Elértük Bishop könyvének utolsó fejezetét. A könyv szellemének megfelelően, arról beszél, hogy az építészet modernista trendje az internet terméke. Az online kutatást végzők gyakorta kiragadják kutatásuk tárgyát az élő kontextusból, és igy azok depolitizálódnak vagy romantizálodnak.

„A művek "történetiséget teremtenek az egyidejűség regiszterében", írja Bishop, és azt az érzést keltik, hogy "minden mindenütt egyszerre".

Nem könnyű  úgy művésznek kutatni, alkalmazni a „kutató művészetet”, hogy az eredeti könyvet nem olvasta, hanem egy indirekt artmagazin-tanulmány nyomán követ szállakat, ugyan akkor fordítva is gondolhatom. Az egészből úgy lesz művészet, hogy  saját lehetőségeimen belül kitalálom, miről  lehet szó...

Bishop esetében tettem kísérletet depolitizálásra, amikor arról beszélt, hogy fejetetejére állított kiállítást, amiben végül is a rabszolgatartó társadalom kényelmi berendezései, előkelő formációi közé valaki az „intézményi beavatkozó” művészet jegyében bilincseket, szökevények leválasztására szolgáló fegyvereket és nemi erőszakra utaló képeket kevert,- együtt nézte meg fehér és fekete, egykori rabszolgatartók és rabszolgák utódai.

Mindkét oldal nézőpontja kontextusból kiragadott, romantizált vagy poszt-politikai indulatokat kavaró.

Bishop nem igazán magyarázza, amit nem kell! Mégis pusztán a megfogalmazással eléri, hogy analógiákat vonjunk. 

Európa nem Amerika, de  elég csak  „migráció” ügyébe belegondolni, hogy  egykor volt, ami ma már nincs is, mennyire jelen van és mennyi indulatot kavar.

A „mindig minden együtt, itt és most” nem volt ismeretlen szemlélet, mégis ha valami rávesz  evidenciák újra értelmezésére, az új vetületeket villanthat elő.

Arról már olvastam, hogy  posztmodern korszakban bármi szembe jöhet velünk, a digitális világ múltat jelent és bizonyos értelemben a jövőt is egymásba tolja. Durva példa erre a Csillagok háborúja. Azzal kezdődik, hogy történet a távoli múltban játszódik, aztán megjelennek  számunkra jövőt képező technikai elemek.

Mindig minden a jelen felé áramlik. Miért lenne ez másként az építészetben?! Nem  beszélve arról, hogy  jövő nyomokban már jelen van, csak hangsúlyokat nem lehet (nehéz) megjósolni!

„Bizonyos motívumok számtalan jelentést kaphatnak, az úgynevezett nemzetközi stílus "univerzalizmusa" extra alakíthatóságot kölcsönöz. Olyannyira, hogy 2009-ben Adriano Pedrosa kurátor egy egész kiállítást szervezett a brazil modernizmussal foglalkozó nem brazil művészekből; Eközben Vlagyimir Tatlin III. Internacionálé emlékművét (1919–20) Aj Vej-vej, Michael Rakowitz és a Chto Delat kollektíva alakította át. Megállva attól, hogy olcsó trükköknek nevezze a modernista invokációkat, Bishop azt mondja, hogy "a század közepi modern a felnőtt jó ízlés szinonimájává vált", és hozzáteszi, hogy számtalan művész tiszteli a modernizmust "az ősi szellemekhez való folyamodásban" – hogy invokációja automatikusan "jelentőséget kölcsönöz a kortárs tárgynak". A modernizmus már helyet foglal kollektív figyelmünkben, és a művészek ezeket a szimbólumokat új célok felé irányítják.”

Adriano Pedrosa rendezése (Web)

„Némileg váratlanul a digitális művészet teljesen hiányzik Bishop könyvéből: azt állítja, hogy "a digitális technológia nézőre gyakorolt hatása legjobban abban a művészetben látható, amely első pillantásra úgy tűnik, hogy a legerőteljesebben elutasítja a digitális technológiát".

A „poszt internet művészet” persze nem  „pre internet művészet”, még akkor sem, ha szerves az összefüggés. Bishop azt a vonulatot ragadja ki, ami az információs túlterhelődést jeleníti meg, és figyelmen kívül hagyja azt a 21 századi művészetet, ami esetleg a túlterhelődésből kifele vezet. Úgy vezet ki, hogy alapvetően nem redukál, hanem szintetizál...

Az eredti cikk szerzője is érzi a hiányt, hogy nem esik szó a mesterséges intelligencia művészetben (is) betöltött szerepéről.

„Gyanítom, hogy ennek a mulasztásnak két oka van: vagy Bishop nem tartotta figyelmet érdemlő témának a digitális művészetet – (nem lenne ez is elitista, őszintén kíváncsi vagyok?) – vagy azért, mert a fejezeteit alkotó összefoltozott esszék, amint azt Bishop elismeri, soha nem voltak arra szánva, hogy mesteri érvelést alkossanak.”

„Emiatt az övé sokkal érdekesebb és kevésbé nyilvánvaló érv az internet művészetre gyakorolt hatásáról, mint sokan a 2010-es évek műsorainak és cikkeinek túlsúlya miatt. De a digitális és poszt-internet művészet nagybani megkerülése, valamint az azt körülvevő összes tudomány még mindig furcsának tűnik. Azon kaptam magam, hogy türelmetlenül várom, hogy felvállalja az olyan jelenségeket, mint a magával ragadó élmények – a digitális nézők és a hagyományos műalkotások ötvözésének apoteózisa –, de soha nem jött el. Az úgynevezett poszt-internet művészek munkáinak rövid említése úgy érzi, hogy kimazsolázottnak tűnik, amikor azokra a művészekre összpontosít, akik reprodukálják az információs túlterheltség élményét: kihagyja azokat a sokat, akik figyelmeztettek (a 21. századi művészek figyelmeztetnek!) arra, hogy mi jön, figyelmünk terjedelmére, a mesterséges intelligenciára és így tovább.

Gyanítom, hogy ennek a mulasztásnak két oka van: vagy Bishop nem tartotta figyelmet érdemlő témának a digitális művészetet – (nem lenne ez is elitista, őszintén kíváncsi vagyok?) – vagy azért, mert a fejezeteit alkotó összefoltozott esszék, amint azt Bishop elismeri, soha nem voltak arra szánva, hogy mesteri érvelést alkossanak. Akárhogy is, ironikus módon át kell adnom neki: az elégia bizonyítja álláspontját.”

Adriano Pedrosa rendezése (Web)