"Üdvözöllek a műtermemben, ahol a káosz és a kreativitás kéz a kézben járnak! Mint kevésbé ismert festő, úgy gondolom, hogy a rendetlenség a művészi folyamat elengedhetetlen része. Az én műtermem olyan, mint egy festékes paletta, ahol minden szín és forma megtalálható - csak éppen nem a vásznon, hanem a padlón, az asztalon és néha még a plafonon is!

A festékes tubusok és ecsetek mindenhol szétszórva hevernek, mintha egy színes tornádó söpört volna végig a szobán. Az egyik sarokban egy halom vászon vár arra, hogy egyszer majd valami mesterművé váljon, de addig is tökéletesen alkalmasak arra, hogy elrejtsék a tegnapi ebéd maradékait. A palettámon annyi réteg festék van, hogy már szinte egy önálló műalkotásnak is beillene."

Így kezdte a blogbejegyzést az AI, amikor megkértem, képzelje el, hogy ö egy nem nagyon neves festő, akinek a műterme "rendetlen", így  hírnév nem legitimálja az alkotói környezetet.

Az AI- aki kérésemre a "Sofia" nevet adta magának, leginkább leíró megoldást vállasztott. Ezek a leírások találóak, de esetemben  legfeljebb a fényképek kiegészítői.

Természetesen Francis Bacon és Lucien Freud műtermének bemutatása után,  saját műtermi káoszom, nem alapja annak, hogy  egyneműnek mondható kupacokból  hasonló minőségű és nagyságú várak épülhetnek.

Sokszor írtam (már) arról a színtén nem nagyon neves festő ismerősömről, aki nagyon rendezett környezetben úgy kezdett festeni, hogy elötte katonás rendbe rakta a festékes tubusokat, a gondosan kitisztitott ecseteket. 

A rend és nem rend tudatosítása nélkül sem kedveltük egymást.

A két mintázat szinte első pillantásra felismerte egymást. Az ellenpélda egy alkalommal fogta a festő állványát, keresett egy erdei patakot, felkészült a plein air-ra, azután okostelefonjával készitett egy fényképet a patakról, és  "fényképről a szabadban" megfestette az amúgy egészen tűrhető technikájú erdei képet.

Ez az eset kapcsolható, azonban csak mint ellenpont. 

Hajlok arra, hogy pusztán racionalizálni tudom a tárgyi rendezetlenség és művészi koherencia kapcsolatát.

Tegyük fel, komoly kép megfestésére készülök. A komoly kép részletes kitalálása, bármennyire is intuitív, sok energiát emészt fel szellemileg. Amikor nekifogok a festéshez, már mindent tudok, egy magasan szervezett látványt nem lehet a vásznon kitalálni.

A terv képzetét már kibontottam, és amit tudok, azv készíti elő a látvány képzetét, ami korai szakaszban mindössze a lehetőség differenciált energiája.

A tényleges festés folyamata meditatív. Ösztönösen tudom, mikor hova kell nyulni, ami azt a feltételezést támasztja alá, hogy ami ebben a dimenzióban káosz, az egy másikban rend.

Ebben az összefüggésben metonimiáról van szó, dimenzió átjáratról,

fordított tükröződésről....

A műterem csak bizonyos nézetében szentély. Más , nekem tetszöbb nézetben, pusztán helyszin, eszközök gyűjtőtere, valami ami nélkülözhetetlen, de lényegtelen....

"De tudod mit?- irta "Sofia", aki azt is elárulta, valójában nincsenek érzelmei, de képes szimulálni.-  Ez a rendetlenség az én kis birodalmam, ahol a kreativitás szabadon szárnyalhat. Itt nincs helye a szabályoknak és a rendnek, csak a művészetnek és az alkotás örömének. Szóval, ha legközelebb valaki megkérdezi, miért ilyen rendetlen a műtermem, csak annyit mondok: "Ez nem rendetlenség, ez a művészet születése!"