A könyvtárban megpillantottam Martos Gábor könyvét: Műkereskedésem -Egy cápa ára cimmel, és nem tudtam ellenállni. Beleolvasás, mintavételezés nélkül elhoztam.

Marketing, műkereskedelem és cápák az én fejemben együtt vannak.

Miért is?!

Nem pontosan azért, ami  könyv címadó története. A történet mégis megvilágít valamit, hogy a mű mint dolog, bekerülve az art-marketing vérkeringésbe, hogyan tárgyiasul el, hogyan határozódik meg érték-ár arány, és az ár növekedéséhez  festőnek, már semmi köze nincsen. Nincsen köze, ha csak nem remekműveket alkot, ha csak nem emeli  magasba, az ismertség robbanása, és a kereslet növekedése mérsékeli a „cápa” effektust.

De nézzük meg, mit mond Martos kutató munkája. Azt mondja, árak kevéssé a galériások kezében van, sokkal inkább az aukciós házakban dől el, mi az a maximum, amit adott pillanatban hajlandó megadni a piac.

Aukciós házakhoz még nem volt szerencsém, de egyszer talán lesz. Addig is nézzük a „cápa” történetet.

1991-ben Damien Hirst néhány ausztrál halásztól megvásárolt egy éppen kifogott tigriscápát 6000 angol fontért.

Az ekkor kezdetét vevő üzletet Charles Saatchi londoni galériás finanszírozta.

Hirst építtetett  rozsdamentes acélvázú óriás akváriumot, amit vagy ezer liter öt százalékos formaldehid oldattal töltött fel. A döglött hal érdekes címet kapott: A halál fizikai lehetetlensége egy élő tudatában.

Sacchi ( nekem úgy tűnik, nem art-cápa-) 50 000 fontért vásárolja meg a művet. Ha kisemmizné Hirst ötletét az lenne, de annál több esze volt. 2004-ben a „cápa tárolót” eladja egy amerikai műgyűjtőnek, forintra átszámolva 2,2 milliárdért. A tulaj Steven Cohen úgy tűnik jótékonykodásnak vette meg az állatot, mivel ajándékba adta a Nev York-i  Metropolitan Museum of Artnak.

Az újraeladásból az amerikai törvények szerint a galériás és a művész is kapott százalékot.

Zárójelben, Hirst tovább vitte az ötletet, félbevágott disznót, marhát és még sokféle állatot tett tartósító szerbe, amikért a könyv megírásáig további 7,8 millió fontot kasszírozott.

Zárásul a művészre 1988 őszen figyelt fel a szakma amikor egy londoni raktárban megszervezte a Freeze (fagy) című kiállítást.

A résztvevők közül csupán a Chapman-fivéreket ismerem, ők is izgalmas dolgokat csináltak, amivel megérné újra foglalkozni.

Maradjunk a cápáknál.

Kicsit pihentetni szeretném Bruegel témát.

Nem mintha nem lenne érdekes megvizsgálni, köznapi életben játszmákat folytató, azt az élet teljeségeként megélő akárkik (parasztok és városi polgárok,) hogyan is néznek ki közelről.?!

Borzalmas korszakokban is vannak jó pillanatok. Kényszerű kötélhúzások közben is vannak őszinte szövetségesek, barátságok.

Sarkítások akadnak, talán megkerülhetetlenek gyakran, ám hermeneutikai alap, másik oldalt szintén engedni kell hatni, nem hurcibáljuk mindenhova kizárólagosan, saját világunkat.

Bruegelt „paraszt” Bruegelnek (is) nevezték. Szívesen ábrázolta  falusi életet, azonban tudjuk, nagyon is városi életet élt, intelligens volt, előkelő gyűjtőkkel, megrendelőkkel,  bankár barátokkal.

Gyanítom falusi életképekben több van, mint Bruegel szokatlan témavállasztásai…  Falusi élet és egyszerű emberek ábrázolásával, valóban kitűnt kortárs festők közül.

Ezt a sarkítás dolgot (azért) kissé vigyük tovább!

Egyszer (régebben,) véletlenül betévedtem előadásra. Leginkább egyetemisták voltak jelen és néhány idősebb fazon.  Előadó szociológiát tanított, -ennyi kiderült,- középkorú hölgy volt. Utóbb meg kellett volna kérdeznem a nevét, ám de elmulasztottam.

Arról volt szó, helyes e az a nézet: Aki nem dolgozik, ne is egyen!

Természetesen ez a szocialista agyrém tarthatatlan, fejlett társadalomban.

Nem csak  nyugdíjasokról, betegekről, de újszülöttek jogairól is szó van.

Ez eddig nem túl izgalmas témának hathat, de érdekesen tárgyalta, és végül lehetett kérdezni.

Felált az egyik idősebb férfi, és azzal kezdte: Olvastam a professzor nő könyvét, azt kell mondanom, az abban szereplő fényképhez képest semmit nem öregedett.

-Nagyon köszönöm…. Sajnos nem így van, érzem a korosodás terheit... De mi szeretett volna kérdezni?

-A könyv szokatlanul magas szinten lett megírva, átlag ember ha kezébe is venné, semmit nem értene meg belőle. Nem nekik szól! Végig olvastam, és minden szavát értettem!

-Még mindig nem egészen értem, mi a kérdés?! Illetve amit elmondott arra adhatok választ. Egyszerűemberek végzik  dolgukat, gyakorta nehéz munkát csinálnak, rossz körülmények között. Ez önmagában is fontos a társadalomnak. Ez is fontos, de ne felejtsük el, mint mindenkinek, lehet családjuk, gyermekeik, akiket felnevelnek, akikért áldozatokat vállalnak. Vannak barátaik, szocializálnak…. Be kell látnom, egy autógumit sem tudok megjavítani. Sok mindenhez nem értek, de nem is kell.  Autószerelőt vagy kőművest talán érdekel a szociológia, de ha nem, az aligha von le az emberi értékeikből….

Bruegel:Vadászok a hóban

Ott tartottunk, hogy vadászok külső és belső utazása talán a hegyig tart, vagy fel a hegyre, ami álomban is erőfeszítést jelent, és aki feljut a hegy tetejére az felülről látja át a világot. Igen ám, de egy ilyen kísérlet leszakít az emberi élet övezetéről, Hemingway leopárdja Afrika közepén fagyott meg.

"A Kilimandzsáró 19710 láb magas, hó borította hegy, úgy mondják, a legmagasabb Afrikában. Nyugati csúcsát maszái néven „Ngaje Ngai”-nak, az Isten házának hívják. Közel a nyugati csúcshoz egy leopárd aszott, megfagyott teteme fekszik. Senki sem tudja megmagyarázni, mit keresett a leopárd ilyen magasan."

„Ngaje Ngai”- számunkra is hasznos motívum, nem is kell már különösebben magyarázni.

A Bruegel kép elemeinek analógiás álomfordítása meglehetősen komor téli képbe visz bele, és zavaróan hatott, hogy nem láttam a feloldást.

Ekkor halottam egy riportot a katolikus rádióban. A riport egy dokumentumfilmről szólt, amit Tolvaj Ferenc készített. Szent Ignác útja a szent vándorútja, aminek során a fiatal léha katona Mária sugallata nyomán megtér és 640 kilométert tesz meg Loyolától Manresáig. Fokozatosan elhagyja a múltját, díszes ruháját daróc csuhára cseréli.

A szent útja ma zarándokút. A film négy fiatalt kísér végig, akiket lelki vezetőjük, egy mai jezsuita szerzetes kísér végig. Az út templomtól templomig tart, gyönyörű tájakon keresztül vezet.

Kiszakadva városi zajból, van idő felfedezni a természet csodáit, a teremtett világ szépségét. Van idő befele fordulni, és jelképesen lerakni a múlt terhét. A jelképes ruha csere az élet új szakaszának kezdete, ami majd az érett korban megtermi a maga gyümölcsét.

A lelki vezető őszibarackkal ajándékozza meg a fiatalokat, és itt beugrott néhány fontos új gondolat.

Talán a riportban, de meglehet a filmben hangzott el, hogy bejárni egy zarándokútat, minden életkorban mást jelent. Ha valaki fiatal, élete nyarát éli, és ha jól vállaszt, „érett” felnőtkora az ősz.

Bruegel vadászai, és így a festő is, életük telén léptek Szent Hubertusz útjára. Miért szent Hubertusz ?!

Azért, mivel szürrealista Bruegel festés közben befele figyelt, és tudta, hogy a belső világ, a „szupertudatos” álomszimbóluma az erdő. Az erdő amelyben Dante eltévedt, és megtalálta meny és pokol kapuit.

Szent Hubertusz pedig az erdei emberek védőszentje! Zseniális gondolatmenet  festő részéről.

Itt már tudtam, Vadászok a hóban, Szent Hubertusz zarándoklat. De vajon mit jelent „élete telében” valakinek zarándok úton járni?!

Teljesen bizonyos, belső megújulás belső tavasz!! Békés, derűs időskor… Ez a béke és derű úgy van a képben, hogy nincsen benne….

Álmomban egy irodában jártam. 

Hoszabb kihagyás után be akartam fizetni  egyetemi tandijat, ám  hölgy az üvegválaszfal mögott nem a nyugtát állította ki, hanem ránézett  baloldalon (nekem jobbra) lévő monitorra.

-Látom mindig a filozófiát veszi fel. Sok más tárgy van, amit mások felvettek és manapság azokkal jól előre lehet jutni....

Álom a valóság másik aspektusa, valóság a valóságban,  képi-érzelmi agyfélteke inteligenciájából fakadó komplexitás, szimbólum. 

 Szimbólum olyasmit is észrevesz, amit  lineáris, tudatos, logikus én nem, olyan komplex valoság reflexió, ami képes  valóság helyére állni, még akkor is, ha csupán szellemi(?) másolat. Ezt a "másolat" szót át is huzóm (törlöm) utólag. 

Szürrealista festőként gyakran fordítom  álmaimat. Bizonyos értelemben álom-nyelven festek. 

Álom és festmény között azonosság, hogy egy helyről jönnek, mégis van számos eltérés.

Eltérés, hogy ameddig  köznapi ember szürrealizmus alatt szokatlant, meglepőt, abszurdat, illracionálisat ért, addig  köztes világban meditatív tudattal mozgó festő, abszurdat és ilracionálisat a valóság emblémájának, a konstruált világból jövőnek látja. Nem(csak) álom szürreális, hanem  eggyezményes emberi világ.

 

 Szememre vetették (néha)(akárkik), túlságosan racionális, intelektuális vagyok!

 Mindig nagyon szerettem   filozófiát, arról viszont több festő ismerősöm is úgy nyilatkozott, felesleges okoskodás, nem vezet sehova! (Valami amin már túl vannak, valami amibe bele sem gabalyodtak)

 A kép az ami, nem kell megmagyarázni!

 

Valóban, aki metafizikai redukcióval lényeget, deffiniciót keres  festményben eltéved. 

Festményt tapasztalni, az abban relylő előzetes tudást úgy kibontani, hogy az "igazság" legyen, csak többes perspektívából nézve lehetséges. (Esszé kell, nem deffinició, nem itélet!)

 

 Filozófia olyan történeti szemléletet kinál, hogy integrálva ( tudás tapasztalata, megélése) világnézetté alakul.

 

A Bruegel képek megértő fordítása  arra (is) kisérlet, hogy fenti állításomat igazoljam. Azt állítom, hogy Bruegel nagyon is  végig gondolt festőként élt, művein keresztűl olyan létintenzítás sugároz, ami köznapi gondolkodási panelek alapján lehetetlen.

 

A vadászokat éppen ebből a köznapiságból, tömeglétből ragadja ki Szent Hubertusz elhívása! 

Elhivás belső átalakulás (individualizáció). 

A tömeglét (hétköznapiság) és vallásos világ betörése az életbe cseppet sem feszültség mentes. (Destrukció?!)

Amikor  filozófiai megközelítések lokalizálják  spirituális hatást, váltani kell. 

Váltani kell, mivel vagy  negatív teologia paradoxonai mentén profanizálunk, vagy pozítív hittel reflektálunk, tapasztalunk ott, ahol a logika már valóban nem érvényes.

 

 

Nem sokkal ezután,  -fent leírt álom után- adódott riport, amit  katolikus rádióban hallottam.

Tolvaj Ferenc filmjéről volt szó. Négy fiatal elutazik Baszk földre és végig zarándokolják  Loyolai Szent Ignác, a jezsuita rend alapítójának útját, -szintén jezsuita szerzetes szellemi vezetése mellett.

Szent Ignác útja – Camino Ignaciano
2021 film

A filmet azonnal megnéztem. 

Megnéztem mivel  felötlött, hogy  Bruegel Vadászok a hóban -művét, -ami szürrealista mű, (nem pedig simán tájkép!)-  fel lehet fogni zarándoklatként.

Bruegel: Vadászok a hóban

Fontos megállapításhoz értünk.  Vadászok köztes világba lépnek, a külső világban haladnak, azonban befelé figyelnek,  külső világ belső reprezentációját is látják.

Amennyiben komolyan vesszük a cégéren, hogy Hubertet - a vadászt-  égi hatalom szent életre hívta el, - csodálatos szarvason keresztül,- akkor a három vadász szítén rálépett individualizáció útjára.

Jung leírja, hogy aki odafigyel  álmok üzenetére, annak a jobb agyfélteke egyre tisztább üzeneteket küld. Az álmok asszociációs láncai elvisznek  belső elfolytásokig, félelmekig, feszültségekig. Szembenézés nem kellemes élmény, (pokol?) azonban  blokkok tudatosításával egyre több pszichikai energia szabadul fel. Egyre kevésbé gátolt  szellemi, gondolati élet.

Ezt a folyamatot nevezik individualizációnak.

A meditatív lét, ima, elvonulás, befelé figyelem kivon  köznapi élet hiátusa alól, láthatóvá válnak gyengeségek, bűnök, okok és okozatok.

Bruegel festményén ez a folyamat éppen elindult,  festmény színesebb oldala a köznapi élet, a völgy pedig a lefagyott belső világ.

Játék a jégen (játszmák?!), ahol a jég megfagyott víz, tehát fagyott érzelmek. 

Ház -mint mondtuk,- mi magunk vagyunk. Ha a tűz a ház elött ég, az kifelé mutatott, külsődleges érzelmek, kifele való élet.

Individualizáció tükrében,  belső tűz a külső ellentéte. Elszabadulása megsemmisüléssel fenyeget, ezért ott nem szítani, oltani kell ! 

Bruegel azt látatja, amit  adott pillanatban  vadászok látnak. Amit látnak, amit Bruegel lát, és amit most mi is látunk, az drámai!

Amikor idáig értem, megvallom úgy éreztem, hogy Bruegel világképe végtelenül pesszimista! Kerestem és nem láttam meg  feloldozást,  megváltást!

Azt kérdeztem magamtól, vallási elem, belső látás mennyivel haladja meg Hemingway vadászának intellektuális, végső felismerését?!  (Kilimándzsáró hava)

A hős ott egy intenzív élet nyomait követné, találkozik a szerelemmel.  Szerelmet, értékes életet rossz nyom követése miatt elveszíti. Amikor rájön tévedésére visszafordulna, korrigálna.  

Megvilágosodás túl későn érkezik, elfogyott az életideje.

Körülbelül itt zártam volna le  kép elemzését, és mivel nem láttam(!) a megváltás jelét, maradt bennem egy igen rossz érzés.

Ez történt Gyermekjátékok meggondolásának a végén, bár ott már korábban volt  elakadásom.

Akár annak a festménynek esetében, most is jött egy álom. Jött egy álom, ami kimozdított a holtpontról….

Amikor rápillantok egy festményre,  kép élménye valóban tartalmaz előzetes tudást. Ez az előzetes tudás az élmény asszociációs láncainak ki nem fejtett viszonylat és hangulat relációja. 

Gyerekkoromban meglátogattuk falun élő rokonainkat, és elmentünk  közeli tóhoz korcsojázni. Emlékszem a tóparti száraz kórókra,  kérges hó ropogására, és  kulccsal rögzithető ősi korcsojára is. 

Ez az emlék akár át is hirearchizálhatja festményen a tekintet középpontját.

Amennyiben az asszociációt hagyom dolgozni, a vadászok csupán irányjelzők lesznek, és már is lent vagyok a jégen, azt tanulmányozom ki és mit játszik...

Tulajdonképpen semmit nem fontolok meg, amit leírtam akár át is húzhatom, mert  reakció egyszerüen megtörténik.

Ennyi a személyes, az ismerősség, már megyek is tovább.

Sok ismerősöm, -közöttük festők is,-  azt mondják, egy festménynek kémiája van,  megmagyarázás elrontja a kép élményét.

Aki ilyesmit mond, annak vagy nincsen nyelvi készsége, hogy kibontsa amit lát, vagy pedig csupán álltalános, köznapi dolgok ötlenek az eszébe.

-Szép! -mondják ilyenkor. Vagy azt: -Engem nem fog meg!

Számomra egy festmény kihívás lehet a megértésre.

Mi miért van, a mi hol van, hogyan hat, miért van úgy, ahogy van és nem másképpen?!

Miért van, hogy  vendéglő elött ég a tűz, színes, hivogató, a vadászok pedig rá sem hederítenek?!

Miért van, hogy a téli tájban ezt a külsödleges tűzet Bruegel megtükrözi, és a lenti, templom mögötti (belső-külső) kéménytűzhöz rohannak az emberek, hogy eloltsák?!

A külső tüzet miért szítják, a belsőt miért oltják?!

Ha azt veszem,  kép jobb oldala élőbb, színesebb, a bal pedig hídegebb, szürkébb. 

A két zónát  fák vállasztják el, amelyek lefele  dombon, követik a házsor vonalát. 

Ezekszerint van a külső világ, amiben köznapi életünket éljük, és ennek a világnak folytatása a belső világ, azon viszonylatok, ahogyan megéljük, értékeljük amit látunk és tapasztalunk.

A vadászokat elhívta Szent Hubertusz!

A vadászok már csupán számunkra tünnek külső nyomkövetőnek, valójában befele figyelnek.

Bruegel belső képet festett meg, azt ahogyan a külsőt látja.

Vadászok éppen átlépik a fasort, olyan köztesben haladnak, ahonnan mind a két oldal látszik , egyúgyanazon világ két oldala.

Rékai Zsolt: Artemisz

Szent Hubertusz történeti, élő ember volt. 

 Előtte is volt  vadászatnak szellemi reprezentációja.  A görög Artemisz vadászistennőről ejtünk néhány szót, akinek a római Diána felelt meg.

Artemisz csak távolról (?), közvetetten hozható kapcsolatba Bruegel vadászaival, akik - most már vitathatatlan, -Szent Hubertusz szellemi nyomdokaiban járnak. Jézus vagy a szent szellemi elhívásának engedelmeskedve követik a belső nyomot, ami akkor is belső, ha külső (is). Abban a tekintetben külső, hogy felszínen Bruegel valóban tájat ábrázol emberekkel, viszont belegondolva festmény a festő világképét,  világgal kapcsolatos tudását, tudatos és nem tudatos viszonylatait tükrözi vissza.

 Mitológia szerint Artemisz segített anyjának világra hozni Apollónt,( Apolo) mindezért nem csak a vadászat, de a gyermekszülés védelmezője is. Artemisz látva az istenek szerelmi életének kuszaságát, örök szűzességet kért és kapott Zeusztól.

Szent állata a szarvastehén. 

Remek vadász, de nem csak megöli az állatokat, védelmezi is őket.  Szűz nimfák veszik körül, mivel másokat nem tűrt meg.

Nem mellékesen a Hold istennője.

Tudjuk hold analógiája a belső érzelmi-képi világ,  női tulajdonságok, érzelmi intelligencia és intuíció.

Apolóról is ejtünk néhány szót, aki nem csupán  férfi szépség, hanem a racionalitás jelképe is.  Nietzsche vele szembe nem ikertestvérét, Artemiszt, hanem Dionüszoszt, a mámor, az extázis, az „én” elvesztésének istenét állította. 

Tudjuk  ókorban az olimposzi istenek gyakorta megmutatkoztak  embereknek, és a megmutatkozás nem mindig hozott szerencsét.

Ennek a bejegyzésnek származékos oka, Aktaion története. Aktaion vadász volt.  Vadászat közben véletlenül meglátta a nimfaival fürdőző meztelen Artemiszt. 

Megbabonázva bámulta, és amikor az istennő ezt észrevette, dühében szarvassá változtatta, és saját kutyáival tépette szét.

 Olvasom éppen Péterfy Gergely: „Kitömött barbár” című sikerkönyvét. A könyv mitológiai vonatkozásával kapcsolatban írta valaki, hogy nimfákkal való találkozás többnyire úgy kezdődik, hogy a hölgy ruhátlanul mosakszik egy patakban. Úgy tűnik fel, mintha  nimfák fürdözése, egyik fő tevékenységük lenne...

Festettem egy képet. Nem gondoltam semmire, nem volt tudatos  kapcsolat ezzel a tanulmánnyal.  Utóbb, címadásnál  elsőre beugrott: Artemisz!

Részlet

Ejtsünk szót,  cégtábláról, ami majdnem leesik, és ugye (csupán) úgy van a képben, mint egy cégtábla, mint a fogadó neve, és bár  fogadó neve a vadászok védőszentje, ez nem jelenti azt, ha beülnek inni egyet  vadászok, akkor elmélkedni fognak azon, ki hogyan és mit véd meg?!

Néhány ismerősöm itt a városomban, busz pályaudvarral szemben, a Pokol nevű kocsmában megisznak néhány sört, vagy felest, vagy gyomorkeserűt, hogy ne égjen a „pokol” …

Mi a különbség festmény és valóság között?!

Az, hogy valóságban van az, hogy  dolgok álltalános jelentése miatt, nem elmélkedem név és tárgy egybeesésén, vagy csak nagyon ritkán. Egy „Pokol” nevű kocsma megnevezés is, meg dolog is, azonban oda inni járnak és nem bűnhődni, igy a funkció automatikusan a név elött jár, a név pedig alig, vagy csak humoros, relatív tartalommal bír.

Egy festményről írhatja azt művészettörténész, hogy csupán tájkép, hogy csupán a rajta megjelenő emberek ábrázolása! 

Ezt azt jelenti, hogy a „tájkép” besorolást, tájkép fiókot senki ne húzogassa ki azzal a szándékkal, hogy  festményt átpakolja szürrealista kategóriába, vagy vallásos-kulturális felhangú képet mondjon ott, ahol csak egy falú van, fogadó van, hó, madarak meg hegyek?!

 Művész vagyok és nem elvont, absztrakt, metafizikus társszakmabeli, éppen ezért minden lehetséges jelentésréteget magamköré rakok, és hagyom rendeződjenek, kapcsolódjanak vagy váljanak szét…

Miért van az, hogy vadászok a hidegben nem mennek a tűzhöz, rá sem hederítenek a nekik, Szent Hubertuszhoz címzett fogadóra?! Hogyan lehet az, hogy van kapcsolat és nincsen?!

Úgy maradunk a festménynél, hogy kitérőket teszünk, ahogy azt akkor is tennénk, ha ott állnánk a kép elött és meggondolnánk, mi miért van  festményen, és a miértek hogyan kapcsolódnak.

Csodaszarvas tisztelete ősi kultusz, és ez a kultusz Szent Hubertuszon keresztül közvetítődött a keresztény legendavilágba.

 Itt már is tisztázunk egy fogalmat!

Az ember biológiai lény, vannak vitathatatlan biológiai igényei.

Olyan kultúrában, -ahol amúgy is, és nem csak elvileg választják szét testet és lelket,-  paradox élethelyzet áll elő. Szellemi lény vagyok de van szexualitásom… Mit lehet ezzel kezdeni?!

Felhívom a barátnőmet jöjjön (!), rajtam a kangörcs... Ilyen esetben,  jobb körökben azt gondolják, egy primitív ösztönállat vagyok!

Felhívom a barátnőmet, elhívom egy étterembe, halk zene, gyertyafény, jó borok…

A végeredmény ugyan az, de megüzentem  szerelmemnek, nem csak  teste, a lelke is fontos! 

Ez a ráépítés a kultusz!

Az ember ragadozó (is), valami ősi ösztön vonzza  vadászat,  felülkerekedés, préda ejtés sikeressége felé. Kultusz az, ha mondjuk számszeríjjal vadászik valaki, hogy esélyt adjon a vadnak. Kultusz az, ha a zsákmány felett megfúja a kürtjét és imát mond, méltányolja a lény áldozatát…

Hubertusz alán származású, délfrancia nemes volt, aki Párizsba került és részt vett udvari vadászatokon. Történt, hogy egy tisztáson csodálatos szarvasbikát látott, szarvai között világló kereszttel. Ekkor égi szózatot halott, ami elhívta a szentekhez méltó életre.

Lambert püspökhöz ment, aki tanította, és később a pápa Hubertet is püspökké avatta.

Halála után szentté avatták és ő lett az erdei emberek, vadászok védőszentje.

Tóth László fotói

Böszörményi István szobrászművészt régről ismerem. Sokévvel ezelött amikor kinyitott a pécsi Nick Galéria, már az első kiállításon közössen vettünk részt. 

Még nem találkoztunk, de tudtam "viselt dolgairól". Emlékszem amikor  Városi Galériában kiállították az "akasztott emberes" képeit,  német túrista visszarohant  feleségéhez, és a karjánál fogva vezette be a rendhagyó(?!) témájú kiállításra.

Böszörményi István sok más tekintetben is kilóg a helyi "festő-kánon" táborából, úgyan nem botránykereső, de alkatánál fogva mégis botrányhős. 

Jómagam naponta beszélgetek vele a messengeren, számos festményét szinte elkészülés után láthattam, ebben talán meg is előztem a modelljeit.

Szép barátnői voltak mindig, igy a "dark" alkotások egyszersmint érzékiek is.

Bösze számára a halál érzéki és esztétikai élmény, éppen ezért  alkotásai nem "rémületesek".

Mindenképpen szeretném rögziteni az eseményt.

Nagy Katalinkép-elemzésének a végén, kizárja azt, hogy „A vadászok a hóban” festmény értelmezési tartományában benne lenne az érzékfeletti, a vallásos élmény, allegorikus vagy mitológiai tudás. Egyszerűbben a festményben nincsen -szerinte, - semmi rejtett tudás, csak az van ami látható: házak, hó, vadászok és kutyák.

Ez a szemlélet filozófiai értelemben félig metafizikus, félig materialista. Úgy tekint a világra, a látvány és megnevezésének jelentése mindenkor egybeesik, amikor pedig nem, az szubjektív differencia.

Ez a Bruegel festmény egy tájkép, egy falú, ahol tél van és vadászok mennek a hóban. Bruegel a tájat és embert ábrázolja. Ez a nézet fényképszerű dokumentumot lát, és tagad minden más lehetséges jelentést, réteget, hétköznapi szinten rögzíti és lehatárolja az asszociációt…

Nagy Katalinnak joga van ezt gondolni!

Az ö világképébe nem fér bele a kép szimbolikus mivolta, komplexitása és heterogenitása, ami ugyan nem tudja kizárni a valóságot, de humán értelemben annak helyére képes lépni. Úgy képes lefedni a valóság képzeteit, hogy az egyszerű ember megérti a felszint, és azt teljeségként, univerzalitásként (-Bruegel eltérő gömbjei és korongjai-)éli meg, ameddigtárgyból mélyebb ismeretekkel rendelkezők más szinteken értelmeznek, más aspektusokból látják az egészet. A szimbólum olyan mint a valóság, egy világban sok világ van…

A képen látható cégtábláról eszembe jut egy régi történet. Még  Pécsi Egyetemen dolgoztam, amikor megismertem L. Dánielt, aki utolsó éves hallgató volt a főiskolai festő szakon. Mint diák, nem volt sok pénze. Festéket alapítványon keresztül rengeteget szerzett, de nem volt kéznél mindig vászon. Valamelyik kukából kiszedett egy kihajított, félig korhadt cégtáblát, és arra festett indázó növénystilizációt. Megmutatta és a kopások között behatárolt egy foltot, amit magamtól észre sem vettem volna. Azt mondta, valami bulin  évfolyamtársa ráöntött egy pohár röviditalt, és a folton keresztül most már az az este is a „mű” jelentéséhez kapcsolódott…

Ezt a kijelentését el tudtam fogadni személyes jelentésként. A személyes jelentés nem olvasható ki a műből, viszont a mű részleteinek kapcsolataiból, az önkéntelen létrehozott belső útvonalakból, szimbólizációból azonban rengeteg utalás és rámutatás bukkan elő.

Ez a régi eset nem is jut eszembe, ha nem látom Bruegel festményén belül a cégért mint belefoglalt ráutaló festményt, festményt a festményben.

A cégtáblán Szent Hubertus van ábrázolva, a ferdén logó tábla földközelibb sarkában, ameddig felül a csodaszarvas látszik, agancsa között a világló feszülettel.

Érdemes kicsit utána nézni, ki is az a Szent Hubertus?!