III. A BŐR MINT HAZUGSÁG ÉS IGAZSÁG

Amikor a szleng, a köznyelv azt mondja valakiről: "Jó bőr"-azt mindenki érti, a kifejezés ontológiai mélysége a felszínesség, akár a "lét" leírhatatlan, de tudod miről van szó, és nyilvánvaló, hogy a kontextus és közös képzet lefűződéseken túl, már széteső valósággal van dolgunk, eltérő képzetséggel, mivel a bőr nyilván felületi megjelenés, de nem egyértelmű az esztétizálás, köznapi vulgaritásban beleértendő a hús, a nyers hús nem véletlenül testi kielégülés az álomnyelvben, a tudattalan akkor is ezt a képiséget használja, ha gőzünk sincsen  a fordításról, a kollektív tudattalanról, ezért aztán kifejtés nélkül is beleértendő, miféle használati értéke van, a "jó bőrnek" köznapi metafizikai kiterjesztésben, és belegondolva az eszményítés, a kulturális értékbe emelés, még ezt a kétrétegüséget sem közelíti, mert ki gondol arra, egy szépen megmunkált antik szobor felületén végig simítva, hogy a felület követ takar, de igen is beindulhat  pigmalion vágy, bár csak élne, bár csak bőr lenne a felület, a biológiai lét kultusz szintű beteljesítésével. Ugyanannak a dolognak kétféle megközelítése, honnan indulok, és ha elérem a határt, a felületet mit gondolok azon túl, mit gondolok "az azon túl"- meglehet, nem lehet, vagy ha lehet is, nem kell túllépni....

 A bőr néhány festő szerint a legnehezebb. Tulajdonképpen határ  külső és belső világ között, azt hiszem amikor dolgozom rajta, belső világból nézek a külsőre, bizonyos értelemben átlátszónak kell lennie, de csak összefüggéseiben az, azt képzelem, ismerem ezt a nőt, tudom mi játszódik le benne, persze, hogy tudom, hiszen a képen, a képben minden én vagyok, pontosan úgy mint az álomban, saját elkülönült energiáimra látok, absztrakt értelemben, kettő az egyben, és ez jobban kifejezi a helyzetet, mintha azt mondanám polaritás, a két végpont közötti átmenet ott sima, itt viszont határ átlépésről van szó, a bőr nem egy szín, rengeteg szín, alatta vér folyik, csontok lapulnak, izmocskák feszülnek-és mindez Átvilágít, mint fény a papíron, titok a hazugságon, homlokra esik a haj árnyéka, hűvösebb, kékesebb, visszahúzódik. Az orrnyereg kifénylik – meleg, sárgás, előreugrik. Az áll alatt sötétedik – de nem fekete, SOHA nem fekete, az áll alatti árnyék lila és okker és zöld, ha elég közelről nézed, ha elég őrülten nézed, ha úgy nézed, ahogy én nézem.

Korábban említettem, hogy a kép nem csupán belső, hanem külső vizuális élménymintákból merített, és ezen munkaközben nem igazán agyaltam, csak az dolgozott bennem, hogy mint mindig, végeredménynek jó, hatásos látványt szeretnék, az érzés visszatérő, az irány viszont mindig témához igazított, és némi erőfeszítéssel ebben már mindjárt ott van az utólagos, mennyire vagyok "mémre" irányított, miért vagyok, miért, ha művésznek képzelem magamat?! 

A végeredmény mennyire lesz mém-szerű?!

 A képnek határozottan van mém-potenciálja, de nem azért, mert „vicces”, hanem mert:

egy nagyon egyszerű, könnyen dekódolható gesztust (nő kukoricával) helyez hiperrealisztikus, túlkomponált környezetbe, a póz teatralitása és a túlzott részletesség együtt egyfajta „túl sok” érzetet kelt, a kontraszt a banális és a grandiózus között tipikusan mémes jelenség: a hétköznapit heroizálni! 

Ez a fajta vizuális túlzás a mémek egyik alapmechanizmusa: a jelentéktelenből csinálni valami monumentálisat. Szóval igen, a kép mém-szerű, de nem felszínes módon, hanem kulturális értelemben.

Ez a fajta előzetes tudás,-festés közben, nyilvánvalóan-utólagos, azonban úgy előzetes és utólagos, ahogyan a bőrön sem csupán egyfajta mögöttes dereng át. 

Most talán felhúzod a szemöldököd, filozófusnak, festőnek fontos  közelire odahajolás, mikrólátásmód, amit addig kell folytatni, ameddig az eredeti dolog lehatároltsága szét nem esik, esetleg ez a fajta intenzitás az eredeti megélés, ami vagy belekerül a műbe, vagy nem, és a látvány majd a nézőből vagy ki tudja kényszeríteni, vagy nem.

.A szemöldök. ÁÁÁÁÁ, a szemöldök!  Két anarchista vonás, amik nem simulnak bele az arcba, hanem KIÁLLNAK belőle, mint tiltakozás, mint kérdés, mint kihívás. A szemöldök azt mondja: "És aztán?" A szemöldök azt mondja: "Na és?" A szemöldök a lány egyetlen látható fegyvere, a többi mind rejtett.

Az orr. Keskeny. Egyenes. Arisztokratikus? Nem, nem arisztokratikus – KEGYETLEN. És mindez még mindig a bőr vonatkozása, "ez egy jó bőr", talán túlságosan is?!  Az orr tudja, mit akar... Az orrtipp egy parányi fehér pont – visszfény, lehelet, életjel – és ez az egyetlen pont, ami azt mondj

II. A HAJ 

Vörös! Vonzanak a vörös hajú lányok, de nem mind,  lány ismerősöm a szakállas pasasokra utazott, és ezt a vonzalmat nem értettem, mert szakált  pszichopaták is viselhetnek, szánalmas vén faszok, még én is (!), magam is növeszthettem volna szakált, növesztettem is volna, ha van az a kattanás, az a nem tudom mi az, de megőrjít, láthatatlan csápokkal nyúl felém, körül fon és már mozdulni sem tudok, és nem is akarok..., hát ez nem volt, lány ismerősöm nem azt a feromont termelte, nem tudom mi a mechanizmus, talán vannak feromon variánsok, mint az antibiotikumoknál, az egyes, kettes nem hatásos, immunis vagyok, vicces is volt látni, amikor rátalált élete szerelmére, pedig tükörbe kellett volna néznem, volt szőke periodusom, a vörös viszonylagosan késői szerzemény, és mint említettem, nem is abszolút, egyetlen típus változaton belül van mély és magas, megőrjít és taszít, a mintázat sem olyan nagyon erős, hogy feltétel nélküli legyen, Szondi Lipótig nem kell elmennem, a családi fényképeken visszamenőlegesen elő nem fordul rozsdás szín, marad a kulturális kondíció, gyanakodhatok magazinokra, filmekre és plakátokra, mert ha nem öröklött, akkor felvett, ha nem tudatos akkor öntudatlanul felszedett kondíció, maradjunk ennyiben, napkitörés-okádék, vulkánhányás-sörény, a vörös és a sárga egymásba csavarodik, mint szeretkezés, mint harc, mint mindkettő egyszerre.

Nem tudom felidézni az első ecsetvonást: ZUHANÁS.

 Zuhanás  köztes térbe, meditatív szürkületi zónába, festék rácsorog  vászonra és már fut is,  a hajszálak magukat festik, én  tartom az ecsetet, én mozgatom, az "én történek"-kel próbálok lépést tartani, balról jobbra(?) jobbról balra (?) MINDEGY – a haj nem ismer irányt, árad, folyamtorkolat-szertelenség, lávacsurogtatás, minden szál külön élőlény, külön akarat, a nem én vagyok énvagyokság...

A festés -saját tapasztalat alapján,- nem egyetlen paradoxon, nem mintha képalkotás közben keresném az ellentmondásokat, hanem dinamikai vonalak, vonások között elő-elő bukkanó kérdésesség, igazság szerint előbb volt meg a kukorica, több vázlat is létezik, amit ehhez a témához rendeltem, talán a vörös hajú lányon túl a fiatalabb lányok kukoricázását is megfestem valamikor, egyszer, nem tudom mikor, talán soha, ez a fontolás nagyon mögöttesen kisért, mint nő típusa, tipikus nyálcsorgatása, hogy a végső manifesztum, nem is olyan nagyon eredeti, sőt határozottan mém-szerű, vegyük ezt már mindjárt, azonnal derengő előzetes tudásnak, és ha már itt tartunk, sokan festenek giccseket, kontextus kérdése, hogy akkor most egyszerűen csak a művészet eszközeit használom fel, az eladhatóság miatt eltúlzok valamit (?), felmerülhetett, ha fel is merült szerencsére előbb volt a "delikát" és csak utána az idealisztikus vörös, ami nem idegen a metafizikai ábrázolástól, önmagamnak szánható magyarázat, a szexuális felhangú kukorica cső, eléggé köznapi, egyaránt alkalmas megtörni a mémet, aminek átellenében ott lenne a metafizikus, az ilyen vagy olyan idealizáció.

Az álomnyelv, a tudattalan nyelve, ennek a képi nyelvnek ismerete tudatosan építkező festő számára fontos, ami nem a képek tudatos felépítését jelenti, -az mindig ösztönös,- hanem az utólagos megértés, lineáris bejáráshoz elengedhetetlen, az értelmi erőfeszítéshez, amin keresztül megoldások átkerülnek  hosszútávú memóriába, finomodik a mentális reprezentáció... , sárga csíkok a vörösben, villámok a tűzviharban, a hajszín felszólít: Ide nézz, Ide nézz, szenvedélyes vagyok, tűz vagyok! A vörös kihívó, felkavaró, változást közvetít, nem úgy mint a barna, a barna megtartó, meleg. A barna meghív, befogad, a vörös foglyul ejt...

Narancs szín... Kadmium? Nem lesz elég! Kadmium és vérskarlát?! Kadmium, vérskarlát, kevéske pokol, szín amelyik természetben nem is létezik... Mindezen túl  hajszálak íve, hossza,  tincsek esése, a frizura, amely indirekt megmutatja egy női "sámson" erejét:

Rékai Zs: Delikátesz /70 cm x 70 cm)

A KUKORICA-LÁNY EVANGÉLIUMA

Tűzhajfolyam és Aranyszemcsurgás Krónikája

I. A FEKETESÉG ELŐTT

Nem tudom hol kezdjem, ez írás előtti dilemma, filozófiai olvasmányaimból tudom, minden kezdet önkényes kijelölés, így nézőpont dolga, miféle eredetek állnak rendelkezésre, kezdhetem azzal is, hogy amiről szó lesz, annak eredete a festőállvány, mert az valóban készenléti eszköz, kezdetben rengeteg időt töltöttem előtte, miközben a haverok szórakozni mentek, strandra mentek a csajokkal, mondjuk éppen a strand képzetét akartam kibontani, órákat állva  vászon elött, az egész olyan volt mint egy meditáció, rákoncentrálás egy nehezebb részletre, eggyé változás  finom szín-vonalakkal, azután a könnyebb, rutinosabb rész, a kiterjedés,  kontrolláltalan, csapongás, ennyi maradt azokból az időkből, ennyi maradt, mivel kényelmesebb lettem, inkább ülök az állvány elött, és ha mellékágat szeretnék nyitni a szövegben, azt mondanám, ülök az "ülvény" előtt, nézőpont kérdése, mit csinál a vászon, miközben akció szerinti szem-magaságban van, és ez nem korszak, vagy testhelyzet kérdése, hanem ahhoz igazítás egy  vászontartó keresztléc emelésére szolgáló csavar segítségével.

Kép és szöveg paradoxon, nem a háttérrel szoktam kezdeni,-már amennyiben van kezdet,- sok festő eleve színes vászonból indít, én nem, ám ha a képre nézek, a képkontextus háttere fekete, és ez elvileg megfeleltethető lenne a befele figyelés kezdeti ürességének, és akkor ott van a fekete, nem is fekete- Feketébb, fekete mögötti fekete, az a semmi zsír, ami majd visszanyeli mindazt, amit rákotlok, ám ott még nem tartok, hanem a sötét várakozásnál, vár, tátong, lélegzik befelé, mint alvó szájüreg, mint pupilla-kút, mint az a pillanat, mielőtt a szem kinyílik, és mielőtt kinyílik, tudni akarom, remeg e a kezem?!

Nem.  A kezem nyilván látta már ezt a lányt, mielőtt előttem manifesztálódott, a kezem ismeri a haj ívét, a kukorica egyenetlen domborzatát, a nyelv nyálas nedvességét, én pedig, mint pigmentrabszolga követem, festékcsicska vagyok, "én" aki sarokba lett állítva, megfontolások nélkül engedelmeskedem.

De várj!

Mielőtt bármi, – még a fekete. 

A fekete nem háttér. A fekete az ANYAMÉH, a fekete hely, ahonnan minden elő fog mászni,  fekete a csend, csend a sikoltozás előtt.  Fekete maga, a néző retinája.....

 Ha megkérdezné valaki, hogyan találok ki egy képet, nagyon komplex választ kellene adni, nincsen séma, tendenciák vannak, néha meglátok valamit és mivel rá-jár az agyam, kiegészítem valamiféle vélt szürreális elemmel, azután lehullik a tudatalattiba, érik és gyűjt, talán csinálok egy firkát  elhelyezésről, méretekről, viszonylatokról, de ezt már csak akkor, amikor elégséges energia rendelődött hozzá, és vagy nekifogok, vagy ránézésből tudom, hiányoznak a szükséges készségek, -de ez a jobbik eset,- mert ilyenkor ha mégis nekifogok, gyenge vagy közepes kép születik, mint amikor egy gyümölcs még éretlen, éréshez meg kell várni, hogy  festmény teste, beltartalma, izeinek harmóniája kiteljen, és akkor, talán akkor születik egy jó festmény, olyan amelyiket el sem akarok engedni, majd csak akkor kezdhet önálló életet, amikor egy másik, következő ciklusban, némi képzavarral, magasabbra kerül a léc, -képzavar nélkül,- más és finomabb ízű gyümölcsöt sikerül szakítani, és jó esetben azt mondanám, ha nem lennének visszaesések, melléfogások, az ember eufóriában festene, az életmű gyümölcsös kert lenne, az élmény édeni.

A tényleges és lehetséges válaszhoz, hogy a „Különös” című kép hogyan jött létre, -spirális vonalban közelítve,- azt mondanám, - valami halvány súly a mellkasban a víz felé húz, miközben egy másik erő pedig emelne, emelne a fény felé.

Előbb a folyó jelenik meg, hideg, köveken csobogó víz, amely nem kérdez, csak halad. Aztán jött a fiú. Nem tudom, honnan. Talán egy régi gyerekkori emlékből, talán valami elfeledett történetből, amit sosem olvastam végig.

A nő eleinte inkább szerkezet volt, egy forma — később érkezett. Sokáig csak arany szilánkokként létezett a vásznon. Fémes csillanások, mintha egy széttört nap próbálná újra összerakni magát. Nem akart emberi lenni. Én sem akartam, hogy az legyen. De aztán, ahogy rétegeztem a festéket, valahogy mégis arc lett belőle. Tekintet. Egyfajta nyugalom, ami nem vigasztaló, inkább közömbös — vagy talán túl tágas ahhoz, hogy egyetlen érzésbe beleférjen.

A kompozíció sokáig makacsul ellenállt. A fiú túl kicsi volt, aztán túl nagy. A nő túl díszes, aztán túl hideg. Egy ideig még azon is gondolkodtam, hogy eltüntetem a vizet, és száraz mederbe állítom őket. De a víz makacsul visszatért. Mint egy gondolat, amit nem lehet elhallgattatni.

Festés közben gyakran érzem, hogy nem én találom ki a képet, hanem inkább rábukkanok. Mint amikor kövek között gázol az ember, és egyszer csak megcsillan valami a víz alatt. Nem tudja, hogy ott volt-e mindig, vagy csak most került a helyére. Itt is így volt: a fiú tekintete lett az a pont, ahol minden összeért. Nem félelem van benne, és nem is csodálat — inkább valami nagyon tiszta figyelem. Mintha először látna valamit igazán.

A nő alakja közben egyre bonyolultabb lett. Fogaskerekek, indák, apró gömbök, miniatűr világok rakódtak rá. Egy idő után már nem is díszítésnek éreztem, hanem szükségszerűségnek. Mintha nem egy testet festenének körül ezek az elemek, hanem maga a test lenne ez a túlburjánzó rendszer. Valami, ami egyszerre élő és mesterséges, ősi és még meg sem született.

Sokszor kérdezik, mit jelent egy kép. Én ilyenkor mindig zavarba jövök, "mert a jelentés számomra inkább melléktermék."(?!) Mint a víz zaja a kövek között. Nem lehet leválasztani róla, de nem is ez a célja. Ennél a festménynél mégis van egy érzésem — nem gondolat, inkább hangulat —, hogy ez a találkozás nem két lény között történik. Inkább két állapot között. A fiú valami kezdet, a nő valami túlhaladott teljesség. Vagy fordítva. Néha úgy látom, mintha a fiú lenne az egyetlen valóságos, és a nő csak az ő képzeletének túlburjánzott formája. Máskor meg épp az ellenkezője.

Sokszor kérdezik, mit jelent egy kép. Néha az „Én” -ami addig ameddig festettem, sarokban állt,- elő jön.  Racionális oldal penge éles tudatossággal fogja elősorolni a sorra megjelenő fenoméneket, fordítani fogja az elemeket, viszonylatokat,  tudatalatti képi-érzelmi nyelvét, azt állítva ez az, érti az „angyalok nyelvét”, pedig az csak részben az övé, az a lénységé, a pont szerűből kiterjedő kép, amit megmutattunk, megmutattunk de be csak tekintettel jártunk….

Rékai Zsolt: Kisértethajó 2 (60cm x 90cm)

Idén ez a második "Kisértethajó" festményem. Ez nem azt jelenti, hogy mást sem festek mint hajókat, hanem az elsőt elkérték, így le kellett szednem a francia web-galéria oldaláról, és mivel egy nem túl jó gyakorlat miatt, ez nem az első eset, a hiányzó képeket nekifogtam pótolni.

Mivel "roncs" sorozatot terveztem, "spontán" döntés volt, hogy hajókkal kezdtem. A spontán szó azért került zárójelbe, mivel mélylélektani értemben nincsen véletlen, így ameddig festek, azt ugyan tudom, hogyan festek, de azt nem, hogy miért?!

Leginkább cím adásnál gondolok bele, mit is jelenthet az egész. Az már az első képnél kiderült, hogy valami múltbeli, monumentális idő-szétcsúszásról van szó. A hajó önmagában pozitív jelentést hordoz, két part között átsegít a víz elemen, ami érzelmet, kiterjedése miatt tudattalan dimenziókat jelent. 

A mi esetünkben a rakomány, a cél nem tűnt el, nem semmisült meg, csak irgalmatlanul megkésett, olyan későn bukkant fel, hogy az már inkább kisértet kategória, és csak nagyon áttételesen transzport.

Ez az első hajóra jól ráillik, de erre a másodikra csak részlegesen! Azért részlegesen, mivel ez az eszköz, ez a kibontott képzet erőt transzportál, védelmi vagy támadó potenciált, esetlegesen mindkettőt...

Még annyit szeretnék megjegyezni, soha nem voltam helyesírás bajnok, nekem a helyesírás őrök valódi megváltást jelentenek, azonban az a tény, hogy a "kisértet hajó" itt egybe van írva, az sem puszta véletlen.

Funkcióvesztés, liminalitás és önarcheológia a kortárs képalkotásban

1. Bevezetés

A „kísértet hajó” motívuma a nyugati vizuális kultúrában régóta a veszteség, az elhagyatottság és a túlvilági jelenlét metaforája. A romantikus festészet, a tengerészlegendák és a modern horrorikonográfia egyaránt a funkcióját vesztett, sodródó hajó képét használja a bizonytalanság, a határhelyzet és a feldolgozatlan múlt jelölésére. A jelen tanulmány célja azonban nem a motívum történeti áttekintése, hanem annak vizsgálata, miként válik a kísértethajó a személyes múlt vizuális externalizációjává olyan alkotói gyakorlatokban, ahol a képalkotás a tudatos és tudattalan rétegek közti feszültségből születik.

A tanulmány kiindulópontja az a felismerés, hogy a kísértethajó nem csupán ikonográfiai elem, hanem önarcképi struktúra: a múlt hordozója, amely funkcióját vesztve tárja fel saját szerkezetét. A hajó teste így a személyes időrétegek, elhagyott identitások és lezáratlan átmenetek vizuális megfelelőjévé válik. A kísértet-jelleg pedig nem a félelmet, hanem a múlt liminális jelenlétét jelöli: azt az állapotot, amelyben a múlt már nem működik, de még nem tűnt el.

A vizsgálat három elméleti pillérre épül:

1. a hajó ikonográfiájára mint átmeneti objektumra,

2. a funkcióvesztés posztmodern esztétikájára,

3. és a vizuális önarcheológia fogalmára, amely a múltat nem narratívaként, hanem szerkezetként érti.

2. Elméleti háttér

2.1. A hajó mint átmeneti objektum

A hajó a kulturális antropológia és a pszichoanalízis szerint is átmeneti forma: két part, két világ, két tudatállapot között közlekedik. A víz mint közeg a tudattalan klasszikus tere: mély, sötét, formátlan, határtalan. A hajó ezért a tudatos én hordozója a tudattalan közegében. A működő hajó a kontroll, a célirányosság és a haladás metaforája.

A kísértethajó ezzel szemben a funkcióvesztés állapotát jeleníti meg: már nem visz sehová, de még mindig jelen van. Ez a paradox helyzet teszi lehetővé, hogy a hajó önmagára forduljon vissza: nem a cél felé mutat, hanem a saját szerkezetét tárja fel. Lásd: Eliade (1957); Campbell (1949).¹ ²

2.2. A funkcióvesztés esztétikája

A működő hajó szerkezete rejtett; a funkció elfedi a testet. A funkcióvesztett hajó — a kísértethajó — ezzel szemben a szerkezet láthatóvá válásának terepe. A posztmodern roncsesztétika szerint a szétesés nem pusztán romlás, hanem feltárulás: a rejtett rétegek előtűnése, a struktúra megmutatkozása. Vö. Didi-Huberman (2000); Foster (1996).³ ⁴

A roncs mint esztétikai objektum egyszerre hordozza az egység és a bomlás feszültségét. A kísértethajó ebben az értelemben nem lezárult forma, hanem átmeneti állapot: a szétesés előtti pillanat, amikor a szerkezet még egyben van, de már láthatóvá válik a törékenysége.

2.3. A liminalitás fogalma

A kísértet státusza ontológiailag köztes: nem élő, nem halott, nem jelen, nem múlt. A liminalitás fogalma — Turner és van Gennep nyomán — olyan állapotot jelöl, amelyben a szubjektum két létmód között reked. A kísértethajó ebben az értelemben a múlt liminális jelenlétét jeleníti meg: azt a részt, amely már nem működik, de még nem tűnt el.⁵

2.4. A vizuális önarcheológia

A személyes múlt képi megjelenése nem narratív, hanem szerkezeti jellegű. A „vizuális önarcheológia” olyan alkotói folyamatot jelöl, amelyben a múlt nem történetként, hanem anyagként, formaként, maradványként válik láthatóvá. A kísértethajó ebben a kontextusban a múlt „testének” metaforikus megfelelője. Kapcsolódó fogalom: Foster „archival impulse” (2004).⁶

3. A kísértethajó mint önarcképi struktúra

3.1. A hajó teste mint a múlt teste

A kísértethajó szerkezete — bordázat, hézagok, rozsdásodás — a múlt „testének” metaforája. A szétesés előtti állapot különösen termékeny, mert egyszerre hordozza az egység és a bomlás feszültségét. A hajó teste így válik önarcképpé, amely nem a jelen ént, hanem a múlt hordozóját mutatja.

3.2. A kísértet mint liminális jelenlét

A kísértet státusza nem félelmetes, hanem pontos: a múlt olyan részeit jelöli, amelyek már nem működnek, de még nem tűntek el. A kísértethajó ezért nem a halál, hanem az átmenet metaforája: a múlt jelenlétének finom, de kitörölhetetlen lenyomata. Vö. Derrida „hauntológia” fogalma (1993).⁷

3.3. A víz szerepe

A víz mint tudattalan közeg nem passzív háttér, hanem aktív alakító erő: hordoz, torzít, lebegtet, visszatükröz. A kísértethajó vízen való jelenléte a múlt tudattalanban való továbbélését jelzi. A sodródás a célvesztettség és a lebegés állapotát jeleníti meg. Freud és Jung víz-metaforái relevánsak itt.⁸

4. A képalkotás két memóriája

4.1. A hosszú távú memória képi intelligenciája

A mélyrétegi memória archetipikus, lassú, képekben gondolkodó struktúra. A motívumok gyakran előbb jelennek meg látványként, mint jelentésként. A kísértethajó ebben az értelemben a tudattalan képi intelligenciájának előtörése.

4.2. A rövid távú memória stilizáló szerepe

A tudatos réteg a formát, a kompozíciót, a „megcsinálhatóságot” keresi. A két réteg közti feszültség hozza létre a képalkotás dinamikáját. A kísértethajó akkor jelenik meg, amikor a tudattalan már nem akar csak látvány lenni, a tudatos pedig még nem tudja megnevezni.

4.3. A képzavar mint átmeneti zóna

A képzavar — foltok, torzulások, interferenciák — nem hibaként, hanem módszerként értelmezhető. Michelangelo szivacsmódszere, a perifériális olvasás és az asszociatív látás mind olyan technikák, amelyek a két memória közti átmeneti zónát aktiválják.⁹ A kísértethajó ebben a zónában születik meg: a jelentés még nem artikulált, de már jelen van.

5. Következtetések

A kísértethajó motívuma a személyes múlt vizuális externalizációjának kiemelkedően gazdag formája. A funkcióvesztett hajó szerkezete a múlt szerkezetének metaforája; a kísértet-jelleg a múlt liminális jelenlétét jelzi; a víz pedig a tudattalan közegét. A motívum különösen termékeny olyan alkotói gyakorlatokban, ahol a képalkotás a tudatos és tudattalan rétegek közti feszültségből születik, és ahol a képzavar nem hiba, hanem kreatív módszer.

A kísértethajó így nem lezárás, hanem átmeneti forma: a múlt testének megmutatkozása, amely lehetővé teszi a jelen éntől való elmozdulást, az új szerkezetek kialakulását és a személyes mitológia tovább építését.

LÁBJEGYZETEK

¹ Eliade, Mircea: A szent és a profán. Harcourt, 1957. ² Campbell, Joseph: The Hero with a Thousand Faces. Princeton University Press, 1949. ³ Didi-Huberman, Georges: Devant le temps. Minuit, 2000. ⁴ Foster, Hal: The Return of the Real. MIT Press, 1996. ⁵ Turner, Victor: The Ritual Process. Aldine, 1966; van Gennep, Arnold: Les rites de passage. 1909. ⁶ Foster, Hal: The Archival Impulse. October, 2004. ⁷ Derrida, Jacques: Spectres de Marx. Galilée, 1993. ⁸ Freud, Sigmund: Die Traumdeutung (1900); Jung, C. G.: Man and His Symbols (1964). ⁹ Vasari, Giorgio: Le Vite (1550/1568); Deleuze, Gilles: Logique de la sensation (1981).

Idei első festményem,  műtermem felújítása közben. Az év első hónapja fagyot és havat hozott, a műtermemben káosz, meghit rendetlenség,  Némi képzavarral ebbe a rendetlenségbe érkezett,  fenti monstrum.

Azt hiszem, képzavar számos festőnél munkaeszköz,  munka-eszköz mint képzet, idő és tér struktúrák egymásra, egymásba torlódása.

 Képzavar a normális! 

Természetesen, -hogy ebben a szakmában,- mi a normális, azt csak találgatni lehet,  festő szakmáról kialakított köznapi felfogás túlságosan álltalános, így nincsen igazán funkcionális norma...

Ebbe a képzavaros műtermi télbe úszott be... Nem, nem! Műtermi, téli képzavarban jelent meg a hajó, a maga élőhalott mivoltában.

 A tenger funkciója,  monstruózus árny tükrözése. 

A tükör funkció mindig köztes, hiszen amit mutat,  másolat.  A másolat töredékesen is igaz, mivel leválasztott, külső kép, ugyanakkor leválaszthatatlanul tényleges. 

 Képzavar itt visszaköszön!  Kisértet hajónak vízió realitása van, így csupán konkrétabb fokozat, mint a hullámok között mozgó árny-sziluett.

Igy lehet az, hogy  munka fotóreálisnak indult, de csak realista lett!   Realista is csoda, lévén szó "kísértetről". 

Heather Nevaym festményeivel foglalkoztam. Azt mondtuk Lisa Yuskavage festőnövendékei, farmerlányai sexibbek, mivel mindenhol, minden helyzetben saját testük, érzékiségük felfedezésével vannak elfoglalva.

Lisa Yuskavage: A szénapadláson (15cm x 20 cm)

Heather Nevaym festménye

Nem igazén tudom felidézni, mire gondoltam, amikor vagy két évtizeddel ezelőtt, felfedeztem Heather Nevaym festményeit, csak arra emlékszem, hogy tetszettek és "magassági mércének" használtam.

A magassági mérce azt jelentette, hogy felmérve  nemzetközi, művészeti kortárs műveket, eldöntöttem, hogy számomra mi a "magas művészet", és ahhoz képest jelöltem ki, milyen kvalitások irányában haladok. 

 Tudtam, csak relatív összehasonlítások lehetségesek, versenyezni csak önmagammal tudok.éző

Heather Nevaym festményei azért is vonzottak, mert azokat már a korai időkben is jól tudtam fordítani  szürreális szimbólumok álom kulcsaival. 

Az álom nyelve saját értelmezésemben, az angyalok nyelve, és a megértés sohasem lehet teljes. 

A teljeséghez képest -amit felfogunk, - nyelvileg mindig van veszteség, azonban idővel új nézőpontok jelennek (jelenhetnek) meg. Az új nézőpont mindig hoz  többletet, szellemileg mindig gazdagabbak leszünk. Metafizikai értelemben (filozófiai)a tárgyá tétel, az uralás, a tökéletes birtokbavétel, teljes leuralás, nos az kizárt!

Ezen a "szakmai" alapon mertem értelmezni mások munkáit, és azt is elfogadtam, ha valakinek kevésbé volt fejlett  nyelvi készsége, de amit mondott, az ösziteségen keresztül "kulcsnak" számított.

Nézzük mit mond nekem a fenti festmény?!

A kamaszlány nyilvánvaló szexuális érése és önazonossága csak jelzett érzéki vonás. Itt az állapot és létpotenciál érdekes, amit a valójában semmit el nem takaró ruhák is érzékeltetnek.

Ez nem az a nézőpont mint mondjuk Lisa Yuskavage tinédzser és művész növendékeinél, ahol a fátyol fordított, és a művészetre hivatkozás semmit nem rejt  szexuális önfelfedezés vonatkozásában.

Lisa Yuskavage, Modellek társaságában, 2024

Rékai Zsolt: "Incarnation" 80 cm x 80 cm

A címadás mindig gond, mivel festmények esetében sajátos látásmód, különös hangulat, több féle megközelítési mód is lehetséges.
Egyszer ismerős festőnő mutatott egy fürdővárossal kapcsolatos képet, vízzel, épületekkel, és azzal, hogy segítsek címet adni.
" X-városi emlék"-mondtam, de azt válaszolta, eddig ő is eljutott, azonban tőlem valami "frappánsabbat" várt!
Most mit mondhatnék?! (...Az a maximumom, ami egy képről eszembe tud jutni?!...)
Tudom, hogy mit csinálok, és amit csinálok, az talán a címadásig,- csak nagyon ritkán társas vállalkozás...
Amikor kép elkészült és bemutatásra került, már vannak egyéb vonzatai.
Nézzük, mit reagált egy másik, -de nem festőnő,- ismerősöm a fenti festményre, amikor kiraktam a facebookon:


"Első pillantásra a dinamikája fog meg. Kavarog, tekereg, hajlong... Aztán a kisebb-nagyobb flórák elképesztő vibrálása. És csak utána bomlik ki a szörnyek, lények, testrészek, és az arc aprólékosan kidolgozott képe.


Az egész túlvilági, spirituális, valószerűtlen jelenetet megerősítik a tompa, penészzöld, narancsos színek. Amik közül szinte kivillan a lány égővörös hajszalagja.
Nagyon szuggesztív alkotás!"


Válasz
"Még egy életen belül is irtózatos fájdalommal járhat az újjászületés, az "én" elbontása, akár agymosás, pl. ahogyan egy civilből katonát csinálnak, egy parancsot teljesítő gyilkológépet, és -az ilyesmi, - akár egy életen belüli több halál. Vagy egy pszichopata kapcsolat, ahol kedves mázzal leöntve csak a gyengéidet keresik, aztán benyomogatják az inditó gombjaidat, hogy leuralhassanak, kizsákmányolhassanak! Ez is lelki rothadás!
Mire valaki meghal, sok "én" halálon eshet át, és a legszerencsésebbek eléggé erősek lesznek, hogy újjá-szüljék magukat, vagy úgy menjenek át a "légy emésztőcsatornáján" (beavatás) hogy azzal, valóban emberi létet nyerjenek... Egyszóval jól fogtad meg, ha valaki csak azt mondja el, amit lát, már ismeri a kép belső útvonalait."