Anna mindig is író szeretett volna lenni. Amikor középiskolába járt, olvastam blogot amibe rendszeres bejegyzéseket tett, később pedig elküldte novelláit.

Novellából több emlékezetes is van. Íróként talán azt próbálta ki, milyen viszonyban van más művészeti ágakkal, és olyan személyes megoldást választott, -fiktív együttélést jungi tevőleges oldalával,- ami azt sugallta, megélni alárendelve lehet és elszenvedve (?!)

Talán sugallat igaz, ám akkor nem gondoltam bele túl mélyen. Azt, hogy Anna mibe gondolt bele, vagy mit fejezett ki spontán fikción keresztül, pontosan nem tudom.

Két verzióra emlékszem, és  két verzión belüli átfedésre. Átfedésekben teát visz  férjének valami homályzóna lakáson keresztül, és az ajtóban megállva szembesül  katasztrófával.

 Zenész férj zongoralecke alatt kikezd kamaszlány tanítványával, miközben Anna érzékletesen leírja, milyen érzés  spontán arcbőr-leégés. Az elégés érzését úgy beszéli el, hogy megsemmisülés közben még érzi  szenesedő bőr, izmok és csontok szagát.

Zenész soha nem akartam lenni, ám pop-szexszuális képzeteimben mindig is kihívás volt, zongora miféle vonatkozásokban rendelhető zöldalmák elfogyasztásához, és zöldalma íze miként olvad bele sültalma izébe….

Paff-neki! Következő alany korosodó tájképfestő. Főhősnő itt is egyesszám első személy, teával a műteremben. Animusz -nyilván- valamennyire szakállas,  kockás zakót hord és speciálisan megtekert sálat, pipázik miközben festéket kever.  Később magával cipeli  nejét anyjához, aki mélyen lenézi, megalázza, mivel házasság ürügyén kísérletet tett, hogy elvegye tőle a fiát…

Nem tudom milyen megélni, hogy írok, -amikor írok,- mint ahogyan azt sem tudnám elmondani, mi történik festés közben. Hasonló és teljesen más.

Citromos tea íze van mind a kettőnek…

Elképesztő, hogy mennyit élünk önmagunkon kívül, vagy belül, ami nem egy dolognak tűnik, mégsem mindig tudom eldönteni, éppen hol tartózkodom(?)!

Amit festek, szürreális és absztrakt képeket, utólag kielégítő módon vissza tudom követni, le tudom fordítani, hogy mi mit jelent az aktuális pillanatban, aktuális tudattartalom mellett.

Amikor belekérdezek, mit miért festettem, arra tudok épp- eszű válaszokat adni, legalább is igyekszem, hogy festményeim összetettségét nyelvi készség fejlesztésével valamennyire követni tudjam.

 Az esszé, -ami kifejthető komplexitás,- felfogható munkamódszernek. Mint munkamódszer közzé (is) tehető magánűgy…

A kifejtés kérdésessége ellenére kisebb orgazmust okoz, amire most bárki azt mondhatná posztorgazmus, posztorgazmus és igaza van.

 Szerettem volna látványban és jelentésben szövevényes festő lenni, ám fiatalon, sokáig  vászon elött belebuktam ebbe a vágyba.

Nem tudom miért nem adtam fel?!

Akkori barátnőm mesélte, hogy nagyapja festő akart lenni. Nagy pénzt ruházott állványokba, festékekbe. Hiába volt  drága előkészület, csapnivaló csendéleteket és park- részleteket festett. Annyira vacakokat, hogy azt még önmaga elől sem tagadhatta el. Múlt az idő, és bár a képek valahogyan változtak, de ami azelőtt ordítóan primitív volt, az végül rondán dilettánssá változott…

 Nagyapa egy adott pillanatban, a végső kudarc után gondosan becsomagolta eszközeit és felhordta a padlás eldugott, sötét szegletébe.

Ez a történet sokáig kisértette próbálkozásaimat.

 Arra gondoltam főiskola öt év kísérleti időt nyújt az amúgy válogatott, tehetséges embereknek. Öt év alatt eldől ki képes tovább menni.  Az arány nem valami jó, végül jó, ha tíz százalékból lesz művész…

(web)

D. negatív inspiráció volt!  Ez a barátom járt főiskolára, ami akkor még ősrégi épületben, a Boszorkány utcában működött.

 Tehetségesebb gyerekeket a mesterek (tanárok) kiemelték, és kis kerti házakban kaptak műtermeket.  Zöm az aulában gyakorolt, és a nagy térből úgy hoztak létre elkülönített kis tereket, hogy lécekből, ócska ajtókból, kartonokból útvesztőszerű hálózatot építettek. Ennek a szűrreális szeméthalomnak minden szegletében dolgozott valaki.

D.-t nem izgatta  nyilvánosság, közvetlenül a falnál festett egy sajátosan felfogott Csontváry részletet. Máriát festette ahogyan a kútnál áll.

Arra már nem emlékszem jó volt e a festmény, de arra igen, mit mondott D.

-         Csontvárynak ez a víziója megmagyarázhatatlan mélységeket érint meg bennem. A filmben van egy részlet, hogy Csontváry a sötétben, gyertyával áll a vászon elött, és a fénykör ezt a részletet emelte ki. Ezt a jelenetet át akartam élni, és lefizettem az éjjeliőrt, vigyen be múzeumban a képhez.

Gyertyát nem engedett használni, de az őr ellem lámpájával egészen közel mehettem  vászonhoz. Úgy állítottam be a fényszöget, körülbelül ez a részlet különüljön el összes többitől.

Olyan élmény volt, hogy libabőrös lettem, átfutott rajtam a borzongás. Nem csak azt döntöttem el, hogy ezt a részletet újra megfestem, de azt is, egyszer az életben elmegyek Indiába és felkeresem az eredeti helyszint.

-         Hogy micsoda?!- mosolyogtam el magamat, de természetesen nem értette.

-         Most azt gondolod ez csak szöveg! Nem szöveg, hanem művészi életprogram…

Visszafordultam a faltól, és a szemétútvesztőn túl a falon, azon az oldalon, ahol bejöttünk az aulába, megpillantottam egy hatalmas, több méteres freskót.

A freskó szintén szakrális indíttatású. Sivatagi tér, aminek horizontját hegyláncolat zárta le. A sivatagban mellképként ott volt Jézus, amint széttárta a karját. A gesztus és  ábrázolás,  hegyek és az istenember nagyság párhuzamát fejezte ki.

 Ötlet remeknek tűnt, ám mivel túlméretes emberalak nem fért ki, ezért derékba el lett vágva. Túlméret  kifejező volt, de  vágás miatt úgy tűnt, mintha Jézus félig a homokba lenne temetve…. Nem tudtam eldönteni, ez az eltemetettség vajon direkt, és a hegyek sivatagba ágyazottságának túlhajtott párhuzama, vagy csak kompozíciós balfékség?!

Mindez némileg megnyugtatott.

Festettem és ha egy részlet jól sikerült annak  örültem. Arra gondoltam, idővel egyre több képelem lesz megfelelő, és egyszer csak beérem saját elvárásaimat.

Indiába nem akartam elmenni!  Nem akartam elmenni és akkor még nem tudtam: nemsokára India jön el hozzám…

Elizabeth Strout könyve 2017-ben jelent meg. Véletlenül hoztam ki a könyvtárból, és véletlenül olvasom el!? 

Azért véletlenül, mert már vissza akartam vinni, de éppen szünetet tart   Művelődési Központ ezen részlege. Az emeleten felújítások zajlanak, amit ezuttal nem jeleztek előre. Korábban szóltak, hogy szabadság miatt zárva lesznek, azonban nem tünt fel, hogy így  kölcsönzési időn túlhaladok. A büntetés nem volt magas, annyi, hogy vehettem volna belőle két pohárnyi kávét az autómatából...

 Idő szétcsúszás az is, hogy  nyolcvanas évek amerikájában járunk, egy New Yorki korházban, ahol anya és lánya még régebbi időkről beszélget, olyan időkről, amikor szegények voltak és egy garázs volt az otthon. 

Az írónő   Elizabeth Strout és a címet adó lány Lucy Barton -a fejemben szintén összecsúszogat,- pedig festészetből tudom,  pszichologizáció tilos!

 Művész és a mű  nem tekinthető egynek!, Összetartozónak igen, de egynek, azért nem, mivel teszem azt; ha valaki boszorkányokkal foglalkozik, attól még nem boszorkány.

Emlékszem Verebics Kati 2005-ben végzett  "képzőben" festő szakon, és mindjárt az első kiállítása   OCTOGONart Galériában,-ha nem is botrányt,- komoly sajtóhullámokat kavart. 

A "Nem szeplőtelen" kiállítás "vad szemérmessége", néhány műben megidézte a szadó-mazó perverz érzékiségét, amit végül, -bennem legalább is,- a Magyar Narncs cikke zárt rövidre. 

Arról írtak, hogy ez a kiállítás az álszentségről szól, azokról, akik megbotránkoznak egy kortárs kiállítás meztelen testein, és ennek nyilvánosan is hangot adnak, miközben gyakran, -otthon titokban,- pornó oldalakat látogatnak.

 Művészetben nincsen pornógráfia, mert ha igen, az nem művészet, de olyan van, hogy  művész a pornográfiáról gondolkodik, azzal kapcsolatban vet fel valamit...

Örültem amikor Verebics Kati felbukkant a "Selachimorpha Art Agency and Gallery" művészei között,  bár nem értettem, mit keres  "kánon" a píac altamirai szegletében?! Nem is maradt pár hónapnál tovább,  különös csak az volt, nemsokkal később, úgyanott, saját műveimről derült ki, szeplőktől áttételesen fertözöttek...

A könyvben Sarah Payne irónő Arizónában kurzust tartott  írás után érdeklödőknek, amit "műhelynek" neveztek. Arról volt szó, hogyan lehet úgy írni, hogy valaki írás közben ne itélkezzen...

Előadás közben ablakon beúgrott egy nagy macska, amitől az írónő nagyon megijedt. Erre  kaliforniai pszichoanalitikus nő, -aki részt vett a kurzuson, de addig semmit nem szólt,- feltűnően rosszindulatú hanghordozással megkérdezte Sarah Payne-tól:

-Mióta szenved poszttraumás stressz szidrómában?!

Ez az a helyzet, amikor tudás és megalázás kapcsolódik egybe. 

Sarah Paine késöbb azt mondja  könyv föszereplőjének, akinek elolvasta a jegyzeteit, hogy a könyve jó lessz, meg fog jelenni. Megjelenik és az emberek nem hagyják majd békén, hogy a szegénységet és bántalmazást összekapcsolja, pedig van szegénység bántalmazás nélkül. Erre akkor ne felejen semmit.

"Soha, de soha ne kelljen a művei védelmére."

Idéztem már Elizabeth Strout: A nevem Lucy Barton című könyvéből. A könyvet bevallom, meglehetősen lassan olvasom. 

Amit most kiemelnék, az a rész: 

"érdekel, hogyan érjük el, hogy felsőbbrendünek érezzük magunkat egy másik embernél, egy másik embercsoportnál. Megtörténik ez mindenhol és mindig. Nevezzük bárminek, azt hiszem, lényünk legalantasabb része ez a vágy, hogy találjunk valakit, akit lenézhetünk."

Elizabeth igazsága annyira alap, hogy szinte evidens.

1977-ben megjelent Carl Sagan: Az éden sárkányai című könyve, és emlékeim szerint abban írja le, hogy az emberi agy úgy fejlődött, hogy az evuluciós rétegek egymásra rakódtak. A kétéltű hal agyára újabb réteg került, a "hüllő agy".  Ez az agyi rész felelős, a hirearchizációs ösztönök meglétéért.

Van egy majomfajta, ahol  domináns hím, jelképesen meghágja a csoport hímjeit is, hogy kifejezze úralmi helyzetét, a hímek nőstényekéhez hasonló alávetettségét.

Azthiszem, a "hüllőagy" emberi, társadalmi kontrollja (?!) egyszerre genetikai és kultúrális készség. 

 Csoportalkotás szükségszerű és lehetetlen rátermett vezetők nélkül, de a rátermettség helyén gyakran  számító és manipulatív agresszió áll. 

Az ösztönök kontrollja társadalmi kondiciók, bevésések, meg kulturáltság, kultusz kérdése (is). 

Politologián tanultam, hogy  modernizmus kezedete valahol ott húzódott, amikor  középkorban a gazdag itáliai kereskedők  tőkéjüket manifakturák létrehozásába fektették, a mégnagyobb haszon reményében.

A maifakturákba terelt földművesek ösztönéletét vissza kelett fogni, -azt már nem lehetett mint kint a természetben,- amihez  vallás nagy segítséget nyujtott. 

 Gazdagok erkölcseire ma sem azok a szabályok érvényesek, mint mondjuk az alkalmazottakéra. (Különös paradoxon!)

És a "hüllőagy" racionalizál. 

Retorikailag úgy aláz meg, rendel alá, hogy fel sem tűnik, testbeszédet alkalmaz, megfigyeli a gyengéidet, kiszolgáltatott helyzetbe terel, megvárakoztat, amit nálad megtoról azt önmagának elnézi, különbejáratú szabályokat teremt számodra, ,elvárásokat súlykol, érzrlmet követel, miközben racionális marad, úgy racionális, hogy stratégiája van, azonnal kihasználja a bizonytalanságod...  Mindez végtelenségig folytatható....

És nem csak a hímek! 

 Nőstények marketingkosztümje is relyt valamit, amit neked tarogat, csak fordíts hátat egy pillanatra....

Hogy lenézem a "hüllőagyú" nőket és férfiakat?!

Persze! 

Nekem is van "hüllő agyam".... 

,

60cm x 80cm

Most éppen  afrikai fiút festek.

 2023.09.16.

Elolvastam!

Már beszéltem róla, azért szoktam elolvasni  festőkről szóló könyveket, mert kiderül: másik művészeti ág képviselője, mit gondol adott szakmai  csoportról, és amit kibont írodalmi fikcióban, az mennyire igaz...

Árnyalni kell nyomban!

Lehet úgy érzem,  írás talán jó, bár túl álltalános, előitéletektől, köznapi sémáktól sem mentes képzetekből építkezik. 

Képzőművészeti szakmának színtén vannak színtjei, és van színt, amit megszólit, engem mégis adott emelet irritál... (Jobb esetben hidegen hagy...)

Lehet úgy érzem, írás teli találat, mert bele trafált  világképembe. Vannak ismerős szituációk, és ezek a szituációk eredeti módon vannak megragadva, és ettől  szellemi élmény nagyon életszerű. 

Festmény sem tesz mást! 

Mű elemei, elemek viszonylatai útvonalakat rajzolnak, és ezeken az útvonalakon haladva asszociációk idéződnek fel, perspektívák, horizontok bontakoznak ki.

Különös véletlen! 

Mostanában fedeztem fel  Lumas galériát, aminek világszerte, számos nagyvárosban van üzlete, így Budapesten is.

 Lumas galériába nem könnyűbekerülni.  Nagyon magas szintű, tartós hordozókra nyomtatott reprodukciókat árulnak, olyan árakon, amilyeneket egyedi festményekkel sem értem el soha. 

Nem! 

Nem szöllő savanyú.

 Arról van szó, hogy viszonyítási alapként átnéztem a Lumas kinálatot, és  meglévő francia webgalériában némileg módosítottam az áraimon. 

Levontam  tanulságot is, nem megjosólható, a jövőben -talán nem is  nagyon távoli jövőben,- milyen új irányok jelenhetnek meg  művészetben és  műkereskedelemben.

 Jövő alapjai, -ugyanakkor,- sokszor már itt vannak a jelenben. 

(Potenciálok.)

Másnap felhívott a Selachimorpha Art Agency and Gallery kurrátora, (Himorpha) és megkérdezte, hány festményemet adott el  francia galéria?!

Nocsak?!

 Tudtomra hozta, hogy  műintézménye hagyományos útakat követ, és maradhatok, -ha tudomásul veszem,-  művészeti rangsoruk legvégén állok!

Természetesen nem maradtam! 

A facebook "történeti" diái között felfedeztem, Nagy Boglárka  azt a könyvet olvasta mint én. ( Akár fordított szelfi.)

 Nagy Boglárka magyar alkotóként elsőként került be  Lumas galériába, így duplán érintőleges köznapi eseményeimmel.

Ráírtam.

Kedvesen további könyveket ajánlott figyelmembe.

 2023.09.14.

C. festővel személyesen Budapest belvárosában találkoztam.  Galériát a Pilvax kávéház közelében nyitották, aminek első megnyitója zártkörű volt, kifejezetten azoknak a festőknek rendezve, akiknek  képei ott lógtak a falakon.

C. számomra azért érdekes, mivel egyike a két általam ismert fotórealista festőnek. Ma úgy jött elő, hogy a facebookon megjelent egy munkája.

C. számomra azért is érdekes, mivel nem hajlandó értelmezni  munkáit, vagy csak nagyon szűken. Ezt a megközelítést természetesen tiszteletben tartom, úgynakkor nem kis mértékben inspirált, hogy tisztázzam magamban, számomra  miért fontos, hogy műalkotás felszini élményének kibontásával mélymintázat élményéhez is hozzájférjek.

Ezt a második élményt tartom fontosabbnak, viszont személyes is, ezért pármondatos esszén túl, ma már senkit sem idegeítek vele. (Itt sem térek ki  szürrealista olvasatra!)

Második nekifutásból nézzük a műalkotást.

"Cím nélkül" olaj, vászon 100 x 70 cm, 2016 (facebook)

Valahogy a milliő kifejezi a mostani kedélyállapotomat, a fal kérdéses mivolta bizonyosan.

Ezt reagáltam a látványra:

"Viccelni fogok. Újra és ujra megkérdeztem magamtól, mi van a fal túlsó oldalán. Van két válaszom, ami egy, az első konkrét, a másik levezetett és bizonytalan, minden más esetleges... Persze belátom így is a korlátoltságomat, -hiszen a fal eleve arról szól,- és a fal innenső oldalának történése is összetettebb, mint hogy egyetlen reduktív válasszal össze lehetne foglalni "

C. válasza a vártnak megfelelő:

"Nagyon szeretem Banksy-t, ezért ez a kép számomra róla szól...."

Vegyük úgy, szinte semmit nem tudtam  látvánnyal kapcsolatban, csupán amit elsőre -abból,- ki tudtam olvasni. A falfestmény stilusa ismerős, neves utcai művész alkotása, de Banksy nevét - félművelt vagyok,- nem jegyeztem meg. Nem került  látóterembe, pedig ,szintén foglalkoztam a műfajjal, szintén használtam fel útcai falfestményt  saját festményemhez.

 Nyilvánvaló, háborús övezetről van szó. Tudom, Izrael emelt falat az arab támadásokkal szemben, de ezt a tudást csak érintöleg asszociáltam. Azért csak érintőleg, mer van itt némi paradoxon. 

A falfirka békéről álmodik, a falra festett kislányt a léggömbők átemelnék a falon túlra, és így - már ha a rajz a balra haladó lány lelke, álma, kollektív projekciója, a falon túl kiterjedő ismeretlen, a vágyott szabadság.... (?!)

Nem is kellett nagyon gondolkoznom, hogy ez a fal mögötti álomvilág képzetes, nem valóságos.

Mit láttam akkor  képen ábrázolt fal mögött?!

Nos, a fal túlsó oldalát!

A fal onnan nézve - szintén- egy másik világot határol el. Amennyiben tükrözök, akkor a falra ott az van írva, hogy "war"! 

 Rákerestem Banksy-ra és (vagy) kép eredetére, és csodák csodája, a fotórealizmus alapja csakugyan egy fénykép volt.

És itt jön a következő fontos megjegyzés.

Nem plágiumról van szó, mivel ha az eredetihez hozzárak valamit a művész, ami megváltoztatja  jelentést, már új műalkotásnak kell tekinteni.

Erre  klaszikus példa Duchamp Dzsokonda képe, amire  bajszot festett.

Mi esetünkben két kép közötti különbség a firka, a "hopp" "Ricsi" és "peace" stb.

A műalkotás mint megállapítottuk, elszakad  valós történetiségtől, C.-t Banksy szellemiségével való együttlét érdekelte,- és nem tudható miféle  egyébb motivációk, engem viszont a számomra elérhető nézetek.

Végül pedig  bónusz.

"Az izraeli katonák Sheikh Jarrah-ba viszik a palesztin gyerekek léggömbjeit.
Léggömb lány, akit ráfestettek az Apartheid Wallra Bethlehemben.
A szimbolika nem lehetne nagyobb."

Salem Barahmeh

60cm x 80 cm

A harmadik absztrakt festményem.

Gondolkoztam a címen, és úgye a forma és szín asszocoációk... A direkt és kézenfekvő, hogy a nagyhal megeszi a kicsit, de azonnal megszólalt bennem a kisördög, ,mi van, ha nem megeszi, nem bekebelezésről van szó, hanem Jónás partratételéről(?!) kiokádásról... Valami olyanról, hogy a belső érzelmi tónus átmegy a megvilágítás (sárga) emésztő rendszerén, kijut és felülírja a környezetet, maga lessz az új tér?!

Lennének még verzióim, és ez rendben is van, lévén absztrakt, a képdinamika, a kép hangulatok jó kis ringlispil, élvezem is...

A harmadik címe: "A naphal legendája...."