Elértünk Bishop könyvének harmadik fejezetéig. Itt (is) találkoztam új megközelítésekkel, példának okáért számomra minden mű „teljesítmény műnek” számított, amig el nem olvastam, hogy Bishop  teljesítmény művet „beavatkozásnak” nevezi, és megkülönböztet gerilla beavatkozást, valamint Intézményi beavatkozást.

Fred Wilsons Mining the Museum: című műve  kanonikus példa az intézményi beavatkozásra. 

1992-ben Wilson átrendezte a Marylandi Történeti Társaság szobáit az intézmény gyűjtemény-raktárából származó tárgyakkal, oly módon, hogy az feltárja adott állam (rabszolgaság, )rabszolgatartó-történetét. 

Provokatív darab volt –  írja Bishop,- ám ahelyett, hogy megváltoztatta volna a múzeum gyakorlatát, a gesztus ,  kompenzációs meghívások tömkelegét idézte elő”, az intézmények a kritikai gesztusokat delegálták a "művészetre", ahelyett, hogy újra gondoltak volna saját gyakorlatukat.

Fred Wilson 1992-ben, a fenti intézetnél felborította a kiállítás fehér felsőosztálybeliek narratíváját, olyan módon, hogy az elegáns 19.századi fotelek és ezüstedények közé korbácstartót és rabszolga bilincseket helyezett. Kiállításra került egy babakocsi, amibe szépen összehajtott Ku Klux Klan köntös került.

Menyitó időszakát színezte, alig egy héttel  bemutató után kitört az utcai erőszak Los Angelesben, miután felmentették a Rodney King megverésével vádolt négy fehér tisztet.

Fred Wilsons enyhe erőszakot alkalmazott az eredti kiállítást szervező múzeumi vezetéssel szemben, ami óriási érdeklődést váltott ki.

Bishop megkülönbözteti a fentiektől eltérő gerilla-stílusú beavatkozásokat, Pussy Riot és Ai Weiwei- akik hatósági engedély nélkül rendeznek politikai felhangú preferánszokat köztereken, vagy a médiában. A gerilla-stílus produkciói gyakran kerül címlapokra, amivel „provokációt, rendbontást, figyelmet, vitát generálnak”. Pussy Riot és Ai Weiwei diktatúrából a szabad világba menekült (diszidált) „provokátorok”....