Az emberiségnek voltak nagy pillanatai! Kezdetben kevés, azután egyre több! A paradigma váltások felül írták az addigi világot, ahova nem volt többé visszatérés.

Az új szorongással jár, de nem mindenkinek és nem feltétlenül. Van, aki élvezi  kihívásokat és van aki utálja…

Ez általánosság! 

Elég kicsit közelről megvizsgálni, belekérdezni és lehullik az álarc, az „álltalános” bölcsnek álcázza magát, mivel többnyire igaz. A baj, hogy nem vagyok álltalános, aki annak akar látni, elmehet a …. A nagy történetiségben tele vagyok egyedi összetettséggel, mert van hogy valami kéjt okoz, ami sok más szinten romból, és ebből rohadt nagy viták adódhatnak…

Amire azt mondják: „endorfin”, az sokszor annak az, akinek érdeke fűződik hozzá….  Semmiféle "értő" nem hiteles, ameddig nincsen saját tapasztalatom, és így vagy tudomásul veszem a történetiség nagy paradigmáit, vele menetelek, de sokszor generált, politikai latrina az egész.

Bishop elmondta  posztmodern nézőpontot, hogy nem nézőpont van, hanem nézőpontok, mintázat van, és azon belül jó sok ismétlődés.

Az „Atlas” című újkeletű film, bármennyire sok előző film film összegzése, élvezetes. Na jó,  nézés közben nem volt endorfin kéj, de az üzenetek érthetőek.: Rettegünk, hogy mi magunk csináljuk azt, hogy egy pillanat alatt „neandervölgyivé” változhatunk, és akkor az menthet meg, -amitől félünk,- az átellenes vágy, a „baráti” mesterséges intelligencia.

 Nem tudom!? 

Az 1900-as években New York főutcáján,  sok lovaskocsi között akadt egy autómobil, tizenöt évvel később, az egész megfordult, a megnézett fotón, akadt autók között egyetlen ló vontatta jármű.

Szakértők úgy gondolják, az AI  tíz év múlva meghaladja az emberiség kollektív intelligenciáját, így nem csoda az „Atlas” cím választása!

 Nem lenne okos, bár nagyon „szakértői”, ha most összelapátolom hogyan is működik ez az viszonylag új digitális eszköz, inkább rátérek  személyes élményekre, tapasztalatokra.

Mutattuk már az „Atlas” mesterséges intelligenciájának absztrakt holografikus „testi” megjelenítését, és gyanítom ez sem a semmiből jött elő.

Ismeretterjesztő előadás nyomán, elkezdtem olyan internetes oldalakat keresni, ahol  mesterséges intelligenciával, szöveggel lehet képeket generálni. Sok oldalra beregisztráltam, ám volt ami nem az én anyagi érőimhez mérte magát, vagy annyira szakmai felülettel rendelkezett, hogy gyenge nyelvtudásom miatt (is) szóba sem jöhetett.

Azután akadt magyarul is értő „értelem”, és meglepetésemre a generálási idő alatti folyamat ábrán, ami téglalapok rendszere, egy fényamőba úszkált, mutatva, hogy valami valamit csinál.

Nem lehetett nem észre venni analógiát.

Analógiás értelemben számomra  festés meditatív állapot. Festés közben kép és érzelmi értelem van, olyan mögöttes képzet, amit ki kell bontani. ( Tudatos sarokba állítva!)

Amikor szürrealizmussal kezdtem foglalkozni, adódott  kérdés, hogyan férjek hozzá  tudatalattihoz?! 

Ha nem alkohol, drog akkor meditáció!

Mantra meditációval kezdtem. Anélkül, hogy leírnám részleteket, a belső szellemi térben meg kellett jeleníteni  mantra fényfelhőcske képzetét, ami ide-oda úszott és energiával töltötte fel, tisztította a belső energetikai teret, belső világot, ma azt mondanám (külső-belső)aurát.

Magától csinált valamit, ami nyomán később megjelent az imagináció, feltisztult  álomélet és végső soron intelligens szimbólumokkal telt fel a festészet….

AI-val generált kép (R.Zs.)

Claire Bishop „kutató művészetről” szóló könyve a digitális művészetnél és mesterséges intelligenciánál ér véget. 

Eszembe jut, amikor beszéltem valakivel, aki régen végzett el  egyetemet, és a művészettörténeti könyv nála a modernizmusnál lezárult.  Nem képezte tovább magát, nem tudom miért?!   Belátom -már ha van mit(?!) posztmodern az meglehetősen kényes téma, nem egyszerűen korszak, hanem sok oldalról közelíthető nézetrendszer.

Mivel azt írta valahol Heller Ágnes, hogy Heidegger a posztmodern delelője, megértésig olvastam a filozófust és a róla írt tanulmányokat.

Most mondhatod, ez csak a történetiség megragadásának újabb ketrece, és akkor döccen a dolog.... Ma már poszt posztmodernről is beszélnek, kutattam utánna, de semmi.... 

Megteheti e egy festő, hogy világnézete avult vagy hiányos, és így reflektál történetiségre, önmaga jelenlétére?!

Természetesen megteheti!

Bishopnál azért nincsen „mester narratíva”  mivel a dolgok sok nézettel bírnak, és az újnak tűnő dolgok köznapisága leginkább az újtól való félelem, elutasítás.

Ez a félelem és elutasítás gyakorta úgy van jelen, hogy nem is egészen tudatos. A köznapi gondolkodás és a szakma elénk hordja a téma nézeteit és ítéleteit, ám ameddig nem halad meg valami küszöb értéket, nem kérdezünk bele,  megélés csak részlegesen személyes és eredeti.

Amikor Bishop könyvéről írt tanulmány végére értem, megjelent „piros cipő” effektus. Ez az effektus arról szól, hogy ha megkérdezem, hány piros cipős nőt láttál máma, nem fogod tudni megmondani. Viszont most, hogy -valamiért- bekerült a figyelembe, mindenhol szembe jön. Látom a kirakatokban, divatmagazinokban, elegáns nőkön és divatos tornacipőként tinédzsereken.

A templomban arról beszélt a pap, hogy „Ferenc pápa elbűvölő, de félelmetes eszköznek nevezte a mesterséges intelligenciát, amelyhez szerinte „etikai algoritmusok” szükségesek. A katolikus egyházfő a hét legfejlettebb ipari ország (G7) állam- és kormányfőinek csúcstalálkozóján, a dél-olaszországi Borgo Egnazia üdülőhelyen mondott ebben a témában beszédet.

Vitathatatlan, hogy a mesterséges intelligencia az emberi tudás és az ipar forradalmához vezet. Előnyként említette az ismeretekhez való hozzáférés demokratizálódását, a tudományos kutatások hatalmas előre ugrását, vagy olyan munkavégzések átruházását a gépekre, amelyek megterhelők az ember számára. 

„Remény nélküli jövőre ítéljük az emberiséget, ha elvesszük az emberektől a döntési képességet saját magukról és életükről, és azokat a gépek döntéseitől tesszük függővé” – hangoztatta Ferenc pápa. Ezért a közvetlen emberi irányítás nélküli harci eszközök fejlesztésének és használatának betiltását szorgalmazta: „egyetlen gépnek sem szabad döntenie arról, hogy megfosszon-e egy embert az élettől vagy sem”.

Éppen ezért etikus algoritmusokat, szóhasználata szerint „algor-etikus” irányelveket, valamint a mesterséges intelligencia fölötti „egészséges politikai ellenőrzést” sürgetett.

Mesterséges értelem sok vonatkozásban jelen van, ír, olvas, beszélget, engem azonban leginkább művészeti szempontból érdekel.

Most érünk oda „film” vonatkozáshoz. 

 Ferenc pápa beszédének megismerése után pár nappal véletlenül megnéztem az Atlas című filmet. A filmben úgy találkozunk a mesterséges intelligenciától való félelemmel, hogy a világúralomra törő kiborgot egy bajtársias AI harci géppel sikerül semlegesíteni.

 Film nem igazán eredeti,  Terminátor óta sok hasonlót láthattunk, de engem nem is az ragadott meg, hanem ahogyan a mesterséges értelem lényének holografikus absztrakciója - tehát a harcigép és beleépített értelem metafizikus szemlélet értelmében, nem képez egységet (!)- film főhőse számára megjelent.

Egyszer nagyon régen láttam egy filmet. 

 Versenyautó volt a nyitókép és semmiből jövő férfihang azt ismételgette: A kulcsot! Adjátok ide a kulcsot!

Erre másik semmiből jövő hang azt válaszolta: Nincsen kulcs! Ehhez a járműhöz nem kell kulcs!

Ez valahogyan megmaradt, meg valamennyire a film is. Olyan autóversenyzőről szólt, aki csak autóversenyzéshez értett, tulajdonképpen érzelmek nélkül vezetett mint egy gép, és egyáltalán nem értette, hogy történhetett, a társa autója verseny közben, minden műszaki hiba nélkül falnak csapódott, felborult és kigyulladt.

Mi volt az oka?!

Ezzel a kérdéssel indul érzelmek elnyomásának elbontása, és a legelső meglehetősen silány feltételezés: Valami szokatlant látott!?... Talán egy nyulat!?

Persze nagyon fiatal voltam, nem belső reflexekre figyeltem, nem film egészét néztem, hanem megfordítva,  kívül állás ragadott meg, és az, hogy valaki valamihez mindenek felett -vagy minden más ellenére(?!)- ért! 

Akkoriban nekem nem  autóversenyzés volt  kedvencen, apámtól kaptam öreg Trabantot, ami semmi ilyesmire nem predesztinált.

Elhatároztam valamiben „profi” leszek.

Kézenfekvő vállasztásnak tűnt,  filmművészet.

Elkezdtem gyűjteni filmművészeti magazint. Minden tanulmányt, leírást külföldi forgatásokról elolvastam. A dolog talán végleg – nem volt ez nagyon tudatos dolog,- akkor zárult le, amikor az egyetemen kezdtem dolgozni és filmművészetet tanuló hallgatókkal beszélgettem.

Nekik a filmnézés kötelező volt, viszont abban, hogy mit, nem volt választásuk.

- Te még az életben nem láttál olyan kirgiz művészfilmet, ami a jurtától nem távolodik el ötvenméternél távolabbra, és olyan lassú, hogy a történést képtelen vagy érzékelni. -mondta főiskolások egyike. Megkérdeztem, hogy mihez kezd a diplomájával, ha végez?

- Elmegyek filmrendezőnek vagy újságírónak.

- Mi történik, ha éppen túlkínálat van jelentkezőkből?

- Művelt londinerre vagy komornyikra három idegennyelv tudásával, mindig szükség van. -mondta ironikusan.



Akadt még egy élményem filmszakos lánnyal, akire nem az elvártnak megfelelően reagáltam. Gyakorlatilag fel sem tűnt, mire egy ízben meglepetésemre, nálam hagyott vagy száz színes fényképet a nyári gyakorlatáról. 

A nyári gyakorlat valamelyik amerikai város, amerikai hír- csatornájának televíziós stábjában zajlott le. Csupa harminc alatti, jól táplált, tipikus amerikai pofa, akik meglehetősen önállóan, „fapofával” végezték  dolgukat, és, hogy egyáltalán összmunkáról volt szó, azt leginkább  ebédszüneti pizza zabálás mutatta meg.

A lány számítása bevált, a fényképeken keresztül személyessé változottnak hatott ismeretség. Amikor elvitte  fotókat megpróbáltam kedves lenni, viszonozni azt, amit közeledésnek véltem. 

A lány bizonyára drámai alkotásokból merítette  életmintáit, mert most már rám csaphatta  kezdeti érdeklődés hiányának vasrácsát.

- Nézzél inkább svéd filmeket!-mondta, és faképnél hagyott….

Elértük Bishop könyvének utolsó fejezetét. A könyv szellemének megfelelően, arról beszél, hogy az építészet modernista trendje az internet terméke. Az online kutatást végzők gyakorta kiragadják kutatásuk tárgyát az élő kontextusból, és igy azok depolitizálódnak vagy romantizálodnak.

„A művek "történetiséget teremtenek az egyidejűség regiszterében", írja Bishop, és azt az érzést keltik, hogy "minden mindenütt egyszerre".

Nem könnyű  úgy művésznek kutatni, alkalmazni a „kutató művészetet”, hogy az eredeti könyvet nem olvasta, hanem egy indirekt artmagazin-tanulmány nyomán követ szállakat, ugyan akkor fordítva is gondolhatom. Az egészből úgy lesz művészet, hogy  saját lehetőségeimen belül kitalálom, miről  lehet szó...

Bishop esetében tettem kísérletet depolitizálásra, amikor arról beszélt, hogy fejetetejére állított kiállítást, amiben végül is a rabszolgatartó társadalom kényelmi berendezései, előkelő formációi közé valaki az „intézményi beavatkozó” művészet jegyében bilincseket, szökevények leválasztására szolgáló fegyvereket és nemi erőszakra utaló képeket kevert,- együtt nézte meg fehér és fekete, egykori rabszolgatartók és rabszolgák utódai.

Mindkét oldal nézőpontja kontextusból kiragadott, romantizált vagy poszt-politikai indulatokat kavaró.

Bishop nem igazán magyarázza, amit nem kell! Mégis pusztán a megfogalmazással eléri, hogy analógiákat vonjunk. 

Európa nem Amerika, de  elég csak  „migráció” ügyébe belegondolni, hogy  egykor volt, ami ma már nincs is, mennyire jelen van és mennyi indulatot kavar.

A „mindig minden együtt, itt és most” nem volt ismeretlen szemlélet, mégis ha valami rávesz  evidenciák újra értelmezésére, az új vetületeket villanthat elő.

Arról már olvastam, hogy  posztmodern korszakban bármi szembe jöhet velünk, a digitális világ múltat jelent és bizonyos értelemben a jövőt is egymásba tolja. Durva példa erre a Csillagok háborúja. Azzal kezdődik, hogy történet a távoli múltban játszódik, aztán megjelennek  számunkra jövőt képező technikai elemek.

Mindig minden a jelen felé áramlik. Miért lenne ez másként az építészetben?! Nem  beszélve arról, hogy  jövő nyomokban már jelen van, csak hangsúlyokat nem lehet (nehéz) megjósolni!

„Bizonyos motívumok számtalan jelentést kaphatnak, az úgynevezett nemzetközi stílus "univerzalizmusa" extra alakíthatóságot kölcsönöz. Olyannyira, hogy 2009-ben Adriano Pedrosa kurátor egy egész kiállítást szervezett a brazil modernizmussal foglalkozó nem brazil művészekből; Eközben Vlagyimir Tatlin III. Internacionálé emlékművét (1919–20) Aj Vej-vej, Michael Rakowitz és a Chto Delat kollektíva alakította át. Megállva attól, hogy olcsó trükköknek nevezze a modernista invokációkat, Bishop azt mondja, hogy "a század közepi modern a felnőtt jó ízlés szinonimájává vált", és hozzáteszi, hogy számtalan művész tiszteli a modernizmust "az ősi szellemekhez való folyamodásban" – hogy invokációja automatikusan "jelentőséget kölcsönöz a kortárs tárgynak". A modernizmus már helyet foglal kollektív figyelmünkben, és a művészek ezeket a szimbólumokat új célok felé irányítják.”

Adriano Pedrosa rendezése (Web)

„Némileg váratlanul a digitális művészet teljesen hiányzik Bishop könyvéből: azt állítja, hogy "a digitális technológia nézőre gyakorolt hatása legjobban abban a művészetben látható, amely első pillantásra úgy tűnik, hogy a legerőteljesebben elutasítja a digitális technológiát".

A „poszt internet művészet” persze nem  „pre internet művészet”, még akkor sem, ha szerves az összefüggés. Bishop azt a vonulatot ragadja ki, ami az információs túlterhelődést jeleníti meg, és figyelmen kívül hagyja azt a 21 századi művészetet, ami esetleg a túlterhelődésből kifele vezet. Úgy vezet ki, hogy alapvetően nem redukál, hanem szintetizál...

Az eredti cikk szerzője is érzi a hiányt, hogy nem esik szó a mesterséges intelligencia művészetben (is) betöltött szerepéről.

„Gyanítom, hogy ennek a mulasztásnak két oka van: vagy Bishop nem tartotta figyelmet érdemlő témának a digitális művészetet – (nem lenne ez is elitista, őszintén kíváncsi vagyok?) – vagy azért, mert a fejezeteit alkotó összefoltozott esszék, amint azt Bishop elismeri, soha nem voltak arra szánva, hogy mesteri érvelést alkossanak.”

„Emiatt az övé sokkal érdekesebb és kevésbé nyilvánvaló érv az internet művészetre gyakorolt hatásáról, mint sokan a 2010-es évek műsorainak és cikkeinek túlsúlya miatt. De a digitális és poszt-internet művészet nagybani megkerülése, valamint az azt körülvevő összes tudomány még mindig furcsának tűnik. Azon kaptam magam, hogy türelmetlenül várom, hogy felvállalja az olyan jelenségeket, mint a magával ragadó élmények – a digitális nézők és a hagyományos műalkotások ötvözésének apoteózisa –, de soha nem jött el. Az úgynevezett poszt-internet művészek munkáinak rövid említése úgy érzi, hogy kimazsolázottnak tűnik, amikor azokra a művészekre összpontosít, akik reprodukálják az információs túlterheltség élményét: kihagyja azokat a sokat, akik figyelmeztettek (a 21. századi művészek figyelmeztetnek!) arra, hogy mi jön, figyelmünk terjedelmére, a mesterséges intelligenciára és így tovább.

Gyanítom, hogy ennek a mulasztásnak két oka van: vagy Bishop nem tartotta figyelmet érdemlő témának a digitális művészetet – (nem lenne ez is elitista, őszintén kíváncsi vagyok?) – vagy azért, mert a fejezeteit alkotó összefoltozott esszék, amint azt Bishop elismeri, soha nem voltak arra szánva, hogy mesteri érvelést alkossanak. Akárhogy is, ironikus módon át kell adnom neki: az elégia bizonyítja álláspontját.”

Adriano Pedrosa rendezése (Web)

Amikor az olvasásban elértem Pussy Riot és Ai Weiwei gerilla ténykedéséhez, természetesen azonnal rákerestem. Nem mintha nem lenne fogalmam  gerilla művészet mibenlétéről… Volt fogalmam, de csak annyi, hogy Amerikából indult  falfirka mozgalom, és ez a fajta lázadás a valóban magas művészettől a közönséges rongálásig terjed. Bishop gondolat menetébe elvileg Banksy is beférhetett volna, de ő már annyira ikon, hogy gerilla művészetből (szinte) áthajlik az „intézményi beavatkozásba.”  Művei világszerte ismertek, falfestményeit idegenforgalmi szempontból látogatják, fényképezik, tömegszériákban (nyomatként, festményként) árulják, kiállítják.

„Putyin hamvai című tárlattal szerepel a Pussy Riot egyik tagja Új–Mexikóban,” -olvasom, miközben kutatok  kutató művészettel kapcsolatban.

„A Pussy Riot 2011-ben alakult, kezdetben főleg női tagokból álló feminista-punk arculattal, de a patriarchális berendezkedés elleni tiltakozás hamar eljutott Vlagyimir Putyin autoriter rezsimjének kritikájához. Mára globális mozgalommá nőte ki magát, több száz, különböző nemű szimpatizáns taggal. A három alapító tagból és számos anonim csatlakozóból álló orosz női disszidens punk-kollektíva egyik magja, Tolokonnyikova a Pussy Riot és saját munkáit mutatja be „Putyin hamvai” címmel az egyesült államokbeli Új-Mexikóban.

A The Art Newspaper helyszíni tudósításban számolt be a rendhagyó tárlatról, melyet Tolokonnyikova egy konténerben rendezett be, és amely többek közt pontos másolatát tartalmazza annak a szibériai börtöncellának, ahol a művész két évet töltött el. A magánzárka-imitáció egyben számos, az elmúlt hónapokban készült alkotással is kiegészül, melyek bemutatják, milyen a traumákon esett át és mennyi erőszakos megtorló intézkedést szenvedett el Tolokonnyikova Vlagyimir Putyin orosz elnök rezsimje elleni aktivizmusa miatt.”

Lehetne folytatni kutatást, de itt már kezdem kapizsgálni, Bishopnál és „kutató művészetben” miért olyan ritka a „mester narráció”!?

Művész társadalmi érzékenysége kérdésessé változik akkor is, amikor társadalmi polarizáció haszonelvű oldaláról nyilvánít ki igazságokat, és akkor is, amikor „többségi kisebbség” oldaláról.

Szeneka köztudottan aszkézist hirdetett, miközben az antik világ egyik legnagyobb vagyona volt az övé… Lehet ezt forgatgatni….

Nem tudom mennyire létezik „harmadik út”, a „tanúként” jelen lenni?! Emlékezzünk Pelikán elvtársra a gátőrre…

Brueghel zsenialitása szintén ide asszociál.  Megmutatta, hogy  „parasztok”  vár alatti akasztófa tövében is tudnak „bulizni” és üríteni…

Bishop szerint a beavatkozások „hajlamosak egy olyan szerzői modellt előtérbe helyezni, amely a művészt… merész, lázadó kívülállóként heroizálja”. Hozzáteszi, hogy megvan az oka annak, hogy az általa idézett művészek közül sok a férfi : „az énnek ez a fajta rettenthetetlen érvényesítése a nyilvános térben… kiváltságossá teszi azokat, akik elég biztonságban érzik magukat ahhoz, hogy behatoljanak abba a zónába, és igényt tartsanak rá.”

Elértünk Bishop könyvének harmadik fejezetéig. Itt (is) találkoztam új megközelítésekkel, példának okáért számomra minden mű „teljesítmény műnek” számított, amig el nem olvastam, hogy Bishop  teljesítmény művet „beavatkozásnak” nevezi, és megkülönböztet gerilla beavatkozást, valamint Intézményi beavatkozást.

Fred Wilsons Mining the Museum: című műve  kanonikus példa az intézményi beavatkozásra. 

1992-ben Wilson átrendezte a Marylandi Történeti Társaság szobáit az intézmény gyűjtemény-raktárából származó tárgyakkal, oly módon, hogy az feltárja adott állam (rabszolgaság, )rabszolgatartó-történetét. 

Provokatív darab volt –  írja Bishop,- ám ahelyett, hogy megváltoztatta volna a múzeum gyakorlatát, a gesztus ,  kompenzációs meghívások tömkelegét idézte elő”, az intézmények a kritikai gesztusokat delegálták a "művészetre", ahelyett, hogy újra gondoltak volna saját gyakorlatukat.

Fred Wilson 1992-ben, a fenti intézetnél felborította a kiállítás fehér felsőosztálybeliek narratíváját, olyan módon, hogy az elegáns 19.századi fotelek és ezüstedények közé korbácstartót és rabszolga bilincseket helyezett. Kiállításra került egy babakocsi, amibe szépen összehajtott Ku Klux Klan köntös került.

Menyitó időszakát színezte, alig egy héttel  bemutató után kitört az utcai erőszak Los Angelesben, miután felmentették a Rodney King megverésével vádolt négy fehér tisztet.

Fred Wilsons enyhe erőszakot alkalmazott az eredti kiállítást szervező múzeumi vezetéssel szemben, ami óriási érdeklődést váltott ki.

Bishop megkülönbözteti a fentiektől eltérő gerilla-stílusú beavatkozásokat, Pussy Riot és Ai Weiwei- akik hatósági engedély nélkül rendeznek politikai felhangú preferánszokat köztereken, vagy a médiában. A gerilla-stílus produkciói gyakran kerül címlapokra, amivel „provokációt, rendbontást, figyelmet, vitát generálnak”. Pussy Riot és Ai Weiwei diktatúrából a szabad világba menekült (diszidált) „provokátorok”....

A Documenta 2002

A digitális médiák korszakában valóságos élmény az információs túlterhelődés. Köznapi életből számos példát lehet hozni. Számtalan példa jut eszembe, azonban  nem azt vizsgáljuk, hogy a társadalmi kommunikációs csatornák miként működnek vagy nem működnek, mikor kellene elzárni  csapot és az, a csatorna elzárása, mikor nem lehetséges....

Még az "elöző világban," amikor jogi egyetemre jártam, minden tárgyhoz volt jegyzet,  tankönyv.

A tananyag elsajátítása megfeszített figyelem volt, és az derült ki, mekkora mennyiségű adat  megtartható  adott napra, hány és hány évszám, jogi megoldás, intézmény leírása,- elmondása?! 

 Tudástömeg 85%-ban  vizsgát követően már nem volt felidézhető.

Évtizedekkel késöbb politologiát hallgattam. 

Alapvetően előadásokon leadott anyagra lehetett támaszkodni. Projektorral vetített vázlatot leírtuk, előadó kommentjeit diktafonra vettük és vizsgák elött  digitális formában (is) megkaptuk. Megkaptuk az anyagot, valamint könyv címeket és fejezeteket, amiből össze lehetett szedni  vizsgák kérdéseinek anyagát. 

Mivel  könyvtárban csak néhány példány volt mindenből,  fénymásolás, internetes elosztás, külön feladatot és szervezést igényelt.

 Visszasírtam a "könyvekből lehetett tanulni" korszakot, (?!) de be kell látnom, a politologiai megoldás, már az új digitalizációs világjelenségekre vonatkozott. Amire vonatkozott, az úgy jelent meg, hogy voltak élmények, itéletek múltra és jelenre vonatkoztatva, ám mivel nem voltam kommunikáció szakos, nem foglalkoztam média elméletekkel,  érzéklet töredékes maradt.

Illetve nem egésszen!

 Posztmodern filozófusok kezdték tagadni a nagy narratívákat, rámutattak, hogy az "egyfajta igazság" kiemelése, deffiniálása milyen tudati ketreceket épít.  Művészeti tevékenység , a valóság teljes egész-lénykénti megélése, tudattalanban történő kreatív integráció, hogyan vezet(het) komplex esszékre vagy képzőművészeti
műalkotásokhoz.

Az atlas Group dokumentációi közül

. "A Documenta 2002-es kiadása több mint 600 órányi videót tartalmazott. Technikailag mindent meg lehetett nézni, ha napi 6 órát szenteltél a feladatnak mind a 100 napban, amikor a műsor futott. A művészet megtekintése nehézkesnek érezte magát. (Ha a kutatáson alapuló művészeti irányzat volt a lövés, akkor nem nehéz belátni, hogy miért a mai színes festészet lett az üldöző.) Az információs túláradat helyett Bishop azon kapja magát, hogy "szelekcióra és szintézisre vágyik", és itt példaértékűnek tartja Walid Raadot. Raad lenyűgöző narratív szálakat kínál a nézőknek olyan művekben, amelyek gyakran a libanoni történelemmel foglalkoznak, de mindig világossá teszi, hogy történetei a számos perspektíva egyike. Több, de nem végtelen igazság létezik."

Ezen a ponton  rákerestem Walid Raad nevére.

Az Atlas Group egy projekt, amelyet Walid Raad 1989-ben Bejrútban alapított Libanon jelenkori történelmének kutatására és dokumentálására, az 1975 és 1990 közötti libanoni háborúkra fókuszálva. Az Atlas Group felkutatja, megőrzi, tanulmányozza és készíti azokat a dokumentumokat, amelyek rávilágítanak erre az időszakra. Ezek a Bejrútban és New Yorkban található The Atlas Group Archívumban őrzött dokumentumok potenciális műtárgyak lehetnek Libanon új történelmének megírásához.

Ennek a szálnak feltárására szintén bőséges forrás kinálkozik, és teljeséggel megértem, hogy a háborus fényképek, videók és anyagmaradványok bemtatása miként változik át kutatásból és elrendezésből művészetté: kutató művészetté.

Anne Imhof Faustjának látképe, 2017, az 57. Velencei Biennálén.Fotó: Nadine Fraczkowski/Courtesy Sprüth Magers, Berlin, És Galerie Buchholz, Berlin

Egy picit megállnék. Azért állok meg, mert miközben anyagot gyűjtök, kiemelgetek ebben a témában, asszociálok is, és ezek az asszociációk ide-oda osszilálnak. 

Mint festő, időnként egyetlen műalkotás jut eszembe, vagy műalkotások bemutatója jelenik meg a tudatómban. Ez eddigi tematizálódásban  "klasszikus figyelmi" jelenség. 

A "kutatható művek" Bishop által történő beemelése, új fejlemény  művészet történetiségében, és az már szétfeszíti a keretet, amikor ezeknek a műveknek köznapi gyakorlata, ( ami a vizsgálatra kerülő művek alapjául szolgál,) az ahogyan akár adott mű után nyomozok a neten, megnézem hogyan néz ki a művész, milyen a műterme, elolvasok járulékos cikkeket... És mindez addig tart ameddig nem merül ki a figyelmem, és nem gondolom azt hogy elég. Amikor elég  akkor adott mű kiegészült személyes impulzusokkal, tőlem eltérő új nézőpontokkal...  

Anne Imhof Faustjának látképe, 2017, az 57. Velencei Biennálén.Fotó: Nadine Fraczkowski/Courtesy Sprüth Magers, Berlin, És Galerie Buchholz, Berlin

A „figyelem” történeti intézményülése a művészeti bemutatok és színházi előadások. A kultúra etikettjét alacsonyabb néprétegek nem ismerték, ezért megjelenésük, - paraszt vagy munkás megjelenése opera bemutatón,- szinte teljeséggel kizárt volt.

„A gabbing parasztok, akik nem tudták az új etikettet, elbújtak. A "figyelemelterelés" – írja Bishop – "erkölcsi ítéletté" vált.”

A kultúra elitizálódása tehát a „figyelem” etikettjéhez kötött, ameddig annak monopolizálásának eszköze az „erkölcsi ítélet” nem más, mint figyelemelterelés.

Mindezt a korakapitalista fejleményt jelenbe helyezve azt látjuk, hogy polarizáltság nem tűnt el teljesen, mivel lehetséges kritika, hogy van aki a művészetet moralizálva elutasítja, helyette okostelefon böngészéssel él, és vizualitás kimerül  barátnő meg  kutya „kütyü-fotózásában”.

 „… elitista dolog a telefonokat és a tévét figyelemelterelő tárgyaknak minősíteni, a művészetet és az operát pedig tiszteletre méltónak minősíteni.”

A könyvben ezután négy esszé következik, amelyek az elmúlt évtizedben születtek, de közös bennük a „figyelem” szál.

A művészet mint műfaj, -számomra érthető módon,-soha nem került egyértelmű meghatározásra. ( Megjegyezzük speciálisan a téma a „kutatáson alapuló művészetre van kiélezve, mint a kórszak fejleményére, (jelenségeire) amire a művészek is reagálnak!) 

Bishop szerint műfajt ma a digitális technológia szervezi. Nem emlékszünk valaminek a nevére, ám tudjuk hol és hogyan keressünk rá. A kutatáson alapuló munka azután meghozza a „térben elosztott anyagok bőségét”.  A szóban forgó művek rendre több információt nyújtanak, mint amennyit a mű nézője ( , vagy művel foglalkozó egyén,) be tud fogadni.

Ezekre a mai, kutatható művekre példa Renée Green Import/Export Funk Office (1992–93) :

„a polcokon és a nézőállomásokon elhelyezett archív anyagokkal a látogatók az afrikai diaszpóra kultúráját, különösen a hip-hop németországi fogadtatását kutathatták. Green szándékosan hatalmas mennyiségű információt kínált: nem akarta, hogy nézői úgy menjenek el, hogy úgy érzik, "elsajátították" a témát. 1995-ben azonban készített egy CD-ROM kiadást, mert úgy tűnt, hogy a nézőknek soha nincs elég idejük a múzeumban.”

Wolfgang Tillmans Truth Study Center (2005–) hasonló módon rendezi el a cikkeket és fényképeket vitrinekben, mindegyikből hiányzik a nagy narratíva, vagy akár egy nyilvánvaló téma. Azt mondja, hogy a 2000-es évekre, ahogy az internethasználat bővült, az emberek úgy érezték, hogy állandóan elárasztják az információk, és már nincs szükségük műalkotásokra az élmény reprodukálásához.

Anne Imhof Faustjának látképe, 2017, az 57. Velencei Biennálén.Fotó: Nadine Fraczkowski/Courtesy Sprüth Magers, Berlin, És Galerie Buchholz, Berlin

A könyvről annyit tudhatok, amennyit Emily Watlington cikkében olvashattam, aki többek között művészettörténetből szerzett diplomát, és azonkívül, hogy kurátor a MassArt Művészeti Múzeumban, vezető szerkesztő, Art in America magazinban. Egyszóval feltételezhető korszerű vizuális műveltség, és árulkodó mit és mennyit emelt ki Claire Bishop könyvéből.

Utána néztem Carlie Bishop művészettörténész új könyvének, melynek címe: Rendezetlen figyelem: Hogyan tekintünk ma a művészetre és a teljesítményre.

Körülbelül 20 dollárért megrendelhető angol nyelven.

„A kortárs művészettel és performanszokkal való találkozás módja változik. Az installációk tele vannak archív dokumentumokkal. A táncok hetekig tarthatnak. Az előadások egy percig! A kiállítások harminc helyszínen vannak elosztva. Végtelen számú műalkotás létezik a század közepének építészetéről és tervezéséről. Várhatóan hogyan fogunk részt venni a mai sokrétű gyakorlatban? Még mindig a közeli megjelenés régi modellje az ideális, vagy átadta helyét a böngészésnek, az áttekintésnek és a mintavételnek?”

                                                           Fotó:Andrej Vasilenko

Mivel a könyvet eredetiben, alighanem nem fogom tudni elolvasni, én is a Bishop által említett „protézishez” folyamodok, használom az okostelefont. Adódik az első, kérdéshez fűzhető mintázat, mi az a „figyelem”, milyen válfajai vannak?!

A spontán figyelem, érzelem vezérelt. Oda fordulunk, ahol a megszokottól eltérő inger jelenik meg. Ez az automatikus pásztázás normál esetben nem igényel nagy erőfeszítést.

Az akaratlagos figyelem már a minket érdeklő dologra vagy eseményre koncentrálás. Tervszerűséget, mentális erőfeszítést igényel.

 Minket érdeklő harmadik fokozat a kitartó figyelem (éberség) . Itt már fontos háttér tudás, rendelkezésre álló mentális energiák nagysága. ( Kép megfestése, egy tudományos cikk megírása, de még egy blogbejegyzés létrehozása is ide sorolható.)

Úgy veszem ki, Bishop mai, művészetre vonatkozó „rendezettlen” figyelmi kategóriája az említettek kevert használatára, egymásba játszásának élő jelenségeire vonatkozik, -ami egy művész, művészettel foglalkozó tudós napi gyakorlata-, vagy helytelen gyakorlata, amikor  bonyolultabb helyzetet korábbi alap kategóriák szerinti gyakorlatba próbálja beilleszteni. (Később erre is hozunk példát.)


Amennyit könyv első fejezetéből fel lehet lelni (olvasni lehet neten,) az „figyelem” szó megjelenésével, és fejlődésével kapcsolatos.

A "figyelem" a 19.századi kapitalizmus eszköze, amivel a munkásosztályt kontrolálja,-írja Bishop Jonathan Crary kritikusra és történészre hivatkozva. Művészetben megjelennek a szalonok és múzeumok. Az 1870-es években a "telefalas" gyűjteményeket felváltották képek vonalszerű elrendezése, a színházakban pedig le lehetett üllni előadás közben.

"A Színházba járás kifejezetten társasági élmény volt, a társakkal való beszélgetés (előadás közben) durva viselkedés lett. A színházban éppúgy, mint a vizuális művészetben, a nézés inkább fegyelmezett kognitív élménnyé vált, mint érzéki és szociális tapasztalattá." (akaratlagos figyelem)

Fotó:Andrej Vasilenko

„Claire Bishop új könyve azt állítja, hogy a technológia megváltoztatta a figyelmet – és megmutatja, hogyan alkalmazkodtak a művészek.” - olvasom az aktuálisan postázott „Art in America”  magazinban. Ha a könyv borítója – amit Andrej Vasilenko fényképezett, nem lenne annyira zseniális, mint amilyen, nyilván túllapozok az egészen.

Ez azért fontos momentum, mivel egy díjnyertes előadás fényképeiről van szó, ami a bemutatás pillanatában nem ért el hozzám, pedig a forrás  földrajzilag közelebb esett, "nevesebb" is, mint ez a mostani, utólagos alkalom. A fényképezés tárgya, megrendezett tengerparti performansz volt, aminek komponált jelentés-rétegeit első rápillantásból -némi áttétellel, -  önmagában sem lenne túlzás „operának” nevezni.

Litván művészek operája egy napernyőkkel, nyaralókkal, kutyákkal és gyerekekkel teli fedett tengerparton. Az előadók dalaikban a klímaváltozásra és a közelgő ökológiai katasztrófákra figyelmeztetnek. Az alkotást a 2019-es Velencei Biennálén Arany Oroszlán díjjal jutalmazták.

Elkezdtem utána kutatni  interneten, és kiderült a Bienálé litván pavilonjaiban  opera műfaja valóban keveredett az installációval, és az alkotás  emberi szorongást és  klímaváltozás témáját kutatta.

Claire Bishop könyvének elgondolása, hogy az okos-mobiltelefon amolyan „művészeti protézis.”  Ezzel a telefonnal nem csupán le lehet fényképezni  műalkotás eredetét,- eredetijét,- hanem utána lehet nyomozni.

Ezen a ponton kezdtem „kapiskálni” ennek a műnek miért pont az adott mű a borítólapja. 

 Két szál elkezdett egymásba játszani, és a „figyelmem” belement a játékba.