Őszutó (bemozdulásos kép)

A folyamat ismétlődik, ez Heidegger alapélménye, hogy a megismerés körkörös spirál. Kiválasztom a megfelelő méretű vásznat, és lapos ecsettel vékonyan átkenem festőszerrel. Nem sokat használok, csak annyit, hogy a vászon elveszítse  szívóhatásának legalább fele részét.

Ez azért kell, mert az első festékréteg nagyon vékony, és ha a vászon beissza, fakó, foltos felületet eredményez, amit aztán még több réteggel lehet csak eltüntetni.

A széleket már  legelején feketére festem, az előkészítés pontossága nagyon fontos. Olyan mindez, mint amikor az ember jól szeretne aludni, új ágyneműt húz,  gondosan eligazítja még a redőket is.

Fontos, hogy az álom akadálytalanul lépjen be, azután néhány félálomban megakadt képet  hagyjon hátra. Ezek a maradvány képfoszlányok, talán elégséges emlékeztetőnek.

Úgy gondolom, festéshez ugyanabból a tartályból  érkeznek  szimbólumok és analógiák, ahonnan az álom is jön.

Mostani festmény-tervem nem nagyon régi, két aktot ábrázol a középpontba, mindig más karaktereket használok, a belső viszonylataim inkarnálódnak, tulajdonképpen festményen az arc kicsit álarc, a felszínen még önazonosnak tűnik, de abban a percben, ahogyan fordítani kezdek, jelentés után bontom  képzeteimet, már csak jelentés hordozók.

 Festmények és  valóság között, van egy jelenős szétcsúszás, nem egészen úgy, mint a fikciós irodalomban, hogy a kitalálás felfokozza az igazságot, hanem  felszín és mély polarizálódására gondolok, hogy a belső világ abszurditásai jobb, ha nem keverednek,  külső világ illracionális dolgaival… 

Az őrület pszichopatológiája, amikor a polaritások nem pusztán felcserélődnek, hanem egymásba   is játszanak, és a megismerő elsodródás, többé nem dekonstrukció, hanem mindent magával ragadó szökőár…

A festmény mindazonáltal dimenziókapú,  belső viszonylatok életre kelésének poklai vagy menyországai, soha nem, vagy csak alig volt terek, időhiányok vagy többletek, és mindez úgy valós, hogy csak járulékosan létezőek.

Aki fest, azt aligha érdeklik  szoros megfelelések, hiszen a kötések kiszálazhatatlanok, és ahova varratokat képzelek, ott rendre összenövés következik be, és ahol elkülönülést látok, ott dolgok megkerülik a látásmódot, és csupán egyetlen vihogást hallani, nem pedig vihogásokat…

 Manarola átalakult lilásan derengő hajnalba, (vagy alkonyba?!) Amennyiben maradt is tenger, az túl van kép horizontján. Csak vonalfények vannak, nyirkos ködlés és gázlómadarak.

Az egyetlen aktból hogyan lett kettő, és mit keresnek a hosszúlábú madarak között?!

A kép hangulata annyira magával ragad, hogy kedvem lenne megspórolni az értelmi választ… 

És ahhoz, amúgy is kedvem lenne…