Gyakran előfordul, és sokszor az emlékezethatárnál. 

Elmesélem az első esetet, ami bizonyosan  sokadik volt, de kivételesen fel tudom idézni a sorozatból. Részlegesen tudom csak felidézni, mivel amiről írni szeretnék, az éppenséggel a teljesség hiánya. 

Szinte bizonyos, hogy  emlékezés vakfoltjai mindannyiunknál megjelennek, és ez a töredékes tapasztalás, csak akkor idegesítő,  amikor valamit nagyon meg szerettünk volna jegyezni.  Az adott pillanatban, talán el is hittük, hogy sikerül, de azután hiába minden,  szituációnak legfontosabb része lesz felidézhetetlen, és  fragmentum maradványokból, már semmi nem állítható helyre.

Nem azt mondom, ez a jelenség mindig teljesen egyformán zajlik, vannak ilyen-olyan eltérések. 

Az a bizonyos ötlet, akkor támadt, amikor barátommal Budapest fele autóztunk. 

Talán festmény szituáció, formai megoldás jutott eszembe. Ami akkor bevillant, zseniálisnak tűnt fel. 

Barátom azt mondta, nyugodtan aludjak, még legalább  órányi út vár ránk. Esti fényekkel kivilágított városokat hagytunk magunk mögött.  Kocsi belső fényeinek hangulata, valamint  szélvédőn túli becsillanások ritmusa megmaradt, de másnapra az ötlet felidézhetetlenné változott. Olyan érzés volt, mint amikor valakinek adnak valamit, amire éppen szüksége van, azután elveszik... 

Ez a szellemi hiány élményének válfaja.

Később  barátom szintén mesélt hasonló esetet.

Reggel félálomban hallgatta a rádió műsort. A műsorban éppen megjelent könyvből olvastak fel részletet, és ebből tudta, hogy ez a könyv neki kell.

Természetesen teljes ébredés után, sem  szerző nevét, sem  könyv címét nem tudta előhívni.

Még aznap, amikor bent sétált a város főutcáján, meglátott egy könyvesboltot.  Bement, remélve, hogy beleolvasva  frissen megjelent kötettekbe, ráismer arra amit keres.

Némi idő elteltével odament hozzá a könyvkereskedő.  Megkérdezte, miben tud segíteni? Egyszerűen nem tudta megmondani, a valóság pedig feloldhatatlanul furcsán hangzott volna.

Kiment az utcára. Bement a következő üzletbe és vett feloldásként egy bonbont. Kicsomagolta  sztaniolból és egyetlen mozdulattal a szájába tömte... 

Csontváry Titkos sziget

„Szakértők még vitatkoznak Csontváry Titkos sziget című képének jelentésén, írja egy szaklap, amit szakértők írnak más szakiknak, akik nem mi vagyunk, festők, akik ezeket a szakértőket ellátják munkával, hogy legyen miből élniük. Jókat vigyorgok ezen.

Mégis mit szakértenek ezek? Meg egyáltalán minek? Mert a jelentés jelentéktelen. A kép az kép, mindig mást jelent, mindenkinek mást jelent. Ettől szép ez a dolog.

Tőlem is rendszeresen kérdezik, hogy mire gondoltam, amikor ezt és ezt festettem. Mindig valamit kitalálok, halandzsázok, sumákolok. Belül meg vigyorgok.

Van az a klasszikus kérdés, hogy mit gondolt a költő, mikor ezt és ezt írta?

Elmondom.

Fájt a foga. Kanos volt. Éhes. Már megint megugatta a szomszéd kutyája. Senki nem olvassa a verseit. Abba kéne hagyni ezt az egész költést és valami normális jól fizető munkát találni. Már megint szar a kedvem. Kb. És ezernyi triviális dolgot. Azt biztos nem, amit kiszakértenek belőle.

Hogy Csontváry mit gondolt képe festésekor, az totál mellékes. Persze vitatkozni, fejtegetni lehet. Meg szakérteni.

Valamiből nekik is kell élni.

Nemdebár?”

Kiváló és neves festő ismerősöm nyilatkozta ezt a facebookon. A neve most nem fontos, és gondolom sokan egyet is értenek vele. Senki véleményét, egyetértését el nem vitatom. Viszont nekem is van véleményem, reflexióm. Ennek talán csak annyi jelentősége van, hogy szemügyre vehetem a saját részidentitásomat.

A kijelentésnek igaza van egy mélységig. A befogadók nagyobb hányada nem szakértő. Megállnak egy kiállításon a festmény elött. Maguk sem tudják, de bepásztázzák a képet, keletkezik egy tapasztalati képzetük, és megjelenik a metafizikai redukció: Tetszik! Nem tetszik! Ez tizenöt, húsz másodperc. Lehet tovább menni. Ha van valami fenomenális megérintettség, akkor megáll, gyönyörködik. A megérintettség előhívta jó érzésben úszkál. Nincs rá nyelvisége, nincsenek kulcsai, de érzése van.: Ez nagyon szép! -mondja és talán meg is veszi a művet, ha teheti.

Ez a reflex metafizikai, reduktív, az élmény előzetes tudása előcsalhat néhány gondolatot: Jé egy sziget…De jó lenne ott lenni. Megszabadulni a hétköznapoktól!!

Mivel egy kép analógia, szimbólum, ezért különböző mélységekig fejthető.

A felszíni érintés tulajdonképpen laikusnak elég. Már eleve a tetszik-nem tetszik kijelentés metafizika. Kiterjesztve esztétika. Mi a baj az esztétikával?!

Ellentmondásos. A szép néha gonosz. A rút néha jó.

Közmegegyezésen alapul. Az újságok, a televízió tudatalattira ható képi rendszere megmondja: Ez a photoshop tündér a szilikon mellekkel szép. Megyek az utcán és meglátok egy divatos, kifestett, nagy mellű nőt és azt mondom: Hetven százalékos!!! Ezzel szívesen kezdenék!! -Tömeg ízlés, tömegkultúra!

Akkor ha az esztétika nem segít, honnan tudom, melyik kép korszerű, értékes?!

Onnan, hogy a látványérték pusztán egy réteg. Ha értelmesebb vagyok, bele tudok kérdezni: Mi hat rám ebben a festményben és miként?!

A kérdés, hogy milyen mélységig tudok lemenni egy szimbólumban, ami ha nem is leváltja, de a valóság helyére állhat és azt feltárhatja, csak az érzékenységemen múlik, a tudásomon, érzelmi intelligenciámon, a belső világ ismeretén.

És ez nem járulékos szakértelem, diploma, művészettörténeti ismeretek kérdése… Persze az is segíthet, de meg is téveszthet…

Játszunk egy kicsit!

A víz érzelem. A sziget elszigeteltség, a szigeten lévő ház mindig a szerző belső világa. (Jung, kollektív tudat, mindenkinél azonos mentális reprezentációk) Álom-szimbolika szerint minden ami a képen van, elérte a tudatos szintet. A kapu a megértéshez, (önismerethez) a jövőben nyílik meg, viszont a magasabb világmegértés ablakai a múlt felé néznek.

Az oszlopok az életfa lombja alatt vannak, a lét kiterjedését tartják meg, a három nőalak, (anima) pedig a női princípiumok szintézise. Anima a szeretet, empátis, intuíció, festészet is. A ló ösztön, olyan uralt ösztön ami tökéletes összhangban van a lovasával, és a jövendő megnyilatkozás, megtartás után közvetít a múlt megértése felé.

A közbülső szint előlegezi az életidő kiteljesedését (fa lombja). Ez áll a jövő kapu őrzéséből, ami duális, és önismeretet, önmagával való szembenézést, és a felvázolt új terület meg és felismerését őriz és nyitja meg. A megtartottság öröm (tánc) és duális harmónia, valami a megvilágosodottság elött… Aztán következik az ösztönökkel való harmónia,  végül a hármas, az ember, a teljesség-megértés, és a hold (belső világ ismerete). Legfelül a szellemibe való beleérés, a külső és belső világ tagoltsága és egysége…

Ezek alapján azt kell mondanom, Csontváry beavatottsága egyértelmű. A kép belső tartalmak kibontása, és ez akkor is megvan, megvolt, ha Csontváry minderről mit sem tudott. De tudott, vagy legalább is a képen keresztül ez a tudósság megnyilatkozott…

Persze lehet vitázni!

Az én tudásom és igazságom ez, és eddig terjed!

Novella olvasásához "katt" ide:   BIG FISH

Nyilatkozat: https://open.spotify.com/episode/2yZjJP5FNHUQMGex3fPepi?si=Q6ml5PeKRUyLxACx_MV8lg

Mai élményalap szintén a facebook, még ha nem is hiszek az eredetben, legfeljebb az elágazásokban. Ha a fa ágait hasonlítom a gubanchoz, akkor a végek új hajtásait látom, a poszthajtásokat, visszafelé haladva, meg eljutok a fa törzséig, ami bár bizonyos, kiterjesztett értelemben ugyanaz, de  mégis más meghatározás alá esik.

Emlékszem, amikor Rózsa nevű unokahúgom haza költözött Orosházáról, és hozta két nagyon szép és okos lányát, a másodunokahúgaimat. Ezek a lányok akkor talán még gimisek voltak, és rendszeresen olvastam Anna blogját. Akaratlanul is arra gondoltam, az intelligencia nem korfüggő. Anna szuperérzékenysége, nyelvi készségei magával ragadtak, és azt hiszem bizonyos ideig, -talán máig, - zsinórmértékül szolgálnak. Nem minden rokonommal kapcsolatban érzem azt, mintha az előző életemben is ismertem volna. Lillával kapcsolatban szintén erős összetartozást konstatálok, de az más…

Rékai Zsolt: Köztes (olaj, vászon)

Természetesen meglehet, előző életek, a közös ősök részleges jelenléte…

Zilahi Annáról még bizonnyal sok szó fog esni, így vagy úgy, esetleg így is, itt is….

Nem csak régen, ma is érdekel, mi zajlik  világ művészeti életében.

Ez az érdeklődés nagyobbrészt  internethez kötött.

Úgy tűnik tényleg igaz, amit filozófus barátom (B.Gábor) mondott. Azt mondta, hogy nem érdekli az anyagi környezet, neki elég lenne egy szerzetesi cella,  író állvány, ahol kódexet lehet írni és rajzolni. Elég lenne, mert  hiány megidézi a valamit, ami nincsen jelen.

Aki nem fut a világ után, azután a világ fog futni….

Értem, de nem vagyok oda a bölcsességekért.

Gábor kijelentését nem tudtam maradéktalanul elfogadni, és Seneca jutott eszembe, aki  ókori világ legnagyobb vagyonában ülve tanította az aszkézist…(Ebben az esetben is bizonytalan vagyok. Vajon ez így hiteles, mert  nem a szöllő keserű?!)

Ez annyit tesz, a „tényleg igaz” "részlegesen igazra" módosul…

Sok mindenről tudok, „háló” sok mindent elém hord, de  virtualitás önmaga jogán valóságos, és nem  valóság egészének helyére állítva…

Nézegetem a „facét”.

Incze Mózes dühös, a szállítási cég nem ért oda időben az Art Basel Miami beach-i megnyitójára.

A művészeti vásár hat napig tart nyitva, és bár utóbb megérkezett a feladott anyag, ez nyilvánvaló anyagi és presztízs veszteség.

Kedvelem Incze Mózes képeit, egyszer valaki megkérdezte, kibe érdemes fektetni  kortársak közül?!  Bodoni  nem átlag pénztárcájának való, Incze is magas kategória, ám még megfizethető… (Valakiknek... Én beérem  reprókkal )

Késöbb megnézem a postámat.

Art in Amerika magazin szintén ír az Art Basel Miami Beach-i megnyitójáról. A résztvevő galériáknak idén már nem kell feltétlenül kipakolási tereket vásárolni, és a válogatással foglalkozó bizottság számos afrikai érdekeltségnek is teret adott.

A Firtst Floor Harare galéria Zimvabvében, a feltörekvő festőket gyűjti magaköré, és első ízben szerepel Troy Makaza munkáival…

Ránéztem, mit csinál a néger fiatalember.

Mindenféle megfestett zsákszerű szövetet dolgozz egybe, és  plasztika szerű kiterjedést falra akasztható formában prezentálja…

Nem mondom, hogy mindez, amit leírtam, több mint napi zaj… Valamiféle változó hullámhosszú dekonstrukciós-információs sodor, amiben néha, itt-ott felcsillan valami megfontolásra, -ismeret-képzet bővítésre – érdemes.

Előástam a Beinart cd-met, amin azoknak a festőknek  képeit tároltam, amit a képinfó szerint 2007 körül gyűjtöttem be. Az anyagot flopikon hordtam haza, több helyről is gyűjtögettem, jó vegyes minőség. Mindenesetre ismerkedtem a világ kortárs szürrealistáival, később a legjobbak legjobb képeit elemeztem is, ami hasznos gyakorlatnak bizonyult… Azt szerettem volna elérni, hogy ránézésből tudjam, mit jelent egy festmény, és tudjak értelmesen beszélni a képpel kapcsolatos élményemről.

Igyekeztem ezt a képességet több szempontból is építeni, mert azt képzeltem, minél fejlettebb ezen a téren a mentális reprezentációm, minél több pre-tudást vagyok az élményen belül differenciálni, annál jobb vizuális projekcióim lesznek.

Ez a képzetem abból táplálkozott, hogy a tudattalan azt dolgozza fel, amit magamhoz engedek, és a rövidtávú memóriából az kerül át a hosszúba, ami a napi erőfeszítések tárgya, amiben kissé képes vagyok meghaladni önmagamat.

A művészeti fejlődés verseny önmagunkkal, a komfortzóna határainak kitologatása…

Igy utóbb, nem minden festő elfogadható számomra, aki az volt akkor. Ezzel nincs is semmi gond, az akkori önmagamat is meghaladtam, művek szempontjából eszembe sem lenne olyasmiket megfesteni, amikkel azokban az időkben kisérleteztem.

Az első említésre érdemes név: Michel Ogier.

Ogier a második világháború alatt született  St Etienne-ben.

Íme  hitvallásainak egyike, már amennyire le tudom fordítani:

„Semmit nem utasítok el, minden, ami elér, részt vesz az ozmózisban. Azt hiszem a festményeim építkezése ennek a folyamatnak igenlésén nyugszik. Az „igen” annak elismerése, ami van. Ha tagadom bármi létezését, ami van, az önmagam megcsonkítása. A festészet a tudatosság fenomenális szerencséje. Nem csak azt festeni, ami vagyok, hanem ami mélyebb valóm. Az ambícióm és kutatásom, a te ambíciód és kutatásod.

Michel Ogier: Tűz a hamu alatt

Michel Ogier festészete bizonyos értelemben ma is rokonszenves. Leginkább elvont természetet és nőket fest, olyan absztrakt hangulatokat, amelyek a belső természet tereire, és a női tulajdonságokra ( jungi anima -animák-) utalnak. Festményei kellemesek, bár a jó (bársonyos?!) atmoszféra megtévesztő,  lágyság mögött ott vannak az alaptagolások. Mire gondolok?

Arra, hogy ha az egyik nőnek szarva van,  belső viszonylatnak van gonosz eleme, a barna ruházatú férfi földközeli, egzisztenciális, a piros és lilás fejdíszű nő érzelmi és spirituális, kettőjük közötti függőón pedig a vertikális, szellemi kulcs, ami mégis lefelé, a föld vonzás-irányába mutat.

Ezek a képi kijelentések nem nagyon bonyolult viszony-hangulat ábrázolások, amelyek nincsenek agyon komplikálva, és  látványszint mindenkor erős.

Mindez megmagyarázza, hogy a név mellé -akkoriban, -miért illesztettem a "kedvenc" jelzőt.

Ha valakit érdekel a művész honlapja: katt a linkre

https://www.vagallery.com/michel-ogier.html

Korbely István képei

Györfi András festő és neje, Dr Havas Csilla, Korbely István

Győrfi András festmények

Molnár Göb Zoltán festményei

Molnár Göb festmény

Jancsó Dóra színésznő

Dr Havas Csilla festményei

Cene gál István művei

Silvia Habán festményei

Balogh István Péter műalkotásai

Silvia és Cene  képek

Oldalt már a saját festményeim

Rékai Zsolt festményei (szerző)

Rékai Zs.

Megjöttek az első fényképek a tegnapi Szarvasi kiállításról.

Korbely István festő és lányai.

Középen Dr Havas Csilla, a galéria tulajdonosa

Nem tudok elmenni minden rendezvényre, ami velem is kapcsolódik. Ezt részben sajnálom. Ennek számos oka van. Az egyik, hogy a munkáim, és a munkáimba fektetendő idő, az egzisztenciális helyzetem ezt nem teszi lehetővé.

Pedig szeretek megnyitókra járni. Ameddig nem volt járvány, részt vettem a galéria két budapesti rendezvényén, korábban pedig számos Pécsett rendezett alkalmon jelen voltam és fényképeztem.

Természetesen követem a híradásokat.

Na jó! Tudom, hogy  valóságot azért nevezik „fantom valóságnak” mivel roppant képlékeny, sokszintű, de azért mégis van egy köznapi, egyezményes valóság, amitől teljesen nem lehet elvonulni.

Filozófus barátom szerint elég egy cella, színes tinták a kódexhez,  és a szerzeteshez mégis elér a világ, vagy inkább kelletlenül kitölti a hiányt,-teszem hozzá, némi iróniával.

A galéria idei kiállítássorozatának végéhez értünk. Nagyon megtisztelő, hogy  facebookon az én festményemmel hívja fel Dr Csilla a figyelmet, pandémia alkalmából, hogy a megnyitón szájmaszk viselése kötelező. Mondhatnám, de nem lenne igaz, hogy a Korona című festményem színeit a hatás fokozása miatt keményítette fel, és ezzel az eredetit démonizálta.  Mondhatnám, de ahogy elküldtem a festmény fényképét, igazított a színeken, és azt írta, hogy neki úgy jobban tetszik. Módosításról szó sem lehetett, mivel akkorra a vászon már le volt lakkozva, és már csak pár nap kellett, hogy feladhassam postán.

R.Zs: Korona (olaj, vászon)

Nem teszem szóvá a dolgot, ha nem  Beinart korszakommal foglalkozom, és nem kerül elő  „popszürrealizmus” kérdése. Amennyiben valaki szürrealista,  felkészülhet -több téren is,- „kisértet” átfedésekre.

Ne legyen félreértés! Több galériában  fordultak meg festményeim, de leginkább kettő vált meghatározóvá. A mostani hozadéka, hogy részese lettem  kereskedelmi festészet art-ipar tapasztalatának, és kapcsolatba kerültem tíz jelentős festővel.  

  Efféle egzisztenciális meg-merítkezés remek és borzalmas, nem jó és nem rossz.   

Tanulságos.

 Fent említett másik galéria tapasztalatom, nem  kereskedelmi festők világába vezetett, hanem a „kánon” művészei közé.  Ismerve mindkét szférát, nagyon remélem, eljön az idő, hogy nem identitás kérdése lesz, mit és hogyan csinálok...

Vissza kerestem  hajdani Beinart Cd-met.

Az első amire ránéztem, a képek 2007-re datálnak. 

Válogattam, de  gyűjteményben ott vannak a jellegzetes szörnyecskék, csontváz és egyéb elfojtás képek, amelyek  az újdonság miatt voltak érdekesek.

Nagyon remélem, hogy az újdonságért, és nem másért.   

Sietek hozzáfűzni, a többi szürreális festmény is tartalmaz árnyék-bugyrokat, fényfelé törekvő kompenzációs szituációkat, csak egészen más szinten. Erről talán később...

A Korona című festmény története, - amit utóbb fűztem magamnak  kép kulcsai közé,- hogy  huszonéves eladólány, -akitől a vásznakat szoktam venni,- vírus-maszkot viselt. Némelyik nő, -akár az arabok,- ettől a „sziluett(esítő)" hatástól  titokzatossá változnak.  A szem mélysége átveszi azt a belsőleg ható végtelen kiterjedést, - túl  kapcsolatteremtő figyelmen,- amit, normál esetben (?) az arc vált ki.

Művészellátós lány új volt, első találkozásunk alkalmával, -miközben  kolleganőjével beszélgettem, - levette a maszkot, és megmutatta magát. Ezzel a gesztussal  magára vonta a figyelmet. Megkérdeztem tőle, hol végzett?

- A művészeti szakközépben. – mondta. – De nem festő, hanem  dráma tagozaton….

A Beinart szürrealista kollektíva felfedezése idején még nem volt internetem. Flopikkal megrakva jártam át a szomszédos kulturális intézmény nagy csarnokába, ahol némi aprópénz ellenében lehetett használni a „hálót”.

A honlap központi oldala, szintén egy csarnokhoz hasonlított, ahol kortárs szürrealista festők nevei sorakoztak. Minden név után néhány kattintható bélyegkép mutatta, érdemes e az illetővel foglalkozni….

A letöltögetést már itt megkezdtem, azután rákerestem a honlapokra is. A zsákmányt később otthon kiírtam CD-re, még később pedig a legjobb festményeket végig elemeztem az akkori blogomban.

Ismerkedtem a nemzetközi kortárs művészettel, amire a szocializmusban nem túl sok lehetőség adódott.

Azt gondoltam, napjainkban annyi remek művész él, mint a megelőző korszakokban együttvéve.

Az is meglepett, hogy túl szürrealista mozgalmon és preszürrealistákon, létezik egy populáris szürrealizmus, mindenféle szörnyecskékkel, elfolytot félelmek testet öltésének szituációival, érzéki giccsfigurákkal.

Az oldal rendszeresen küldött hír leveleket, és én mindig örömmel kalandoztam a honlap számomra áttekinthetetlen egymásba linkelt útvonalain, az egyik kanyarban szobrok, a másik zugban kiállítási anyagok, újságcikkek, rendezvény naptárak.

Mindez a felfedezésekkel teli útvesztő stimulálóan hatott a fantáziámra, szinte a gyermekkor játékszabadsága volt ez, a festészetbe nyíló bejárat.

Ha képes lettem volna letölteni és eltárolni a teljes honlapot, bizonyára megteszem. Nem is lett volna rossz ötlet, mivel idővel a szürrealista kollektíva virtuális jelenlétét átalakították, racionalizálták.

Ma is kapok hírleveleket, ma is megnézem az abszurd-agoráját, de valahogy nem az mint rég…  

 Sok minden, az egész korszak megváltozott.  Én sem vagyok ugyanaz!