Funkcióvesztés, liminalitás és önarcheológia a kortárs képalkotásban

1. Bevezetés

A „kísértet hajó” motívuma a nyugati vizuális kultúrában régóta a veszteség, az elhagyatottság és a túlvilági jelenlét metaforája. A romantikus festészet, a tengerészlegendák és a modern horrorikonográfia egyaránt a funkcióját vesztett, sodródó hajó képét használja a bizonytalanság, a határhelyzet és a feldolgozatlan múlt jelölésére. A jelen tanulmány célja azonban nem a motívum történeti áttekintése, hanem annak vizsgálata, miként válik a kísértethajó a személyes múlt vizuális externalizációjává olyan alkotói gyakorlatokban, ahol a képalkotás a tudatos és tudattalan rétegek közti feszültségből születik.

A tanulmány kiindulópontja az a felismerés, hogy a kísértethajó nem csupán ikonográfiai elem, hanem önarcképi struktúra: a múlt hordozója, amely funkcióját vesztve tárja fel saját szerkezetét. A hajó teste így a személyes időrétegek, elhagyott identitások és lezáratlan átmenetek vizuális megfelelőjévé válik. A kísértet-jelleg pedig nem a félelmet, hanem a múlt liminális jelenlétét jelöli: azt az állapotot, amelyben a múlt már nem működik, de még nem tűnt el.

A vizsgálat három elméleti pillérre épül:

1. a hajó ikonográfiájára mint átmeneti objektumra,

2. a funkcióvesztés posztmodern esztétikájára,

3. és a vizuális önarcheológia fogalmára, amely a múltat nem narratívaként, hanem szerkezetként érti.

2. Elméleti háttér

2.1. A hajó mint átmeneti objektum

A hajó a kulturális antropológia és a pszichoanalízis szerint is átmeneti forma: két part, két világ, két tudatállapot között közlekedik. A víz mint közeg a tudattalan klasszikus tere: mély, sötét, formátlan, határtalan. A hajó ezért a tudatos én hordozója a tudattalan közegében. A működő hajó a kontroll, a célirányosság és a haladás metaforája.

A kísértethajó ezzel szemben a funkcióvesztés állapotát jeleníti meg: már nem visz sehová, de még mindig jelen van. Ez a paradox helyzet teszi lehetővé, hogy a hajó önmagára forduljon vissza: nem a cél felé mutat, hanem a saját szerkezetét tárja fel. Lásd: Eliade (1957); Campbell (1949).¹ ²

2.2. A funkcióvesztés esztétikája

A működő hajó szerkezete rejtett; a funkció elfedi a testet. A funkcióvesztett hajó — a kísértethajó — ezzel szemben a szerkezet láthatóvá válásának terepe. A posztmodern roncsesztétika szerint a szétesés nem pusztán romlás, hanem feltárulás: a rejtett rétegek előtűnése, a struktúra megmutatkozása. Vö. Didi-Huberman (2000); Foster (1996).³ ⁴

A roncs mint esztétikai objektum egyszerre hordozza az egység és a bomlás feszültségét. A kísértethajó ebben az értelemben nem lezárult forma, hanem átmeneti állapot: a szétesés előtti pillanat, amikor a szerkezet még egyben van, de már láthatóvá válik a törékenysége.

2.3. A liminalitás fogalma

A kísértet státusza ontológiailag köztes: nem élő, nem halott, nem jelen, nem múlt. A liminalitás fogalma — Turner és van Gennep nyomán — olyan állapotot jelöl, amelyben a szubjektum két létmód között reked. A kísértethajó ebben az értelemben a múlt liminális jelenlétét jeleníti meg: azt a részt, amely már nem működik, de még nem tűnt el.⁵

2.4. A vizuális önarcheológia

A személyes múlt képi megjelenése nem narratív, hanem szerkezeti jellegű. A „vizuális önarcheológia” olyan alkotói folyamatot jelöl, amelyben a múlt nem történetként, hanem anyagként, formaként, maradványként válik láthatóvá. A kísértethajó ebben a kontextusban a múlt „testének” metaforikus megfelelője. Kapcsolódó fogalom: Foster „archival impulse” (2004).⁶

3. A kísértethajó mint önarcképi struktúra

3.1. A hajó teste mint a múlt teste

A kísértethajó szerkezete — bordázat, hézagok, rozsdásodás — a múlt „testének” metaforája. A szétesés előtti állapot különösen termékeny, mert egyszerre hordozza az egység és a bomlás feszültségét. A hajó teste így válik önarcképpé, amely nem a jelen ént, hanem a múlt hordozóját mutatja.

3.2. A kísértet mint liminális jelenlét

A kísértet státusza nem félelmetes, hanem pontos: a múlt olyan részeit jelöli, amelyek már nem működnek, de még nem tűntek el. A kísértethajó ezért nem a halál, hanem az átmenet metaforája: a múlt jelenlétének finom, de kitörölhetetlen lenyomata. Vö. Derrida „hauntológia” fogalma (1993).⁷

3.3. A víz szerepe

A víz mint tudattalan közeg nem passzív háttér, hanem aktív alakító erő: hordoz, torzít, lebegtet, visszatükröz. A kísértethajó vízen való jelenléte a múlt tudattalanban való továbbélését jelzi. A sodródás a célvesztettség és a lebegés állapotát jeleníti meg. Freud és Jung víz-metaforái relevánsak itt.⁸

4. A képalkotás két memóriája

4.1. A hosszú távú memória képi intelligenciája

A mélyrétegi memória archetipikus, lassú, képekben gondolkodó struktúra. A motívumok gyakran előbb jelennek meg látványként, mint jelentésként. A kísértethajó ebben az értelemben a tudattalan képi intelligenciájának előtörése.

4.2. A rövid távú memória stilizáló szerepe

A tudatos réteg a formát, a kompozíciót, a „megcsinálhatóságot” keresi. A két réteg közti feszültség hozza létre a képalkotás dinamikáját. A kísértethajó akkor jelenik meg, amikor a tudattalan már nem akar csak látvány lenni, a tudatos pedig még nem tudja megnevezni.

4.3. A képzavar mint átmeneti zóna

A képzavar — foltok, torzulások, interferenciák — nem hibaként, hanem módszerként értelmezhető. Michelangelo szivacsmódszere, a perifériális olvasás és az asszociatív látás mind olyan technikák, amelyek a két memória közti átmeneti zónát aktiválják.⁹ A kísértethajó ebben a zónában születik meg: a jelentés még nem artikulált, de már jelen van.

5. Következtetések

A kísértethajó motívuma a személyes múlt vizuális externalizációjának kiemelkedően gazdag formája. A funkcióvesztett hajó szerkezete a múlt szerkezetének metaforája; a kísértet-jelleg a múlt liminális jelenlétét jelzi; a víz pedig a tudattalan közegét. A motívum különösen termékeny olyan alkotói gyakorlatokban, ahol a képalkotás a tudatos és tudattalan rétegek közti feszültségből születik, és ahol a képzavar nem hiba, hanem kreatív módszer.

A kísértethajó így nem lezárás, hanem átmeneti forma: a múlt testének megmutatkozása, amely lehetővé teszi a jelen éntől való elmozdulást, az új szerkezetek kialakulását és a személyes mitológia tovább építését.

LÁBJEGYZETEK

¹ Eliade, Mircea: A szent és a profán. Harcourt, 1957. ² Campbell, Joseph: The Hero with a Thousand Faces. Princeton University Press, 1949. ³ Didi-Huberman, Georges: Devant le temps. Minuit, 2000. ⁴ Foster, Hal: The Return of the Real. MIT Press, 1996. ⁵ Turner, Victor: The Ritual Process. Aldine, 1966; van Gennep, Arnold: Les rites de passage. 1909. ⁶ Foster, Hal: The Archival Impulse. October, 2004. ⁷ Derrida, Jacques: Spectres de Marx. Galilée, 1993. ⁸ Freud, Sigmund: Die Traumdeutung (1900); Jung, C. G.: Man and His Symbols (1964). ⁹ Vasari, Giorgio: Le Vite (1550/1568); Deleuze, Gilles: Logique de la sensation (1981).

Idei első festményem,  műtermem felújítása közben. Az év első hónapja fagyot és havat hozott, a műtermemben káosz, meghit rendetlenség,  Némi képzavarral ebbe a rendetlenségbe érkezett,  fenti monstrum.

Azt hiszem, képzavar számos festőnél munkaeszköz,  munka-eszköz mint képzet, idő és tér struktúrák egymásra, egymásba torlódása.

 Képzavar a normális! 

Természetesen, -hogy ebben a szakmában,- mi a normális, azt csak találgatni lehet,  festő szakmáról kialakított köznapi felfogás túlságosan álltalános, így nincsen igazán funkcionális norma...

Ebbe a képzavaros műtermi télbe úszott be... Nem, nem! Műtermi, téli képzavarban jelent meg a hajó, a maga élőhalott mivoltában.

 A tenger funkciója,  monstruózus árny tükrözése. 

A tükör funkció mindig köztes, hiszen amit mutat,  másolat.  A másolat töredékesen is igaz, mivel leválasztott, külső kép, ugyanakkor leválaszthatatlanul tényleges. 

 Képzavar itt visszaköszön!  Kisértet hajónak vízió realitása van, így csupán konkrétabb fokozat, mint a hullámok között mozgó árny-sziluett.

Igy lehet az, hogy  munka fotóreálisnak indult, de csak realista lett!   Realista is csoda, lévén szó "kísértetről". 

Heather Nevaym festményeivel foglalkoztam. Azt mondtuk Lisa Yuskavage festőnövendékei, farmerlányai sexibbek, mivel mindenhol, minden helyzetben saját testük, érzékiségük felfedezésével vannak elfoglalva.

Lisa Yuskavage: A szénapadláson (15cm x 20 cm)

Heather Nevaym festménye

Nem igazén tudom felidézni, mire gondoltam, amikor vagy két évtizeddel ezelőtt, felfedeztem Heather Nevaym festményeit, csak arra emlékszem, hogy tetszettek és "magassági mércének" használtam.

A magassági mérce azt jelentette, hogy felmérve  nemzetközi, művészeti kortárs műveket, eldöntöttem, hogy számomra mi a "magas művészet", és ahhoz képest jelöltem ki, milyen kvalitások irányában haladok. 

 Tudtam, csak relatív összehasonlítások lehetségesek, versenyezni csak önmagammal tudok.éző

Heather Nevaym festményei azért is vonzottak, mert azokat már a korai időkben is jól tudtam fordítani  szürreális szimbólumok álom kulcsaival. 

Az álom nyelve saját értelmezésemben, az angyalok nyelve, és a megértés sohasem lehet teljes. 

A teljeséghez képest -amit felfogunk, - nyelvileg mindig van veszteség, azonban idővel új nézőpontok jelennek (jelenhetnek) meg. Az új nézőpont mindig hoz  többletet, szellemileg mindig gazdagabbak leszünk. Metafizikai értelemben (filozófiai)a tárgyá tétel, az uralás, a tökéletes birtokbavétel, teljes leuralás, nos az kizárt!

Ezen a "szakmai" alapon mertem értelmezni mások munkáit, és azt is elfogadtam, ha valakinek kevésbé volt fejlett  nyelvi készsége, de amit mondott, az ösziteségen keresztül "kulcsnak" számított.

Nézzük mit mond nekem a fenti festmény?!

A kamaszlány nyilvánvaló szexuális érése és önazonossága csak jelzett érzéki vonás. Itt az állapot és létpotenciál érdekes, amit a valójában semmit el nem takaró ruhák is érzékeltetnek.

Ez nem az a nézőpont mint mondjuk Lisa Yuskavage tinédzser és művész növendékeinél, ahol a fátyol fordított, és a művészetre hivatkozás semmit nem rejt  szexuális önfelfedezés vonatkozásában.

Lisa Yuskavage, Modellek társaságában, 2024

Rékai Zsolt: "Incarnation" 80 cm x 80 cm

A címadás mindig gond, mivel festmények esetében sajátos látásmód, különös hangulat, több féle megközelítési mód is lehetséges.
Egyszer ismerős festőnő mutatott egy fürdővárossal kapcsolatos képet, vízzel, épületekkel, és azzal, hogy segítsek címet adni.
" X-városi emlék"-mondtam, de azt válaszolta, eddig ő is eljutott, azonban tőlem valami "frappánsabbat" várt!
Most mit mondhatnék?! (...Az a maximumom, ami egy képről eszembe tud jutni?!...)
Tudom, hogy mit csinálok, és amit csinálok, az talán a címadásig,- csak nagyon ritkán társas vállalkozás...
Amikor kép elkészült és bemutatásra került, már vannak egyéb vonzatai.
Nézzük, mit reagált egy másik, -de nem festőnő,- ismerősöm a fenti festményre, amikor kiraktam a facebookon:


"Első pillantásra a dinamikája fog meg. Kavarog, tekereg, hajlong... Aztán a kisebb-nagyobb flórák elképesztő vibrálása. És csak utána bomlik ki a szörnyek, lények, testrészek, és az arc aprólékosan kidolgozott képe.


Az egész túlvilági, spirituális, valószerűtlen jelenetet megerősítik a tompa, penészzöld, narancsos színek. Amik közül szinte kivillan a lány égővörös hajszalagja.
Nagyon szuggesztív alkotás!"


Válasz
"Még egy életen belül is irtózatos fájdalommal járhat az újjászületés, az "én" elbontása, akár agymosás, pl. ahogyan egy civilből katonát csinálnak, egy parancsot teljesítő gyilkológépet, és -az ilyesmi, - akár egy életen belüli több halál. Vagy egy pszichopata kapcsolat, ahol kedves mázzal leöntve csak a gyengéidet keresik, aztán benyomogatják az inditó gombjaidat, hogy leuralhassanak, kizsákmányolhassanak! Ez is lelki rothadás!
Mire valaki meghal, sok "én" halálon eshet át, és a legszerencsésebbek eléggé erősek lesznek, hogy újjá-szüljék magukat, vagy úgy menjenek át a "légy emésztőcsatornáján" (beavatás) hogy azzal, valóban emberi létet nyerjenek... Egyszóval jól fogtad meg, ha valaki csak azt mondja el, amit lát, már ismeri a kép belső útvonalait."

 Akkoriban, amikor ezeket a képeket tanulmányoztam, erőfeszítéseket tettem, hogy elfogadható szinten értsem, mi is az, amit látok. 

Amennyiben nincsen szakmai érdeklődés, elégséges érzelmi reflexió, ami egy képre, (műalkotásra) való energetikai reagálás. 

Az érzelmi intelligencia differenciált, Anti esztétikus annyiban, hogy egy ronda kép igazságát is érzékeli, és felfogja azt is, amikor a szépség csapda.

Komplex érzések, értelmi tartalmak képileg maradéktalanul kifejezhetőek, és mindezt nyelvileg átfordítani (- a teljeség tekintetében-) szintén művészi teljesítmény.

Amikor Heather Nevay festményeit nézegettem, már tudtam, hogy egy ház, mi magunk vagyunk, a szoba belső világunk, és amikor a szoba rendetlen, mi is azok vagyunk. A növények  érzéseink, egy fiatal fa egy fiatal élet, a gyökerei korai egzisztencia, és lomb valamilyen kiteljesedés. 

A vörös szín az szenvedély! 

Állítólag már négyéves korban kirajzolódnak  személyiség fő vonásai (ágak) és Heather Nevay a gyermekek potenciáljait vetiti előre. 

A nyílt terület szabadsága, már tartalmazza a tudati és ösztön determinációkat, klauzúrákat.

  Ahogyan  gyermekkor utal  felnötkori viszonylatokra, ez megfordítva is igaz. Igaz azzal a különbséggel, hogy  poklok és menyországok induláskor még játékokba, -kifejlés nélkül- relytőzködnek. 

Amennyiben igaz amit írok, ránézve egy festményre, meglehetős biztonsággal megállapítható, hogy  művész mennyire haladta meg  köznapi álltalánost, köznapi esztétikát, és mennyire eredeti.

Nevay azért volt jó iskola, mivel képi világa vonzó, meglehetősen összetett, úgyanakkor színek, formák, szituációk tekintetében (magas szinten) didaktikus. 

Heather Nevay: Az aranyozott ketrec

A mai bejegyzésben közreadott festmények a kétezres évek elejéről származnak. Némelyikre emlékszem is, vagy (és) megvan az akkoriban letöltött gyűjteményemben. Az azonosság ellenére szembeötlő, hogy az akkori számítógépem mennyivel fakóbb színeket produkált, mint a mostani. Az viszont hamar kiderült nézelődés során, hogy ezek a színek sem eredetiek. Saját tapasztalatból tudom, sok függ a fényképezőgéptől, az utómunkáktól és a weboldal szerkesztőjének ízlésétől. 

Úgy képzelem (sejtem, tudni vélem) Nevay igazi színei lágyabbak és pasztelles hatásuak.

 Számomra már az első képből kiderül, (Az aranyozott ketrec) belső világról van szó, ahol a gyermekkor bezártságát, nem csak az ablakon túli külső világ és szerelmi páros jelzi, hanem az emberarcú ösztön állatok is.

Az, hogy Heather Nevay álomtudatos, azt a kezében tartott kék szallag is jelti, hiszen a kék a szellemi tudatosság és lineáris gondolkodás jelképe.

Érdekes lehet a piroscipős ösztönállat a fákkal. Ameddig a külső térben megjelenő fiú kezében tartott tűz az uralt (kézben tartott) szenvedélyt jelenti, addig a fehér cipős lány az áttetsző ruhában is tiszta egzisztenciát mutat, az ösztön azonban szenvedélyes potenciált jelez, amiből kisarjadó fák, a jövő, a női szerep beteljesedése... (életfa)

Heather Nevay: A csábítás

"Heather Nevay Glasgow-ban született, a Glasgow-i Művészeti Iskolában tanult, és 1988-ban szerzett BA diplomát művészetből és designból (nyomtatott textilek). Heather szimbolizmust használ a hősiesség, a gyengeség, a félelem és az emberi kapcsolatok változó egyensúlyának gondolatainak kifejezésére. Festményei többnyire figuratívak, a színek munkásságának fontos elemei."

Heather Nevay: A félénk fiúk

James Burge író és filmrendező így ír Heather munkájáról:

„Heather Nevay festményei első látásra sokkolják az embereket. Olyan képek repertoárját alkalmazza, amelyek mintha Hieronymus Boschtól a klasszikus filmes horrorokon keresztül jutottak volna el hozzánk: emberi fejű kutyák, élethű babákkal játszó baljós kislányok, furcsa ruhákba öltözött apró állatokkal teli sötét erdő. Gyakran ábrázolnak gyerekeket, akik valamilyen érthetetlen rituálé kellős közepén meglepődnek, és ellenségesen és megvetéssel bámulnak ránk.”

Heather Nevay: A bölcs gyermek

Heather Nevay festménye (2007-Beinart)

Heather Nevay festményeivel találkozva az első élményem, -mint bárki más műalkotás élménye,- az volt, hogy tetszik, és ha már tetszik, bele is kérdeztem az élménybe: miért hat ez a kép rám, úgy ahogyan hat?!

Két évtizeddel ezelött, már a szürrealizmus iránt köteleztem el magamat, és tudtam, miként működik az álom-szimbólika.

 Nevay festményei remek módon megközelíthetőek az álomfejtés módszerével, feltéve, ha nem érjük be az elsődleges, még diferenciálatlan, -ám de kibontható,- élménnyel. 

Nálam a megértés soha nem rontotta el a műélvezetet, hiába mondták szakmabeliek is, hogy a művészet vegyi szerkezetű, nem bírja el a szövegelést!

Ez a kijelentés köznapi értelemben igaz! Úgy igaz, hogy a köznapi gondolkodás "metafizikus" módon reduktív, addig egyszerűsít, ameddig egy dolog nem tárgyiasul, az-az nem vonható úralom alá.

Mondok erre egy , talán dedósnak ható példát:  Megkérdezed, mit ábrázol a fenti festmény?! Erre én azt válaszolom, ez a  Nevay kamaszkori szexuális érését, annak megélését teszi festményeinek tárgyává.... Valóban!-mondod erre: Tényleg azt fejezi ki!

Ha pedig megvan a dolog deffiniciós megragadási pontja, akkor az már úralható, a dologból, -esetünkben a képből,- tárgy lett.

Az ilyen világnézeti környezetben csakugyan jobb megállni az alapélménynél. Azt még metafizikára kondicionáltan is érezhetem, hogy itt azért pár mondatos megközelítésnél bonyolultabb dologról lehet szó! Érzem, de sem szemléletem, sem szókincsem nincsen, hogy egy bonyolult álmot, vagy  összetett festményt nyelvileg, elégséges szinten kifejezzek.

Heather Nevay festménye (2007-Beinart)

Áttekintve a csaknem (vagy,) két évtizeddel ezelött letöltött "Beinart-os"festők munkáit, számos dolog jut eszembe. 

Az egyik az, hogy sok, akkor "középszerű" festő, -mai szemmel nézve,- montázsolás-szerűen darabos festménymegoldása, akkor még tetszhetett, -és nyilván,- saját munkáim szempontjából innovatív mintákat tartalmaztak. Ezek az innovációk mára tudat-archeologiai mélységekbe sülyedtek, és a kigyüjtött festmények enyhénszólva is meghaladottak. 

Ez az exhumáció mégsem érdektelen, hiszen azt mutatja, adott történeti korszak esztétikájának vannak hasznos, ám elhaló hajtásai, és ez saját festői gyakorlatomban is leképeződött.

 Az akkori festményeimből (pár éve) egyik nagynéném még örzött néhányat, halálával azonban szemétbe kerültek. 

Heather Nevay festménye (2007-Beinart)

Minden festő életművének vannak vállalhatatlan  munkái...

Másik oldalról tekintve, (átellenben) olyan nevek és festmények   bukkantak elém, akik (amik,) akkor is, és most is tetszenek.

 Ezek a festők azóta is, egyenletesen magas szinten teljesítenek, olyan magasszinten, -hogy bár bizonyosan van,- de első nekifutásból fejlődést sem látok. 

Ezek "magaskultúrás" teljesítmények, még hasonló megoldások esetében is, kvalításokat hordoznak.

 Erre példa  Heather Nevay és festményei

Heather Nevay 1965-ben született Glasgow-ban, és 1983 és 1988 között nyomtatott textileket tanult a Glasgow-i Művészeti Iskolában. Egyéni kiállításai voltak Glasgow-ban, Edinburgh-ban, Londonban, Miamiban és Los Angelesben, és rendszeresen kiállít a Compass Galériával.

Zeljeko Djurovic festménye (2007. Beinart)

A mai elektronikus postaládómban ismét volt rengeteg festészet tárgyú értesítés: rendezvények, art-magazinok, kiállítások, művész kellékek marketing célú mutogatása (stb)…

 Ahogyan mondani szokták: Ez az én buborékom,  posztmodern káprázatom, olyan kaleidoszkóp részlet, amin keresztül rálátok a világra, vagy inkább azt hiszem, hogy rálátok  valóság egy aspektusára.  Ezt az aspektust ismerem, és ezen keresztül önmagamban vagyok otthon.

Amin ehhez a bejegyzéshez elindulunk, az egy értesítés a "Beinart Galéria" aktuális dolgairól. A Beinart egy olyan Ausztráliában székelő intézmény, amelyik a kortárs szürrealista mozgalom laza közösségének fogható fel. (Galériákkal, kiadványokkal, nemzetközi rendezvényekkel.)

 

A weblap nyitó oldala manapság

Mindez a leírás szűkítendő, mivel nem a szürreális álltalános. Szürrealitáson belül -leginkább, - a „dark-art” (sötét művészet) gyűjtő helye.

Amikor csaknem két évtizede aktívabban érdekelni kezdett festészet és az interneten keresztül megnyílt a „világ” ,  Beinart belépési pont volt. Belépési pont olyannyira, hogy regisztráltam, mivel tagja akartam lenni a „kollektívának”.

 

Tristan Schane festménye (2007. Beinart)

 Rendkívüli tapasztalat volt a honlap bejárása.  Honlap olyan volt mint egy kaotikus múzeum, kísértet kastély, és útvesztő egybe-linkelése, egybejátszása. A fő belső oldal, csarnok, kiemelt hely, ahol  résztvevő művészek neve mellett négy öt referencia kép sorakozott.  Ezeket a képeket ki lehetett nagyítani,  vagy liftezni lefele, keresni azt ami érdekes.

Az volt a módszer, hogy figyelemre méltó művészek neve alapján rákerestem személyes honlapra, ahonnan leszedtem a műalkotásokat, és ezekből gyűjteményes cd-ket készítettem.

A „csarnok„ leágazásai, menűpontokra kattintás alapján nyíltak meg, amelyek elvezettek  szobrokig, galériák felsorolásához, aktuális kiállítások képeihez vagy megnyitók listájához. 

A Beinart akkoriban nagyon vonzott! Fiatalabb voltam és a szürrealizmus pszichológiai vonatkozásai,  mélytudat árnyékainak kibomlása,  finom devianciák inspirálták saját festészeti tevékenységemet.

 

Chet Zar festménye (2007. Beinart)

 

Mára az oldal kaotizmusa, az „elvarázsolt kastély jelleg” eltűnt, letisztult, viszont az „árnyak tükrözése”, a sötét oldallal való szembenézés nem. A skála (ma is) széles, tabuk, belső őrületek feszegetésétől  mely pszichológiai élmények finom képpé formálásáig terjed.

Előkotortam régi gyűjteményes CD-k egyikét, és megállapítottam, hogy  vizuális művészetek terén (is) sok minden megváltozott, az evolúció nyilvánvaló, ami akkor még haladó volt és tetszett, ma már avítt és érdektelen. A sok minden azonban nem minden. Találtam olyan művészeket, akik akkor is ragyogtak és ma is kiemelkedőek.

Később érdekes lesz áttekinteni néhányuk életútját.