Karel Balcar festménye

 Három tanulmányt olvastam el összesen Pieter Bruegel: Vadászok a hóban festményével kapcsolatban. Kettőt a DalyArt Magazinban.  Ezek voltak a figyelemfelkeltő inspirációk.

 Legalaposabb munkát a magyar S Nagy Katalintól szedtem le a net-ről, és azt gondolom ennyi egyéb megközelítés elégséges is.

A maga művtöris beállítottságával valamennyi írás hasznos, számomra leginkább azért, mert kiegészítő nagyításokat publikáltak  festmény egyes részleteiről. Ezek a részletek felületes rátekintés alkalmával észrevétlenek maradnak, -úgyszólván nincsenek is,- ezért csupán  álltalános, elmosódott képzet marad hátra.

Azt valamennyi ellemző észrevette, hogy kép első észlelete idilli. 

 Meghitt téli hangulat akkor ér véget, amikor  festmény egyes részleteit külön-külön is felmérjük. Differenciák ellent mondanak a felszínnek, álltalánosból áthullunk  egyedi történések, a lehangoló táj és évszak egyediségébe.

Brougel meglehetősen komplex szimbólumai – mint minden más szimbólum olyan mélységben fejthető, amennyi kulcsot megtalálunk, és feltárás közben belebotlunk a kép és önmagunk zsákutcáiba. Mindig maradnak és képződnek kérdések,  kihívások.

Nem tudom ki hogyan van vele, adott festmény megjelenésében bármennyire tiszta és harmonikus, jelentésében ellenállást fejt ki, -pont úgy mint  szerelemben,- mindig is marad titok.

Unokatestvérem számítástechnikát tanult, és rengeteget játszott a Quake nevű számítógépes, lövöldöző játékkal. 
Ez a játék ikonikusnak számított.  Rokonomnál tapasztaltam első ízben, hogy mennyire bele tudta élni magát. Kiabált, káromkodott, lihegett és durván asztalhoz csapkodta az egeret...

Később magam is rengeteg időt töltöttem  útvesztők bejárásával, átjárók keresésével.

Valami olyan története volt a játéknak, hogy  idegen bolygón az emberiség gyárat épített, ahol cyborgokat állítottak elő, genetikai kísérleteket folytattak. Valami azonban félre sikerült, és a gyárat ellepték a zombik. 

Egy-egy szekció megtisztítása után meg kellett találni a következő  játékszintre átvezető  átjáratot. Amikor végleg elakadtam, unokatestvérem megmutatta, hova kell beírni a -nem nagyon közkézen forgó- csalási parancsot.

 Megjelent az „isten-mód”!

 Játékos repülni tudott  virtuális térben, át tudott menni  falakon, el tudott távolodni a kisértet-gyártól, aminek megjelent  perspektivikus tervrajza.

Ez a mintázat úgrott be, amikor Bruegel óvoda-városának szituációi megmutatkoztak, egyik vezetett a másikig, közben egyre világosabb lett a festő módszere és világlátása.

 Festmény egyszerre kivül és belül, távol és közel nézet....

 Karel Balcar festménye

Amennyiben tetoválásról van szó, Derrida jut eszembe.  „ A másik egynyelvűsége” című könyvének lábjegyzetében fejti ki,  vendég- analógia segítségével, mit is jelent a „tetoválás” tágabb szellemi értelemben:

„Éppen amikor újra olvastam a levonatot, egy japán filmet látok a televízióban, amelynek nem tudom a címét, és amely egy tetováló művész történetét meséli el. Fő műve: egy elképesztőtetoválás, amellyel a felesége hátát borítja be, miközben hátulról szeretkezik vele, miután megértette, hogy ez a „ductus” feltétele. Látjuk, amint beledöfi sebző tolla hegyét, miközben felesége, hasonfekve, esdeklő és fájdalmas arckifejezéssel néz vissza rá. Az asszony emiatt az erőszak miatt elhagyja. Ám késöbb elküldi hozzá a tőle fogant fiát, akit a férfi nem ismer fel, hogy megtanítsa a tetoválás mesterségére. Ettől kezdve a művész apa csak úgy tudja egy másik asszony hátán elkészíteni, ha a fiára fekteti, aki szép mint egy isten, akit még mindig nem ismert fel, ám akit a nagy fájdalom minden egyes pillanatában a nevén szólít, szólítása pedig parancs, hogy kárpótlásul részesítse még több örömben a fiatal nőt, a művelet alapját vagy alanyát, a remekmű szenvedő alapozását, passióját. A végkifejlet mondanom sem kell, iszonyú, azonban a nő egyedül, tehát a remekmű, életben marad. És vele az összes ígéret emlékezete is. A remekmű, amelyet hordoz, amelyet nem láthat közvetlenül, tükör nélkül, mégis túléli magát a nőt is, legalább is egy kis idővel. Maradandó, de persze véges ideig.”

Internet

Emlékezetes A Holló című film! 

 Filmben van egy rész, -fenti példa fordítottja,-  fiatal nő tetováló szalont üzemeltet.  Hátán angyal szárny – mutatja, hogy  jó oldalon áll, - miközben valamelyik gyilkos rosszfiúra hollót tetovál…

Azt tudtam, hogy  holló  pszichopomposz, aki e világot és a túlsót összeköti,  halottak lelkét kiséri át… 

Tetoválás és holló?!

Gondolom Karel Balcar is látta a filmet….  Mint  festők olyan gyakran, - ha  külső inger belső ingert talál, olyan közel megy, amennyire csak lehet, esetleg nem is tudatosan,- mielőtt megfestené, személyesbe reflektálná.

Ebben az időben politológiát kezdtem tanulni, és belefutottam egy lányba, -aki szinten, talán  Holló-című film ihletése alatt,(?!) angyalszárnyakat tetováltatott a hátára. Olyan pólókat hordott, hogy szárnyak teteje látszott, és ez a kitakartság őrjítően hatott.

Amikor megtudta, hogy festek, megmutatta a rajzait. Csupa csontváz, halálfej, „beinart”-os popszürreál…  Nem tudtam ellenállni, megkérdeztem, nem e állna festményhez modellt?!

-Gondolom számba kellene vennem az ecsetet?!..- mondta (kérdezte) belegondoló íróniával...- Akkor inkább nézzél svéd filmeket….

Karel Balcar festménye

Gondoltam új bejegyzés sorozatba kezdek, mivel személyes és festő létem momentán legfeljebb részlegesen érdekes, és úgy is tudok magamról beszélni, hogy másról írok valamit.

Egyszóval ez az új bejegyzéssorozat egyszerű ügyletnek tűnt. Kiválasztottam Karel Balcar kortárs cseh festőművészt, aki tíz évvel fiatalabb nálam és összehasonlíthatatlanul ismertebb…

Karel Balcart még az internetes korszak kezdetén kezdtem tanulmányozni. Emlékszem hirtelen kinyílót a világ, ráakadtam a Beinart elnevezésű honlapra, amit a szürrealista kollektíva üzemeltetett.

A Beinart Galéria ma is létezik, csupán a felület változott meg és én, mivel kevésbé vonz a dark-art, a populáris-szürrealizmus. A felületre azt mondaná valaki, hogy letisztultabb, áttekinthetőbb, mint hajdan volt, de nekem az eredeti tetszett, a maga útvesztő jellegével.

Rákeresésnél feljött központioldal, amit csarnoknak asszociálok. Ebben a csarnokban festő nevek voltak, (rengeteg,) bélyegképpel jelezve stílust. Amennyiben  bélyegkép felkeltette érdeklődést, rá lehetett kattintani, és jött még öt-hat műalkotás.

Amelyek megtetszettek, már itt letöltöttem, aztán elnavigáltam  festő honlapjára.

Közeli könyvtárban interneteztem. Otthon még nem volt hálóra kötve a gépem, viszont remek gyűjteményes cd-ket írtam.

A Beinart „központi-csarnokából” azután el lehetett jutni kiállítás leírásokhoz, újságcikkekhez, tanulmányokhoz, könyvbemutatókhoz, szürreális szobrokhoz és még kitudja hova és mihez…

Karel Balcarral mégsem  szürrealista kollektíva honlapján találkoztam, hanem másik gyűjteményes oldalon.  „Darkos” festményeinek zömén ő és barátnője szerepelt. Különös szerepeket, szituációkat ábrázolt sötét, zöldbe hajló tónusokkal.

Ma Balcar facebook-os ismerős.

Mivel Lilla elvégezte a „képzőt” és grafikáit nem papírra rajzolja, hanem élő bőrre varja, van némi párhuzam amit meg lehet gondolni.

Meg lehetne, azonban ismét szembe találtam magamat  DalyArt magazin két írásával.

Két tanulmány Bruegelről…

Van ez a szétcsúszás élmény!

Nem a krónikus, neurotikus, skrizoid állapotokról beszélek, amelyek elvisznek a hasadás élményig, egészen a fragmentálódásig, amikor a világot már csak darabokban lehet érzékelni és látni.

Nem mintha ez az állapot nem lehetne valóságos és igaz! Tulajdonképpen nem szükséges traumatikus élmény, hogy valaki felismerje, a világ azért egységes, mert a szavak és tárgyak, tárgyak és látvány egybe esik, amit mi hozzá csatolunk egy differenciálatlan képzethez, aminek ok-okozati, metafizikai rendjét óvodás korunk óta megtanultuk.

Amikor valaki művész, nem feltétlenül hátrál ki a fent leírt rendből, nem is feltétlenül látja van honnan kihátrálni.

Tegyük fel egy fürt szőlőt néz a festő, késő őszi napsütésben. 

Puszta ránézés lehatárol és kiemel, egyszerűen azért mert közel ment a dologhoz. Nem nagyon közel, csak annyira, hogy észre vegye, a látvány szép!  

Azért szép, mert a fókusz kitakarja a zavaró környezetet, kiragad időből és térből. Megjelenik  a szőlő képzete, amiben benne van a napfény,  nyár hangulata,  gyümölcs íze, a kerekségek formai univerzalizmusa, egy kicsit az érzékiség, mint a női nem érzéki  mivolta, -persze ez (már) rejtettnél is rejtettebb,- így inkább az érzékelés érzékisége… A külső tárgy belsővé változik, a belső meg kívül jelenik meg (?)….

Ez nem a szétcsúszás, hanem az összecsúszás élménye!!

Az élmény (adott értelemben) természetes és teljes! Nem kellenek szavak, nem kell linearitás, a pillantás már mindjárt ott van  szépséget hordozó gyümölcsnél, az eredeti és intenzív tapasztalatnál.

Ám mivel esetünkben festőművészről van szó, fogja  fényképezőgépét, és most már azzal, -ráközelítve és ránagyítva,- megismétli az eredeti pillanatot. A pillanat most már származékos, egyszerre mutat  eredeti tárgy felé, és  képzet-intenzitás felé. Ez ugyan már köztes, de erről fogalma sincsen barátunknak, mivel meg akarja festeni a képet, amivel tetszést arat, és ami talán szép pénzt(?) fog hozni…

Azért arat majd tetszést, mert  egyszerű emberek(?) irodákban, gyárakban dolgoznak, és amikor pihennek, szívesen töltenek időt szép és nyugodt dolgokkal.

A szép és nyugodt dolgok így már tárgyak, fogyaszthatóak -ha nem is úgy mint egy fürt szőlő!

Azt a folyamatot néztük végig, ahogyan a művészi készség piacosodik.

Az a festő, aki keresi  piac ízlését, hangnemét és gondolati köreit, -tapasztaljon bár teljes lényével,- metafizikailag determinált, része a nagy art-iparnak, ízig vérig univerzalista(?), ki a túlélés ösztönétől hajtva ellent fog mondani mindennek és mindenkinek, aki holmi okoskodással,-filozófiákkal,- szét akarja szedni azt, ami „normális,” ami természetes és „egész”…

Sarkítok! 

Helyzet ritkán ennyire vegytiszta. 

A „kánon festői” és a „piac festői” szekértáborokat azért nem kedvelem, mert tulajdonképpen,  egymásba játszanak… 

Ennyiben, -fenti értelemben,- bizonyosan nem az „egység” festője vagyok, hanem sokkal inkább a „szétcsúszásé”, -talán az ide-oda csúszkálásé is,- de nem a csúsztatásé(!?)….

 Végig gondolás Bruegel: Gyermekjátékok című festményének hozadéka. Úgy a hozadéka, hogy rápillantottam egy műre, ami belső viszonylatokat közvetített, és úgy változott személyes élménnyé, hogy egyben megmutatta, semmi nem kerek, amit -nem geometriai értelemben, -kereknek mondanak...

https://muvesz.ma/bemutatjuk-rekai-zsolt-festomuvesz/

Nagyából  kidöntött fa és megmunkált fa metszéspontjában, társas játékot látunk. Társas játékot, amit csaknem(?) úgy is felfoghatunk, hogy egyszemélyes. Bakugrást látunk, ahol emberek emberek felett ugranak át, azután ők hajolnak le és tartják  hátukat. 

 Relatív középpont a világos ruhás alak, aki éppen lehajolva várakozik, hogy azután ő ugorja az utolsót, őt ragadja meg a kétszer hármas csoport és helyezze keresztbe  hasáb alakura faragott faoszlopra.

Ez a vége, ha valaki túl sokat ugrál?!

Kidöntött faoszlop felső harmadára helyezés ellenképe a kezdeti, természetbeni állapot, ahol a gyermek éppen elkezdi megmászni az életfát, az az elindul saját életútján, hogy elérje a lombkoronát, a kiteljesedést és valamiféle felülről rálátást.

A világos ruhás fiú(?) női (kislány) megfelelője a homokdomb aljában játszó kislány, aki a játékába feledkezett, és így  végig gondolás végén rájöttem, -pontosabban megláttam,- hogy ha önmaga mélyére is hatolt -balra a homokba fúrt alagút,- öntudatlanul is,- egységben van a talált teljeséggel. A lényének univerzalitása természetes módon teljes, hiszen egy teljes élet potenciálja az övé, bármi lehet, bármi lehetőségét világra hozhatja, jelenléte saját körén túlsugárzik, fénykör veszi körül.

A bevásárlóközpont-álom hirtelen úgy ért véget, hogy folytatódott.  „Doktor úr” tisztító eljárása után snitt. Azt tudtam, még mindig a gyéren látogatott Plázában vagyok, de ezúttal nem  saját üzletemben, hanem a postahivatalban.

Mint aki munkát szeretne, felmondtam hivatalvezetőnek, mi a postás feladata. A szövegre már nem emlékszem, csak arra, hogy szégyellnivalóan bugyuta volt, és azzal a mondattal zárult, amivel az álom is: „ És a postás nem bontja ki az ajánlott levelet!”

Az álomból két üzenetet tudtam megérteni. 

Első feléből azt, hogy  Bruegel képet, és az üres karika-hordó összefüggést differenciának kell elgondolni. Az univerzalitás -bár többnyire (?!) korlátozott, lehet lapos, végig nem gondolt fogalmi panel, és lehet kiterjedt funkció, aminek kiterjedését megkísérelhetjük kikémlelni, vagy tapasztalt, megfigyelt működési dinamikáit meglovagolni.

Visszautalva az álom első felére,  Bruegel festmény is lehet korlátozott szintű (lapos) funkcionalitás.  Ilyen felületi, csaknem üres volumen az, amikor csupán cím szerinti jelentést  dolgozzuk ki, azt az aspektust, hogy miféle játékokat látunk, és ezek a játékok honnan erednek.

A mélységi kiterjedés (hordó) szintén ellenáll redukáló, metafizikai bejárásnak… A mi módszerünk nem is ez volt, hanem sokkal inkább lételméleti, daseinanalizis, amit ma már jónéhány filozófus (is) felhasznál.

Amikor  kör, gömb, korong, négyzet analógiákat néztük kulcsként, elértünk  festmény aljában látható mértani hasábig, aminek tetején korong, vagy kör alakú bemélyedés látható. 

A képen belüli -ábrázolt- kísérletek, hogy  zártat és kiterjedtet, horizontálist és vertikálist, anyagit és szellemit egyesítse,  megmaradt  emberi kreációk spekulatív, transzcendens határain belül. 

Ezen a ponton kezdtem cselekvési összefüggések útvonalainak, metszéspontjainak kijelölésébe. A kidöntött fa, -amit szintén meglovagolnak, - és a gerenda -minek végébe írta Bruegel saját szignóját,- metszéspontjában magányos alak látható, akinek magánya csupán mozgásfázis hiánya, várakozás.

A pillanatnyi önmaga várakozás. A várakozás meghajlás, hogy átugorjanak felette (is). Rajta keresztül pillantottam meg, Bruegel miként van saját festménye egészébe, és ezzel eljutottam ahhoz a „mesterkulcshoz” ami a kép tényleges alapötlete, egy olyan pecsét amit az „álomüzenet” szerint mindenkinek saját magának kell feltörni, amihez én legfeljebb „postás” lehettem.

Mégsem (egy) visszatartással zárnám le műalkotáson belüli bolyongásomat, hanem  másik, természeti kiindulás felé visszautaló asszociatív teljeséggel, ami így utóbb nem  halál, hanem az élet, élet előtti teljeség potenciálja. Legközelebb erről ejtek pár mondatot, mint  végső - és kezdőpont- záró-nyitó kapcsolatáról…

Bruegel:Gyermekjátékok

Alul középen, Bruegel két karikát hajtó embert ábrázol. Ezeknek a vertikális, külső univerzalitás (teljeség) dinamikáknak egyik esetben a szűkös ruha (világ felé mutatott énkép,) másik esetben pedig kézben tartótt írás, lineárisan levezetett megfontolás a mozgatója.

 Hólyagot fújó ember lehetett volna kulcs (is) a hordókhoz, ám ott azt vettem észre, a fejfedő hátrafele kitakar, rejt és azt is tudtam,  efféle művi, szellemi felgyűjtés, (belehelés) aligha emel feljebb bárkit is. 

Hólyag fújás  repüléssel kísérletezők asztalánál a buborék fújásnak tovább vitele, és a hordók nyilvánvalóan az üres univerzalitások párhuzamai.

A szellemi tartalmakat, -bármi legyen is az,- meg lehet próbálni kikémlelni, valamint felülve rá, mozgásba lehet hozni.  

A lovaglás többféle lehet, láttuk a kerítésen lovagló gyerekeket, a „botlovast” az ürüléket kavaró asszony elött, de a mások hátán lovaglásnak is számos variációja van a festményen.

Kezdetben nem értettem,  karikát hajtók és hordók összefüggését, talán mert a játékok szellemi(?!) mibenlétét próbáltam beazonosítani. Összefüggést érzékeltem, ám mivel nem mutatkozott azonnali fenomén, beletörődtem választalanságba. Beletörödtem, hogy  festményhez nem minden közelítésem vezet eredményre, és bár ezek nyilván nem zsákutcák, számomra túl vezetnek belátható horizontokon.

Már éppen  kép vonalas geometriáit kezdtem tanulmányozni, amikor éjszaka azt álmodtam: Van  üzletem egy nagy bevásárlóközpontban. A bevásárló központot csak tudtam, és azt is, éppen meglehetősen üres.

 Üzletbe bejött egy jól öltözött férfi.  Doktor. Valahonnan ismertem.  Alacsony falú négyzetes tálcát hozott, aminek alján folyadék volt.  Nem örültem, hogy meg kell vennem. Nem tudtam, mi van a folyadékban, és arra gondoltam, ezt így akváriumnak biztos nem lehet eladni...

A doki mintha olvasott volna a gondolataimban. Elhúzott egy kis üveget. „Ezzel meg lehet tisztitani a vízet!” -mondta és bele öntötte az alacsony falú edénybe.

A víz csakugyan kitisztult, de akkor meg arra gondoltam, hogy ezzel, ha volt is benne élet, annak vége…

Azt értettem, hogy a szembe lévő ház belső tereibe azért nem lehet belátni, mert lévén a „tudattalan,” más intelligencia, viszont a felületére vetített szimbólumok, a kereszt alakú ablak áthidalás, illetve az ablakot befoglaló bemélyedés, a téglalap tetején lévő félkörökkel, az emberi lét tökéletlenségét és a lélek tökéletes mivoltát absztrahálja egybe.

Az ablakokon túl, a „szürkületi zónában, alul a kerítés , felül pedig az épülettoldalék geometriai folytatásait látjuk. A tudatosból kifele figyelünk, a tudattalan pedig a tudatost figyeli, mert onnan hullik alá az ami majd az álom nyersanyaga lehet. 

Heller Ágnes Álom filozófiájából tudom, a kreatív-én a tudattalanban lakik.

 Festő befele figyel és igazabb képet nyer  valóságról, mintha a kinti világ logikai játékait követné.

 "A művészet azért létezik, mert a valóság sem nem valós, sem nem értelmes." 

JG Ballard 

A fekete gömb zárt, titokzatos, elnyeli a külső fényt, és látjuk, az emberek néha így viszonyulnak  saját tökéletesség képzetükhöz. Mindent begyűjtenek… Ezzel szemben áll az egyetlen piros gömb, ami  „tudatos” ház emeletén a papír és gondolati linearitást egyensúlyozza, hiszen a piros introvertált, túl sugároz saját határain.

Az ablak-befoglaló tákolt egész, a földi halandóság horizontálisa, és az égfelé mutató kereszt-szár átellenes kreációja, a kép alsó -balközép hasábja,- aminek tetején  sötét kör, a hasáb kiterjedésén  mélység nélküli korong. 

A sötét korong a zárlat belsejébe szív?!

Nagyon eretnek differencia?!

Meglehet, volt amit már írtam.  Abból adódik, hogy körkörösen haladunk, és időnként vissza érkezünk  belső útvonalak kereszteződéseihez.

A piros gömb lapos megfelelése, a korongokat hajigáló gyerekek elött van, három fekete és egy piros kiterjedés nélküli absztrakt univerzalítás.

A piros korong azután egy alacsony tégla-lehatárolás megfelelője, aminek ugyan van sekély magassága, de a téglái szétszóródnak.

Egyet láttunk  repüléssel kísérletezők aszal-horgonyaként, de a fekvő fahasább alalsó szélén, már a tégla porítást látjuk.

Tökéletlenségből rakott tökéletlen tökéletes, ami nem funkcionális, ezért a kikerülő klauzurák,-amik alkották a teljest,-most üzleti csere-alap?!

A nő elött tányérok, kis lapát, amivel kiméri a teljesség piros, érzelmi szemcséit…

Rékai Zsolt: Khóra motoros (magántulajdonban)

Bruegel „Gyermekjátékai” tele van olyan belső útvonallal, hogy óhatatlanul visszaérünk ugyanazokba a kereszteződésekbe, tudjuk jártunk már itt, de már nem egészen ugyanazt látjuk. Az ugyanazok nem ugyanazok.

Ezek a felülíródások, ahogyan az egész folyton felülírja a részeket, miközben az egész is felülíródik.

Pár éve festettem egy száguldó nagymotort, -bár nem voltam az a „nagymotoros” típus, de vágytam a gyors fejlődésre, előre haladásra,- ami álomban visszaköszön, megmutatva járművön keresztül a sebességet és az út nehézségeit.

A felszínen az történt, megkérdeztem valakit, aki nálam ismertebbnek tekinthető festő, hogy egy közepes nagyságú, átlagnál jobb tartalmú festményéért mennyit fizet a galéria?!

Azt gondoltam, -bár a festmények csak álltalános értelemben összemérhetőek, - ha festeni tudok egy legalább olyan minőségű képet, amilyen körben a megkérdezett mozog, talán kissé feljebb tudom tolni,  lefagyott árszintemet…

Nem tudtam!

 Ilyen szempontból „marketing skatulya” ebben az országban moccanthatatlannak tűnő. Semmi nem változott, viszont  saját festményem válaszolt a saját kérdésemre, kérdéseimre.

 Tér szempontjából a motoros elmosódni látszik, és megfordítva, a motoros csak egy útszakaszt lát, csőlátása keletkezik, a táj perifériálisan dinamikusan mozgó ködtömeg…

Annyira evidens, soha nem fontoljuk…

A Kép címe „Khóra motoros”, ami annyit tesz: sebességen túlhaladni…

A „Gyermekjátékok” érzésem szerint úgy univerzalitás, hogy sokféle univerzalitás gyűjteménye. Másképpen mondva, úgy „svájci bicska”, hogy mindaz határolja, amire nem alkalmas, az alkalmatlanság viszont remekül összegyűjti a hiányokat.

Miközben ezt a festményt tanulmányoztam, folyamatosan visszatérő érzés, hogy az „óvoda-élmény” nem fedi le a „boldog gyermekkor” mítoszát, és a játéklehetőségek teljes potenciálja sem vonzó, sem gyermekként, sem felnőtként.

Saját létkorszakunkból tudjuk, mindenféle szerpbe bele lehet -ideig- óráig,- feledkezni, de az univerzalitás csak adott metafizikai körön belül funkcionál, részleges, redukált…

Gyanítom, - és ezzel nem léttel szembeni alázatot kérdőjelezem meg, - hogy  „természet-mítosz”,  „Paradicsom-mítosz” az ideig-óráig” álltalános feléből transzcendált, és így sem a Hít, sem Isten, nem gyömöszölhető geometriákba, metafizikai spekulációkba…

Tudni vélem, mindezt Bruegel négy évszázaddal ezelőtt tudta….