcsőn”. 

Amikor Tánya Vasziljeva festőnő elmondta, hogy tájképekkel kezdte, de egy idő után a szabadságot, a „repülés” érzését  absztrakt képek hozták,. Amikor erről beszélt, akkor még nem figyeltem eléggé a szakaszolásra.

Azóta Náray Tamás talán a negyedik, -és eléggé neves művész,- aki elmondta, hogy  figuratív művészet alapozza meg az absztrakt művészetet. 

Absztrakt művekhez elfejlődik valaki és nem belecsöppen…

Rékai Zs: Hódítás II.