George RORRIS (sz. 1963) Cím: Egy történetet olvas

Számomra fontos, hogy  tényleges vizuális kutatás (festés) mellett odafigyeljek  kortárs festészet mozgásaira, tartalmi elemeire. Természetesen ez egy módja, hogy tanuljak másoktól, pozícionáljam magamat és feltegyek önmagam számára valamilyen mércét.

Nagyon gyakran előfordul, -mint ez Roris esetében is történt,- hogy nem a népszerűség, látványos kivitel ragad meg, hanem egy-egy motívum, amihez kapcsolódni tudok. Ezek a szálak elvezetnek valamilyen színtű kibontáshoz, és bár a művész esztétikai szempontból nem indított intenzíven, más viszonylatban azonban élvezetesé változik és nagyon tanulságos. Az történik, hogy a szisztematikus tapasztalati élmény -valamennyire(!?) felül írja az eredeti  találkozás pillanatát.

Roris képtörténeti színtere, a műterem úgy mutat eltéréseket, hogy szinte mindig  modellhez, a modellen keresztül pedig saját látásmódjához igazodik. 

Amennyiben mi is olvassuk az "Egy történetet olvas" látványvilágát, a nő biológiai, érzéki valósága úgy van jelen, hogy közben elmerült saját létének szellemi aspektusaiba. 

A biológiai, érzéki valóság síkja a padló színe, amiből a falon csak nagyon kevés jelenik meg.

A fény az ágyból jön, nem pedig a stilizált ablakon  keresztül.  Tudjuk az ágy a relaxáció, megváltozott tudatállapot és az álmok helye.

A stilizált ablak egyirányú rálátást enged, -befele fordult,- a belső tér energetikai vetületeit, árnyait veri vissza.

Mindezek alapján: a festő saját animáját, női énjét ragadja meg, ahogyan éppen fest és festés közben  belső élményét, megélését értelmezi. Az animus (férfi oldal) -cselekvő, megértő- elvileg képsíkon kívül van, úgy van jelen, hogy "nincsen jelen"....

George Roris  :Meztelen póz a stúdióban

2001, Olaj, vászon,   108,5 x 147 cm

Mindig fontosnak tartottam azt, hogy figyelemmel kísérjem  nemzetközi kortárs festészetet, még akkor is, ha ez a figyelem meglehetősen csapongó, öntörvényű, szubjektív. Azt nem írnám, hogy véletlenszerű, sőt a „szubjektív” kifejezés idézőjeles, vagy dekonstruktív értelemben áthúzott, mivel az ami egy másik dimenzióból átnyúlik az egyezményes metafizikai dimenzióba és kaotikusnak tűnik fel, az máshol értelmezhető egésznek hat.

Mindezzel azt szeretném mondani, a festészet jobb agyféltekés intelligenciája képi és érzelmi, ami meglehetősen nehezen fordítható logikai színterekbe.

Filozófiából jött az alapminta, csak olyasmit mondok vagy írok, amit érteni vélek, és ha már megosztom, igyekszem annyira pontosítani, amennyire csak lehetséges!

Az is alap-elgondolás, hogy  logikailag építkező „metafizikai” világ, ami még ma is domináns, ám a modernitás végével már nincsen tartható filozófiai megalapozottsága, tehát a logikai-én és képi, érzelmi én egyensúlyára kell(ene) törekedni.

Mindezek tükrében Georege Rorirs műterme, -értve alatta festészeti megközelíthetőségeit,- felkeltette figyelmemet.

George Rorris görög, háború utáni és kortárs festő, aki 1963-ban született. Az rémlett, hogy láttam már festményét valamelyik MEAM kiállításon.

Elsőre az aktjai miatt gondoltam, írok valamit az ábrázolt nőkről, de hamar rájöttem, ez aligha fog hozni olyan mértékű érdeklődést, mint Lisa Yuskavage kifejezetten érzékiségre játszó festő modelljei. George Rorris ábrázolta nők érettebb karakterek, belső viszonylatokat közvetítenek, emlékszerűek, lelkeik, testi dimenziójukban is érettebbek mint Lisa erőteljesen szexualitásra kiélezett festőnövendék kamaszai.

Rékai Zsolt: Dragon Soul

60cm x 80cm

A szalag híd! Híd anima és animusz, álom és nem álom, női-én és  festő létszakasz kérdései között. Amennyiben úgy tetszik, ez a festmény színcsavarás egy vörös szalagon.

 Tehetség és műveltség csak belépő,- szükséges, ám kevés  festészethez! Nem szükséges mitizálni, elitizálni azt, ami amúgy metafizikai kellék  társadalmi, kulturális valóság eltárgyiasításához,  rossz értelembe vett elsárkányosításhoz! 

Amennyiben egy kép tudatos, az egyensúlyt szükséges vizsgálni,  létrejövő erőteret, erő dinamikát…  Érzelmi differencia egyensúlyban van e az értelmivel?!

Leegyszerűsítve: Elegáns e a kép, vagy „kivagyi”?!

  Festményből kimarad az „én”(?)!

A képen szereplő lány nyit kaput, férfi tulajdonságok irányába, és így a sárkány „kapu őrző”!

A vörös ruhás lány nem néz, hanem nézetet hoz létre. Meglovagolja a nézetet! 

A haja nem fonat, hanem fonódik, igazi szürreális DNS, amit a festői vízió spiráloz…

Dekonstruálva: Minden női ábrázolás manifesztáció, szerelmi potenciál, lét-szalag játék, pre Ariadne és így  szalag szalagszerűség, dimenziók közötti nyelvbotlás!

 Történetet a sárkány meséli, aki az őskáoszban megjelenő erő és ez az erő inkarnálja  a lányt, a nőt…

A fogak ropogó metaforák, szemek világláglása felismert gyermekkori trauma…

A koponya olyan halálhelyettes, aki az új élet előpontja, egy percig meg sem akartam festeni, mert  galériák szerint senki nem szeret halált akasztani a falra, ám egy klasszikus csatajelent az mindent felül ír!  Marketig metafizikai szempontból mindig győztes…

Továbbá  színek nem színek, hanem színhelyek! Ez a kép nem kép, hanem képtelenség! Ez a kép vizuális szó-giccs, ne is próbáld kimondani!.. Csak csodáld…

Vajon miféle műteremben dolgozik az, aki efféle nézet-útvonal-hálót manipulál létre?!

Néha el kell hátrálni a képtől, a látás zavarja a látomást. A lány haja most kígyó fonat, sziszeg minden ecsetérintésre. Pigment örvényt belső metafora kavarja. A műterem…?! A műterem műtér, színsebészeti beavatkozások színtere, ahol  valóságot kellene kioperálni a látványból…

 Bizonyos értelemben,-bár nem mindig,-  festő a legautentikusabb forrás arról, hogy mit tartalmaz egy festmény, amit ő hozott létre. Azonban nincsen mit kezdeni azzal az autentikával, amikor valaki puszta látványt kreált, -és ez a kreáció lehet zseniális is,- ám hiányzik a nyelvi készség, a nyelvi kifejező erő..., az erő ami a képben megvan,-esetleg csupán színdinamikában,-  kép elemei  hallgatagon építkeznek, illeszkednek ugyan de nincsen közöttük kibontható párbeszéd.

 Rékai Zsolt: Híd 1

Amikor a festő nyilatkozik valamelyik vásznáról, az soha nem esik egybe azzal, ami a vásznon megnyilatkozik, és kettő között  fénylő tisztás,  nézd te is a ragyogást... 

 Szürreális!   

Antonin Artaud kegyelmi állapota, amikor végtagjai ecsetekkel felszúrva, feltűzve  lét pillanatára és a lét egymást felülíró kereszt-pillanataira, így fogja munkára színdémonait a festő, de ezt egy köznyelvi nyomdász, nem fogja kiszedni...

 Szöveg festékevő ráhányás  szövetre, rákacsint  vakkeret, nem kell ahhoz látnia, hogy érezze, amint maradék pigment lecsorran... 

Nincsen színorgia, csak némi vörös serceg, belekúszik - jelentés rögzíthetetlen,- talán egy negyed fordulatnyi kéj, de kierőszakolt, nem vele sodródó.

 Képi mámor ecsetdinamikája, ebbe még belefájdul maistró  keze, miközben  megfesti őt, miközben a híd nem híd, nem fonal, nem csatorna... 

Központi motívum tagadása, nem lesz átvezetés, és szoborarany lesz mi beborít.

A festészet nyelve nem közöl, hanem elönt...

Rékai Zsolt: Városi perspektívák

Hídról beszélünk, hidakról. Amikor hidat ábrázoló festményt látunk, akkor tudjuk, nem Allplan Bridge szoftverrel készült, amiben megadjuk a paramétereket, építési anyagot választunk, funkciót, még a talaj jellemzőit is bepötyögjük, amire  épülni fog és már csak át kell adni a kivitelezőnek!

A festmény szempont váltás. Olyan belső-tér, olyan belső idő hálózatba illeszkedik, aminek kérdései és válaszai szempont szerintiek, nem redukálhatóak lényegre vagy lényegekre.

Ameddig mások képeiről nyilatkozunk, nincsen baj, eljátszhatjuk a művészettörténészt, a pszichológust, még ha hülyeségeket mondunk, sem történik más, mint beleütközünk a vitába, masszív egyet-nem értésbe.

Amikor a partner intelligens, érzékeli,  hogy a szakmainak tűnő duma nem tartalmaz mást, mint redukált esztétikai ítéleteket, talán nem megy bele nyelvi karate küzdelmekbe, - műalkotások elött ritkán folyik vér(!)-  és csak annyit fog mondani: Ez kémia! (biokémia)

Valóban! Arisztotelész logikai és nyelvi világában élünk, itt minden redukált, a világ egyetem határa egyedi vagy álltalános, és aki e fölé vagy alá akar menni, az spekulál!

Amikor  festő saját művéről beszél, hamar azt mondhatják: Megmagyaráz! Bele magyaráz!

Ez igaz is, ameddig metafizikai keretek között maradunk, a „modernítás” keretei között narrációkat, definíciókat adunk. Nem igaz, ha posztmodern megközelítéseket használunk, én Heidegger lételméleti megközelítései szerint szoktam (önmagam számára) eljárni!

Heidegger szerint az igazság megragadható, egy pillanatra felmutatható, átadható…

 Igen, de mi van, ha én eljutottam a fénylő tisztásig, de a másik nem?! Mi van, ha látom tisztás közepén a ragyogást, a világ változása szerinti változást, de a partner nem, és a hiány pótló filozófiai előadás második percében, -jó esetben, - ásítozni kezd!!!

Arra jutottam, hogy nem kisértem a nyelvi készséggel nem rendelkező „akárki-bárkiket”! Azt mondom: A festmény az, ami! Ránézel és tudod micsoda!

Ha ennél több kell: Esszét kell írni!

Analóg műalkotással kell műalkotást szóra bírni!! Szürrealistává kell változnod!!!

Antonin Artaud rád vár!!!!!

  Edvard Munch: A sikoly

Adott festő sokat néz befele, a festés meditatív, mégsem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a festmények szubjektívek... A világ felosztása objektív és szubjektív vonatkozásokra spekulatív, önkényes polarizációt hoz létre, metafizika. 

Platón óta létezik anyag és szellem elkülönülés, és ez a modern ember gondolkodásába beleívódott. Ennek a "modern" metafizika-filozófiai gondolkodásnak számos következménye van.

 A szubjektív ember lehető  legnagyobb részt akar kihasítani magának a világból, minden tudása az anyag és környezet manipulálására irányul és erre a "hatalmi" kultúrára ma természetesként tekintünk. 

Heidegger lételmélete a posztmodern korszak lényegét fejezi ki. Heidegger azt gondolja, lehet meghaladni a metafizikát, és akkor nincsen szakadás: Az ember a valóságban (világban) él és a valóság (világ) az emberben.

 Posztmodern realitásként ismeri el a "piac" szatócs realitását, de nem szereti, gyanakodva tekint rá...

Hogy értsük miről van szó, Platón a vaskor irányába mutat, mivel már az anyag és szellem feszültségét írja le, Heidegger pedig ebből a feszültségből visszafelé mutat az aranykor mítoszára.

Amikor a "híd" mint kérdéskör megjelent, eszembe jutott Hamvas Béla.

"A Zend Aveszta azt írja, hogy az Ember az ország közepén kilenc hidat épített, hat nagyobbat és három kisebbet. Hogy a hidak hová vezetnek, arról ezen a helyen Zarathusztra nem beszél. A szent könyv egyéb részeiből azonban kiderül, hogy a kilenc hídból nyolc az aranykor végén leomlott, és csak egy maradt meg. Ennek az egynek neve Csinvat. Ezen a hídon járnak át a lelkek, akik a földről elköltöztek és a láthatatlanba visszatérnek. A Csinvat köti össze a látható és láthatatlan világot; az Eget és a Földet; az anyagi és a szellemi teremtést. Ver birodalmát az teszi aranykorrá, hogy a Földet és az Eget kilenc híd köti össze; az, hogy a létnek szabad és sokszoros lejárata van az életbe, és az életnek szabad és sokszoros feljárata van a létbe. Az életből a létbe kilencszeres átmenet van. A kilenc nem egyéb, mint a tízes számrendszer első kilenc száma, Egyiptom nagy Kilence. Az aranykor az az idő, amikor az élet a lét felé nyílt, amikor az angyalok lejártak a földre, és a szellem az anyagi világba kilencszeresen áramlott. E vázlatos kommentárhoz még csak egyetlen megjegyzést kell fűzni: az aranykor a béke, a szépség és a termékenység ideje, a földön megvalósult tényleges realitás. Amikor a szellemi és isteni erők az emberi sorsba, a közösség életébe, a természetbe és az anyagba szabadon és bőséggel áramlottak, mindazt, ami a földön élt, átvilágították, megszentelték és teljessé tették. A látható világ természetes módon kiegészült a láthatatlannal. Ez tette az életet létté; ez tette egésszé, teljessé, egységgé. Ez az aranykor jellege: a lét..."

A "Híd" motívumról szeretnék írni, mégis egy másik motívum került elé, a "Hegy". Tulajdonképpen hegyből és hídból a "viadukt" következik, valamennyire érinteni is fogjuk ezt a típusú "áthidalást" szellemi értelemben. 

Gyakran készülnek vázlatok, tervek, amelyeket nagyon végig sem gondolok, egyszerűen létrehozódnak mentális reprezentáció alapján. Mentális reprezentáció az a tudattalan intelligencia, aminek  végső, kreatív gyakorlata ösztönös, az eredmény spontánnak tűnik fel. Spontán  is,(!)  adott percben, azonban abból áll össze, amit valaki hosszú évek tapasztalataival, elemzéseivel, erőfeszítéseivel beledolgozott egy tevékenységi aspektusba. 

Jó példa erre a hegymászás.

 Kezdetben egy kis szikla is nagy kihívás, ki kell vállasztani  optimális útvonalat, a megfelelő kötelet, és ki kell találni milyen test-megtámasztásokra van szükség a következő húsz centi megtételéhez, hogyan lehet benyúlni  sziklahasadékba, és vajon a kifejthető energia elégséges e?!

Kezdettben figyelni kell, mérlegelni, tanulni és próbálkozni. Azután némi idő elteltével, mászás közben akár zenét is lehet hallgatni, mivel rutinná változott az egész.

Ha valaki mászás közben nézi a hegymászót, arra gondolhat: Milyen szerencsés! Nagyon tehetséges...

Ez a valaki mindig téved, amikor pusztán tehetségnek tulajdonít, -tud be,- egy teljesítményt! Az a tény, hogy valaki alkalmas valamire, lehet genetikai hozadék. Az adott hozadék lehetőségei közül ki kell vállasztani egyet, teszem azt, hegyet akarunk mászni, azután ennek rendeződik alá   szabadidő, anyagi erőforrások, talán még a család is. Mindez csak  teljesítmény pillanatában tűnhet tehetségnek.

És  dolognak itt nincs is föltétlenül vége. A kis szikla már érdektelen, magától megy, nagy hegyek kellenek... Vége a komfort zónának!

Amikor valaki álmában hegynek felfele igyekszik, az valamilyen ügyben kemény erőfeszítéseket tesz.  Cél a hegy csúcsa, a pazar kilátás. Odafentről szélesebb rálátás van  világra. Aki felér a csúcsra más nézőpontokhoz jut, mint az aki a hegy lábánál sörözik és kineveti az egész erőlködést....

Rékai Zsolt festménye

 Dominique Fung feltűnése a látóteremben elsőre véletlennek tűnt. Megláttam egy festményét valamelyik art magazinban, és megragadott a szokatlan szürrealizmusa.

 Kiderült, Amerikában élő kínai származású alkotó, aki annyira távolodott el a gyökereitől, hogy kívülről tudjon rátekinteni saját ázsiai kultúrájára és az ilyen nézőpont mindig izgalmas, más perspektívát is mutat, mint amikor valamit -kizárólag, - belülről tapasztalunk.

Egy festmény komplexitása, szimbolizmusa úgy tud túlmutatni magán a művészen (is), hogy bár árulkodik a művész intellektuális fejlettségéről, alapvetően tudattalan mintákat, dinamizmusokat közvetít, és így képi, érzelmi, a teljes lény által közvetített varázslat.

Egy „elvarázstalanodott” világban a festészet mágia! Olyan mint a levegő!

Posztmodern elején  nem csupán a történelem végéről beszéltek, hanem a festészet végéről is, amit maga alá gyűr a filozófia. Arról van szó, hogy a „nagy narrációk” eltünésével,  hiteltelen minden kísérlet semmis, ami egységes világképet akar létrehozni. 

Az egységes világkép metafizikai nonszensz, azonban azt gondolom,  festészet nem fér ebbe a skatulyába, mivel nem metafizikai, hanem ontológiai megközelítésekre van hozzá szükség. Heidegger filozófiája emelkedett a „posztmodern delelőjére”. Heidegger aki következtetéseit nagyrészt művészeti alkotásokból merítette.

Ez a téma messzire vezet... Szürreális értelemben Dominique Fung-ra írányuló figyelmem mégsem véletlen! Mások művészeti tevékenysége segít megérteni a sajátomat!

 Szürrealistaként figyelek az áloméletemre, gyakran végzek álomfordításokat, és ezt az értelmezést használom műalkotások megértésének esetében is.

Mielött Fung művészetét megismertem, már volt személyes orientációm képileg.

Rékai Zsolt festménye

 Fúng gyakran fest kínai vázákat, -ez közös motívum. A sárkány kínai mitológiában erőt jelent, -olyan lélekállat, mint a sas,- aki a levegőből átlátja a földi helyzetet, a szellemi tér ura.

Arról nem is beszélve, hogy álomban a nagy világegységeknek is van jelentése, mást jelent Afrika és teljesen mást Kína….

                                                                  Rékai Zsolt festménye

Az utolsó, vagy utolsó előtti bejegyzés Dominique Fung műtermével kapcsolatban, a tényleges műterem. Azt is lehet mondani, van tágabb és szűkebb értelemben vett, külső és belső műterem.A belső műteremhez tartozik, melyik festő hogyan és mit fest, miért?! A külső, pedig tágabb értelemben a festészettel kapcsolatos tevékenységek, tényleges munka, marketing, kiállítások, szűkebb értelemben pedig maga a tényleges műterem, az a tény, ahogyan kinéz. Egyszer láttam egy zseniális festményt "Műterem" címmel. A festő egy nagyon stilizált, omladozónak tűnő üres helységet ábrázolt. Az eredeti vásznat még meg is toldotta egy illeszkedő, de széleségében kisebb vászonnal, mivel állítása szerint, festés közben rájött, hogy nem fért el...Első nekifutásra azt mondtam, a semmit, egy bizonytalan , üres, puszta helységet, amit a fehér és némi szürke árnyalattal felvázoltak, minek bővíteni?!

Azután persze megjelent a válasz! Ez a "műterem" időben és térben kiterjedt. Ebben a műteremben folyamatosan történik és tova tűnik valami, nyitott vagy zárt potenciál, a bármi megtörténhet és bármivel feltölthető. Fordított módon egy ilyen műtermet ábrázolt Sándorfi István, nagyon sok alkalommal, az elfoszló, tova tűnő modelljeivel.

Sándorfi fetmény

 Dominique Fung műterméről, most már mi is eléggé sokat tudunk. Amikor ránézünk  adott pillanatot rögzítő fényképre, akaratlanul is betódul  tudatalattiba egy rakás információ, amit nem  biztos, hogy valaha is tudatosítunk. 

Konkrétan (?) annyi tudható: Fung NewYorkban él, a műterme nagyméretű, egybe épült a lakásával, és  választását azzal indokolta, télen nem kell földalattin utaznia, hogy a stúdiójában dolgozhasson.