Rékai Zs. Erdőmély 2   (mixed média, olaj-vászon)

Eladta  galéria az Erdőmély című festményemet. Talán ez volt az egyik inspiratív ok, hogy előszedjek képtervet, ami egy önmagában érdektelen fotó bontása. A kiindulási alap olyan fénykép volt, amire azt szokták mondani: Szép. Ha ilyen képet kiállításon látok, a következő kép után már el is felejtem.

Ezen a bolygom még mindig rengeteg gyönyörű hely van, viszont neten, újságban, reprón látva nem igazán érdekes, a sok mindig devalvál, hiányzik a személyes élmény.

A konstruált digitális jelekkel való bontás akkor látszik, amikor valaki közel megy a festményhez. Közelről nem a főcsomók, kavicsok látszanak, de nem is a festéstechnikai foltok, redukciók, hanem a digitális-mesterséges újrateremtés valamiféle alapsejtje, ami esetünkben nem pixel.

Igy a természet leképezésébe beleloptuk a leképezés kódját is, hogy ez egy speciális szimulákrum, ami látszólag és elvontsága szerint a valóság is másolat köztese, de szigorúan véve a másolat absztrakt másolatának köztese. Mondhatnánk a szimulákrum ösvényének kezdeti döccenése, direkt, de nem ráutalóan direkt jelzés, hogy belső képről, elvonatkoztatásról és képzetről van szó.

Amikor festettem a képet, tulajdonképpen jártam a tócsánál, zuhatagnál, hegyoldalban. Ez a festett tájba való belépés, a tudattalanba való belépés, a belső viszonylatok közé, amelynek állapotai magyarázzák a felszíni vállasztást.

A köznapi és személyes jelentés egy dolog két oldala. Régen rétegeltérést, szakadást, részlegességet éltem meg, és annak képzetét bontogattam. Ma az egységesülő tudat differenciáit festegetem….

Életem első könyvcímlap-terve. A Könyv Bartalovics Zoltán költő barátom verseskötete lesz.

Cserébe azt kértem, nyissa meg a kora őszi kiállításomat.

Rékai Zsolt: "Várakozás" 60cm x 80cm 

mixed média-olaj vászon

Talán a „múzeum” olyan képzet, ami hátteret képez a konkrét kép-képzeteknek, belső mibenlétét tekintve van is, meg nincs is. Lazábban kell kezelni, mint magukat a festményeket, hiszen azok folyton változnak, dekonstruktív vándorlásaik során újabb képeket hívnak elő, amelyek visszakeverednek, vagy éppen, hogy nem, felülírnak, pillanatnyilag meglévő dominanciákat .

Ezt a belső gomolygást az írás, és éppen a dekonstrukció-ár is szűri. Amennyiben nagyon megőröltettem magamat, talán néhány változatlan alapelemet is ki tudnák szűrni, és ez lenne a konzervatív jelleg?!

Ezek a felosztások úgy viszonylagosak, hogy  megengedő jelleg az valójában  szabadon engedő. Szűkítő értelemben ez minden kutatás alapja, ám itt nincsen „progresszív” jelleg, a szó negatív értelmiben nem is lehetséges, így utóbb az avantgárd-ot lehetne túl tolt biciklinek nézni.

Bármilyen festészetet megközelítő kategória, látásmód és csupán nézet.

Kezd jó idő lenni. Egyre több folyadékot iszom, és a műanyag palackok tetejét félrerakom, felhasználom festésnél.

Festés közben ezekbe kevés festőszer kerül. Így elkerülhető, hogy több szín felhordásánál, az oldószer piszkolódjon. Nem egy nagy találmány! A napi gyakorlat kiadta.  Meg sem lepődtem, hogy egy antik festményen ábrázolt festő állványán kis kagylóhéjjak sorakoztak.

„Várakozás”! Talán ez lesz a címe annak amin dolgozom.

Metróállomás az az tudatalatti. Várakozás a szerelvényre, az az jön valami, amire, ha felszállok, elvisz valahova, de a folyamat általam nem lesz leállítható. Peronon férfiak ülnek, kissé balra töllük fiatal lány áll. A fiatal lány ruhája zöldes, tehát a belső természetben új potenciál jelent meg, ameddig az érett, ücsörgő férfiakra későbbi tevőlegesség vár.

Álom-fordítás szürrealizmusban, szürrealistánál abszolút elsődleges. Elsődleges a témavállasztás spontán késztetésében.

Bármennyire elsődleges, a kibontásra váró képzet a köznapi élményt hívja meg. Valahogy mindent érzünk a maga differenciálatlan jelenlét differenciákon keresztül, de a megértéshez erőfeszítés, kulcsok szerinti megkülönböztetés kell.

Kell?!

Kinek igen, másnak nem!

Így vagy úgy a festmény arra fele hat, ahonnan jött….

 Rékai Zsolt: Múzeum

80cm x 70cm

Volt vegyes korszakom, amikor nem tudtam eldönteni, irodalmár szeretnék lenni vagy festő. Aztán festés mellett döntöttem, mivel irodalmi tartalom szempontjából elégedettlen voltam magammal.

Festettem. Tartalmi hiányt világnézeti változtatásokkal szerettem volna pótolni. Kezdetét vette  filozófiai szakasz, ami évekig tartott és Heideggernél fejeződött be.

 A festés már erőteljesen rögzült, meg is óvott, hogy kizárólagosan lételméleti kategóriákba fagyva magyarázzam a világot.

Szétszedhető mindez korszakokra?!

Alighanem  kérdés feltevése semhelyes!

Szakaszok mindig egybe játszottak. Valamiféle kiegyenlítés dominált a háttérben.

Azt hiszem, normál esetben fejlődés szervesen lezajlik, nincsen tépelődés.

Másik részről elmaradnak nyelvileg feltett, azonban nyelvileg csak redukált módon megválaszolható kérdések.

Ilyenkor az agy jobb féltekés válaszokat ad, amiket képileg, érzelmi energetikák mentén lehet kibontani…

Talán jobb egybejátszásról, és nem nem szakaszolásról elmélkedni.

Amikor „Múzeum” kép ötlete felmerült, semmire nem gondoltam. Nem gondoltam, hogy mindez kiállítás élmények kapcsolása, értékelése, feldolgozása.

Amikor festeni kezdtem, technikai kihívás elsődleges lett, bizonyos szinteken ki is oltotta  téma gondolni-valóságát. Más szinten azonban akaratlanul is beindult  gyűjtés és kiterjedés.

Felülről rápillantva, maga a festmény-terv, mintha nem az asszociációs láncokból jött volna, hanem azonnali késztetésekből.

És ez is -csupán,- egy nézet…

Nem egyszerűen „múzeumról” van szó, hanem  megmutatás és meglátás aspektusairól.

A festmény mindig  befogadók egy rétegét szólítja meg, de  befogadók esetlenként többet látnak  festőből, mint megfordítva. A befogadók festés közben ködszerűek, általánosságban gomolygóak.

Bal oldalon magyarázó nő, és  átellenben hallgató férfi -animus és anima- szerepcsere.   

A falon lévő képek -képek a képben,- párhuzamok, konkrétabbak mint a befogadók. Téma antik ábrázolás: háború és szerelem.

A jelenlét viszonylat marad, érintőleges, múzeum konkrétságában, képek jelentésességében szétcsúszó.

Mindezt a női oldal mutatja fel, én meg csak állók a képben, (vagy éppen leültem!) és próbálom megérteni….

Várakozás

60cm x 80cm

A korona vírus elött gyakran jártam megnyitókra. Bizonyos értelemben a Nick Galéria létrejöttének első pillanatától jelen voltam. A Nick időszak leginkább kiállítási korszak volt, és ismerkedés Pécs művészeti életével.

Timár Krisztiánnal az Ancora megnyitón találkoztam újra és elhívott az INSTA című kiállításra.

Itt állt össze, miféle szerepe van az Instagramnak művészeti szempontból, és az NFT mennyire beágyazott a fiatal festők szemléletébe.

A megnyitón piros szíveket osztottak és a legjobban tetsző műalkotás elé lehetett ragasztani a földre.

Időközben olvasgattam az NFT-vel kapcsolatban. Kezdem érteni, hogyan képvisel kocka alakú eredeti, -rajzfilm szerű kép, - etalon szerű értéket. Krisztiánnal később még beszélünk a dologról, szeretnék nyitott lenni az új dolgokra, ami valahogy ismerős régről. Nem lehet tudni mire fut ki az egész, talán csak egy epizód a digitális térben, vagy inkább azon keresztül.

A kiállítás koncepciója Krisztián előzetes felvezetésével tetszett.

Számomra minden megnyitó különleges élmény…

Az első magyar képzőművészeti NFT

Weiler Péter: Bitcoin bánya az Alföldön (fotó: Forbes)

Krisztiánnal a belvárosi Nick galéria vezetőjével, az Ancora

Galéria megnyitóján találkoztam.



Régen nem beszélgettünk, és amit mondott azt részben félre is értettem. Azt mondta az NTF érdekli. Nézzek utána.

Ez valami minimál art, nagyon híres a „majom” sorozat, ami leginkább úgy néz ki mint valami régi animált figura, avatár. Ez a vonulat most nagyon fut, valaki felrak valamit az Instragram oldalára és hihetetlen népszerű lehet. A képet bárki letöltheti, de a tulajdonjog a szerverben tárolt eredeti, és rengeteg pénzt érhet.

Az egész a web3-as technológiára épül,  Metaverzumot épít, ahol a web után szintén időt lehet tölteni.

Nem nagyon értettem. 

Ráadásul kissé korábban egy huszonéves srác magyarázott a kriptó-valutáról. Nekem még az is csak derengő fázis.

Krisztián szerint bárki lehet NFT művész, csak digitális mémet kell tudni csinálni, megfelelő minőségben. Azt is mondta, ez most nagyon érdekli, a hagyományos kiállítás szervezés ehhez képest másodlagos.

Van a galériának elérhetősége is a neten.  Az elérhetőséget fel is írtam egy névjegy hátuljára.

Az is érdekelt, -látatlanba,- be lehet e férni ebbe a projektbe?!

Krisztián mondta, már van valaki aki bedolgozik, de ha van anyag, miért is ne?!

Otthon azután megnéztem, miről van szó. A találatok valami minimalista, pop-internetes szemétdombot tártak fel, és természetesen itt-ott egy-két gyöngyszemet. Mindez a néha kedves háttérhordalék napi szinten megjelenik szörfözés közben, de hogy mindennek valamiféle art-intézményesülése lehet, az meglepett. 

Hogy Krisztiánnak mindebben mi a „buli”, az még mindig nem jött képbe….

De szerencsére meghívást is kaptam a Nick galéria soron következő megnyitójára.

 Ott a megnyitón állt össze a konszepció, és ott jött el a megvilágosodás. 

Még mindig a részbeni, de legalább már kapizsgálok valamit.

Festmény nem nagyon nehéz, nincsen sok apró részlet, de ami van, az azért meglehetősen tagolt. Sokhelyen egymásba kell mosni a színt. Lehet kevergetni, átlátszó rétegeket felvinni, visszatörölni.

Ha nem is szisztematikusan, de körbe megyek. Fekete tilos szín, magába szívja, átlyukasztja a képet, csak tört formában lehet alkalmazni, esetleg más színekkel rámenni. 

A sötét tónusok után  piros következik, persze nem egyetlen tónus, nem egyetlen árnyalat.

Pirossal  festményen belüli két festménybe is építkezni kell.

A vásznat sokszor megtámadom, ám soha nem hosszan. Csak addig, ameddig fenn tudom tartani az intenzív, meditatív állapotot.

Ez a múzeum belsőt ábrázoló festmény két belső festményt is ábrázol.  Egyik antik háborús, másik antik szerelmi. A festmények stilizáltak, de azért jól kivehető jeleneteket látni.  Kicsit olyan, mintha a tér két szeme lenne, és azzal figyelné a látogatókat.

A háborús kép egzisztencionális térnyerés, uralom, alárendelés. A szerelem az más, kiterjedés, korszakokon való átívelés…

 Egyik idézi a másikat, néha borzasztó skálákon keresztül.

Facebookon borzasztó képeket lehetett látni. Amikor  az Orosz katonák vonultak vissza Kijevből, rengeteg megölt polgári lakós került elő, megerőszakolt nők hullái.

Gondolom ez régen sem ment másként, csak  mitologikus ábrázolás szeret "beleesztétizálni" a valóságba.

Aktuális festményem nem igazán látvány alapú, mégis tudom, hogy jelentős.

Nekem bizonyosan az lesz, mivel egyfajta gondolkodás centrumába került, vagy megfordítva, érzékelem az ozmotikus hatását.

Hosszú idő után elmentem egy megnyitóra. Bognár Rudolf átadta a galériáját egy hölgynek, aki bútorokkal és lakberendezésekkel foglalkozik. Ő felvett egy art-rendezvény szervezőt és megnyitották az Ancora art galériát, aminek megjelenési formája eltér az elődjétől. Rudolf kereskedelmi galériát vezetett, a mostani pedig tapinthatóan a kánon része lesz.

Hogy valami kereskedelmi felhangú, vagy a képzettek érdekszférája, az teljeséggel vállasztás, elfogadás kérdése, és tudatosan ki is húzom magamat az egészből, mivel a festmények, azok vagy jók, vagy pedig nem. 

 Mindkét oldalról látok remek művészeket, és ehhez a tényhez nem az ideológiák, társadalmi gyakorlatok vezetnek. 

A gyakorlatok azonban kapcsolati és élményalapokat képeznek. Ezeknek a feldolgozása pedig nem  leegyszerűsítő értékkijelentés.

Vörös Zsófia (A galéria szakmai vezetője.)

Nagyon sok művész ismerősöm ad ki könyvet. Van aki novellás kötettekre fordítja a festészetből befolyt profitot. Van olyan is, és ez a gyakoribb, hogy saját festményeit foglalja egybe, és valóban, ezek a ma négy-ötezer forintos darabontként alapáras produkciók szép ajándékok, vagy zéró haszonkulcsos reklámok.

Istenem!

Számomra mindez odébb van. Pedig gyakran elképzelem, miféle könyvet adnék közre. Gyakran elképzelem, és akkor bekapcsol az ami festményeknél is. Egy érzés, hogy ha ilyesmikről álmodom, szüntelenük fejlődnőm kell!

Mintha nem csak stiláris téren kellene elérnem egy szintet, amikor eltölt az érzés: Megvan! Készen vagyok rá!

Az a kérdés, hogy én mire vagyok készen, a lehetőségekhez kötött, és akkor még nem vettem tekintetbe, hogy a potenciális befogadók mire vannak készen?!

Mindez úgy jött elő, hogy még  fiktív kötet is intprospekció és valamiféle valósághoz kötött gyakorlat viszonylata körvonalazódott.

Természetesen, ha módomban állna: Festő könyvet” hoznék létre, miként Tandori „lókönyveket”.

Tandori művészettel foglalkozó könyvét rongyosra olvastam, aztán megvettem az úgymond olvashatatlanokat is, amiket nem túl nagy példányszámban, alapítványi pénzekből adtak ki.

Igy utóbb mély levegő, és bele-bele lapozok a „Vissza a sírból” esszékötetébe.

Amikor beléptem kiállítási térbe Pinczehelyi Sándort láttam, amint volt tanítványok, doktoranduszok képeit nézegeti. Pincehelyi Sándor a város emblematikus tanár alakja. Több helyről halottam, hogy amikor kollegái bemennek  kereskedelmi galériába, ö inkább kint várakozik. Ez az értékrend megvolt Rudolf galériájánál, de megváltozott az Ancora esetében.

Pincehelyi tanár úr publikációit olvasva nagyon markáns világszemléletre lehet látni, ami érthető, ha a város és művészeti kar kapcsolatára gondolok.

Ilyen kitétel, hogy:  politika és művészet viszonylatában a politika elsődleges....

"Vissza a sírból" Tandori könyv, alapvetően lókönyv.

A 90-es évek pillanatai, hogyan élt verebei között, és szőte bele saját napjaiba, a „Life”-ből kimásolt, asszociált ló-neveket, fogadásokat.

Számomra ez a személyes lét töredezettségét sugározza, ahogyan valami külsődleges belső megélésekhez lett kötözve.

A dekonstrukció ezen pontján rájövök, a Tandori nézőpontjából szerzett minta nem fordítható át maradéktalanul… Nem mert a festmények címe és belső dinamikái nem fordíthatok futamokká, ló-potenciálokká, néha giccses felhangú angol lónevekbe…

Ez nem nagy baj, hiszen ha teszem, és a mintázatot felhasználom, az nem posztmodern át kódolás, hanem tovább gondolás.