Cene Gál Istvánt a „Selachimorpha Art Agency and Gallery” festői között ismertem meg. Számos országos kaliberű kereskedelmi művésszel találkozhattam a galérián keresztül, és ez vitathatatlan hozadéka volt „Himorpha” művészeti tevékenységének. Természetesen, műintézmény megnevezését fantázia névvel helyettesítem.  Valahogyan hivatkoznom kell több mint fél évtizedes tevékenység helyszínére.

Cene Gál István azért érdekes, mivel a facebookon üzemeltet egy oldalt, aminek Művészettörténeti érdekességek” a megnevezése.

Ezen az oldalon esett szó Francis Bacon (1909- 1992) műterméről, néhány fénykép kíséretében, és fényképek hatására kellett olvasnom az írást is, mivel mitagadás, saját műtermem is rendetlen, és sokáig azt képzeltem, hogy ebben a műfajban Lucian Freud viszi a pálmát.

A két művész műtermének fotóit ismerve -és megismerve,- az a gyanúm támadt, van közöttük személyes kapcsolat!

 Mondanom sem kell, a gyanúm gyorsan beigazolódott, Francis Bacon és Lucien Freud barátok voltak.

Francis Bacon (1909- 1992) műterme

Francis Bacon műtermében legendásan nagy rendetlenség volt. Szinte már felfoghatatlan, hogyan is lehetett itt festeni.

Brian Clark a művész halála után leírta milyen is volt a műterem „feltárása”:

„Mint a legtöbb ember, aki olvasott valamit az egyiptológiáról, én is mindig arról álmodoztam, milyen lehetett Harold Carternek lenni azon az emlékezetes napon 1929-ben. Milyen izgalom volt betörni Tutanhamon sírjába. Nos, Francis Bacon Reece Mews-i stúdiójának szétszedésével és újjáépítésével valami hasonló érzésünk volt. Megvolt az a természetes kíváncsiságunk, ahogyan egy művésznek bele látunk a személyes világába. A másik oldalon az a félelem, hogy az ember tényleg egy nagyon intim és privát világban turkál, amiben nincs joga benn lenni. Tehát valójában ez az érzések összezavarodása volt. A „régészeti feltárás” előrehaladtával három Bacon-festményt találtunk: az egyiket egy másik vászonra erősítették, szemtől-szembe ragasztották, és szét kellett őket feszítenünk. Ez volt az, ami Lucian Freud portréjának tűnt. Egy nagyon finom festmény, amelyet túl messzire vitt Francis és abbahagyott, de nem volt szíve megszabadulni tőle, mert túl sok jó rész volt benne. Ez most a Hugh Lane-nál van. Volt egy figyelemreméltó, feltűnően jó, befejezetlen önarckép, amely a festőállványon volt. Lineáris, gyönyörűen rajzolva vászonra,inkább ecsettel rajzolva, mint festve, még szerkezeti stádiumban. Találtunk egy kis portréfejet is John Edwardsról, amely egyszerűen a padlón volt – leesett a falról. Volt egy gyönyörűen kidolgozott és kész John portréfej is, amelyet egy nagyobb vászonról vágtak ki – csak egy vászondarab, szabálytalanul vágva. A művészet pusztulásának nagy bizonyítéka volt ott. A stúdióban nagyszámú vásznat találtunk a hordágyaikon. Bacon kivágta belőlük az arcokat; ő, vagy az ő utasítása alapján John levágta ezeket egy Stanley-késsel. Nem tudnám megmondani, hogy hány, de sok volt a kis portréfej, alul egyfajta gallérral és nyakkendővel, felül egy hajszál egy lyukkal, ahol az arcnak kellene lennie.

John azt mondta, hogy amikor ittak egy kicsit, szétvágták a vásznat, és a padlóra tették. Aztán ő és Francis ugráltak és táncoltak rajta, vidáman a pusztulás látványától. Ez a pusztulás a bizonyítéka annak, amit a rekonstruált stúdió ad nekünk. Úgy tűnik, a rombolás nagyon fontos része volt Francis alkotói folyamatának, és a stúdiótartalmak módszeres átszűrése és válogatása nélkül ezt nem is tudtuk volna igazán. John minden bizonnyal úgy gondolta, hogy Francis nevetett volna ennek az egésznek a gondos tanulmányozásán, és ha jobban belegondolunk, az élmény kissé furcsa is volt. Sok szempontból nem volt kényelmes. Kicsit olyan volt, mintha hívatlanul jöttem volna egy post mortemre, de végül nagyon örülök, hogy megcsináltuk.”

Forrás: www.thecollektor.com