"Üdvözöllek a műtermemben, ahol a káosz és a kreativitás kéz a kézben járnak! Mint kevésbé ismert festő, úgy gondolom, hogy a rendetlenség a művészi folyamat elengedhetetlen része. Az én műtermem olyan, mint egy festékes paletta, ahol minden szín és forma megtalálható - csak éppen nem a vásznon, hanem a padlón, az asztalon és néha még a plafonon is!

A festékes tubusok és ecsetek mindenhol szétszórva hevernek, mintha egy színes tornádó söpört volna végig a szobán. Az egyik sarokban egy halom vászon vár arra, hogy egyszer majd valami mesterművé váljon, de addig is tökéletesen alkalmasak arra, hogy elrejtsék a tegnapi ebéd maradékait. A palettámon annyi réteg festék van, hogy már szinte egy önálló műalkotásnak is beillene."

Így kezdte a blogbejegyzést az AI, amikor megkértem, képzelje el, hogy ö egy nem nagyon neves festő, akinek a műterme "rendetlen", így  hírnév nem legitimálja az alkotói környezetet.

Az AI- aki kérésemre a "Sofia" nevet adta magának, leginkább leíró megoldást vállasztott. Ezek a leírások találóak, de esetemben  legfeljebb a fényképek kiegészítői.

Természetesen Francis Bacon és Lucien Freud műtermének bemutatása után,  saját műtermi káoszom, nem alapja annak, hogy  egyneműnek mondható kupacokból  hasonló minőségű és nagyságú várak épülhetnek.

Sokszor írtam (már) arról a színtén nem nagyon neves festő ismerősömről, aki nagyon rendezett környezetben úgy kezdett festeni, hogy elötte katonás rendbe rakta a festékes tubusokat, a gondosan kitisztitott ecseteket. 

A rend és nem rend tudatosítása nélkül sem kedveltük egymást.

A két mintázat szinte első pillantásra felismerte egymást. Az ellenpélda egy alkalommal fogta a festő állványát, keresett egy erdei patakot, felkészült a plein air-ra, azután okostelefonjával készitett egy fényképet a patakról, és  "fényképről a szabadban" megfestette az amúgy egészen tűrhető technikájú erdei képet.

Ez az eset kapcsolható, azonban csak mint ellenpont. 

Hajlok arra, hogy pusztán racionalizálni tudom a tárgyi rendezetlenség és művészi koherencia kapcsolatát.

Tegyük fel, komoly kép megfestésére készülök. A komoly kép részletes kitalálása, bármennyire is intuitív, sok energiát emészt fel szellemileg. Amikor nekifogok a festéshez, már mindent tudok, egy magasan szervezett látványt nem lehet a vásznon kitalálni.

A terv képzetét már kibontottam, és amit tudok, azv készíti elő a látvány képzetét, ami korai szakaszban mindössze a lehetőség differenciált energiája.

A tényleges festés folyamata meditatív. Ösztönösen tudom, mikor hova kell nyulni, ami azt a feltételezést támasztja alá, hogy ami ebben a dimenzióban káosz, az egy másikban rend.

Ebben az összefüggésben metonimiáról van szó, dimenzió átjáratról,

fordított tükröződésről....

A műterem csak bizonyos nézetében szentély. Más , nekem tetszöbb nézetben, pusztán helyszin, eszközök gyűjtőtere, valami ami nélkülözhetetlen, de lényegtelen....

"De tudod mit?- irta "Sofia", aki azt is elárulta, valójában nincsenek érzelmei, de képes szimulálni.-  Ez a rendetlenség az én kis birodalmam, ahol a kreativitás szabadon szárnyalhat. Itt nincs helye a szabályoknak és a rendnek, csak a művészetnek és az alkotás örömének. Szóval, ha legközelebb valaki megkérdezi, miért ilyen rendetlen a műtermem, csak annyit mondok: "Ez nem rendetlenség, ez a művészet születése!"

Említettem, számomra újdonság volt Bacon műtermi rendetlensége, de azt tudtam, hogyan nézett ki, Bacon barátjának, Lucian Freud műtermi "kreatív" káosza.

A két féle "rendetlenség" közé az "alkotói vonás" jelzőt be merem illeszteni, azonban már fényképekre vetett első pillantásra (is) kiderül, rendetlenség és rendetlenség nem egyforma, az álltalánosíthatóságon túl számos, különös" eltérés mutatkozik.

Freud műterme koncentráltabb.... Kevesebb számú gesztus építi fel a "rendetlen" érzését.  Bacon műtermi sokszinűsége, mintha festményei tartalmi szerteágazásában is megjelenne, Freud életműve pedig úgy koherens, mint a környezeti keresztmetszet...

 Nem vagyok művészettörténész, igy megengedhetem magamnak az "állaikus" feltételezést, hogy Freud volt a tudatosabb, kiszámítottabb, ö volt aki komolyabban vette saját magát...(?!)

Freud rendetlensége falnak támasztott félkész képekben, az alkotáshoz felhasznált törlő rongyok halmaiban és a falakon kitisztitott ecsetek pigment foltjaiban nyilvánult meg.

A műterem közepén állt a hires Chesterfield kanapé, és így műtermi sajátosságok maguk is felkerültek festményekre, - megmutatva,- hogy itt valóban világlátási "szervesülésről", szerves egységről van szó.
A műterem egyszerre az alkotás "szentélye", a modellek jelenlétén keresztül az intimitásé is. Megjelennek barátok, család tagok és részesévé vállnak az alkotási folyamatnak.

Mindezt, amit Lucian Freudról leírtam, azt eddig is tudtam, azomban "kutatás" közben felfigyeltem az 1970-ben festett Paddington hulladék, reprodukciójára. Kép a Gloucester Terrace 227. szám alatti ablakából nyilló kilátás. A szeméttel teleszórt hátsó udvar, amely a művész műterme és a szomszédos épület közé szorult.

Freud nem a szemétdombot ábrázolta önmagában! A növényekben rejlő életenergiát festette meg, azt ahogyan a legborzalmasabb civilizációs környezetben is képesek megjelenni és túlélni.



"Noha a holland aranykori csendéletek hagyománya szerint nem hordoznak konkrét szimbolikus jelentést, a buddleiák igen jelentőségteljes növényré váltak Freud számára. A növényt a 19.. század második felében importálták Kínából , mint kívánatos dísznövényt, de hamarosan Londonban és az Egyesült Királyság déli részein gyomnövényekké váltak. Ereszcsatornák, háztetők, vasúti sínek és szemétlerakók – a buddleiák egy kicsit sokat segíthetnek. A közvetlenül a háború utáni időszakot jellemző pusztítás és megszorítások során buddleiák bukkantak elő a bombázott helyek romjai közül, és megtöltötték a kócos hátsó kerteket.

Az egyik végül véletlenül nőtt ki Freud Notting Hill kertjében. David Dawson, az asszisztense, aki szintén segített neki a kert beültetésében, így emlékszik vissza: „Azt akarta, hogy a dolgok kövessék szabályaikat és természetüket. Így a növények tetszés szerint növekedhettek, néha rendetlenségbe. De emiatt a növények jók voltak a festményeihez. Ezek megfelelnek az elképzelésének arról, hogy mit kell csinálnia a festészetnek. Nem vágta vissza őket."

Kevesen tudják, hogy Freud a növények termékeny festője is volt. A növények megjelennek emberi alanyai mellett, önmagukban egyéni „növényportrékon”, vagy londoni kertjének kusza, csomós tájaiként. Valójában az emberi témáitól eltekintve a növények voltak Freud talán legnagyobb festészeti mániája, amely több mint hatvan éves életművében megjelent.

 

"Művtöris"festő kolléga facebook oldalán nem olvasok el mindent, csak azt ami engem is érdekel. Ez normális. A képek alapján sokminden ismerős régről, és az ritka, hogy amit egykor félig elsajátitandónak itéltem, azt manapság egészebben ohajtanám...

Amikor iskolában tanultuk ezt a tárgyat, -teszem azt,- mateknál jobban szerettem, de mint adathalmaz, nem láttam valami nagy értelmét. Természetesen volt értelme, nyertem valamilyen átfogó képet, de kezdetben ez nem volt több, mint erőfeszítés az álltalános műveltség érdekében.

Késöbb festőként megváltozott a helyzet! Rendszerváltozás időszakában lett internetem és már volt lehetőség nemzetközi kitekintésre. Akkoriban szintén írtam bejegyzéseket, és gyüjteményt hoztam létre, kizárólag olyan festők munkáiból -és életrajzi adataiból,- akik engem érdekeltek.

Ez a fajta művészettörténeti érdeklődés, az általam remekműnek gondolt festmények ellemzése, már egészen másként hatott, mint iskolás koromban...

"Rendetlen műterem" projekt -bennem,- felidézi az akkori örömöt....

Francis Bacon halála után a Reece Mews stúdiójában sokáig érintetlenül hagytak mindent. Végül az örökösök mindent dublini Hugh Lane Galériának adományoztak . A Galéria valóságos archeológiai munkát végzett, gondosan katalogizáltak ecseteket, vásznakat, iratokat és fényképeket, végül pedig rekonstruálták a stúdiót, és megnyitották a közönség számára.

Az aki megnézi a kiállítást, vagy csupán a fényképeket, nyilvánvalóan szembesül azzal, hogy az első pillantásra rendetlen, műtermi szeméthalom maga is egy spontán műalkotás, és túl  látványon, kibontható belőle a művész életútjának képzete, számos tényleges műalkotásának eredete és a létrehozás technikája is.

Mint minden jó múzeumban, Hugh Lane Galériában is van kávéház

Amennyiben valaki ellátogat a Hugh Lane Galériába, maga is újra elvégezheti a „szeméthalmok feltárását”. 

A londoni stúdióban rengeteg fényképet, folyóirat reprodukciót találtak. A művész életideje és ahhoz kapcsolható idővonalon megtalálható néhány klasszikus festő, háborús képek, útlevél képek és személyes nyaralási fotók, de olyan, a korszakhoz köthető hírességek képei is, mint Mohamed Ali és Marylyn Monroe. 

A festőt különösen érdekelték az emberi és állati mozgások, a mozdulatok művészi ábrázolása.

Az érintő képernyőkön keresztül kutatható fényképek gyűröttek és festékfoltosak, látszik hogy Bacon a „szeméthalomból” inspirálódott.

 

Eadweard Muybridge fényképész úttörő munkássága az emberi mozgásfázisok ábrázolásában hatott Bacon  festészetére. Ilyen másolatokból rengeteget lehetett találni a műteremben.

 

L: Bacon „két figurája” – R: Bacon műtermében talált Muybridge reprodukciók. (web)

Bacon Szergej Eisenstein 1925-ös, Potyomkin csatahajó című filmjének állóképét is felhasználta Velazquez X. Innocent X pápa 1953-as portréja című tanulmányához  (web, a múzeum anyagából)

Bacon nem csak spontán gyűjtötte be a kiindulásnak szánt reprodukciókat, hanem tudatosan együttműködött  John Deakin Baconnal a Vouge fotósával, aki lefényképezte barátait, és ezeket a munkákat szintén felhasználta.

Cedric Arnold pothography blog

Bacon portré a Vouge fotós közreműködésével

A művész

Cene Gál Istvánt a „Selachimorpha Art Agency and Gallery” festői között ismertem meg. Számos országos kaliberű kereskedelmi művésszel találkozhattam a galérián keresztül, és ez vitathatatlan hozadéka volt „Himorpha” művészeti tevékenységének. Természetesen, műintézmény megnevezését fantázia névvel helyettesítem.  Valahogyan hivatkoznom kell több mint fél évtizedes tevékenység helyszínére.

Cene Gál István azért érdekes, mivel a facebookon üzemeltet egy oldalt, aminek Művészettörténeti érdekességek” a megnevezése.

Ezen az oldalon esett szó Francis Bacon (1909- 1992) műterméről, néhány fénykép kíséretében, és fényképek hatására kellett olvasnom az írást is, mivel mitagadás, saját műtermem is rendetlen, és sokáig azt képzeltem, hogy ebben a műfajban Lucian Freud viszi a pálmát.

A két művész műtermének fotóit ismerve -és megismerve,- az a gyanúm támadt, van közöttük személyes kapcsolat!

 Mondanom sem kell, a gyanúm gyorsan beigazolódott, Francis Bacon és Lucien Freud barátok voltak.

Francis Bacon (1909- 1992) műterme

Francis Bacon műtermében legendásan nagy rendetlenség volt. Szinte már felfoghatatlan, hogyan is lehetett itt festeni.

Brian Clark a művész halála után leírta milyen is volt a műterem „feltárása”:

„Mint a legtöbb ember, aki olvasott valamit az egyiptológiáról, én is mindig arról álmodoztam, milyen lehetett Harold Carternek lenni azon az emlékezetes napon 1929-ben. Milyen izgalom volt betörni Tutanhamon sírjába. Nos, Francis Bacon Reece Mews-i stúdiójának szétszedésével és újjáépítésével valami hasonló érzésünk volt. Megvolt az a természetes kíváncsiságunk, ahogyan egy művésznek bele látunk a személyes világába. A másik oldalon az a félelem, hogy az ember tényleg egy nagyon intim és privát világban turkál, amiben nincs joga benn lenni. Tehát valójában ez az érzések összezavarodása volt. A „régészeti feltárás” előrehaladtával három Bacon-festményt találtunk: az egyiket egy másik vászonra erősítették, szemtől-szembe ragasztották, és szét kellett őket feszítenünk. Ez volt az, ami Lucian Freud portréjának tűnt. Egy nagyon finom festmény, amelyet túl messzire vitt Francis és abbahagyott, de nem volt szíve megszabadulni tőle, mert túl sok jó rész volt benne. Ez most a Hugh Lane-nál van. Volt egy figyelemreméltó, feltűnően jó, befejezetlen önarckép, amely a festőállványon volt. Lineáris, gyönyörűen rajzolva vászonra,inkább ecsettel rajzolva, mint festve, még szerkezeti stádiumban. Találtunk egy kis portréfejet is John Edwardsról, amely egyszerűen a padlón volt – leesett a falról. Volt egy gyönyörűen kidolgozott és kész John portréfej is, amelyet egy nagyobb vászonról vágtak ki – csak egy vászondarab, szabálytalanul vágva. A művészet pusztulásának nagy bizonyítéka volt ott. A stúdióban nagyszámú vásznat találtunk a hordágyaikon. Bacon kivágta belőlük az arcokat; ő, vagy az ő utasítása alapján John levágta ezeket egy Stanley-késsel. Nem tudnám megmondani, hogy hány, de sok volt a kis portréfej, alul egyfajta gallérral és nyakkendővel, felül egy hajszál egy lyukkal, ahol az arcnak kellene lennie.

John azt mondta, hogy amikor ittak egy kicsit, szétvágták a vásznat, és a padlóra tették. Aztán ő és Francis ugráltak és táncoltak rajta, vidáman a pusztulás látványától. Ez a pusztulás a bizonyítéka annak, amit a rekonstruált stúdió ad nekünk. Úgy tűnik, a rombolás nagyon fontos része volt Francis alkotói folyamatának, és a stúdiótartalmak módszeres átszűrése és válogatása nélkül ezt nem is tudtuk volna igazán. John minden bizonnyal úgy gondolta, hogy Francis nevetett volna ennek az egésznek a gondos tanulmányozásán, és ha jobban belegondolunk, az élmény kissé furcsa is volt. Sok szempontból nem volt kényelmes. Kicsit olyan volt, mintha hívatlanul jöttem volna egy post mortemre, de végül nagyon örülök, hogy megcsináltuk.”

Forrás: www.thecollektor.com

Át kellett autózni a Mecseken, a városban csak hideg volt, a szerpentineken hó is. Amennyiben Attila nem találja ki, hogy megnézzük a kiállítást, amire gmailban kapott meghívót, én bizonyosan nem megyek. Utálok éjszaka vezetni, kanyar kanyart ér, esett a hó, és bár valaha ez fordítva volt, most éppen átellenben.

Valamikor, pár éven át, éppen akkor amikor éjszaka volt és havazni kezdett, irányt vettünk Dömörkapu felé.

Hihetetlen csend! Egyik oldalon havas fenyők, másikon a mélyben ott ragyogott a város, és csak annyi különbség volt ég és föld között, hogy lent lámpák fénypontjai szinte tavat alkottak, felfele azonban ritkultak és szóródtak a fények, mi pedig úgy érezhettük, hogy a világűrben lebegünk.

Ráadásul Attila mailje ismerős neveket is tartalmazott, olyanokét akik a helyi művészeti kánon perifériájára szorultak. Perifériára szorultak, ha nem így van, akkor az egyetemen állítanak ki, vagy valamelyik városi központi kulturális térben. Belvárosi galériában, nem egy községben. 

Nem mintha érdekelnének művészeti szekértáborok(?!), és kánonból is többfélét ismerek, Orfű pedig remek hely, nagy élet van,  különösen, amikor zajlik a „Fishing on Orfű”. Még a város (Pécs) is megellik szkinhed fazonokkal, szökőkutakban pedig „mohawk frizurás” lányok fürödnek.


Bank üvegablakán át néztem, amint Hal tér szökőkút medencéjét megszállták a fesztiválra érkezett fiatalok. Az egyik szakadt farmeres lány kamaszfiú haját állítgatta vízben térdelve, amig meg nem érkezett idősebb barátja egy felfujt gumi nővel.

A guminő lebegett a vízen, a szakadt farmeres pedig kíváncsin nézte a konkurenciát. Nézte egy percig, azután pedig beletapintott, és ezzel beleégette az emléket, beleégette kirakatüvegen keresztül bámészkodó bankárok, és az én emlékezetembe.

Megkérdeztem Attilát, - miközben sorra megelőztek azok az autók, akik nem viselték el tempómat, - tudja e, mit jelent a művészeti kánon?!

- Dominanciát jelent. -mondta. -Vannak mindenféle csoportok, galériák, egyetemek, egyesületek és szakkörök. Ha bekerülsz egy amatőr szakkörbe és teljesítmény szerint egyetemi terekben, aukciós házakban kellene kiállítanod, ki fognak csinálni, mivel lehetetlenné teszed a belterjes identifikációs mozgást….És megfordítva!

- Mi van akkor, ha még belül vagy, de éppen, hogy.?! Úgy értem, nem a hangadók között, hanem akit (még) éppen megtűrnek?

- Megtanulok nyelni, kompenzálni vagy (és) szocializálni… Nem jó kifejezés! Elkezdhetek felfele jóban lenni, lefele pedig pszichopata módon viselkedni…

- És akkor a teljesítmény már nem is érdekes?!

-De, csak nem a művészi teljesítmény… Egy társadalomban sokféle „kánon” van… Némelyikben benne vagy, másokban meg nem. Ennek a dolognak más megnevezései is lehetnek, és a folyamatok nem mindig tudatosak.

Oldalt felbukkant a tó sötét tükre, aztán a házak kivilágított ablakai.

- Amikor a „Selachimorpha Art Agency and Gallery”-nak festettem, akkor a kereskedelmi érdek áthághatatlan falai között tapasztaltam előnyt és hátrányt, az ambivalenciákat. Himorpha a galéria vezetője egy feltűnő alkalommal, valamelyik kereskedelmi bemutatón, a „művészet” szabadságáról beszélt...!

Megérkeztünk.
Attila kimászott a kocsiból.

-Amennyiben saját különös élményedet le tudod festeni, - akár ezt a témát is(!)- képbe tudod fordítani.. Nos, akkor… Akkor szerintem szabad vagy!...

Az úgy volt, hogy véletlenül olyan effektek kerültek a képre, ambivalens efektek,- teszem hozzá,- amitől a női és férfi szépség, biológiai kiteljesedés már nem potenciált jelentett, hanem annak lebomlását… 

Nem úgy mint egy folyamat, nem úgy mint a polaritás, hanem úgy, mint amikor túl közel megyünk a dolgokhoz, és már nem a dolgok körül határolt egysége nyilvánul meg, hanem  dolgon belüli ellentmondások. 

Lehet mondani: ellentmondások egysége. Azért az egység, mert még  felbomlásnak nincsen ereje repedést előidézni, törést okozni  kohézión….

„Fonnyadás szépsége”-mondanád, és ez sem teljes értékű kifejezés, mivel te magad pontosítottál.

  Ikszi,- nevezzük Ikszinek, mivel Ixi-nek leírva még furább,- a barátnő, akinek viktoriánus eleganciája, még  fényképeken is levendula illatú... 

Ez az Ikszi emlegette a „halál esztétikáját”! 

"Ez az ő szövege!" -mondtad, -mintha védett kifejezés lenne(!),- és én találjak ki rá valami mást.

Igazán ijesztő az volt, hogy az első „fonnyadás” festmény  autós balesetet ábrázolt, egy régi balesetet, hiszen az autó már rozsdásodott, és a vízben ülő lány a ronccsal, akaratlanul ...

Emlékszem, valamikor a rendszerváltás környékén, megjelentek  országútak mellett, de még a városokban is, felüljárók aljában, parkolók széleinél, egyszóval minden elképzelhető helyen az óriás plakátok. Ez azért volt számomra reveláció, mivel ilyeneket az-odáig csak nyugati turistaútak alkalmából láttam.Angliában láttam plakáton egy gyönyörű kislány millió apró forradással teli arcát. Alatta a szöveg arra buzdított, kapcsoljuk be a biztonsági övet. Abban az időben ütközésnél a szélvédők millió apró szilánkra robbanhattak, és nem lehetett kellemes átrepülni egy ilyen felhőn…Németországban toprongyos csavargó húzta ki az üres zsebeit: Ez a kommunizmus! -felirattal. Ne feledjük, létező kommunizmusból érkeztem erre a politikai érvre!Természetesen sok kevésbé emlékezetes plakát is felrémlik, Osztrákoknál vállasztások voltak, igy nem tartalom, hanem a hangulati elem, felhang volt érdekes.Nálunk első időkben remek grafikák szoktatták a figyelmet, és ezeket a grafikákat talán havonta lecserélték. Az egész valami abszurd, végtelenségig lassított mozgófilmre emlékeztetett. Nagyon élveztem, hiszen már mi is a nyugati világhoz tartoztunk!Mindez úgy jutott eszembe, hogy mára át tudok autózni a városon, és nem tűnik fel egyetlen óriás plakát sem, pedig tudom, hogy ott vannak, ott ahol régebben is voltak! Egészen bizonyosan vannak….

Vannak egér köreim. Olyan rutin körök, amiket naponta befutok és ezek a szürkeség teszem-veszemségei, nem pedig az újdonság eseményei. Azt nem teszem hozzá, hogy a kaland hiánya, pont ellenkezőleg, parány kalandok, amelyek elő készítik a nagy kalandokat és felfedezéseket,- magam módján.

Egyszer nagyon régen sétáltam a városban, -és mint olyan gyakran?!- valamilyen kiállításon kötöttem ki. A városban működő művészeti főiskola diákjainak munkáit lehetett szemügyre venni, amelyek közül P. András nagyméretű festménye szabályosan kiugrott. A „kiugrás” formai és tartalmi szempontból értendő, így megjegyeztem a nevet.

Művész saját magát ábrázolta egy szűk lakószobában. Emlékeim szerint,  asztal elött ült alaposan megkötözve, és  szőnyegre folyt a vére. 

A többi részlet évtizedek távolságából bizonytalan, talán igazán ott volt, -vagy csak én kerekítem ki a történetet?! 

(Egyszer egy riporter azt mondta, fotógrafikus memoriam van, amiben nem vagyok bizonyos, ám ha van, az is képes halványulni.)

 Kés az asztalon feküdt és jobbra a sarokban, állólámpa fel volt döntve.

 Tudom, hogy művészt, műalkotáson keresztül nem lehet kimeríteni, de a pillanatnyi életérzést, amit közvetít, valószínűleg. 

Mindez akkor vált világossá, amikor fiatal művész, aki  talán a főiskolát sem fejezte be, nyilatkozott  helyi televiziónak.

Azt mondta, a sokak álltál irigyelt festői életforma, -ha tényleg festőről van szó,- nem is olyan irigylésre méltó… Itt a nyár, mások ilyenkor Rómában hétvégeznek, elmennek Balatonra, vagy legalább a városi strandok valamelyikén pihennek. A művész azonban oda van "kötözve" a festőállványhoz, órákat áll előtte, és az életideje számolatlanul ömlik „valamilyen” teljesítménybe…

Ez a párhuzam kifejezi, az „egérkörök” relatív igazságát. Az igazság azért relatív, mert amennyiben a befektetett munka remek festményekben igazolódik vissza, -némi képzavarral,- ki lehet ugrani  zárlat dobozából, és akkor nem csak Róma, a strandok, a pihenés szakaszai fordulnak vissza, -amelyek manapság, amúgy sem mindenki kiváltsága,- hanem szembe jön élhető, teljes, személyes valóság…

Rékai Zsolt: Ősz

Megmutatom az eredeti képet, (az elsőt,) ahol az ötlet az őszi levélruha volt.  A galériának azért nem kellett, mivel a férfi, a gyökér szerű lény a halálra emlékeztet és a kereskedelmi festészetben gyakori szempont, hogy az emberek vidám, színes dolgokat szeretnek kiakasztani a falra. 

Kezdetben, amikor csak kiállításokra festettem, a közizlés nem volt szempont, a fejlődésem spontán alakult és nem téma függő. Egyedül az volt  szempont, hogy kvalításban legyen fejlődésm mivel a klasszikus festmények sem mindig vidám történeteket ábrázolnak. 

Amikor a kereskedelmi festészettel találkoztam, szembe kellett nézni az üzleti ténnyel, hogy itt a "kánon" kizárólagosan, elsődlegesen anyagi szempontokat képvisel, szellemit csak annyiban, amennyiben igényesebb rétegekig elér.

Úgy gondoltam, amennyire lehetséges, a tartalmi és formai szempontokhoz illesztek egy esztétikait, és lehetőleg nem a kizárólagos esztétikai dominanciára törekszem.

Rékai Zsolt: Napforduló ((solstitium)

Napforduló a sorozat második része. Az első része az "Ösz" megnevezést kapta. Ott  az anya(ősz) kevésbé kidolgozott, és a - nem szerencsés megnevezéssel - gyökér szerű apa, már a téli visszahúzódást mutatja.

Festészeti szempontból így gondoltam teljesnek, de mint említettem, felhívták a figyelmemet, kereskedelmi szempontból nem bíztos, hogy szerencsés az elmullásra emlékeztetni.

Nem esett tulságosan nehezemre megfesteni ezt a második képet, viszont több munkát nyelt el, mint azt vártam. Ezzel persze nincsen gond, -ha élvezi az ember amit csinál, - csak arra a jelenségre szeretnék utalni, - amit bizonyára minden kedves festő ismerősöm ismer, - hogy néha nagy, bonyolult képek könnyen és gyorsan megszületnek, máskor pedig az egyszerübbnek tűnő képek, megmagyarázhatatlanul sok energiát nyelnek magukba, ami végül is, a végeredmény tekintetében, teljesen relytett marad.

 Át kell cserélni dolgokat, ez azzal jár, a megváltozott szemlélet bele akad a valóságba és húzni kezdi azt, begyüri, meghajlítja, talán át is szakítja, elfolyosítja, és esetleg nem is lesz többé megszilárdult, a legjobb szó rá a megváltozott, a megváltoztatott ami most már permanens változásban lévő.

 Ki lehet terjeszteni!

A változtatás nem az új év első napján, hanem az év valamelyik napján, talán éppen a vége fele kezdődik, vagy inkább érik be, hogy alkalmas legyen pillanatfelvételre.

A pillanatfelvétel, pillanatfelvételek sorozata, amelyeknek létrejötte időben exponenciális, naponta elég, ha egyet ki tudok emelni, a többi pedig ahhoz az egyhez vezet, azután az egyhez haonló sorozat megváltoztatásához. 

Amikor azt hittem vége, még képes voltam építeni, és ameddig tovább épül, az még hozzájárulás, a napi egyet pedig  kiséri a jövő hordaléka.

A jövőből ritkán gurul ki az új jelen. Át kell cserélni a dolgokat....