Rékai Zs: Manarola   80cm x 90  

Még mindig Parti Nagy könyvét olvasom. Úgy ír ahogyan festek, vagy festenem kellene.  Bármit le mer írni, ami eszébe jut, de többnyire eredeti dolgok jutnak eszébe, én pedig eléggé lassan olvasok, viszont gyorsan festek, de még mindig nem eléggé gyorsan. Egyszerre nem olvasok sokat, pár oldal kinagyítva a telefon előlapján.

Azt képzelem, festmény elkülöníthető elemekre bontható, és ezek mint a kínai írásjelek, saját jelentéssel is bírnak, de a többi egységgel kapcsolatot teremtve, útvonalakat képeznek, kommunikációs mintákat alakítanak ki. Kínai, de nekem nem kínai…

Látom  belső szociometriákat, mindig van domináns szint, és ezt időnként átcserélve, más és más -de egymástól nem független,-olvasatokhoz juthatok.

Egy olvasatnak sok olvasata van, de ez nem relativizmus, hanem viszonylat kérdése.

Egy kiállított festmény, működését tekintve nem lezárt a képkerettel. A képkereten túlra elérnek a jelentések, mint valami élő szálak lebegnek, meduza módjára arra várnak, jöjjön valaki, akit azután egy időre berántanak saját világukba, tereikbe.

Most mondhatnád, az ember önazonos, önazonos dolgokat lát, nem pedig szerkezeteket, ennyi csupán az átfordulás, a hullámzó lineáris fonalak lehetnek akár gubancok, és az élet hiába áll össze festői perspektívákból, Manaróla  csupán egy áttetsző, zselés fénytörés, és akár kívül vagy, akár belül, vagy te csalánozol, vagy téged csalánoznak…

Ahogyan ezt írom, úszólány azt nyilatkozza a rádióba, nem szabad a tengerbe vizelni, mert az úgy vonzza a cápákat, akár a vér…

Eszembe jut a Manarólába vezető szerpentin. Ha ezt a kanyargást szinesebbre veszem és megszinezem, kissé nyomás alá helyezem, az Manarola.

Megfordítva, ha minta felöl nézem, és kibontom a luxus-falut, abból kihullik a nő, akár Kleopátra a szőnyegből, és tovább feszítve, ismét megjelenik a lejtmenet út, ami most visszafelé kapaszkodik, oldalt támfalakkal, szárazon rakott kövekkel.

Ez a fal, -ha falnak veszem,- képkeret, ami megnyílhat vagy körénk tekeredhet.

De ez másik festmény….