Heather Nevay: Az aranyozott ketrec

A mai bejegyzésben közreadott festmények a kétezres évek elejéről származnak. Némelyikre emlékszem is, vagy (és) megvan az akkoriban letöltött gyűjteményemben. Az azonosság ellenére szembeötlő, hogy az akkori számítógépem mennyivel fakóbb színeket produkált, mint a mostani. Az viszont hamar kiderült nézelődés során, hogy ezek a színek sem eredetiek. Saját tapasztalatból tudom, sok függ a fényképezőgéptől, az utómunkáktól és a weboldal szerkesztőjének ízlésétől. 

Úgy képzelem (sejtem, tudni vélem) Nevay igazi színei lágyabbak és pasztelles hatásuak.

 Számomra már az első képből kiderül, (Az aranyozott ketrec) belső világról van szó, ahol a gyermekkor bezártságát, nem csak az ablakon túli külső világ és szerelmi páros jelzi, hanem az emberarcú ösztön állatok is.

Az, hogy Heather Nevay álomtudatos, azt a kezében tartott kék szallag is jelti, hiszen a kék a szellemi tudatosság és lineáris gondolkodás jelképe.

Érdekes lehet a piroscipős ösztönállat a fákkal. Ameddig a külső térben megjelenő fiú kezében tartott tűz az uralt (kézben tartott) szenvedélyt jelenti, addig a fehér cipős lány az áttetsző ruhában is tiszta egzisztenciát mutat, az ösztön azonban szenvedélyes potenciált jelez, amiből kisarjadó fák, a jövő, a női szerep beteljesedése... (életfa)

Heather Nevay: A csábítás

"Heather Nevay Glasgow-ban született, a Glasgow-i Művészeti Iskolában tanult, és 1988-ban szerzett BA diplomát művészetből és designból (nyomtatott textilek). Heather szimbolizmust használ a hősiesség, a gyengeség, a félelem és az emberi kapcsolatok változó egyensúlyának gondolatainak kifejezésére. Festményei többnyire figuratívak, a színek munkásságának fontos elemei."

Heather Nevay: A félénk fiúk

James Burge író és filmrendező így ír Heather munkájáról:

„Heather Nevay festményei első látásra sokkolják az embereket. Olyan képek repertoárját alkalmazza, amelyek mintha Hieronymus Boschtól a klasszikus filmes horrorokon keresztül jutottak volna el hozzánk: emberi fejű kutyák, élethű babákkal játszó baljós kislányok, furcsa ruhákba öltözött apró állatokkal teli sötét erdő. Gyakran ábrázolnak gyerekeket, akik valamilyen érthetetlen rituálé kellős közepén meglepődnek, és ellenségesen és megvetéssel bámulnak ránk.”

Heather Nevay: A bölcs gyermek

Heather Nevay festménye (2007-Beinart)

Heather Nevay festményeivel találkozva az első élményem, -mint bárki más műalkotás élménye,- az volt, hogy tetszik, és ha már tetszik, bele is kérdeztem az élménybe: miért hat ez a kép rám, úgy ahogyan hat?!

Két évtizeddel ezelött, már a szürrealizmus iránt köteleztem el magamat, és tudtam, miként működik az álom-szimbólika.

 Nevay festményei remek módon megközelíthetőek az álomfejtés módszerével, feltéve, ha nem érjük be az elsődleges, még diferenciálatlan, -ám de kibontható,- élménnyel. 

Nálam a megértés soha nem rontotta el a műélvezetet, hiába mondták szakmabeliek is, hogy a művészet vegyi szerkezetű, nem bírja el a szövegelést!

Ez a kijelentés köznapi értelemben igaz! Úgy igaz, hogy a köznapi gondolkodás "metafizikus" módon reduktív, addig egyszerűsít, ameddig egy dolog nem tárgyiasul, az-az nem vonható úralom alá.

Mondok erre egy , talán dedósnak ható példát:  Megkérdezed, mit ábrázol a fenti festmény?! Erre én azt válaszolom, ez a  Nevay kamaszkori szexuális érését, annak megélését teszi festményeinek tárgyává.... Valóban!-mondod erre: Tényleg azt fejezi ki!

Ha pedig megvan a dolog deffiniciós megragadási pontja, akkor az már úralható, a dologból, -esetünkben a képből,- tárgy lett.

Az ilyen világnézeti környezetben csakugyan jobb megállni az alapélménynél. Azt még metafizikára kondicionáltan is érezhetem, hogy itt azért pár mondatos megközelítésnél bonyolultabb dologról lehet szó! Érzem, de sem szemléletem, sem szókincsem nincsen, hogy egy bonyolult álmot, vagy  összetett festményt nyelvileg, elégséges szinten kifejezzek.

Heather Nevay festménye (2007-Beinart)

Áttekintve a csaknem (vagy,) két évtizeddel ezelött letöltött "Beinart-os"festők munkáit, számos dolog jut eszembe. 

Az egyik az, hogy sok, akkor "középszerű" festő, -mai szemmel nézve,- montázsolás-szerűen darabos festménymegoldása, akkor még tetszhetett, -és nyilván,- saját munkáim szempontjából innovatív mintákat tartalmaztak. Ezek az innovációk mára tudat-archeologiai mélységekbe sülyedtek, és a kigyüjtött festmények enyhénszólva is meghaladottak. 

Ez az exhumáció mégsem érdektelen, hiszen azt mutatja, adott történeti korszak esztétikájának vannak hasznos, ám elhaló hajtásai, és ez saját festői gyakorlatomban is leképeződött.

 Az akkori festményeimből (pár éve) egyik nagynéném még örzött néhányat, halálával azonban szemétbe kerültek. 

Heather Nevay festménye (2007-Beinart)

Minden festő életművének vannak vállalhatatlan  munkái...

Másik oldalról tekintve, (átellenben) olyan nevek és festmények   bukkantak elém, akik (amik,) akkor is, és most is tetszenek.

 Ezek a festők azóta is, egyenletesen magas szinten teljesítenek, olyan magasszinten, -hogy bár bizonyosan van,- de első nekifutásból fejlődést sem látok. 

Ezek "magaskultúrás" teljesítmények, még hasonló megoldások esetében is, kvalításokat hordoznak.

 Erre példa  Heather Nevay és festményei

Heather Nevay 1965-ben született Glasgow-ban, és 1983 és 1988 között nyomtatott textileket tanult a Glasgow-i Művészeti Iskolában. Egyéni kiállításai voltak Glasgow-ban, Edinburgh-ban, Londonban, Miamiban és Los Angelesben, és rendszeresen kiállít a Compass Galériával.

Zeljeko Djurovic festménye (2007. Beinart)

A mai elektronikus postaládómban ismét volt rengeteg festészet tárgyú értesítés: rendezvények, art-magazinok, kiállítások, művész kellékek marketing célú mutogatása (stb)…

 Ahogyan mondani szokták: Ez az én buborékom,  posztmodern káprázatom, olyan kaleidoszkóp részlet, amin keresztül rálátok a világra, vagy inkább azt hiszem, hogy rálátok  valóság egy aspektusára.  Ezt az aspektust ismerem, és ezen keresztül önmagamban vagyok otthon.

Amin ehhez a bejegyzéshez elindulunk, az egy értesítés a "Beinart Galéria" aktuális dolgairól. A Beinart egy olyan Ausztráliában székelő intézmény, amelyik a kortárs szürrealista mozgalom laza közösségének fogható fel. (Galériákkal, kiadványokkal, nemzetközi rendezvényekkel.)

 

A weblap nyitó oldala manapság

Mindez a leírás szűkítendő, mivel nem a szürreális álltalános. Szürrealitáson belül -leginkább, - a „dark-art” (sötét művészet) gyűjtő helye.

Amikor csaknem két évtizede aktívabban érdekelni kezdett festészet és az interneten keresztül megnyílt a „világ” ,  Beinart belépési pont volt. Belépési pont olyannyira, hogy regisztráltam, mivel tagja akartam lenni a „kollektívának”.

 

Tristan Schane festménye (2007. Beinart)

 Rendkívüli tapasztalat volt a honlap bejárása.  Honlap olyan volt mint egy kaotikus múzeum, kísértet kastély, és útvesztő egybe-linkelése, egybejátszása. A fő belső oldal, csarnok, kiemelt hely, ahol  résztvevő művészek neve mellett négy öt referencia kép sorakozott.  Ezeket a képeket ki lehetett nagyítani,  vagy liftezni lefele, keresni azt ami érdekes.

Az volt a módszer, hogy figyelemre méltó művészek neve alapján rákerestem személyes honlapra, ahonnan leszedtem a műalkotásokat, és ezekből gyűjteményes cd-ket készítettem.

A „csarnok„ leágazásai, menűpontokra kattintás alapján nyíltak meg, amelyek elvezettek  szobrokig, galériák felsorolásához, aktuális kiállítások képeihez vagy megnyitók listájához. 

A Beinart akkoriban nagyon vonzott! Fiatalabb voltam és a szürrealizmus pszichológiai vonatkozásai,  mélytudat árnyékainak kibomlása,  finom devianciák inspirálták saját festészeti tevékenységemet.

 

Chet Zar festménye (2007. Beinart)

 

Mára az oldal kaotizmusa, az „elvarázsolt kastély jelleg” eltűnt, letisztult, viszont az „árnyak tükrözése”, a sötét oldallal való szembenézés nem. A skála (ma is) széles, tabuk, belső őrületek feszegetésétől  mely pszichológiai élmények finom képpé formálásáig terjed.

Előkotortam régi gyűjteményes CD-k egyikét, és megállapítottam, hogy  vizuális művészetek terén (is) sok minden megváltozott, az evolúció nyilvánvaló, ami akkor még haladó volt és tetszett, ma már avítt és érdektelen. A sok minden azonban nem minden. Találtam olyan művészeket, akik akkor is ragyogtak és ma is kiemelkedőek.

Később érdekes lesz áttekinteni néhányuk életútját.

Időnként saját festményeimet is megmutatom, leginkább akkor amikor azt szeretném, hogy legyen róla valamiféle emlékeztető. Olyankor van szükségem emlékeztetőre, amikor valamiféle új szakaszhoz érek.  (Gyakori esemény!) 

Eszembe jut egy régi előadás. Előadás az elmult rendszerből, amikor jogot hallgattam. 

Vendégelőadó arról beszélt, hogy a magyar ipartörténet hektikus. Ez azt jelenti, időnként politikai döntés születik  kis és közép vállalatok összevonásáról, és ez addig tart, ameddig kiderül, hogy a konglomerátum már nem irányitható hatékonyan.

 Amikor megjelennek a zavarok, ismét politikai döntés születik a mamut szétdarabolásáról. Ekkor úgy gondolják,  kis cégek alkalmazkodó képessége, reakcióideje jobb... 

Egy idő után, kezdődik az egész előről....

Mindez azért jut eszembe, mivel az egyszerű képek megfestésénél, egy idő után, késztetést érzek  bonyolításra,  részletezésre. 

Képes vagyok három nullás tűecsettel, grafikus szinen kidolgozni, -a nem is feltétlenűl minden vonatkozásban figuratív festményeket,- törekedve  lehető legplasztikusabb, hiperreális hatásra. 

 Dolog odáig szokott menni,- alvás közben,- monomániás álmokban, kis részletek vonalain megyek át újra és újra!

Idővel azután megjelenik a késztetés, a kérdés: tudok e egyszerübb módon hatásos festményeket létrehozni?! 

A tűecsetet 4-es, 8-as laposecsetekre cserélem,  formai világot pedig elkezdem redukálni...

Előre meg tudom jósolni, jön majd egy "öszvér" időszak, amikor bár a festmény formailag részletező, maguk a részletek nem lesznek túlzottan megdolgozva.

Ehhez a jóslathoz dekonstrukció társul, hogy a folyamat tudatalattiból vezérelt, -még ha előre tudni vélem is,- minden átmenet és változás spontán.

A fenti kép is fontolások nélkül született! 

Utobb amikor címet szeretnék adni, csak akkor gondolom végig, mit is csináltam, és amit csináltam, az vajon miféle jelentésekkel bír?!

Mivel az Európa mitoszban fehér bika képében jelenik meg Zeusz, a fenti festmény nem lehetne pontos illusztráció, és ez a helyzet a Minotaurusz legendával is...

 A romok miatt van egy időbeli szétcsúszás, azonban nem helyes egy festménytől mérnöki precizitást, illeszthetőséget elvárni.

Szóba jöhet még szín-energia megközelítés, az is, hogy  bika lélek-állat (daimon), vagy a lény lelki kivetülés: jungi anima.

Nálam körülbelül itt áll meg a dolog! (Ennyiből már lehet címet adni.)

George Roris  :Meztelen póz a stúdióban

2001, Olaj, vászon,   108,5 x 147 cm

Mindig fontosnak tartottam azt, hogy figyelemmel kísérjem  nemzetközi kortárs festészetet, még akkor is, ha ez a figyelem meglehetősen csapongó, öntörvényű, szubjektív. Azt nem írnám, hogy véletlenszerű, sőt a „szubjektív” kifejezés idézőjeles, vagy dekonstruktív értelemben áthúzott, mivel az ami egy másik dimenzióból átnyúlik az egyezményes metafizikai dimenzióba és kaotikusnak tűnik fel, az máshol értelmezhető egésznek hat.

Mindezzel azt szeretném mondani, a festészet jobb agyféltekés intelligenciája képi és érzelmi, ami meglehetősen nehezen fordítható logikai színterekbe.

Filozófiából jött az alapminta, csak olyasmit mondok vagy írok, amit érteni vélek, és ha már megosztom, igyekszem annyira pontosítani, amennyire csak lehetséges!

Az is alap-elgondolás, hogy  logikailag építkező „metafizikai” világ, ami még ma is domináns, ám a modernitás végével már nincsen tartható filozófiai megalapozottsága, tehát a logikai-én és képi, érzelmi én egyensúlyára kell(ene) törekedni.

Mindezek tükrében Georege Rorirs műterme, -értve alatta festészeti megközelíthetőségeit,- felkeltette figyelmemet.

George Rorris görög, háború utáni és kortárs festő, aki 1963-ban született. Az rémlett, hogy láttam már festményét valamelyik MEAM kiállításon.

Elsőre az aktjai miatt gondoltam, írok valamit az ábrázolt nőkről, de hamar rájöttem, ez aligha fog hozni olyan mértékű érdeklődést, mint Lisa Yuskavage kifejezetten érzékiségre játszó festő modelljei. George Rorris ábrázolta nők érettebb karakterek, belső viszonylatokat közvetítenek, emlékszerűek, lelkeik, testi dimenziójukban is érettebbek mint Lisa erőteljesen szexualitásra kiélezett festőnövendék kamaszai.

Rékai Zsolt: Dragon Soul

60cm x 80cm

A szalag híd! Híd anima és animusz, álom és nem álom, női-én és  festő létszakasz kérdései között. Amennyiben úgy tetszik, ez a festmény színcsavarás egy vörös szalagon.

 Tehetség és műveltség csak belépő,- szükséges, ám kevés  festészethez! Nem szükséges mitizálni, elitizálni azt, ami amúgy metafizikai kellék  társadalmi, kulturális valóság eltárgyiasításához,  rossz értelembe vett elsárkányosításhoz! 

Amennyiben egy kép tudatos, az egyensúlyt szükséges vizsgálni,  létrejövő erőteret, erő dinamikát…  Érzelmi differencia egyensúlyban van e az értelmivel?!

Leegyszerűsítve: Elegáns e a kép, vagy „kivagyi”?!

  Festményből kimarad az „én”(?)!

A képen szereplő lány nyit kaput, férfi tulajdonságok irányába, és így a sárkány „kapu őrző”!

A vörös ruhás lány nem néz, hanem nézetet hoz létre. Meglovagolja a nézetet! 

A haja nem fonat, hanem fonódik, igazi szürreális DNS, amit a festői vízió spiráloz…

Dekonstruálva: Minden női ábrázolás manifesztáció, szerelmi potenciál, lét-szalag játék, pre Ariadne és így  szalag szalagszerűség, dimenziók közötti nyelvbotlás!

 Történetet a sárkány meséli, aki az őskáoszban megjelenő erő és ez az erő inkarnálja  a lányt, a nőt…

A fogak ropogó metaforák, szemek világláglása felismert gyermekkori trauma…

A koponya olyan halálhelyettes, aki az új élet előpontja, egy percig meg sem akartam festeni, mert  galériák szerint senki nem szeret halált akasztani a falra, ám egy klasszikus csatajelent az mindent felül ír!  Marketig metafizikai szempontból mindig győztes…

Továbbá  színek nem színek, hanem színhelyek! Ez a kép nem kép, hanem képtelenség! Ez a kép vizuális szó-giccs, ne is próbáld kimondani!.. Csak csodáld…

Vajon miféle műteremben dolgozik az, aki efféle nézet-útvonal-hálót manipulál létre?!

Néha el kell hátrálni a képtől, a látás zavarja a látomást. A lány haja most kígyó fonat, sziszeg minden ecsetérintésre. Pigment örvényt belső metafora kavarja. A műterem…?! A műterem műtér, színsebészeti beavatkozások színtere, ahol  valóságot kellene kioperálni a látványból…

 Bizonyos értelemben,-bár nem mindig,-  festő a legautentikusabb forrás arról, hogy mit tartalmaz egy festmény, amit ő hozott létre. Azonban nincsen mit kezdeni azzal az autentikával, amikor valaki puszta látványt kreált, -és ez a kreáció lehet zseniális is,- ám hiányzik a nyelvi készség, a nyelvi kifejező erő..., az erő ami a képben megvan,-esetleg csupán színdinamikában,-  kép elemei  hallgatagon építkeznek, illeszkednek ugyan de nincsen közöttük kibontható párbeszéd.

 Rékai Zsolt: Híd 1

Amikor a festő nyilatkozik valamelyik vásznáról, az soha nem esik egybe azzal, ami a vásznon megnyilatkozik, és kettő között  fénylő tisztás,  nézd te is a ragyogást... 

 Szürreális!   

Antonin Artaud kegyelmi állapota, amikor végtagjai ecsetekkel felszúrva, feltűzve  lét pillanatára és a lét egymást felülíró kereszt-pillanataira, így fogja munkára színdémonait a festő, de ezt egy köznyelvi nyomdász, nem fogja kiszedni...

 Szöveg festékevő ráhányás  szövetre, rákacsint  vakkeret, nem kell ahhoz látnia, hogy érezze, amint maradék pigment lecsorran... 

Nincsen színorgia, csak némi vörös serceg, belekúszik - jelentés rögzíthetetlen,- talán egy negyed fordulatnyi kéj, de kierőszakolt, nem vele sodródó.

 Képi mámor ecsetdinamikája, ebbe még belefájdul maistró  keze, miközben  megfesti őt, miközben a híd nem híd, nem fonal, nem csatorna... 

Központi motívum tagadása, nem lesz átvezetés, és szoborarany lesz mi beborít.

A festészet nyelve nem közöl, hanem elönt...

Rékai Zsolt: Városi perspektívák

Hídról beszélünk, hidakról. Amikor hidat ábrázoló festményt látunk, akkor tudjuk, nem Allplan Bridge szoftverrel készült, amiben megadjuk a paramétereket, építési anyagot választunk, funkciót, még a talaj jellemzőit is bepötyögjük, amire  épülni fog és már csak át kell adni a kivitelezőnek!

A festmény szempont váltás. Olyan belső-tér, olyan belső idő hálózatba illeszkedik, aminek kérdései és válaszai szempont szerintiek, nem redukálhatóak lényegre vagy lényegekre.

Ameddig mások képeiről nyilatkozunk, nincsen baj, eljátszhatjuk a művészettörténészt, a pszichológust, még ha hülyeségeket mondunk, sem történik más, mint beleütközünk a vitába, masszív egyet-nem értésbe.

Amikor a partner intelligens, érzékeli,  hogy a szakmainak tűnő duma nem tartalmaz mást, mint redukált esztétikai ítéleteket, talán nem megy bele nyelvi karate küzdelmekbe, - műalkotások elött ritkán folyik vér(!)-  és csak annyit fog mondani: Ez kémia! (biokémia)

Valóban! Arisztotelész logikai és nyelvi világában élünk, itt minden redukált, a világ egyetem határa egyedi vagy álltalános, és aki e fölé vagy alá akar menni, az spekulál!

Amikor  festő saját művéről beszél, hamar azt mondhatják: Megmagyaráz! Bele magyaráz!

Ez igaz is, ameddig metafizikai keretek között maradunk, a „modernítás” keretei között narrációkat, definíciókat adunk. Nem igaz, ha posztmodern megközelítéseket használunk, én Heidegger lételméleti megközelítései szerint szoktam (önmagam számára) eljárni!

Heidegger szerint az igazság megragadható, egy pillanatra felmutatható, átadható…

 Igen, de mi van, ha én eljutottam a fénylő tisztásig, de a másik nem?! Mi van, ha látom tisztás közepén a ragyogást, a világ változása szerinti változást, de a partner nem, és a hiány pótló filozófiai előadás második percében, -jó esetben, - ásítozni kezd!!!

Arra jutottam, hogy nem kisértem a nyelvi készséggel nem rendelkező „akárki-bárkiket”! Azt mondom: A festmény az, ami! Ránézel és tudod micsoda!

Ha ennél több kell: Esszét kell írni!

Analóg műalkotással kell műalkotást szóra bírni!! Szürrealistává kell változnod!!!

Antonin Artaud rád vár!!!!!