Mára túljutottam  második absztrakt festményen, és valójában  esőn sem, talán ezért vagy éppen ennek ellenére a cím korlátozása. 

Arra jutottam, tudatos a dualításnak hiába azon része, mire kissé gyanakodva szoktak nézni,  néha fel ís róják, hogy túl sok, és hol marad  érzelmi rész?!...

Amennyiben tudatos, az ahogyan jelen vagyok adott szituációban, és azt ami inteligens beleolvasztom, akkor az értelmi és érzelmi inteligencia hiába poláris, átkeresztez. 

Tudatosság bejárata, a jelenlét bejárata. 

Átmehetünk rengeteg kapun, azt képzelve - megélést új módon tapasztaljuk, festjük, értelmezzük...

A "Tudatosság bejárata" ezekszerint festményválasz látképére (terrénum) néz, ami ötudatlanul megadott válasz,  átkeresztező válasz, potenciálok  meglétéről éppen úgy árulkodnak, mint fontos járulékok hiányáról.

Második festmény  címe Mentális függöny.  

       Képet úgy festettem végig, hogy nem tettem fel semmiféle kérdést, nem jelentkezett késztetés, értsem mi ez, honnan jött és miért.

Így utólag azt látom, szinte didaktikus. A múlt tudatosából indul és miközben egyre inkább formát nyer, differenciáit tekintve elmerül a pozítiv tudattalanba.

Ez a festmény inkább ablak mint kapú, de rálátás tekintetében, -mint minden absztrakció,- kivülről való nézet, egyszersmind beléphetés is, feltáruló belelátás, bejárás.

Azt érzem, ha nem vagyok elégedettlen az "Absztrakt 2" címmel, marad az egész, úgy ahogyan van. 

 Itt van  könyves történet, ami  barátomtól vett történet, -párszor már elmeséltem,-aki félálomban halotta a mű tartalmáról való rádiós beszélgetést, de felébredve már nem emlékezett, és így a könyvesboltban sem tudtak segíteni neki.

 Barátom történetét is önmagában fogadtam el, pedig álomban, szürreális nyelvben, analógiák nyelvén  könyv, sorsunk leírását jelenti.

Nem nagyon régen, olvastam könyvismertetőt, főhős festőnő szexuális élményeiről beszél pszichologusának. Kiváncsi lettem volna, hogy mit lehet írni ebben a témában, de annyira azért nem, hogy elmenjek miatta könyvesboltba.

 Könyvesboltba nem mentem el, de amikor könyvtárban megtaláltam Vadadi Adrienn: "Emlékfestés" című könyvét, már mindjárt megvolt  beazonosító ráismerés.

Az emlékek pszichologiai feldolgozása, -főleg könyv formájábn,-valóban kissé emlékeztet  festés metódusára, vagy legalább is  festés egyfajta nézetére, ami kirakat is, érzéki is, exhibionista , meg gyógyító....

A tudatosság bejárata hova kijárat  80cm x 80cm

A befejezett kép nincsen egészen befejezve. Abban az értelemben nincsen, hogy mint oly sok más festménynél, száradás közben meglátok javítani való részeket, és utólag kisebb nagyobb korrekciókat végzek. Ez az útómunka nem megsporolható, bár időben kitolja a lakkozás és befejezés idejét.

Valójában fél évet is kellene száradni hagyni a vásznat, de ez galériák sürgetése miatt nem mindig van meg. A vékony festékrétegeknek, száradásgyorsító haználatának többnyire hátulütői vannak.

A konszepció az volt, mint sok más képi tartalomnál, hogy nem nagy színes felületeket hozok létre elkenéssel vagy csorgatással, hanem igen résszletessen kimunkálom a részleteket.

A mikró kimunkálás szinte órásmesteri precizítást igényel. Az így létrehozott felület közelítve is részletekre bomlik, viszont távolabbról ezek a részletek nem igen látszanak, illetve egybefolyva kirajzolják a formát.

Olvasom Elizabeth Strout: A nevem Lucy Barton-című könyvét. Van egy részlet, amikor tanár szerető összehasonlítja a nőt (főszereplő) egy jobbmódú tanárnővel, aki ugyan túlsúlyos, de drága ruhákat hord.

Azt mondja a férfi, hogy Lucynak van belső tartalma, a tanárnőnek viszont stílusa van. Lucy erre azt feleli, hogy a belső tartalom maga a stilus!

Lucy spontán értelmez, hogy akkor a duci tanárnőnek van tartalma és stílusa, neki viszont így semmi nem maradt...

Elizabeth Strout felvet valamit és úgy varja el a szálat, hogy nincsen elvarva, viszont az elvarattlanságnak vannak következményei...

Ezt a művészi elvarratlanságot méltányolt értéknek ismerem fel... 

 Van kisértés  szabad asszociációs rendszer rendszertelenségére, -leírni ami elsőre eszünkbe jut, azutan ami arról, és igy tovább, sodródva stilizációk nélkül, de kerülve az eredetiségnélküli szóözönt,-  amiből ki szokott derülni  mögöttes tudattartalom, vagy legalább is annak részleges mintázata.

Amennyiben tudatos alatt, nem csak  racionalítást, metafizikai redukciókat, logikán belüli megmaradást értek, hanem belső világ felé való irányulást, ami külső világ humán változata vagy következménye. Ez az érzelmekkel átszőt, energetizált analóg abszurd világ úgyan, de tendenciákból, érzelmi energiákból, képi bevillanásokból, álomtörténésekből létrejövő és aktualizálódó mintázat, élő entitás, ami hol ennek mutatkozik, hol annak. 

A spontán módon létrejövő absztrakt nézete a belső mintázatnak, nézet nézőpont, megközelítés, közöttes irányultság szerint. 

És  így ott is vagyunk az aktuális festmény munkacíménél, ami kérdés. Azt kérdezi, a tudatos mire kapu?!

 Kontinum még belátható intervallumba eső folyamatos változás, így egy festmény létrehozása, és maga a festmény, illetve ami abból kiolvasható, arra bizonyára alkalmazható a „kontinum” kifejezés.

Azt kutatjuk, mit jelent az absztrakt festészet, és mivel szó hagyományos, szoros értelmében nem vagyok absztrakt festő, az érdekel, mit jelent  éppen készülő absztrakt festményem.

Az egyik lehetséges válasz, hogy a kép önmagát jelenti, önmagát magyarázza, igy aktuális szellemi szintemnek megfelelő válasz, arra a kérdésre, ami latensen ugyan, de régóta kísér és kisért, megelőlegezett válasz egy kérdésre, amit elmulasztottam feltenni, ám de tovább nem kellene halogatni…

Miután a képterven sokáig ültem, és közben soha bele nem kérdeztem mivégre, az történt, hogy egy átnézés közben kiválasztódott, megelőzve minden mást, és nem is tudtam mi volt  aktualizációs ok…

Előbb képtervet kiraktam a facebookra, de ott az ennyire elvont témák mérsékelt sikert szoktak aratni.

Viszont két galériás is kiszúrta, és jelezte, jó volna látni, amikor elkészült.

Ennyi motiváció elég volt, hogy nekifogjak  tényleges festésnek, annak ellenére, hogy a vízióban sok  finom átmenet van és beépített kuszaság.  

Munka ennek megfelelően igen lassan halad.

Első körben a forma, másodikban formákra felkerülő színek. Ezután kezdődik a tónusok kialakítása, és tenyérnyi, bontható egységek részletező kidolgozása.

Minden kis eredménynek lehet örülni, minden kis részletbe bele lehet feledkezni, és ha a részlet sikeres, javul az összhatás is.

Ez a része  festésnek teljesen más szakasza, mint  koncentrált és gyors, bár néha több lépcsős tervezés. Ez a része festésnek már nem a terv összhatásáról, hanem az összhatás érvényre juttatásáról szól.

Nem mechanikusan intelektualizált mű kell, hanem magasfokon tudatosuló, spontán, létintenzív….

Az eddigi bevezető egy kép megfestésének történetéről, élményéről szól. Az absztrakt kép, elvonatkoztatott kép, és ahogyan kissé közel megyek a kifejezéshez, -"elvonatkoztatok" az elvonatkoztatásal kapcsolatban,- zavarok támadnak.

Kissé olyan ez mint  lételmélet filozófiai kibontásának kezdete. Van egy kifejezésünk, amit használunk, tudjuk is mire vonatkozik, de amikor belekérdezünk, hogy mit jelent, azonnal zavar támad.

Mi a "lét"?! Analógiák jönnek, körülírások, közelítgetések.

Tulajdonképpen a közelítgetések visznek legtovább, mivel lehetetlen kimerítő deffiniciót adni.

A metafizika mentsége és problémája, hogy amikor ránézünk egy szerteágazó jelenségre, azonnal és önkényesen lehatárolunk, egyszerüsítünk, lényeget emelünk ki, és nevet adunk.  

Amit nem tudunk kifejezni, arra ráteszünk egy nevet, a név alatt értjük a tárgy redukált képzetét, és azt mondjuk: Értjük! A  lényeg meg van!

A lényeg erőszakos kreáció, amire talán közmegeggyezés is van, és csak  művészek mennek túl  kifejezéseken, mennek a tárgyiastól dolog irányában, és keresik az anomáliákat, a megismerés más, eredeti formáit.

Amikor megterveztem az absztrakt képet, csak az érdekelt, eléggé látványos e, kifejező és intenzív, ahhoz, hogy egyszer megfessem.

Ez az absztrakt magába gyüjtötte  vízuális fejlődésem évtizedeit, és a mentális reprezentáció prezentálta valamivel kapcsolatban.

Hogy a valami miféle kérdéskör, élmény komplexitás azt csak utólag lehet kideríteni, és nem is biztos hogy ki kell?!

Ha nem vagyok tudatos művész, nem kell kideríteni!

Ha nincsenek mentális erőfeszítések a jelenségek képpéfordítására, a mentális reprezentáció, -a hosszútávú memoria,-  tágabb értelemben tudattalan egyszerűbb válaszokat, projekciókat fog küldeni.

Mi ezzel a gond?!

Gond, hogy a projekció mint dolog (és nem mint metafizikai tárgy) mindenkiben kiváltja a mintázatszerű élményt, ami teljesnek, egésznek hat.

A dolog képzete hordozza az előzetes tudást, differenciákat, asszociációs láncokat, mindenkinek annyit, amennyire képes.

Az alapélmény azonban teljesnek hat, és ha valaki a dolog igazságáról úgy beszél, amire nekünk kifejezéseink sincsenek, az vagy kihívás a fejlődésre, vagy gyanú, hogy hiábavaló vagy túlokoskodással van dolgunk.

Az "absztrakció" másik gyenge vagy érintőleges csomópontja dr Hegyi Csaba előadása volt, -nem egészen egy évtízeddel ezelött,- amit az "Egyetemesség a festőiségben" címmel tartott.

Az előadás ma is fellelhető a You Tube-n, és újra megnézve (hallgatva) az ragadott meg, hogy a konzervatizmus, az egyetemes gondolkodásmód és geometria mennyire egy-körön belülre koncentrált a kultúránkban.

Bizonyos ideig bejárkáltam főiskolai kiállítás-megnyitókra, és Hegyi Csaba azóta is adósom egy sörözéssel, -amit vélhetően már nem fogok tudni behajtani,- akkoriban pedig  mindig közbejött valami.

A probléma -ha nem is élesen,- azóta is foglalkoztat, és itt valóban lezárhatatlan gondolati dinamikákról van szó, és ezek a dinamikák Brougelt is foglalkoztatták, erre éleztem ki "Gyermekjátékok" című festmény értelmezését. (korábbi bejegyzések.)

Az "egy" egyetemes illesztése Arisztotelész logikai rendszerét szemlélve meglehetős paradoxon. Azért paradoxon, mivel alul az egyedi lét különleges mivolta, felül pedig az álltalános, végső soron az univerzális. Az ember igaz vagy hamis kijelentéseket ezen a toligrendszeren belül tehet, mivel ami lefele, vagy felfele át akarja lépni a kereteket, az mindenkor spekulációkba torkollik.

Az a tény, hogy egy dolognak legalább két pólusa van, az élet rengeteg területén megmutatkozik, mégis nagyon gyakori, hogy az egyik oldal kizárólagosságra törekszik, és ereőszakkal magához szeretné hajlítani a másik nézőpontot...

Amikor eldöntöttem, hogy festeni szeretnék absztrakt képeket, pillanatnyilag egyet, (vagy kettőt?!) a fenti megközelítések úgy jelentek meg, -ha egyáltalán megjelentek, és nem csupán előzetesek utólagos generálása, - hogy nem ohajtok megjelenni (egy) másik festészeti térfélen, csatlakozni fényhez vagy sötétséghez, hogy van amiben konzervatív vagyok és van amiben liberális, és istent nem a körön belül, a körben keresem, hanem létben...

Sőt festés és létintenzítás el sem válik, nincsen szükség "nagy egysítésre", csupán az "absztrakt" képzetének dinamikai vizsgálatára...

Mintázat elöbb volt meg, mint az összes nézőpont, vagy kérdéskör, és így a válasz megelőz minden részleges kérdést....

Festészeti pályafutásom alatt sokszor belefutottam műfaji ellentétekbe, szakmán belüli nézetkülönbségekbe, és mint tudjuk világnézeti különbségek gyakran vezetnek emberi konfliktusokhoz, jobb esetben(?!) azonnali jeleggel generálhat ellenszenvet.

A műfaj néha kis és nagy fiókokat, nagy fiókon belül pedig további fiókokat tartalmazhat, és egy emberen belül akár két ellentétes fiók is elfér, amelyek közül mindig azt és úgy húzza ki  adott egyén, ahogyan azt érdekei megkivánják.

Alapvetően szűrrealista festőnek gondolom magamat, ami egyaránt használ formát, formátlanságot, és még formátlan, antropomorf, vagy geometria felé hajló organikus absztrakt kombinálása esetén sem gondoltam arra, hogy mindez -bizonyos értelmezhetőségben,- absztrakció.

Mivel kérdés szerteágazó, így egyetlen oldalról közelítve aligha tudnám kifejteni.

Bak Galériában, ahol jelenlétem meglehetős újdonság, és maga a galéria sem régebben nyillott, mint két hónap,- nos az üzletbe betért egy férfi, aki gyűjtőnek valotta magát.

Bak Péter kortárs képek gyanánt geometrikus absztraktot mutatott. A gyűjtő azt mondta, hogy ezideig nem jutott el a geometrikus festészetig, de aztán neveket említett, hozzáértő módon kvalításokat tett mérlegre...

Hozhatok más példát is.

Több évvel ezelött részt vettem Jarmeczky István festménykiállításán, ami utén beszélgettem mesterrel. István feltételezhette, hogy szürrealistaként merev válaszvonalat hordozok mértani formákkal szemben.

Azt mondta, azért vetette el figurális -és így szürrealisztikus,- festészetet, mivel az emberi psziché mélységeit kutatja, és az a kutatási terület meglehetősen vitatható, ingoványos.

A mértani elemek világa azonban tiszta, áttetsző, logikus, és ezen a világon belül is közvetítődnek érzések, létezik  esztétika.

Véletlenül éppen abban az időszakban foglalkoztam hermeneutikával. Hermeneutika a lehetséges legteljesebb megértés tudománya, az a tudomány, ami nem kizárást, hanem eggyezéseket, a megértést és empatikus ráhagyatkozást, elfogadást és befogadást teszi meg kommunikációs alapnak.

Jameczky elgondolkodtatott, és félretettem előitéleteimet. Az előitéletek addig -nem tudatosan, de - nyilvánvalóan jelenvoltak bennem, és legyűrésük azonnali eredményeket hozott.
Nyitottság nyitottsághoz vezethet...

A kapcsolat úgy indult, szólt ismerős, sétált barátnőjével Pécs belvárosában, és találtak egy nagyon szép, új galériát. 

Pillanatnyilag két galériának dolgozom, és úgy gondoltam,  kapacításomból tellik, esetleg elfér új lehetőség. Fogtam magamat és beautóztam a belvárosba. 

Némi további séta után megtaláltam  helyet, valóban a belváros, és a kialakítás is figyelemfelkeltő.

Az üzletet Bak Peti vezeti, aki nem régen szerzett diplomát művészettörténetből. 

Az üzlet tágas és a világítás professzionális módon megoldott. Az időközben betérő érdeklődők is érzékelték és szóvá tették a lendületet, potenciált.

A vállaszték széles, antik, félmúlt és kortárs szobrászok és festők munkái.

Miután Péter interneten végig nézte a portfolióimat, bevittem három festményt és ezzel kezdetét vette üzleti kapcsolatunk.

 

Földényi F. László: Testet öltött festény című könyvét nézegetem. Bizonyos értelemben -művészeti megfontolás, - visszatérés a 80-as évekbe.

Földényi tevékenysége engem festészettel kapcsolatos esszé aszimmetriái miatt kezdett érdekelni, így az is izgalmas, hogy a fent említett kötetben úgy beszél műalkotásokról, hogy egyáltalán nincsen képi illusztráció.

Az számomra gyorsan kiderült, -hogy bár széles ismeretanyaggal dolgozik, - nem művészettörténész. Nyilvánvalóan végez kutatásokat, azonban előzetes tudásának fényében (is) fontos marad az egyéni megtapasztalás… Egyéni megtapasztalás dominanciájának fényében mindenek elött esszé író, miközben meglepetésemre kiderült, a Színház és Filmművészeti Egyetem professzora (is) volt, ameddig intézmény kormányzati döntés alapján, alapítványi formában nem kezedet el működni.

Dolog számomra filozófiai-tapasztalati szempontból érdekes.

Abból a nézőpontból izgalmas, hogy intelligens, nem festő befogadó, nyelvi építkezéssel mennyire képes belépni és belülről megvilágítani műalkotást?!

Másként fogalmazva, a mű befogadói újra alkotása, az így elnyert élmény (élmény az élményben) mennyi igazságot közvetít. Festménnyel kapcsolatos esszé mennyire közvetlen és mennyire közvetett….

Kérdést nagyon sokan feltették már, és a válaszok midig kérdésfeltevés irányából értelmezhetőek.

Heidegger sok mindent, -számos ontológiai megközelítést,- műalkotásokból vezetett le. Megközelítései egyszerűek(?!) és zseniálisak.

Azt mondja, hogy két út van!

Van költői út és van filozófiai. Ez a két út egymás mellett halad, de soha nem találkoznak, nincsen átkeresztezés!

A két út közötti terrénum érdekel minket...

Ez a terrénum két pólus erőterében jelenik meg, és mi feladatunk annak beutazása.

Ezt a „beutazást” kettős értelemben használom, az utazáshoz szükséges utakat is meg kell teremteni…

A beutazással kapcsolatban Heidegger újabb párhuzamot (is) használ. A „hangtalan harangszó”, úgy működik, mint valóságos, összegyűjti a híveket.

Földényi munkamódszere, beutazás és gyűjtés, -más célból (is,) és azonos céllal- nálam is napi gyakorlat.

Esszét és festményt alkotni, élmény és reflexió dinamikája.

Nekifogtam  absztrakt kép megfestésének.

Képterv előterv, olyasmi ami régebbtől megvan, azonban most aktualizálódott. Hogy eddig nem nyultam hozzá,  annak okait csupán részlegesen tudom.

Ilyen ok lehet a  bonyolultság, az összetetség. Nem voltam biztos benne, hogy  meglévő technikáim, rutinom és készségem elégséges.

Nem eldőnthető, az ami kisméretben lenyügöző, nagyban megörzi e  monumentalitását.  Némileg képzavarbak tűnik, hogy a nagy nagyban látványként nem az mint kicsiben.

 Műtermem nem eléggé tágas, -enyhén szólva,-hogy a félig kész képet kellő távolságból nézhesem, ráadásul nincsenek fent azok a tónusok sem, amitől fokozódik  mélység és térbeliség.

 Ez a bizonytalanság nem újkeletű. 

 Néhány komplex munkánál előáll olyan fázis, amikor nem eldönthető, jó lessz e amit csinálok, vagy pedig műtermi szemét a végeredmény. 

Van egyébb vonatkozás is.

Az egyébb vonatkozás, - ha úgy tetszik,-  okok részlegessége, ami  lehet belemagyarázás, racionalizáció.

Vitathatatlanul fontos változás, hogy elhagytam egy domináns galériát, és ezzel párhuzamosan kapcsolatba kerültem, -igen rövid idő alatt,- másik hárommal.

A folyamatos korszakolások közepedte ez valóban új szakasz, amihez én magam szeretnék  minőségi úgrást kötni.

 Mostani absztrakt fesmény összes kétségével, sőt  belebukás lehetőségével együtt is, a változás és változtatás elementáris igényét, és euforiáját hordozza.

Egy darabig, darab ideig, darab időkön belül, elő-elő bukkant a cápa, mint formalinfürdőben lebegő halhatatlan mű, vagy legalább is addig halhatatlan, ameddig a tárolót át nem tolják az amerikai művészeti múzeum valamelyik raktárába, ahol mátváltozik kutatható kultúr-archeologiai réteggé.

Jól meggondolva - ahogyan azt annakidején lejegyeztem, - szellemi pillantás-elcsúszás volt, mivel a könyvtári könyvről azt gondoltam, művészvilág ragadozóiról olvashatok, de az csupán érintölegesen, indirekt, tulajdonképpen láthatatlanul jelent meg, mivel a piaci világ számára közömbös, ki hogyan, kinek a rovására és hasznára generál táplálék-milliárdokat. Fontosabb az, hogy az intézményesített emésztőrendszerek hogyan tartják fenn az oceánok biologiai anyagcseréjét, metafizikai értelemben: víztisztaságot.

Egyszer részt vettem  szocialista képviselő előadásán, ahol arról volt szó, hogy  politikában is érvényesek a természeti törvények.

Ha a gnúkat kérdezzük, ök békés szocializációt álmodnának a földre, olyan történeti korszakot, amelyben mindenki biztonságban és békében legelészhet. A gnúk többnyira gyülölik az oroszlánokat, és ha rajtuk múlna, ki is iktatnának valamennyit.

Viszont az oroszlánok enni akarnak!

 Azokat a csordaállatokat vadásszák le, amelyek lemardnak. Lemaradnak mert öregek, betegek, vagy egyzerűen csak hülye idealisták.

Kinek jó ez a rendszer?!

Mindenkinek!- mondta a képviselő. 

Azért jó mindenkinek, mert csupán a lakoság kis százaléka elég okos ahhoz, hogy iránytson. A tömeg kontraszelektálna, ha tehetné.

A gnúk genetikai tisztaságának jót tesz, hogy  selejtet kivonják a ragadozók.

Amikor ezt halottam, tetszett is meg nem is. 

Nem tetszett, mert az emberiség vezetői, amint tehetik, intézményesítik a hatalmukat és  szelektáltak (Időnként?!) nekilátnak hatalmi alapon kontraszelektálni.

Konrád Lorenz jutott eszembe, aki könyvet írt arról, hogy  biologiai visszacsatolási rendszereket, a domináns ember  maga hasznára és a többség rovására, katasztrófa bekövetkeztéig képes eltéríteni és felülírni.

Ezenkívül a szocilista(!?)  képviselő konszepsziója akkor emészthető az olyan ember-gnúknak, mint amilyen én is vagyok, amikor van társadalmi modernitás, van társadalmi mobilitás, és a tehetséges gnú akár oroszlán is lehet.

Nagyon leegyszerűsítve, az agreszor mindig az erősebb természettől adott jogára hivatkozik, a zsákmányállat pedig indokot sem keres, egyszerűen csak menekülne....

 Képzeletben ott állok a cápa kromacél-üveg foglalata elött, és az élmény tele van -élmény az élményben,-olyan asszociációs hangulatokkal, amelyek felidézik a felfalatva lenni rémét, és még az is megjelenik, ami amúgy soha nem tapasztalható már, vagy csupán bibliai Jónás esetében  lehetséges, átmenni egy lény emésztőrendszerén, fizikailag és kémiailag darabolodva és feloldodva... 

Ezt a borzongást jelenti  cápa látványa, és  úgytünik, minden pénzt megér, hogy csak képzetes átélői, nem pedig valódi elszenvedői vagyunk annak, amikor nem állhatunk  tápláléklánc csúcsán.