Rékai Zsolt: Jézus misztérium

 Kép úgy jutott eszembe, hogy jött gmail a francia weboldalról, hogy már három festő vállasztotta be gyűjteményébe a művet.

A weboldal tulajdonképpen egy internetes galéria, ahol már néhány hónapja fenn vagyok. Pár képet fel kelett tölteni,hogy elbírálják megütik e a mértéket. 

Nem számítottam eladásokra, viszont portfoliónak remek, színvonalas a társaság és érdekes hirleveleket küldenek.

Készülök Székesfehérvárra. Hat évet töltöttem egy kereskedelmi galériával, és bár ismert festők vettek körül, nem sokkal  kizárólagos szerződés felbontása után elvállnak útjaink. Az el nem adott festményeket hozom el, és ezt a végső útat, mint egy mikrótörténet végét, megkisérelem élményként felfogni.

Jézus misztérium
A vallás és így a Biblia, számtalan témát, értelmezni valót, meggondolnivalót és így vízuális kifejeznivalót is kinál a művészek számára. A vízuális kifejeződés mindig valamiféle inger, probléma, energiaszínt növekedés után nyilvánul meg, meditatív, komplex válaszként, ami nem lineális, mint a nyelviség, hanem szimbolikus és analóg. A szimbólum komplex, nem minden vonatkozásban logikus, heterogén. Vannak benne lezárt és le nem zárt utvonalak, igy képes lefedni a valóságot, helyetesíteni, bár a helyére nem tud állni. A halál, a feltámadás alapvető emberi kérdés, és ezért a vallások valamilyen formában napi gyakorlatukba emelik. Amikor Jézus mint Isten, Jézus mint ember képzetesül, a férfi és női viszonylat is érintőleges. Mária, Mária Magdolna vagy pedig hátrább lépve, mélyebben megfontolva a lény (Jungi) anima-animusz viszonylata hoz lételméleti közelítéseket, vagy inkább képez csillagszerű erőteret, aminek a középpontjában hol ez, hol az tűnik fel egy-egy pillanatra.

Nem sok közöm van a budhizmushoz,valamikor évtízedekkel ezelött, a rendszervéltás pillanatában, hirtelen megjelentek a különböző vallási irányztok, és akadt természetgyógyász ismerős, aki eljárt Láma Ole Nydahl előadásaira. 

Az akkor még fiatal láma azzal is sikert aratott, hogy az előadásaira nagymotorral érkezett, mondhatni azzal közlekedett a buddhista gyémánt úton.

Láttam róla fényképeket, és mivel akkoriban már szürrealista gyanánt(is) érdekelt az álomélet, a tudattalan kommunikációja, tudtam, nagymotorral közlekedni annyit tesz, mint gyorsan elérni céljainkat.

Az álomszimbólika ismerete úgy is hat, mint az erőfeszítések tapasztalata, ami visszakerül  tudattalanba,  hosszútávú memoriába, és akkor úgy  festünk, mint ahogyan -példának okáért- kocsit vezetünk, miután megtanultuk, már nem is tudjuk mikor mit, de jól csináljuk, akkor lépünk a gázra amikor kell, akkor lépünk a fékre, amikor kell...

Talán ezért is van, hogy amikor meditatíve festek valamit, arra a rövidtávú memória (tudatos)úgy csodálkozik rá, mintha nem is én festettem volna. 

Persze tudom, -nagyon is érzékcslódás,- úgy kell értelmeznem, megvilágítanom és megélnem a művet, mint valakinek, aki külső  szemlélő... 

Nem tudom mi a megvilágosodás, az amikor befejeztem a munkát és az megkezdi önnáló életét, vagy amikor újra megélem és felfogom?!

Mondhatni, saját nagymotoromat körbe rollerezem...

A könyvtár ujdonságok polcán felfedeztem Földényi F. László Múzeumi séták 1992.-2019 című könyvét. Azonnal magamhoz vettem, mivel eszembe jutott  régi eset. Színtén itt kezdődött, az a polc, az a milliő, azonban azóta rengeteg idő eltelt, talán két évtízed is. 

 Hasonló könyvet vittem haza, csak abban  múzeumokról volt szó.  Szerző alapítványi pénzből bejárta  fél világot, és a nagyvárosok múzeumait vette sorra. 

Olyasmikre emlékszem, szó volt a múzeum elhelyezkedéséről, megközelíthetőségéről és arról is, régi klasszikus architekturája van e vagy modern, esetleg posztmodern. Leírta  belső tereket, "galériákat" és üvegfalakat, sőt azt is, milyen a kávézó berendezése, iható e a kávé vagy pocsék.

 Múzeum anyagairól álltalában esett szó. Volt bekezdés, hogy mit állítanak ki, vannak e híres darabok,  festmények milyen korszakhoz köthetőek, van e kortárs részleg, és ha igen, annak hogyan frissül az anyaga...

Talán tíz múzeum leírását bírtam el aggyal. Hiában vagyok érdekelt art-műfajban, ebben a formában nem tudtam leírásokat semmihez kötni, eltéréseket így képtelenség volt rögzíteni.

 Azt sem  értettem, mire lehet használni efféle kutatási anyagot?! Természetesen tudom, ez is olyasmi, mint  régi cserépdarabok régészeti begyüjtése, osztályozása és raktározása. Nem kell tudni mire jó, és sajnálni  pénzt, amit erre költenek.  Magaskultúra nem köznapi használatú, ugyanakkor ostoba az a kormányzat, aki nem álldoz ilyesmire eleget...

Visszatérve,  akkori könyvel kapcsolatban furcsa képzeteim támadtak. Talán azért támadtak, mert  festés miatt (is), napi kapcsolatba kerültem saját tudattalanommal. 

 Könyv visszamaradt képzete összekapcsolta  múzeumok tereit, az egész valamiféle útvesztőhöz hasonlított, és magam elött láttam a széles, nyitott kijáratot, amely valamiféle kivilágított nagyváros esti fényei közé vezetett.

 Belső asszociációs folyosók falain nem lógtak festmények, viszont  elképzeltem egy építészeti-szobrászati nonszenszt. Azt képzeltemm hogy  épület egyik fele normális, funkcionáló, viszont az utcafelöli front egy építkezés, egy készülő toldalék  művészeti ábrázolása, úgy, hogy a falnak márványgerendák vannak támasztva, a homok márványpor, és még a betonkeverő is szépen megmunkált kőből van kifaragva. 

Aztán, -talán mivel dolgoztam már építkezésen,- beugrott, hogy nemes anyag, művészi koncepció ide vagy oda, az utca efféle zegzúgos helyet, aligha fogna fel interaktív műalkotásnak, sokkal inkább nyilvános vízeldének...

Mindez azt mutatta, hiába telítödtem olyan gyorsan  könyvvel, az mégis csak  hatott. 

Akadt néhány filozófiai mű, amit akkor is végig olvastam, ha értelmező szótárral sem tudtam kihámozni  gondolatmenetet, és csupán  nyelvi megoldások, járulékos képzetek, meg az akarat gátolt meg, hogy idő elött letegyem.

Amikor legközelebb  könyvtárba jártam, már nem volt  polcon a könyv, és késöbb sem találtam. (Jellemző: szerzőt, címet nem jegyeztem meg!)

Nem találtam és ezért örültem Földényi könyvének, aminek tartalma szinte a másik könyv negatívja.

Az van benne, ami abból hiányzott, viszont ebből mindaz hiányzik, ami abban leírást nyert.

Felötlött, hátha egy szerzőről van szó!

Megkérdeztem a könyvtárosnőt, van e esetleg más mű is Földényi F. Lászlótól, és kiderült: számos. Még olyan is, ami cím alapján gyanús, ám elcsábultam és nem azt kértem ki, hanem "A Testet öltött festmény"-t.

Lehet nem is akarom megoldani a talányt?!  

70cm x 90 cm

Akkor most barátom Ferrero Pralinéjének kicsomagolása, vagy a kicsomagolás kicsomagolása, hogy az eredet nélküli eredet, ne kezdőpontból, hanem végpontból ionduljon.

Félálomban halott egy rádióműsort, amiben könyvujdonságról beszélgettek. Amiről szó volt, az nagyon érdekelte, mivel úgy tünt, aktuális felvetéseire add választ, olyan választ, válaszokat, ahogyan még soha nem gondolta, és intelektuálisan tökéletesen illeszkedni, lefedni látszott a problémát.

Azután felébredt és képtelen volt felidézni a könyvismertetőt, elfelejtette, hogy mi mire válaszolt...

Ez nagyon zavarta. Elindult a városba és az utcán meglátott egy könyvesboltot. Arra számított, könyvujdonságok között hátha ott van az a könyv, és ha ott van bele fog olvasni. A szöveg bizonyosan felidézi és betölti a szellemi űrt, azt a valamit ami reggel óta nem hagyta nyugodni.

Sorra belelapozott a könyvekbe, mire hozzálépett az eladó és megkérdezte mit keres?!

Nagy zavar, hiszen erre a kérdésre kereste a választ, hogy mit keres, azonban ha el is magyarázza, furcsán néznek rá, mivel ha a személyes megfoghatatlant valaki más is meg akarja ragadni, az csak hatványozza  dolog lehetetlen mivoltát.

Barátom kitérő választ adott és már fordult is ki a boltból. Oldani akarta a belső tanácstalanságot, és vigaszként bement egy másik üzletbe. Kivállasztott egy bonbont, kifizette és az utcán kicsomagolta az elegáns sztaniolból.

 Kicsomagolta és bekapta, egyben az egészet.

 Tavaszi vágy

60cm x 80cm

Két dologról szeretnék beszélni.  Első  fenti képpel kapcsolatos. A fenti kép látszólag(!) hatéves viszonylatnak vetett véget. A viszonylat egy galériával kapcsolatos tagság?! A tagság nem jó kifejezés, részvétel sem egészen... 

Ebben az esetben is rengeteg elözmény sorakozik fel, mint valami lépésváltás. Sakespearenél volt ilyen, a Hamlet-ben. Történt egy gyilkosság! Hamlet simán bosszút állhatott volna, de lévén modern hős, meg akart bizonyosodni az új király bűnösségéről. Az új király elöbb csábítja, aztán bérgyilkosokat küld rá... Ismert módon "lépdel" a sztori...

Tehát a fenti képet  galéria visszaküldte volna, hogy dolgozzak még rajta. Azután mégsem érkezett, de mire érkezett, - másik kiséretében,- festmények egymásba préselődtek. 

Fenti képet nem csak tovább festeni volt szükséges, de komoly restaurálásra is sor került.

Maga a történet tulajdonképpen érdektelen!  Kijavított képeket pillanatok alatt elvitte egy másik galéria. 

Nemtudom, írok e még  dologról?! 

 olaj, vászon

Ezt a "cápa" sztorit le is zárhatnám. Ejthetném, hanyagolhatnám... Ragadozó hal, megfestve kontextudba kellene helyezni, de az eddigi kisérleteim nem nagyon voltak sikeresek. Azért nem voltak sikeresek, mert mindig volt személyes érintettség, és a pszichologiai munka átvérzi az álltalános mondanivalót.

Olyan ez mint a "Piros cipő". Amig nem beszélünk róla, nincs is, azonban amikor valaki említi, mindenhol szembe kezd jönni.

Nyár van és a rádióban meglepve hallgatom valami profi tanácsait, aki megmondja azoknak a tutit, akik a tengerpartra mennek nyaralni.

Pontosabban a tengerbe, Mit kell tenni, ha ott lubickolsz a sós vizben és jön a cápa?!

Vigyorogni való téma, vigyorogtam is. Elsőnek az ugrott be, ami ilyenkor közírónia tárgya, el kell kezdeni imádkozni! 

Tudom, imára ilyenkor már nincsen idő, csupán ijedtségre, ám arra sem sokáig...

Kiderül(?!) nincsen igazam! Nem szabad pánikba esni és kopoltyún vagy orrba kell verni a ragadozót. Ez akár meg is zavarhatja. A zavarcápával  farkasszemet kell nézni, mert ösztönösen lesből támad, és ha lelepleződött a szándék, oda a meglepetés. 

A szemkontaktushoz vigyünk búvárszemüveget. Amennyiben van nálunk cápabot, azzal el lehet irányítani a cápát.

Na jó, én az art-világ cápáiról akartam írni, tágabb értelemben  piac cápáiról, és bár ezek is körözéssel kezdik, mire észreveszed már szét is téptek! Úgy téptek szét, hogy senki nem is látta, az csupán "a te fejedbe" történt, és mindig a te hibádból.

 Amennyiben órdítasz, te húzod a rövidebbet és majd megtudod, rosszabbnál van sokkal rosszabb!!

Unbokahúgomnak 2017-ben jelent meg verseskötete Magvetőnél: A bálna nem motívum.

Újra kell olvasnom kiderül e, a bálna nála miféle gyüjtőpont, mert direktben nem fogja elárulni, nem is tudja, tulságosan összetett, sok irányban nyitott jelentést hordoz, maximum azt mondaná, válaszhoz  új verseskötetet kellene írnia...

Most akkor nagy bizonytalanul felteszem  kérdést: vajon mit jelent  döglött cápa az akváriumban, vagy az élő emberragadozó, akit Nietzsche szőke bestiának nevez...?  Meglehet Ezópus meséi nem aktuálisak olyan világban, ahol az állatok gondolkodnak arról, hogy ők hogyan vannak tápláléklánc csúcsán?!

 Találkozás  cápával ezt a kérdést dönti el, az "ember motívum", vagy pedig nem az...?!

Autoszkópia (pszichés hatás): amikor "kívülről" érzékeljük magunkat. A személy kívülről látja magát, mintha egy másik személy lenne, látva magát és a saját testén kívül érezi magát.


Dino Walls kedvenc festőim egyike. Annyira kedvenc, hogy ha megkérdeznéd töllem, ki a történeti korszak legnagyobb szürrealistája, gondolkodás nélkül öt említeném.

A könyvtárban megpillantottam Martos Gábor könyvét: Műkereskedésem -Egy cápa ára cimmel, és nem tudtam ellenállni. Beleolvasás, mintavételezés nélkül elhoztam.

Marketing, műkereskedelem és cápák az én fejemben együtt vannak.

Miért is?!

Nem pontosan azért, ami  könyv címadó története. A történet mégis megvilágít valamit, hogy a mű mint dolog, bekerülve az art-marketing vérkeringésbe, hogyan tárgyiasul el, hogyan határozódik meg érték-ár arány, és az ár növekedéséhez  festőnek, már semmi köze nincsen. Nincsen köze, ha csak nem remekműveket alkot, ha csak nem emeli  magasba, az ismertség robbanása, és a kereslet növekedése mérsékeli a „cápa” effektust.

De nézzük meg, mit mond Martos kutató munkája. Azt mondja, árak kevéssé a galériások kezében van, sokkal inkább az aukciós házakban dől el, mi az a maximum, amit adott pillanatban hajlandó megadni a piac.

Aukciós házakhoz még nem volt szerencsém, de egyszer talán lesz. Addig is nézzük a „cápa” történetet.

1991-ben Damien Hirst néhány ausztrál halásztól megvásárolt egy éppen kifogott tigriscápát 6000 angol fontért.

Az ekkor kezdetét vevő üzletet Charles Saatchi londoni galériás finanszírozta.

Hirst építtetett  rozsdamentes acélvázú óriás akváriumot, amit vagy ezer liter öt százalékos formaldehid oldattal töltött fel. A döglött hal érdekes címet kapott: A halál fizikai lehetetlensége egy élő tudatában.

Sacchi ( nekem úgy tűnik, nem art-cápa-) 50 000 fontért vásárolja meg a művet. Ha kisemmizné Hirst ötletét az lenne, de annál több esze volt. 2004-ben a „cápa tárolót” eladja egy amerikai műgyűjtőnek, forintra átszámolva 2,2 milliárdért. A tulaj Steven Cohen úgy tűnik jótékonykodásnak vette meg az állatot, mivel ajándékba adta a Nev York-i  Metropolitan Museum of Artnak.

Az újraeladásból az amerikai törvények szerint a galériás és a művész is kapott százalékot.

Zárójelben, Hirst tovább vitte az ötletet, félbevágott disznót, marhát és még sokféle állatot tett tartósító szerbe, amikért a könyv megírásáig további 7,8 millió fontot kasszírozott.

Zárásul a művészre 1988 őszen figyelt fel a szakma amikor egy londoni raktárban megszervezte a Freeze (fagy) című kiállítást.

A résztvevők közül csupán a Chapman-fivéreket ismerem, ők is izgalmas dolgokat csináltak, amivel megérné újra foglalkozni.

Maradjunk a cápáknál.

Kicsit pihentetni szeretném Bruegel témát.

Nem mintha nem lenne érdekes megvizsgálni, köznapi életben játszmákat folytató, azt az élet teljeségeként megélő akárkik (parasztok és városi polgárok,) hogyan is néznek ki közelről.?!

Borzalmas korszakokban is vannak jó pillanatok. Kényszerű kötélhúzások közben is vannak őszinte szövetségesek, barátságok.

Sarkítások akadnak, talán megkerülhetetlenek gyakran, ám hermeneutikai alap, másik oldalt szintén engedni kell hatni, nem hurcibáljuk mindenhova kizárólagosan, saját világunkat.

Bruegelt „paraszt” Bruegelnek (is) nevezték. Szívesen ábrázolta  falusi életet, azonban tudjuk, nagyon is városi életet élt, intelligens volt, előkelő gyűjtőkkel, megrendelőkkel,  bankár barátokkal.

Gyanítom falusi életképekben több van, mint Bruegel szokatlan témavállasztásai…  Falusi élet és egyszerű emberek ábrázolásával, valóban kitűnt kortárs festők közül.

Ezt a sarkítás dolgot (azért) kissé vigyük tovább!

Egyszer (régebben,) véletlenül betévedtem előadásra. Leginkább egyetemisták voltak jelen és néhány idősebb fazon.  Előadó szociológiát tanított, -ennyi kiderült,- középkorú hölgy volt. Utóbb meg kellett volna kérdeznem a nevét, ám de elmulasztottam.

Arról volt szó, helyes e az a nézet: Aki nem dolgozik, ne is egyen!

Természetesen ez a szocialista agyrém tarthatatlan, fejlett társadalomban.

Nem csak  nyugdíjasokról, betegekről, de újszülöttek jogairól is szó van.

Ez eddig nem túl izgalmas témának hathat, de érdekesen tárgyalta, és végül lehetett kérdezni.

Felált az egyik idősebb férfi, és azzal kezdte: Olvastam a professzor nő könyvét, azt kell mondanom, az abban szereplő fényképhez képest semmit nem öregedett.

-Nagyon köszönöm…. Sajnos nem így van, érzem a korosodás terheit... De mi szeretett volna kérdezni?

-A könyv szokatlanul magas szinten lett megírva, átlag ember ha kezébe is venné, semmit nem értene meg belőle. Nem nekik szól! Végig olvastam, és minden szavát értettem!

-Még mindig nem egészen értem, mi a kérdés?! Illetve amit elmondott arra adhatok választ. Egyszerűemberek végzik  dolgukat, gyakorta nehéz munkát csinálnak, rossz körülmények között. Ez önmagában is fontos a társadalomnak. Ez is fontos, de ne felejtsük el, mint mindenkinek, lehet családjuk, gyermekeik, akiket felnevelnek, akikért áldozatokat vállalnak. Vannak barátaik, szocializálnak…. Be kell látnom, egy autógumit sem tudok megjavítani. Sok mindenhez nem értek, de nem is kell.  Autószerelőt vagy kőművest talán érdekel a szociológia, de ha nem, az aligha von le az emberi értékeikből….

Bruegel:Vadászok a hóban

Ott tartottunk, hogy vadászok külső és belső utazása talán a hegyig tart, vagy fel a hegyre, ami álomban is erőfeszítést jelent, és aki feljut a hegy tetejére az felülről látja át a világot. Igen ám, de egy ilyen kísérlet leszakít az emberi élet övezetéről, Hemingway leopárdja Afrika közepén fagyott meg.

"A Kilimandzsáró 19710 láb magas, hó borította hegy, úgy mondják, a legmagasabb Afrikában. Nyugati csúcsát maszái néven „Ngaje Ngai”-nak, az Isten házának hívják. Közel a nyugati csúcshoz egy leopárd aszott, megfagyott teteme fekszik. Senki sem tudja megmagyarázni, mit keresett a leopárd ilyen magasan."

„Ngaje Ngai”- számunkra is hasznos motívum, nem is kell már különösebben magyarázni.

A Bruegel kép elemeinek analógiás álomfordítása meglehetősen komor téli képbe visz bele, és zavaróan hatott, hogy nem láttam a feloldást.

Ekkor halottam egy riportot a katolikus rádióban. A riport egy dokumentumfilmről szólt, amit Tolvaj Ferenc készített. Szent Ignác útja a szent vándorútja, aminek során a fiatal léha katona Mária sugallata nyomán megtér és 640 kilométert tesz meg Loyolától Manresáig. Fokozatosan elhagyja a múltját, díszes ruháját daróc csuhára cseréli.

A szent útja ma zarándokút. A film négy fiatalt kísér végig, akiket lelki vezetőjük, egy mai jezsuita szerzetes kísér végig. Az út templomtól templomig tart, gyönyörű tájakon keresztül vezet.

Kiszakadva városi zajból, van idő felfedezni a természet csodáit, a teremtett világ szépségét. Van idő befele fordulni, és jelképesen lerakni a múlt terhét. A jelképes ruha csere az élet új szakaszának kezdete, ami majd az érett korban megtermi a maga gyümölcsét.

A lelki vezető őszibarackkal ajándékozza meg a fiatalokat, és itt beugrott néhány fontos új gondolat.

Talán a riportban, de meglehet a filmben hangzott el, hogy bejárni egy zarándokútat, minden életkorban mást jelent. Ha valaki fiatal, élete nyarát éli, és ha jól vállaszt, „érett” felnőtkora az ősz.

Bruegel vadászai, és így a festő is, életük telén léptek Szent Hubertusz útjára. Miért szent Hubertusz ?!

Azért, mivel szürrealista Bruegel festés közben befele figyelt, és tudta, hogy a belső világ, a „szupertudatos” álomszimbóluma az erdő. Az erdő amelyben Dante eltévedt, és megtalálta meny és pokol kapuit.

Szent Hubertusz pedig az erdei emberek védőszentje! Zseniális gondolatmenet  festő részéről.

Itt már tudtam, Vadászok a hóban, Szent Hubertusz zarándoklat. De vajon mit jelent „élete telében” valakinek zarándok úton járni?!

Teljesen bizonyos, belső megújulás belső tavasz!! Békés, derűs időskor… Ez a béke és derű úgy van a képben, hogy nincsen benne….