Festmény útvonalait bejárva (már) előzetesen észrevettem összefüggéseket, amivel Irina Diana Calu egyáltalán nem foglalkozott. Calu tudati szűrője az volt, hogy a gyerekek játéka előkészület  felnőt korra  Alapvetően a játékok mibenléte, eredete és megnevezése érdekelte.

Ez  lehetséges perspektívák egyike, leginkább mű-címe szerinti, mindenképpen mű felszínének domináns meggondolásának kiindulópontja.

Az igazság az, hogy szerencsés ezeknek (saját) jegyzeteknek időbeli széttolódása, mivel az új bejárások során, új kérdések és lehetséges vállaszok merülnek fel.

Calu sem volt képes minden játék megnevezésére, és amivel nem tudott mit kezdeni, azt egyszerűen elhagyta.

Olyan is előfordult, hogy tevékenység esetleges jelentésével helyettesítette látványrészlet leírását.

Az elhúzható falú házzal szemben lévő épület -lépcsőn megközelíthető,- sötét hátterű bejárata elött (egy) nő rudat (partvisnyelet) egyensúlyoz egyik kezének ujján. Calu szerint megeshet, hogy középületről van szó, és a mutatvány politikai ügyeskedésre, egyensúlyozásra utal.

A kép egészét figyelembe véve, számos más asszociációm  akad.

Ilyen gondolat az, hogy a nő fölötti ablak kereszt alakú, és a kereszt horizontális és vertikális összetevői közül (itt) a horizontális egzisztálás alapjaiból kiinduló vertikális irányulásról (késztetésről, törekvésről,) van szó.

Ennek a törekvésnek változata, gólyalábakon való járás.  Itt nem a kéz, hanem a láb játssza a főszerepet. Felemelni vagy felemelkedni a levegőben az ember számára szellemi erőfeszítés, és úgy tűnik Bruegel tudja, hogy ez maradéktalanul az anyagi világban soha nem valósul meg.

Mindezt alátámasztja, hogy az épület melletti (horizontális) mászórúdon valaki lefele lóg, (gravitásiós hatás,)aminek ellentéte a fejjel lefelé lógó gyerek, akinek viszont  lába emelkedik a levegőbe. (Ez kifejezetten a tarot kártya akasztott emberére utal, aki megfordította a szemléletét, a föld felől gondolkodik, de az égben jár.

Az sem véletlen, hogy az elhúzható falú ház elött  repüléssel kísérleteznek, madarat vizsgálnak, légcsavarokkal, buborékokkal próbálkoznak.

Olyan részleges tükrözést látunk, ahogyan  festő gondolatban, vizuálisan tervezett és építkezett.

Incze Mózes - Múltváltó

Víz mágia?!

A természetből kiszakadva az emberi identitás az „Én” vagy „egó” jelenléttudata. A metafizikai gondolkodás többé nem az ember és természet egységét hirdeti, hanem a szellem felsőbbséget.

A világ többszörösen kettőzőik, test és lélek, objektív és szubjektív.

Az ember le akarja győzni a természetet, uralkodni akar fölötte, hiszen Isten azt neki adta. A szubjektum elkezdi begyűjteni a tudást, hogy a világ dolgai felett uralmat nyerjen. Mivel csupán dolgok manipulálhatósága érdekli, csak a hasznos oldalak érdeklik, a többiről, az egész komplexitásáról nem vesz tudomást. Végül és nem utolsó sorban az ember embert is dologként kezeli, az eltárgyiasítás manipuláció, az emberi gyengék megfigyelése és kihasználása.

 Metafizikai gondolkodás mindig részleges. A részlegesség miatt próbálja legyűrni a környezetét, próbálja kiterjeszteni az „egot”,

A világot elkezdi felosztani és megmérni. A mágia már nem az érzékelés egysége, hanem a belső és külső világ feletti úralom elnyerése.

Ebben az értelemben a tudománynak is van mágikus vonatkozása. A képen jelen van a víz (érzelmi mágia,) levegő-szellemi mágia és tűz (az erő és szenvedélyek mágiája).

A levegő mágiánál (játék vagy tudomány?!) látjuk, hogy felboncolnak egy madarat, buborékot fújnak és légcsavarokkal kísérleteznek.

Levegő mágia?!

A kalicka és egyéb fejre tett textil csukja, a gondolati éter befogását szimbolizálja, ameddig  kísérletek asztalát is kikötötték, nehogy  repüléssel folytatott szellemi és fizikai operációk során az  elszálljon.

Bruegel:Gyermekjátékok

A festmény belső útvonalait követve, az ember útját követjük,  saját jelenlétünket, amit rávetítünk  kép szereplőire, és bár sok játékot nem tudunk megnevezni, -talán nem is érdemes, - mégis át tudjuk élni a szituációkat, szerepeket, amelyeket egyszemélyben játszanak a gyerekek, vagy csoportosan, egyetlen célért azonosulva, vagy az egyetlen célt szétszórva, igen gyakran más csoportokkal vetélkedve vagy harcolva.

A festmény alig rejtett olvasata, hogy amint kikerültünk a természetből, megszűnik az azzal való mágikus egység, megkezdődik a paradox lét, egy olyan lét, ami valamit helyre szeretne állítani,  paradicsomi állapotokat, az egész és mély megéléseket, valamféle egészet, amit meg sem  tudunk nevezni.

 Játékok adnak pillanatnyi boldogságokat, belefeledkezést, ám ilyenkor magát a játékot éljük meg mélyről, a belső természet felől.

A belső természet az ösztönök,  érzelmek, képek és képzetek analógiás világa, ami visszaköt a tényleges természeti eredetbe.

 Ruhák színei, a belső természet kivetülésének színei, a szürke talán  színek egyensúlyáé, (szivárvány-egész) a tudattalan közelségéé, vagy -akár és azzal együtt,- a rejtőzés, belesimulás színe is…

Kezdetét veszi a metafizikai lét, test és szellem szétszakadása.  Egyedi és különössel szemben az álltalános kristályos tökéletességének (halhatatlanság) beérhetetlen igénye…

Megjelenik a természet feletti misztikája,  misztériumok, a kultusz. Mindezt az egységtudat helyreállítása dinamizálja, azonban ez a dinamika alig megfogható, összetettsége miatt nem redukálható kijelentésekre, tulajdonképpen tanításokra sem…

A tudatos és tudattalan szétszakad, az álmokat már csak zavaros babonás vízioknak fogják (fogjuk fel). Minden az Én, mindent a tudományos világképen át látunk. Nem is nagyon értjük, hogy amikor az én félre áll, feltőr a mély természet, és mivel a belső természetben minden viszonylat élő, a valóság emberi módon életre kell.

Az ember nem logikus lény és nem lehet kristályosan tiszta! Nem, mivel élő! 

Néha (vagy nem is olyan ritkán) józan ész ellenére, érzelmi intelligencia alapján dönt és cselekszik…

Ha ezt tudjuk, azt is látni kezdjük, hogy egyik játékból következik a másik.

A játékok nem mindig egymás tükörképei, az összefüggések pedig lehetnek felszíniek vagy mélyek.

Heidegger úgy gondolta, elvileg egy a világtól elzárt alpesi faluban létezhet, létezhetett a maradéktalanul teljes, lét szempontjából leginkább boldogan megélt élet, ahol az értékek valósak, az emberek egymással, és nem egymás rovására élnek.

Ez az élet, ha már nem is egészen természeti, de annak leginkább megfelelő. 

Ezt az elképzelést azután szemére is vetették a filozófusnak.

Részlet

Festmény bal oldalát domináló házat a képkeret félbe vágta.

  Félbevágást ellensúlyozza, az alsó elhúzott fal, ami olyan akár egy tolóajtó, meglehet ennek ellentmondana az ablak. Az ablakon át vaklaki az udvar felől néz, ami ember (gyerek) magasságát figyelembe véve, segédeszköz nélkül lehetetlen.

 Arra tippelnék, hogy kerítés az udvari bejárat után folytatódik, és így bár van benne ritmustörés, a kerítésen való mászás, a kerítés meglovaglása után, a ráállás kerítésre lehet  következő fokozat.

 Kerítés az ember intim-szféráját különíti el, és mivel a ház maga az ember, azt kell gondolnom, arra biztat Bruegel, hogy megértve valamit személyisége, világlátása mibenléte felől, nézzünk  „világra” az ő szemével.

Alsóbb ablak (kilátás kerete) a felső különös, elcsúszott, más szintű változata, de  alapszintet  látni szintén fontos.  Ez annyit tesz, amit látunk, láthatunk: minimálisan duális. 

A magasabb ablakon, -bár álomban és festményen minden mi magunk vagyunk, úgy ahogyan  világhoz viszonyulunk, - a festő(?!) álarcban néz kifele, ami  látó és látásmód némi rejtése.

Mi lehet ez a rejtés?!

Álarcos felnőt(?!) mellett, egészen kis gyerek , aki előtt,  ház külső párkányán piros, alul peremmel körülvett (fél)gömb látható.

Egy gyermek még nem sémákban gondolkozik, mindenre rácsodálkozik a világban. Mindent friss tekintettel tapasztal, azonban, ezek a tapasztalatok felemásak, bármennyire is eredetiek, kell(ene) hozzá a felnőt értékelési képessége.  

A felnőt azonban  dolgokat lineárisan járja be, úgy  gondolja végig, amire  ablakon kilógatott cetli, az írás utal.

Bruegel arra biztat, a jobb képi és érzelmi agyféltekénket, a bal elemző, logikus gondolkodásával egészítsük ki. Arra biztat, legyen érett, ugyanakkor gyermekien tiszta és mindenre rácsodálkozó tekintetünk. Ne csak megmagyarázzuk a dolgokat, de hagyjuk öket  adott szituációkban megmutatkozni. 

Ahogyan  festő kinéz a világra  saját világából, úgy mi ugyanazon az ablakon keresztül, megpillanthatjuk a szürkületi zónában                      ( tudattalan ) mély dinamikáját. Ez a dinamika az első felszíni (?) kulcs ismétlése és megerősítése némileg más összefüggés keretein belül. 

A tudatos férfi, a tudattalan női oldal. A női oldal intuitív, kreatív. Azért mondják hold oldalnak, mivel saját fénye nincsen, azt a férfi(nap) oldaltól nyeri. ( A lunáris oldal félhomályos.)

Mindez úgy működik, -ahogyan Heller Ágnes is leírta Álom Filozófia-című munkájában.  Amivel valaki nappal,  tudatos életében foglalkozik, az lehullik  tudattalanba. Amit tudatos képtelen meglátni, tologatással megoldani, vagy érzelmileg feloldani, azt álomban mint eredeti tapasztalatot, szimbolikát, analógiákon keresztül megértheti. (Már, ha valaki vállalja az erőfeszítést.)

Ennek tükrében már értjük, hogy az ablakon túl hintázó nő, miként nyer mozgási energiát a férfi megtestesüléstől…

Haladjunk körkörösen, mondanám. Nem tudom mennyire fog ez sikerülni, a felszínen sem igazán, azonban kiindulni mi is a festmény felső, jobb oldali negyedéből fogunk.

Irina Diana Calu is innen indul el, azonban ö alapvetően a kép és cím viszonylatából indult ki, így a képnegyedekben látható játékokat veszi sorra. Mivel az első, körül határolt részben nagyon sok akció nem történik, azt a részletet röviden át is ugorja, illetve a számunkra itt még perifériális épülettörténésekre koncentrál.

Minket most „természeti” látvány érdekel, mint a beépített, építményekkel közrefogott emberi cselekvéstér elvonatkoztatott ellenpontja.

Ami átfogó értelemben – és talán másodszorra, - feltűnt, ahogyan az ábrázolt maradvány(?!) természet (nagyobbrészt) körbe keríti az emberi tér, és ahogyan  szín harmónia megtörik. Megtörik nem csak a vörösbe átmenő sárgás  közterületekkel, hanem ahogyan tovább szóródik az emberek által hordott, belső természetet kifejező, dominancia színekkel.

Az emberi absztrakt tér nem szakad el teljesen a külső természettől, ám az ott megjelenő emberek belső természetében folytatódik, differenciálódik és rekombinálódik.  

Ez a felismerés fontos kulcsa festménynek.  Színek választása, a színvállasztás mintázatai sok mindent elárulnak festőről és arról, ahogyan és amit ki szeretne fejezni, illetve a megfestett figurák karakteréről, tevékenység-dinamikáiról,  egyéni vagy csoportos játékba való szerveződés motivációiról…

Bruegel más festményein is elkülönül természet és emberi tevékenység színbefoglalása. Ez a differencia azért fontos, mivel  színek érzelmi és energetikai rátekintést engednek, lehetséges megsejteni  motivációkat, illetve festészeti szempontból  vizuális látásmód összetettségére, intelligenciájára érezhetünk rá.

Visszatérve Irina Diana Calu DalyArt-ban megjelent írására, arra gondolok, hogy olyan nagyon el sem tértünk, hiszen Idősebb Pieter Bruegel, Gyermekjátékok , 1560 festményének meggondolása, már eleve eltávolodás kell legyen, úgy Irina kutatási anyagától, mint a festménnyel kapcsolatos álltalános, művészettörténeti kijelentésektől.

Az eltávolodás nem azt jelenti, hogy nem vesszük tekintetbe mindazt, amit szakértők mondanak, hanem nem hagyatkozunk kizárólag mások szempontjaira, vesszük a fáradságot, megvizsgáljuk mit jelentenek nekünk saját képzeteink, reakcióink.

Lehet nincsenek önálló gondolataink az adott festményről, talán arról sem, amit mások mondanak róla. Ha nincsen mit meggondolni, akkor legalább tudomásunk lesz arról, valami felkeltette a figyelmünket, azonban lövésünk sincsen, hogyan lehetne kezdeni valamit saját érdeklődésünkkel.

Az is meglehet, jön egy sereg kapcsolódó személyes asszociáció, viszont jól elválasztható a kiinduló inspiráció eredeti, lehetséges jelentéseitől, vagyis tudom, amit egy képről, képpel kapcsolatban gondolok, az csak nekem van benne a műben.

A valódi és személyes képélmény aligha lehet egynemű, aligha lehet egyetlen aspektus kritériumai szerint kijelentésként felmutatni.

Azt gondolom, a mű élvezetének, meggondolásainak sokféle kulcsa lehet. A műről magáról csak tágabb értelemben lehet metafizikai, lényegi, redukált kijelentéseket tenni, mivel a „mű” tiszta értelem szerint sem lehet metafizikai, nincsenek lényegtelen részei, hogy abból valamiféle centrum, felfokozott műviség kiemelhető legyen, és amikor egy komplex egészet néhány egyszerűsítő kijelentéssel akarunk megragadni, az mindig a kép leuralása lesz, eltárgyiasítás.

Mindez annyit jelent számomra, hogy saját képélményemről írok esszét, saját szellemi lehetőségeim szerint keresek nézőpontokat, miközben viszonyulok adott kultúrkör kanonizált tudásához, álltalános köznapi vélekedéseihez.

Amit itt most felvezettem, az a világnézeti laza szabályrendszer bőven megengedi az egyik pólustól a másikig való csúszkálást, sodródást vagy erőkifejtéses ösvénykövetést.

Amikor ránézek Bruegel festményére, egyáltalán nem az jut eszembe, hogy szép, meglehet bizonyos értelemben, -talán nem elsődleges szinten,- benne rejlő a harmonizáltság. Az elsődleges szinten, -paradox módon,- inkább a szétszórtság érzékelhető, a különálló gyerekek és gyermekcsoportok eltérő játékai.

Bruegel zsenialítása, hogy megmutatja, még a látás sem egyértelmű.

A szétszórtság nyomvonalát követi Irina, amikor a különböző játékokat megnevezi és elhelyezi történeti, nemzeti, kulturális eredet alapján. Ha innen nézem, a természeti és városi közeg, mint egybefoglaló képtér csak tér és nem tűnik fel másként, csak mint befoglaló.

Rengeteg tapasztalatom és történetem van art-marketing tekintetében, és mivel a zöme nem pozitív, -bár mindig igyekszem tiszta lappal indítani,- ezért mielőtt értelmeznék Buegel rajzát, más történetét mesélem el.

Festő ismerősöm, -aki személyesen is ismerte Sándorfit,- mesélte: Párizsi galériás egyszer csak közölte: „…akárhonnan nézem, te megmaradtál falusi festőnek.”

(Alárendelés az eltárgyiasítás első lépése.)

Később felhívta telefonon, mivel senki rá nem nézett a festményeire, ezért visszaadja. Szerencsére úgy is utazik Budapestre.

Azután a legutolsó hívás, már a Budapesti pályaudvarról: „Az történt, hogy pont azt a bőröndöt lopták el, amiben a vásznak voltak!”

Nézzük meg, mit is látunk Bruegel rajzán….

Idősebb Pieter Bruegel, A festő és a vevő , , 1565é

 A vevő a festő mögött áll. A festőnek is, a vevőnek is csupán egy keze látszik. A festő nem látható kezében a képet tartja, a másikban pedig a munkaeszközét, az ecsetet.

A vevő munkaeszköze a pénz, a pénzes erszényt markolja.

A festőnek azt kell látnia, amit mi is látunk, a mi szemünkkel néz kivülről a viszonylatra, és mi az övével. Ez eddig teljesen egyértelmű.

A vevő hosszú órával mintha egyetlen részletre célozna, de bármit is lát, azt a pápaszemén keresztül, szűrőn, nagyítón keresztül látja.

Öt nem kép igazsága érdekli, hanem  pénzre fordíthatóság, a piaci viszonylat.

Választ kaptunk arra, Bruegel kifejezésmódja, látásmódja mitől annyira vonzó a mai napig….

Sándorfi István festménye

Sándorfi István kedvenc festőim egyike.

 Amikor annakidején egyik helyi galériát elhagytam, mivel lenyúlt két festményemet, -és amikor ideges lettem,- a kiállító-tulajdonos közölte: Tudomásul kell venni, hogy  galériák határozzák meg, mi a művészet és mi nem. Amikor  galériás Párizsban azt mondja piros körre, hogy remekmű, akkor a piac remekműnek tekinti. Ha meg azt, hogy nem, akkor ez nem az!

Ez az interpretátor kissé leszűkítette Marcel Duchamp felismerését, de azért nem mondom, hogy nincsen benne valami. Ami van benne, abba első ízben futottam bele.

Tudomásul véve realitást, máshol más galériát kerestem. 

A dolog mélyen hatott pszichológiai szempontból , ezért  témát valahogy fel kelett dolgozni, és tudatosan megkíséreltem dekonstruálni. Igy jutottam Sándorfi István nyilatkozatáig a JouTube-n, és ezzel magyarázatot nyert az egyik fontos és emblematikus műve is.

(|KMFA| István SÁNDORFI - in the artist's studio - part 1.)

Sándorfi arról beszélt,- amiről  galériás ismerős is,- hogy régen a festők döntöttek arról, ki a mester, ma azonban olyan szisztéma van, hogy az üzleti szempont (officionális -képkereskedelem) lett  döntő. Azóta lehetséges, hogy a rossz jó, és a jó rossz! A mai világban kereskedők építik fel a kultúrát.

A 19.század elején voltak (az) officionális-szalonok , és akkor még nem léteztek galériák. A festők évente küldtek képeket, amit egész Párizs láthatott. Ez -Sándorfi szerint,- egészségesebb szisztéma volt.

Ezután jöttek a galériák. A galériák  bevették a „szalonban” elutasított műveket is, és már nem  műalkotás volt első helyen, hanem a pénz. Így kezdődött a „marketing”.

Művészek között Picasso sajátította el legelőször az ellen marketinget.

 Marketing mindig létezett. Marketing volt már Egyiptomban is, amikor embert aki uralkodott, istennek állítottak be. Ez csak rengeteg formalítással és hazugsággal volt lehetséges.

 „A marketing egy hazugság.”

(|KMFA| Sándorfi István a Frei dossziéban)

Sándorfi festményeit az állványról elvitték még életében. Körülbelül húszmilliót adtak egyetlen művéért. (70-80000 Euró)

Volt egy kereskedő,-akivel két évig dolgozott, Ez a kereskedő  kifejezettem a festők halálára játszott. Hetven-nyolcvan éves ismert  festők műveit vásárolta). 

Tudta a haláluk  árfolyam növekedést idéz elő.

A már említett ominózus kép, a „hullaevő képkereskedőket” ábrázolja, akik felfalják a festőket, megeszik a festéket és palettát.

Ezek a kereskedők a festészetből élnek, „ de úgy mint az állatok”.

Eredet: https://istvansandorfi.com/

A festő és a vevő

Idősebb Pieter Bruegel, A festő és a vevő, 1565, Albertina Múzeum, Bécs, Ausztria.

Pieter Bruegel: Gyermekjátékai a DailyArt magazin olvasása közben került elém. Irina Diana Calu romániai művészettörténész holland és flamand reneszánsz művészetet kutat, így írását érdeklődve olvastam.

Hála az egyre fejlődő algoritmusoknak, azonnali fordítás sem tűnt nyersnek. Nem jelentet gondot a szöveget értelmezni, az erőfeszítés inkább tovább gondolásnak szólt.

Tovább gondolni azt lehet, ami úgy van, hogy érdekel és olvasás vagy szemrevételezés közben formálódó képzet elég tudást, asszociációs láncot mutat. (előzetes tudás)

Most azt mondhatnánk a mondómban, ugrójúnk fejest a gyermekjátékok felismerésébe, ahogyan azt a művészettörténész is tette, a több mint 90 játék közül olyanokat is megnevezett, amihez nekem lövésem se lett volna.

Fejest ugrani már maga is játék. Bruegel festményén életteret(játszóteret) és a természet folyó szeli ketté, amiben úszó alakot látni, más csak a lábát lógatja a vízbe, megint más mellig bele van merülve. A víz érzelmet jelent, békét, mederbe terelt szellemi energiát. Folyó sodrása, az élet sodrása…. Tehát a kép érzelmi vonatkozásába ugranánk, abba merítenénk tudatos megfontolásainkat. De itt még nem tartunk.

Irina D. Calu sem vágott a dolog közepébe, hanem felvezetőként bemutatott néhány más Bueghel festményt és rajzot, amelyek közül a „Festő és vevő” címűt emelném ki.

Könnyű racionalizálni azt, amit látunk, vagy amit műalkotásba projektálunk, amit látni tudunk, amit látni képesek vagyunk, azután azt visszavezetni az alkotóra. Azt gondolom, ez a „pszichologizálás tilalma” leginkább azért, mert amit egy alkotó probléma gyanánt kiemel és feldolgoz, az közel sem bizonyos, hogy tulajdonsága -bár vannak nyilvánvalónak tűnő jegyek, - arról is lehet szó, hogy egy adott problémát így is fel lehet dolgozni, tehát a valóságnak lehet többféle aspektusa…

 Az egyik aspektus:

A mai világban – és persze a régiben, - voltak méltányos üzletek. A maiban azonban posztmodern realitás érvényesül. Tudjuk, hogy a piac ural mindent, azonban ennek következményeit - enyhen szólva, -gyanakodva szemléljük. A marketing mögött gyakorta kíméletlen tudatosság húzódik meg, tréningek és az ego túltolása. Bármit bevet előnyösebb üzleti pozíció érdekében, ha van intellektust, érzelmeket, csábító sziréndalokat…. A következmények közömbösek a siker fényében!!

Engem lenyűgöz,  amikor azt hallom, hogy mai kortárs festő pár-százezerért megvett műveit sokmilliós árveréseken értékesítik, amiből  művész fityinget sem kap!

Ilyenkor Picasso jut eszembe, aki nem csak művészként volt jelentős, de a marketing stratégiákban is kiemelkedett!

Legközelebb megnézzük, mit mondott ebben a témában Sándorfi István.

(Bruegel: Gyermekjátékok)

Pieter Bruegel: Gyermekjátékok

Mindig úgy kezdődik, filozófia felér megmentő főbelövéssel. Mert mindig, egyfolytában szembe jön, nincsen kezdet, csak elérünk valahova, ahol késztetést érezni, önkényes határok kijelölésére. Ezek a határok megjelölhetik beletartó ösvényeket, dologi terrénum mibenlétét.

Na, még egyszer!

Úgy kezünk úgy kezdődiket, hogy sem kerek kijelentéseket, abszolút eredeti dolgokat nem tudok festeni, írni sem… Annyi lehetséges, hogy hivatkozva ködöket, köd-gomolyokat hívunk meg, amelyekben mindenféle sziluett alak mozog és próbál testet ölteni.

Ezekben az anyag felé gyötrődő erőterekben lehetséges rálelni, és persze hiányokat kipótolva beletenni valami olyat, ami már lehetséges, tehát része a történetiségnek.

Tandori után: Mi minden van „túlpartos könyvben”?!

Tandorinál ez a túlpart dolog eleve visszautalás, nem egészen tudom mire, talán nem olvastam mindent, és amit nem olvastam azt nyilván nem is eléggé figyelmesen!

Duchamp szerint ez a „valóság-feltárosdi” hiába szorítkozik –igaziból,- két szakmára, mégsem több, mint bármelyik szakma. Úgy festő ö, mint egy asztalos asztalos…

Duchamp és Tandori akármilyen közel álló, túlpartos.

Ami meglepőségében sem meglepő, már életükben ott voltak túlsó parton!



Mostanáig – bár szeretem Bruegel festészetét, elkerülte figyelmemet egy festménye. Működésben a ködgenerátor!!

Ez a „vakfolt dolog” gyakori, még egyetlen festmény esetén is, - beleértve saját munkáimat,- de híres festők életmű sorozataiból szintén kiesnek darabok, talán mivel, – adott időpontban,- nem hordoz egyénileg fontos jelentést.

Bruegel : Gyermekjátékok - festménye olyan, amihez hasonló(?!) kortársaknál is látható, és amit azért vettek meg az egykori elit képviselői, hogy „partikon” azzal szórakozzanak, kitalálják, az elkülönült személyek és csoportok gesztusaikkal, milyen szólásokat, közmondásokat fejeznek ki…

Az már azonnal nyilvánvalónak tűnhetett, itt játékokat lehet beazonosítani, és ettől a lehetőségtől aligha vesztettem el a józan eszemet!!

Ami nem érdekel, az bizonyos értelemben láthatatlan. Van, de nem megjeleníti, hanem elnyeli a köd.

És mégis, Art Magazinos cikk lefordítása nyomán, jobban szemügyre vettem a festményről készült reprodukciókat, és kiderült a”gyerekek” nem csak gyerekek, és bár különböző játékokat játszanak, egybe köti őket izgalmas szín és forma-dinamika, valami mélyebb mintázat. Ez a mintázat annyira intelligens, ráerősített arra, amit azelőtt is tudtam, lehet valóságfeltáró túlsó parton, úgy is korszakokat hidal át.

Nagyon régen láttam televíziós riportot, amit Norman Miller íróval készítettek a tengerparti házában. Az a kijelentése évtizedek múltával is izgalmas: Néztem Picaso festményeit, és rájöttem, értem őket. Ez a felismerés különös jelentőséggel bírt….

Arról van szó, sok művészt elfogadunk nagynak, korszakosnak. Azért fogadjuk el, mivel műveikért milliókat perkálnak, és mert galériások, művészettörténészek állítják, írják és gyakorlatban tartják.

Ez az elfogadás néha nem maradéktalan, kulturális beszélgetések során mégis ráhagyó. Áttörés akkor jön, amikor megérünk valamiféle kulcsra, képessé változunk műbe való belépésre, és elkezd mű igazsága felderengeni. Már nem csupán általános értékkel van dolgunk, hanem a részletek is személyesé változnak.