A bevásárlóközpont-álom hirtelen úgy ért véget, hogy folytatódott.  „Doktor úr” tisztító eljárása után snitt. Azt tudtam, még mindig a gyéren látogatott Plázában vagyok, de ezúttal nem  saját üzletemben, hanem a postahivatalban.

Mint aki munkát szeretne, felmondtam hivatalvezetőnek, mi a postás feladata. A szövegre már nem emlékszem, csak arra, hogy szégyellnivalóan bugyuta volt, és azzal a mondattal zárult, amivel az álom is: „ És a postás nem bontja ki az ajánlott levelet!”

Az álomból két üzenetet tudtam megérteni. 

Első feléből azt, hogy  Bruegel képet, és az üres karika-hordó összefüggést differenciának kell elgondolni. Az univerzalitás -bár többnyire (?!) korlátozott, lehet lapos, végig nem gondolt fogalmi panel, és lehet kiterjedt funkció, aminek kiterjedését megkísérelhetjük kikémlelni, vagy tapasztalt, megfigyelt működési dinamikáit meglovagolni.

Visszautalva az álom első felére,  Bruegel festmény is lehet korlátozott szintű (lapos) funkcionalitás.  Ilyen felületi, csaknem üres volumen az, amikor csupán cím szerinti jelentést  dolgozzuk ki, azt az aspektust, hogy miféle játékokat látunk, és ezek a játékok honnan erednek.

A mélységi kiterjedés (hordó) szintén ellenáll redukáló, metafizikai bejárásnak… A mi módszerünk nem is ez volt, hanem sokkal inkább lételméleti, daseinanalizis, amit ma már jónéhány filozófus (is) felhasznál.

Amikor  kör, gömb, korong, négyzet analógiákat néztük kulcsként, elértünk  festmény aljában látható mértani hasábig, aminek tetején korong, vagy kör alakú bemélyedés látható. 

A képen belüli -ábrázolt- kísérletek, hogy  zártat és kiterjedtet, horizontálist és vertikálist, anyagit és szellemit egyesítse,  megmaradt  emberi kreációk spekulatív, transzcendens határain belül. 

Ezen a ponton kezdtem cselekvési összefüggések útvonalainak, metszéspontjainak kijelölésébe. A kidöntött fa, -amit szintén meglovagolnak, - és a gerenda -minek végébe írta Bruegel saját szignóját,- metszéspontjában magányos alak látható, akinek magánya csupán mozgásfázis hiánya, várakozás.

A pillanatnyi önmaga várakozás. A várakozás meghajlás, hogy átugorjanak felette (is). Rajta keresztül pillantottam meg, Bruegel miként van saját festménye egészébe, és ezzel eljutottam ahhoz a „mesterkulcshoz” ami a kép tényleges alapötlete, egy olyan pecsét amit az „álomüzenet” szerint mindenkinek saját magának kell feltörni, amihez én legfeljebb „postás” lehettem.

Mégsem (egy) visszatartással zárnám le műalkotáson belüli bolyongásomat, hanem  másik, természeti kiindulás felé visszautaló asszociatív teljeséggel, ami így utóbb nem  halál, hanem az élet, élet előtti teljeség potenciálja. Legközelebb erről ejtek pár mondatot, mint  végső - és kezdőpont- záró-nyitó kapcsolatáról…

Bruegel:Gyermekjátékok

Alul középen, Bruegel két karikát hajtó embert ábrázol. Ezeknek a vertikális, külső univerzalitás (teljeség) dinamikáknak egyik esetben a szűkös ruha (világ felé mutatott énkép,) másik esetben pedig kézben tartótt írás, lineárisan levezetett megfontolás a mozgatója.

 Hólyagot fújó ember lehetett volna kulcs (is) a hordókhoz, ám ott azt vettem észre, a fejfedő hátrafele kitakar, rejt és azt is tudtam,  efféle művi, szellemi felgyűjtés, (belehelés) aligha emel feljebb bárkit is. 

Hólyag fújás  repüléssel kísérletezők asztalánál a buborék fújásnak tovább vitele, és a hordók nyilvánvalóan az üres univerzalitások párhuzamai.

A szellemi tartalmakat, -bármi legyen is az,- meg lehet próbálni kikémlelni, valamint felülve rá, mozgásba lehet hozni.  

A lovaglás többféle lehet, láttuk a kerítésen lovagló gyerekeket, a „botlovast” az ürüléket kavaró asszony elött, de a mások hátán lovaglásnak is számos variációja van a festményen.

Kezdetben nem értettem,  karikát hajtók és hordók összefüggését, talán mert a játékok szellemi(?!) mibenlétét próbáltam beazonosítani. Összefüggést érzékeltem, ám mivel nem mutatkozott azonnali fenomén, beletörődtem választalanságba. Beletörödtem, hogy  festményhez nem minden közelítésem vezet eredményre, és bár ezek nyilván nem zsákutcák, számomra túl vezetnek belátható horizontokon.

Már éppen  kép vonalas geometriáit kezdtem tanulmányozni, amikor éjszaka azt álmodtam: Van  üzletem egy nagy bevásárlóközpontban. A bevásárló központot csak tudtam, és azt is, éppen meglehetősen üres.

 Üzletbe bejött egy jól öltözött férfi.  Doktor. Valahonnan ismertem.  Alacsony falú négyzetes tálcát hozott, aminek alján folyadék volt.  Nem örültem, hogy meg kell vennem. Nem tudtam, mi van a folyadékban, és arra gondoltam, ezt így akváriumnak biztos nem lehet eladni...

A doki mintha olvasott volna a gondolataimban. Elhúzott egy kis üveget. „Ezzel meg lehet tisztitani a vízet!” -mondta és bele öntötte az alacsony falú edénybe.

A víz csakugyan kitisztult, de akkor meg arra gondoltam, hogy ezzel, ha volt is benne élet, annak vége…

Azt értettem, hogy a szembe lévő ház belső tereibe azért nem lehet belátni, mert lévén a „tudattalan,” más intelligencia, viszont a felületére vetített szimbólumok, a kereszt alakú ablak áthidalás, illetve az ablakot befoglaló bemélyedés, a téglalap tetején lévő félkörökkel, az emberi lét tökéletlenségét és a lélek tökéletes mivoltát absztrahálja egybe.

Az ablakokon túl, a „szürkületi zónában, alul a kerítés , felül pedig az épülettoldalék geometriai folytatásait látjuk. A tudatosból kifele figyelünk, a tudattalan pedig a tudatost figyeli, mert onnan hullik alá az ami majd az álom nyersanyaga lehet. 

Heller Ágnes Álom filozófiájából tudom, a kreatív-én a tudattalanban lakik.

 Festő befele figyel és igazabb képet nyer  valóságról, mintha a kinti világ logikai játékait követné.

 "A művészet azért létezik, mert a valóság sem nem valós, sem nem értelmes." 

JG Ballard 

A fekete gömb zárt, titokzatos, elnyeli a külső fényt, és látjuk, az emberek néha így viszonyulnak  saját tökéletesség képzetükhöz. Mindent begyűjtenek… Ezzel szemben áll az egyetlen piros gömb, ami  „tudatos” ház emeletén a papír és gondolati linearitást egyensúlyozza, hiszen a piros introvertált, túl sugároz saját határain.

Az ablak-befoglaló tákolt egész, a földi halandóság horizontálisa, és az égfelé mutató kereszt-szár átellenes kreációja, a kép alsó -balközép hasábja,- aminek tetején  sötét kör, a hasáb kiterjedésén  mélység nélküli korong. 

A sötét korong a zárlat belsejébe szív?!

Nagyon eretnek differencia?!

Meglehet, volt amit már írtam.  Abból adódik, hogy körkörösen haladunk, és időnként vissza érkezünk  belső útvonalak kereszteződéseihez.

A piros gömb lapos megfelelése, a korongokat hajigáló gyerekek elött van, három fekete és egy piros kiterjedés nélküli absztrakt univerzalítás.

A piros korong azután egy alacsony tégla-lehatárolás megfelelője, aminek ugyan van sekély magassága, de a téglái szétszóródnak.

Egyet láttunk  repüléssel kísérletezők aszal-horgonyaként, de a fekvő fahasább alalsó szélén, már a tégla porítást látjuk.

Tökéletlenségből rakott tökéletlen tökéletes, ami nem funkcionális, ezért a kikerülő klauzurák,-amik alkották a teljest,-most üzleti csere-alap?!

A nő elött tányérok, kis lapát, amivel kiméri a teljesség piros, érzelmi szemcséit…

Rékai Zsolt: Khóra motoros (magántulajdonban)

Bruegel „Gyermekjátékai” tele van olyan belső útvonallal, hogy óhatatlanul visszaérünk ugyanazokba a kereszteződésekbe, tudjuk jártunk már itt, de már nem egészen ugyanazt látjuk. Az ugyanazok nem ugyanazok.

Ezek a felülíródások, ahogyan az egész folyton felülírja a részeket, miközben az egész is felülíródik.

Pár éve festettem egy száguldó nagymotort, -bár nem voltam az a „nagymotoros” típus, de vágytam a gyors fejlődésre, előre haladásra,- ami álomban visszaköszön, megmutatva járművön keresztül a sebességet és az út nehézségeit.

A felszínen az történt, megkérdeztem valakit, aki nálam ismertebbnek tekinthető festő, hogy egy közepes nagyságú, átlagnál jobb tartalmú festményéért mennyit fizet a galéria?!

Azt gondoltam, -bár a festmények csak álltalános értelemben összemérhetőek, - ha festeni tudok egy legalább olyan minőségű képet, amilyen körben a megkérdezett mozog, talán kissé feljebb tudom tolni,  lefagyott árszintemet…

Nem tudtam!

 Ilyen szempontból „marketing skatulya” ebben az országban moccanthatatlannak tűnő. Semmi nem változott, viszont  saját festményem válaszolt a saját kérdésemre, kérdéseimre.

 Tér szempontjából a motoros elmosódni látszik, és megfordítva, a motoros csak egy útszakaszt lát, csőlátása keletkezik, a táj perifériálisan dinamikusan mozgó ködtömeg…

Annyira evidens, soha nem fontoljuk…

A Kép címe „Khóra motoros”, ami annyit tesz: sebességen túlhaladni…

A „Gyermekjátékok” érzésem szerint úgy univerzalitás, hogy sokféle univerzalitás gyűjteménye. Másképpen mondva, úgy „svájci bicska”, hogy mindaz határolja, amire nem alkalmas, az alkalmatlanság viszont remekül összegyűjti a hiányokat.

Miközben ezt a festményt tanulmányoztam, folyamatosan visszatérő érzés, hogy az „óvoda-élmény” nem fedi le a „boldog gyermekkor” mítoszát, és a játéklehetőségek teljes potenciálja sem vonzó, sem gyermekként, sem felnőtként.

Saját létkorszakunkból tudjuk, mindenféle szerpbe bele lehet -ideig- óráig,- feledkezni, de az univerzalitás csak adott metafizikai körön belül funkcionál, részleges, redukált…

Gyanítom, - és ezzel nem léttel szembeni alázatot kérdőjelezem meg, - hogy  „természet-mítosz”,  „Paradicsom-mítosz” az ideig-óráig” álltalános feléből transzcendált, és így sem a Hít, sem Isten, nem gyömöszölhető geometriákba, metafizikai spekulációkba…

Tudni vélem, mindezt Bruegel négy évszázaddal ezelőtt tudta….

Hegyi Csaba festményeiről

Lehetek bármennyire (is) tudatos, ameddig nem fontos, nem csoportosulnak az élmények, nem vezet valami arra, tisztázzam, mit is érzek és miért, addig viszonyulásom rejtett, érzelmi és azonnali.

A szögletes és kerek, geometrikus formák, kiterjedések úgy vesznek körül a maguk -többnyire tárgyi -megjelenésükkel mint  humán környezet normális térkitöltései. Születésem óta kisérnek, annyira evidensek, bele sem kérdezek.

Akkor sem kérdeztem bele, amikor rajzórákon utolért  kockológia, vagy éppenséggel  gömb perspektivikus térbeli ábrázolása, hanem egy viszonylatban megtanultam egy kevésbé evidens viszonylatot, amit bevallom, nem nagyon szerettem. Az viszont tetszett, halottam az akkori nyugaton, talán Német országban létezik művészeti iskola, ahol nem azzal kezdik, hogy minden gyereket átvernek a perspektivikus ábrázoláson,-amit késöbb magátol is megtanul,-hanem megnézik egyénileg, mi van a lényben és hol tart. Ami adott, azt támogatják és igyekeznek kibontani...

Művészi absztrakció élménye -talán az volt első ízben,- amikor több évtizede a pécsi, Jókai tér akkor még létező kiállítási terében láttam.  Grafikus olyasmiket rajzolt, hogy  erdővel övezett mezőn valaki az égfelé dob egy kockát, és mire felér, korong lesz belőle… Mellesleg olyasmire is emlékszem, rajzolt  kupolás bazilikát, pontosabban a belső teret, ahol (pedig) az emberek emelkedtek el a széksorok közül. A köztes térben csak szorványosan, kevesen emelkedtek, viszont felül, a lezárt kupolásnál, óriási volt a tömeg és tolongás... 

 Mértani formák szimbolikájába futottam, hogy a négyzet korlátozott, merev, zárt, klauzáris emberi forma, a kör vagy gömb azonban természetes, teljes.

Később, - amikor már magam is festettem organikus-absztrakt formákat, lett  kutató orvos gyűjtöm.  Első, akit érdekelt az amit csinálok. Azért érdekelte, mivel saját biológiai kutatásainak mikróvilágára emlékeztette, és  meg is fogalmazta: Az élővilágban ritka az éles, vonalszerű, arra a kerek, letompított hajlított átmenetek jellemzőek...

Következő szembesülés, (amit említeni szeretnék,) Hegyi Csaba tanár úr előadása, aki tizenöt éve tartozik azzal, hogy valahol megiszunk egy sört.

Hegyi Csaba olyan absztrakt, nagyméretű képeket fest, ami -számomra,- nem tűnik a végső, kristályos -geometriai rendnek, formai és színkapcsolatok kifejeznek  valamiféle gondolatot.

Attól persze, hogy rokonszenves a művész, nem tagadom azt amit csinál, amit csinál azt valahogyan, tiszteletteljesen látom, de attól még nem az én irányultságom...

Hegyi Csaba lénye vett rá  vizuális-hermeneutikai megközelítésre. Félre toltam  előítéleteimet, és megkíséreltem empátiával befogadni a látványt.

Győrfi András festménye

Arra jöttem rá, ami  felszínen túlzottan  elvont, matematikai, az a merevség kissé mélyebben, szín-dinamikákban, formaviszonylatokban oldódik, valahogyan feloldódik.

Megfogalmazom másként.

Nem  puszta felületi látvány tetszik, hanem amit kivált, a megértés.

Hegyi Csaba arról beszélt, hogy  kör univerzális absztrakció, és jól tudja, az univerzalizmus körüli vita nincsen lezárva. Erről van szó. Soha nem is volt...

Evidens, hogy beugrik vallás és Arisztotelész.

 Az arisztotelészi logika teteje az álltalános (absztrakt)és alja az egyedi, konkrét. A kettő között tudunk érvényes kijelentéseket tenni, ami pedig a logikai rendszeren túl megy, -bármilyen irányban,- az spekuláció.

Nem tudom, miben áll  univerzalitás körüli vita, de sejtem abban, hogy van aki a kör álltalános, hallhatatlan hatalmában hisz, és olyan is, aki az egyedi lét véges mivoltában mond annak ellent, hogy valakik kristályos, redukált geometriák közé próbálják szorítani  élet megannyi viszonylatát.

 Már ott is vagyunk!  Liberalizmus kocka,  konzervatizmus kör?! 

Ott is vagyunk! 

Voltak történeti idők, amikor ezt vagy azt az oldalt túl tolták, polarizálták.

 Nem is látszik, hogy  dolog egy egész két oldala, hogy szituáció függően hol ilyen, hol olyan megoldásokat választunk. Hogy egyetlen ember, mondjuk hitében konzervatív, azonban szociális értelemben megengedő…

Így értünk vissza Bruegel festményének geometriájához, ahhoz a kulcshoz ami megmutatja, mire jutott  festő négy évszázada  univerzalitás körüli vitában?!!!

Győrfi András festménye

Bruegel:Gyermek játékok

Bruegel festménye rendkívül összetett, úgyanakkor remekül kiegyensúlyozott. Amikor közel megyünk  vizsgált dologhoz, előbb elkezdenek lazulni  definíciós egyértelműségek, aztán feltűnik, hogy minden lehatárolás részleges, kimódolt. A lehatárolás mesterséges, erőszakos, érdek szerinti és millió szál vezet azon túl, amit  azért szigeteltünk el (kezdetben), hogy vizsgálni tudjuk.

Filozófia szeretetével végzett filozófus, tanár barátom fertőzött meg. Olyan kijelentéseket tett, hogy az életben, az adott történeti korszakokban vannak csúcs gondolkodók, olyanok akik az élet fontos összefüggéseit újra és újra megvizsgálják, és amikor a társadalmi viszonylatok, a vonatkozó tudás megváltozik, mindenki elött képesek meglátni, feltárni a valóságot.Az így feltárt valóságot nyelvileg képesek közvetíteni. 

Talán barátom mondta azt is, amit később  arisztotelészi filozófiával foglalkozva mélyebben érteni kezdtem, hogy a világ nyelvi alapú.

 A világ szerintem -festőként,- képi és nyelvi alapú, de igyaz lehet, amit nyelvileg nem tudok megragadni, amihez nincsen eléggé fejlett nyelvi szerszámosládám, az legfeljebb csak dereng, sejlik, kisért, úgy van velem, hogy nyugtalanít. Ez  „pre” megértési szakasz,  festészetben gyakori és azt mondják rá: „nyelv előtti”.

 „Játsszuk” azt, kissé eltávolodunk vizsgálatunk tárgyától,  „Pieter Bruegel: Gyermekjátékok” címet viselő festményétől.  Megvizsgáljuk, miért gondoljuk  részletekkel és az egésszel kapcsolatban azt, amit gondolunk?!

Amikor komolyabban festeni kezdtem, volt  megelőző világképem, ami készségek szintjén a köznapi elött járt, azonban tapasztalati szinten, azt alig előzte meg.

Ezalatt azt értem, meglévő világképem, látásmódom alapján festettem. Nagyon hamar kiderült,  festészeti téma egyszer csak előáll,  létrehozási folyamat végig meditatív. Erről olvastam más művészek nyilatkozatait: Nem én festek, csupán médium vagyok, én csak közvetítek, csatornázok stb.

Efféle  nyilatkozat több, mint amit néhány festőismerősöm mond, mert legalább  tisztázatlan létrejövési útvonalra látnak, aminek nem tudnak  mélyére hatolni. A "néhány festő" úgy van,  (vallja) mint köznapi beszédben  tárgy és megnevezés azonosságának evidenciája. "Az van amit látsz, az mindenkinek mást jelent, ahhoz nincsen mit hozzáfűzni!!! " 

Azt gondoltam, -hittem filozófus barátomnak, - a nyelvi készség fontos fejlődési tényező, és vizualitásnak, nyelviségnek, valamilyen módon együtt kellene haladni.

Heidegger  költői és filozófiai utat különböztet meg, amiről úgy beszél, hogy a kettő párhuzamos, követik egymást, de soha sincsen átkeresztezés.

Ennek a kettős erővonalnak erőterében történnek a fontos dolgok, a dolgokkal kapcsolatos felismerések, vagy (és)ezen felismerések begyűjtése. A kettős erőtér létrehoz egy „tájékot”, amit be kell útaznunk.

Ezt a beutazást kettős értelemben gondoltam, úgy mint tényleges útvonalak létrehozását, és azon való mozgást,  megnyíló perspektívák összegyűjtését.

Heideggernek erre sem volt  előlegező és ezzel beszorító definíciója. Hangtalan hangról beszél, ami összeszedésre indít. Ami ami úgy hív, úgy gyűjti egybe a híveket, mint a harangszó.

Mindebből egyáltalán nem az jön le, hogy műalkotásról nem lehet beszélni! 

Nem az jön le, hogy műalkotásnak nincsen átadható kulcsrendszere!

Nekem az jött le, -amit okos emberek előttem régen gondoltak,- hogy metafizikai módon, nem lehetséges univerzális lényegeket redukálni műalkotásokkal kapcsolatban (sem), azonban lehetséges a saját élményeim kibontása, a megközelítési módok(ön) kétségbe vonása, más szemszögekből való vizsgálata.

Több útvonalra van szükség, mű „beutazásának” esszészerű szellemi úti-beszámolója szóba jöhet, de nem jőhet szóba magyarázat, intellektuálisan legyűrő kijelentések halmaza.

Egy olyan mű, mint a Gyermekjátékok, egyszerre nyitott és zárt, személyes, korlátozott és univerzalista.

Következő lépésben, fontolóra kell venni, mit értünk univerzalizmus alatt…(?)

Néhány festmény, amivel a megnyítón szerepeltem

 Bruegel:Gyermekjátékok (részlet)

Körkörösen haladunk. Időnként vissza kell térni egy-egy motívumhoz, mivel idő és bejárás, meggondolás kell az összefüggések felismeréséhez.

Azt is tehettem volna, hogy a bejegyzések helyett cetlizek, jegyzeteket írok, és amikor kimerítettem a művet, -ami maradéktalanul nem történhet meg, - akkor írok valami olyasmi tanulmányt, mint Irina Diana Calu . A tanulmány össze-szedettebb lehetett volna, kevesebb benne  kerengés, kóválygás.

Nem tudom, lenne e türelmem olyat „játszani”, hogy nem építem be a "rájövés spontaneitását".

 Filozófus barátom, aki néha meghívott abba az iskolába előadni, ahol ö is tanított. Ilyenkor az ember felkészül, igyekszik nagyon összeszedett lenni. Második, harmadik alkalommal a gyerekek elhiszik, a „fazon” nagyon okos, hiszen koncentrált, kerek dolgokat mond, magas-kultúrás témákban jártas.

Ezt a fajta bevett okosságot inkább kihagyom.

A homokdomb hármasa, a mélybefúrás kincskeresésért, vagy a ki-kit húz le, ki kerül a másik fölé, egyszerre természetből fakadó szerep (zöld), érzelmi késztetésekből (piros), azonban felnőt korban leginkább egzisztencionális alapstratégia marad. Ez az alapstratégia tömegkultúrás, álltalános, sokféle variációba ágyazódó. Barna a föld színe, a föld nehéz elem, termékeny, megtartó de megkötő ereje nagy. Az ember jár rajta, ezért álomban a láb gyökér szférához tartozó. Gondoljuk meg a cipő mennyire árulkodó lehet, valaki társadalmi helyzetével kapcsolatban, vagy mennyire kifejező a köznapi számlanélküliséget kifejező „mezítlábas” kifejezés.

Az egzisztencionális stratégia adott pillanatban alapvető, fontos. Fontos, azonban megalapozott szellemi magaslatokban, időtávokban látszik  időbeliség, mulandóság. Minden csupán átmenetileg a mienk, és amikor a bomlás verziói kerülnek előtérbe, akkor mondják: a kincsek és hatalom várai homokvárak, homokra építettek.

Amikor az „adj király katonát” néztem, megláttam a „kötélhúzás” pillanatnyi eredményét is, ki kit cipel, ki kinek a hátára képes felülni. Ez a helyzet úgy is visszatér, hogy az egymás hátán ülők húznak kötelet, társas hatalmi játszmákban vesznek részt.

A „goja viszi a fiát” ennek a "terhet cipelésnek" családibb, túlélést támogató szövetsége.

Bruegel: Gyermekjátékok (részlet)

Az arché mint világképző őselem alkalmas  mikró és makrokozmosz magyarázatára, abban az értelemben, hogy elsődleges differenciákat mutat, egymásra hatásuk, dominanciájuk pedig forrása  jellemnek, cselekedeteknek, illetve a világmagyarázatoknak is.

Empedoklész úgy gondolta, a négy őselem egyesülését a „phylia”(szeretet) vezéreli, szétválásukat pedig a „neikos” gyűlölet és viszály.

Thálész az egész világot eleven létezőnek fogja fel, Anaximenész pedig a levegőt a lélekkel azonosítja, amiből ritkulással a tűz, sűrűsödéssel pedig a víz alakul ki.  

Ez az ősi, mágikus világkép tovább élt a középkorban és a mai napig hat. Úgy hat, hogy bár a balagyféltekés racionális, metafizikus gondolkodás babonának bélyegzi, a befelé figyelő festő, - ismerve az álom személyes, világhoz való viszonylatát, cseppet sem tartja ostobaságnak. A szürrealista látásmód „mágikus”, képi és érzelmi, olyan, ami nem redukál hasznos tulajdonságokra, hanem analógiák és szimbólumok alapján fejezi ki a világ összetettségét.

Bruegel ilyen szűrőn keresztül szemléli a világot, magyarázza  saját történetiségét, ami tanulságait tekintve szinte alig tér el  mai létmegélés tapasztalataitól(?!)

Az „elhúzható-falú házzal párhuzamosan a képsík felső szegélyét egy belső, de nyitott keret előlegezi, a távoli ködbe vesző torony (tornyok,) mint az emberi „levegőbe” való törekvésének architektuális kifejeződése.  Természetben való lét,  természetes lét (paradicsomi lét) egységtudata társadalmi tudattá, szereptudatokká hasadt, ami többé nem az arisztotelészi logika „lét”  különös kategóriája felé kutat, hanem az álltalános, az absztrakt, az elvonatkoztatott felé. (Univerzalizmus) A teljeség többé nem a természet (mint isten), hanem a természeten túli, - mint Isten.

A még látható játékok utolsója, a tűz-arché.

A tűz, mint a kordában tartott és (vagy) elszabaduló érzelmek kifejeződése.  

Emberek állnak körül egy máglyát, amiből  templomtorony és út függőleges vonalát követő oszlop magasodik ki.  Nyilvánvaló, hogy boszorkányt égetnek. (Jó kis játék?!)

A boszorkányság természetvallás, szellemi hatalmuk  őserők feletti uralmuk erejéből fakadt. Voltak vízet, tüzet uraló boszorkányok, és nyilván  legmagasabb rang azé volt, aki minden elemet uralni tudott…

Bruegel idejében a spanyol Alba herceg -Habsburg megbízás alapján,- eretnekek után kutatott Németalföldön.  Eretnekek voltak a „tömegpusztító fegyver”, és így az ártatlan parasztok kivégzése után, óriási sarcot vetettek ki. Németalföld annyi adót volt kénytelen fizetni, mint a birodalom többi tartománya együttvéve…

A kozmológia kérdéseivel, már a görög milétoszi iskola is foglalkozott. A görögök bizonyos keretek között megengedték a szabad gondolkodást (spekulációt), és egy feltett kérdésre -fő vesztés terhe mellett, nem az volt a kötelező válasz: Azért van úgy, mert az istenek úgy akarják!

A milétoszi iskolát Thálész alapította, és már ő feltette a kérdést, miből jött létre a világ?! Bevezeti az „őselv” fogalmát, az ősanyagét, amiből minden keletkezett. Nála ez az „arché” a víz.

Anaximenész a levegő elemet helyezi előre, amiből sűrűsödéssel, ritkulással keletkezett a többi anyag. Ritkulással a tűz, sűrűsödéssel a víz és a levegő.

Az „arché” elv azután végig vonul a középkori misztikán. Hat a mai napig, és az álomfejtés analógiái között is jelentős helyet foglal el.

Miután kimutattuk az emberek késztetései között az őselemek jelenlétét, azt hogy min keresztül törekszik az egész megélésére, szemlélésére, vagy mi az alapja -öntudatlanul is,- tevékenységének, nagy biztonsággal megállapíthatjuk, hogy Bruegel eseti alapon és az egész kép jelentésmintázatába is beépítette az „arche” világmagyarázatot.

Bruegel kívülről nézi és ezért mélyére lát saját európai kultúrájának.

„Elhúzható falú ház” mélyén alul egy oltáron a feszület, vele szemben egy nap alakú tárgy és az üres gyertyatartok között egy stilizált templomtorony látható. Az oltár elött bölcső kisdeddel, a bejárathoz közel pedig babákkal játszó lányok.

A kereszt itt az újjászületés elvont analógiája, amivel szemben a sugárzó kör a teljesség, az Isten univerzalitását kifejező  absztrakció szimbóluma.

Az újjászületés a természetből hozott alapvetés, az a tény, hogy a biológiai tovább élés kiemelt ösztön-prioritása az „anyaság”, a szellemi túlélésé, a halhatatlanságé pedig a hit, az ember égfelé törekvése. (templomtorony.)  

A kerítésnél beforduló esküvői menet célja a nász, a gyermeknemzés, elvont, misztikus értelemben pedig az „alkímiai menyegző”, a férfi és női princípium egybeolvadása.

Nem véletlen, hogy az „elhúzott falú ház” vonalában,  felfele városból kivezető út perspektíváját egy tényleges, kékbe ködlő templomtorony zárja le, ami az ember felfele törekvésének, szellembe emelkedésének (levegőbe) architektuális kifejeződése.