Adva van egy helység, egy szoba, Ez a szoba akár műterem is lehet, de ha nem tudom, hogy az, akkor nem az... 

Ránéztem a képre, még a címmel együtt is lezáratlan, és bár a közömbös élménynél többet adott, látszólag nem maradtam a megcsukló erőtérben. Látszólag, mert azután meg vissza szerettem volna találni.

Mindig azt gondoltam,  festmény vizuális fenomenológiája  megtörténik, ha kirekesztem  tolakodó, köznapi  asszociációkból adódó kétmondatos ítéletet, és ezért az analóg jelentés volt fontosabb, nem az azonnali, kézenfekvő.

Mert álomban a szoba mindig magam vagyok, állapota az én állapotom. 

És itt markomba hullik a megoldás, 

A belső műterem mindig üres, legfeljebb megelőző művek képzetfoszlány-kövületei  kisértenek távozás elött. Amit ebben a műteremben kerestem, az a műterem ábrája maga, és akkor így nem üres, hanem pontosan az van benne, aminek benne lennie kell...

Azt mondod túl toltam?!

Azt mondod, nincsen mélytudati váz, amire most rá feszítettem ezt az idegen(?) skint?!

Legyen!

Akkor ez a műterem csupán a két vászon, két szem a maga bomló perspektívájával...