Egyszer nagyon régen láttam egy filmet. 

 Versenyautó volt a nyitókép és semmiből jövő férfihang azt ismételgette: A kulcsot! Adjátok ide a kulcsot!

Erre másik semmiből jövő hang azt válaszolta: Nincsen kulcs! Ehhez a járműhöz nem kell kulcs!

Ez valahogyan megmaradt, meg valamennyire a film is. Olyan autóversenyzőről szólt, aki csak autóversenyzéshez értett, tulajdonképpen érzelmek nélkül vezetett mint egy gép, és egyáltalán nem értette, hogy történhetett, a társa autója verseny közben, minden műszaki hiba nélkül falnak csapódott, felborult és kigyulladt.

Mi volt az oka?!

Ezzel a kérdéssel indul érzelmek elnyomásának elbontása, és a legelső meglehetősen silány feltételezés: Valami szokatlant látott!?... Talán egy nyulat!?

Persze nagyon fiatal voltam, nem belső reflexekre figyeltem, nem film egészét néztem, hanem megfordítva,  kívül állás ragadott meg, és az, hogy valaki valamihez mindenek felett -vagy minden más ellenére(?!)- ért! 

Akkoriban nekem nem  autóversenyzés volt  kedvencen, apámtól kaptam öreg Trabantot, ami semmi ilyesmire nem predesztinált.

Elhatároztam valamiben „profi” leszek.

Kézenfekvő vállasztásnak tűnt,  filmművészet.

Elkezdtem gyűjteni filmművészeti magazint. Minden tanulmányt, leírást külföldi forgatásokról elolvastam. A dolog talán végleg – nem volt ez nagyon tudatos dolog,- akkor zárult le, amikor az egyetemen kezdtem dolgozni és filmművészetet tanuló hallgatókkal beszélgettem.

Nekik a filmnézés kötelező volt, viszont abban, hogy mit, nem volt választásuk.

- Te még az életben nem láttál olyan kirgiz művészfilmet, ami a jurtától nem távolodik el ötvenméternél távolabbra, és olyan lassú, hogy a történést képtelen vagy érzékelni. -mondta főiskolások egyike. Megkérdeztem, hogy mihez kezd a diplomájával, ha végez?

- Elmegyek filmrendezőnek vagy újságírónak.

- Mi történik, ha éppen túlkínálat van jelentkezőkből?

- Művelt londinerre vagy komornyikra három idegennyelv tudásával, mindig szükség van. -mondta ironikusan.



Akadt még egy élményem filmszakos lánnyal, akire nem az elvártnak megfelelően reagáltam. Gyakorlatilag fel sem tűnt, mire egy ízben meglepetésemre, nálam hagyott vagy száz színes fényképet a nyári gyakorlatáról. 

A nyári gyakorlat valamelyik amerikai város, amerikai hír- csatornájának televíziós stábjában zajlott le. Csupa harminc alatti, jól táplált, tipikus amerikai pofa, akik meglehetősen önállóan, „fapofával” végezték  dolgukat, és, hogy egyáltalán összmunkáról volt szó, azt leginkább  ebédszüneti pizza zabálás mutatta meg.

A lány számítása bevált, a fényképeken keresztül személyessé változottnak hatott ismeretség. Amikor elvitte  fotókat megpróbáltam kedves lenni, viszonozni azt, amit közeledésnek véltem. 

A lány bizonyára drámai alkotásokból merítette  életmintáit, mert most már rám csaphatta  kezdeti érdeklődés hiányának vasrácsát.

- Nézzél inkább svéd filmeket!-mondta, és faképnél hagyott….