Madarakon túl ott a hegy, amiről művészettörténészek azt írtak, nem jellemző Németalföldre. Rendben van. Ezen túl ment az a szakértő, aki utalt arra, hogy Bruegel kétszer is átkelt az Alpokon, és magába itta  szirtek látványát…

Ez a magyarázat nekem kicsit kevés. Tudom, ahogyan az álomban, úgy festményen is, minden elem fontos, mondhatni: mágikus jelentőséggel bír.

Nekem mindjárt az ugrott be, Bruegel amolyan pre-Hemigway, és ez a festmény kísértetiesen a „Kilimandzsáró hava”  rugójára jár…

Közelítsünk körkörösen!

Amikor azt álmodom, hogy felmegyek egy hegyre, az szellemi értelemben nehéz munkát jelent. A nehéz munka eredménye,  megnyíló panoráma, a felülről való rálátás.

Mítoszok szerint, istenek a hegyeken élnek. 

A görögök úgy gondolták,  társadalmi mozgások paralel történnek azzal, amit  istenek az Olimposzon művelnek. Ha veszekednek éppen, jőn a háború...

Ennyi elég is! Nézzük Hemingway könyvét, ami  idézettel kezdődik, és amit az író egy újságcikkből vett.

„A Kilimandzsáró 19710 láb magas, hóborította hegy, úgy mondják, a legmagasabb Afrikában. Nyugati csúcsát maszái néven »Ngaje Ngai«-nak, az »Isten házá«-nak hívják. Közel a nyugati csúcshoz egy leopárd aszott, megfagyott tetemére bukkantak. Senki sem tudta megmagyarázni, mit keresett a leopárd ilyen magasan...?”

Egy híres író (Harry) és vadász sebesülten fekszik Afrikában. A vízilovak tömeges úszó vonulását akarta közelebbről lefényképezni, amikor megtörtént a tragikus baleset. Addig, amíg a betegszállító repülőgépre vár, emlékezetében leperegnek életének legfontosabb eseményei. A halál közelségében megérinti és megérti a leopárd rejtélyét, miért is fekszik több ezer méter magasban, megfagyva a Kilimandzsáró tetején. Az Éghez oly közel…

Hogy felidézzem a történetet, megnéztem újra a  filmet.

Harry az apjával beszél.  Író akar lenni, mégpedig jó író. Az apa szerint  ösztöneit kell követnie. Az élet olyan, mint a vadászat… Megpillantjuk a nyomot a nyomot, és tudjuk ez az, érdemes követni…

Harry megtalálja a szerelmet Párizsban. Elviszi a nőt Afrikába, aki ott megtudja, hogy terhes, de ez a kedvesét visszafogná az élményt szerző kalandozásban. 

 Család, a gyerekek nem engedik meg a szabad életmódot, és  szakítanak.

Vége a boldog időszaknak. Kiderül, megírható kalandok ide vagy oda, főhősünk nyomot vesztett.

Ekkor kapja apjától a „leopárd” rejtvényt. Azt mondja, ö sem tudja a megfejtést, de ha rátalál, bizonyosan megmenekül!

Végül  francia kocsma ismerős csaposa fogalmazza meg: A leopárd éhes és követ egy nyomot, ami felfele visz a hegyre. Lassan eltűnnek  fák,  bokrok! Mire eléri a fagyhatárt, már nem érzi a szagot, eltűnt a nyom, de késő visszafordulni…

Harry az író, vissza megy Afrikába, mivel úgy gondolja ott tévedt el az élete. Ott szerzi  az üszkösödő sebet.

A mentőrepülő végül megérkezik, és a pilóta felszáll Harryvel, de irányt váltanak, és nem a legközelebbi város felé tartanak: „ott, előttük, mindent betöltve, szélesen, mint a világ, hatalmasan, magasan és a napsütésben hihetetlenül fehéren emelkedett a Kilimandzsáró négyszögletes csúcsa. S akkor már tudta, hogy odamennek.” De Ambrose Bierce híres Bagoly-folyóját idézve Hemingway is kicselezi az olvasót: kiderül, hogy ez a végső vízió már a halálon túlról jött, a valóságban ekkorra az író már belehalt a sérüléseibe.

Nem  cím által javasolt vadászokkal kezdtük  kép megértését, hanem  végpont volt számomra érdekes.  

Hollók, vagy varjak, akik a halál, a megfagyott természet vonalára erősítenek. Az egyetlen madár amelyik repül, -vagy is szellemi térben mozog,- a rálátás madara. Bizonyos értelemben azt mondhatnám, Bruegel látásmódja, aki a megfestés befejezésekor kis részleteiben és egyben is látta, mi az amit világlátása és tapasztalatai alapján a télhez tudott rendelni.

Valamelyik művészettörténész az egyetlen repülő madárba sast látott. Bizonyos értelemben hajlanék a lehetőségre, hiszen  sas, -mint azt már kifejtettük, - a levegő csúcsragadozója,  monda szerint az egyetlen lény amelyik szembe tud repülni, bele tud nézni a napba.

Részlet

Azt mondtuk  Nap azért is univerzalitás, teljeség, isten szimbólum, mivel nem elnyeli a fényt, hanem kibocsájtja. Ezt Bruegel a Gyermekjátékok -című képében alaposan -vizuálisan,-kifejti. Olyan zseniálisan, hogy a tudást integráltam, és ezen a képen is, a jégen -lefagyott érzelmeken- játszó emberek sötét korongjait sem tudom másként értelmezni, mint az egzisztencionális játszmákat folytató, köznapi emberek dologprojekcióit.

Bruegel nem ítélkezik, csak kívülállóként áll  dolgok közepében. Nyilvánvalóan tudja, az egzisztencionális szint, - rendelődjön önös játszmákhoz, lepel-kultuszokhoz, nem kikerülhető. A tömeglény ontológiai értelemben Heidegger szerint „akárki”, aki mindent úgy tesz mint mindenki más, ha teheti ragadozó, ha nem, akkor gyáva, és lehetőség szerint mások energiáit gyüjti be és éli fel. A tömeg komfortista!

Bruegel azt is tudja, ha az egyszerű embereket nézi, közel megy hozzájuk, akkor més is látszik, azoknak vannak barátaik, gyermekeik, szocializálnak,  hasznos tevékenységet (is) folytatnak… stb

A vadászokat szemmel láthatóan nem érdekli a fogadó, a falú, a faluban folyó játékok…

Megint csak olvastam olyan művészettörténeti következtetést, hogy azért kerülik el a falút, mivel a vadászat sikertelen volt, -mindössze egy rókát ejtettek el,- nem volt szerencséjük és nem látták el szakmájuk szerinti feladatot…

Én ezt teljeséggel másként gondolom!

Karel Balcar varjús képe nem véletlenül jutott eszembe. Ez már festménybe való belépés közvetlen kulcsa, az egyik kulcs vagy belépési pont. Mindenki annyi belépési pontot találhat műalkotásokkal kapcsolatban, ahány elem beindítja dekonstrukciós sodrást, és a kép belső asszociatív útvonalai -beleértve a többi, nem preferált kiindulási részletet,- értelmi képességnek megfelelően újabb és újabb belső horizontot bont elő.

Karel Balcar festménye

Úgy gondolom madár, pontosabban madarak, fontos utalásokat hordoznak.

Eszembe jut, Pécsett művészeti főiskola még nem Zsolnay negyedben működött, hanem a Boszorkány úton.Valamelyik tanár megérkezett kiállítás megnyitójára az aulában, és azért, hogy megszerezze a nagydoktori fokozatot.

Ebből az alkalomból tollakat ragasztott arcára, amin festő növendékek jót mulattak. Volt aki performansz-nak magyarázta, volt aki egyénieskedést, bohóckodást gondolt mögé, mert ugye magyarázat az kell, legyen akármilyen, bármilyen téves (is)…

Dani barátomnak mondtam, -mivel véletlenül akkoriban olvastam róla,- hogy indiánok a szellemi szintet fejezték ki azzal, ki mennyi sastollat tűzhetett a hajába. Madarak felülről látják a világot, valós domborzati térképet tekintenek át, ami nagyban megkönnyíti a vadászatot. Amitől eltávolodunk, azt egyben és jobban látjuk…

Tandori Dezső verebekkel élt együtt lakásában, folyton írt róluk. Veréb is madár, még akkor is, ha az ég egere, kicsi és szürke.

A varjú pszichopomp, összeköti ezt a világot túlvilággal, úgy tartják, átkísérik meghalt emberek lelkét. A varjú halál madár…

Bruegel: Vadászok a hóban

A kissé hosszas felvezetés nem véletlen, véletlen… 

Amikor ránézek Bruegel: Vadászok a hóban -című festményére, akaratomtól függetlenül, (észrevétlen) gyors szemmozgás feltérképezi  látványt és meghívja a hozzá társuló személyes képzetet. Ez a képzet felhőhöz hasonlatos, asszociatív érzéseket, hangulatokat villant, amelyek vagy kibonthatóak vagy kevésbé. Ezt a képzetes jelenséget nevezi Heidegger előzetes tudásnak. Az előzetes tudás megidézése nem igényel túlságosan nagy erőfeszítést,  és elégséges ahhoz, hogy öt-tíz másodpercen belül eldöntsem, érdemes e dologgal tovább foglalkozni, vagy nem!

A "vagy nem", azt eredményezi, hogy interneten, nyomtatott albumban tovább lapozva, vagy pedig kilépve  múzeumból, galériából, öt percen belül tökéletesen magam mögött hagyjam az egészet.

Az is megeshet, -mint utóbb velem,- ismertem a festményt, de hagytam amnézia határon. Az amnézia határon várakozott, hogy ami az első szemrevételezésnél nem történt meg, -egyetlen asszociációs szál végén sem volt elégséges érzelmi energia töltés,- hogy belekérdezzek, lekövessek vagy feltárjak,- az végül is megtörtént akkor, amikor  Dalyart magazinban elolvastam két tanulmányt, két alapvetően művészettörténész típusú gyűjtést, következtetést.  

Két megfontolás két aspektus. 

A két nézőpont számos egyezést mutatott és leginkább -természetesen,- következtetéseikben különböztek.

Mivel festő szemmel értékelek,  saját következtetéseim időnként szögesen mások. 

Művtöris munkák hasznosan emeltek ki, korábban számomra (is) észrevétlen részleteket,  begyűjtött történeti utalások színtén értékelendőek. Mindez  arra ösztönzött, vizsgáljam meg, bennem valójában mit vált ki ez a festmény,-ha egyáltalán kivált valamit,- és ha igen, ami megállapítható, az milyen világszemléleti struktúrákat közvetít?!

Nem nagyon lepett meg, - Bruegel: Gyermekjátékok elemzésének sarokpontjai itt is megjelentek,- bár másként, kevésbé halmozottan.

Az a tény, hogy máig érvényes téli hangulatot közvetít táj és szituáció ábrázolás, evidencia.  

Léptek alatt ropogó hó,  ólomszürke-zöldes atmoszféra,  házak és a közelbe rakott tűz fénye,  természet csendje és apró neszei, valóban idilli..  

Megkockáztatom, ha csupán ennyi,  karácsonyi képeslap hatékonyabb, direktebb.

Persze leteszteltem  reprodukciót. Megmutattam értelmes, de nem művészetekkel foglalkozó ismerősömnek, aki nem verte magát földhöz…. Neki jégen nyüzső alakokból volt sok...

Ahhoz, hogy valaki gyanakodni kezdjen, -így vagy úgy, - le kell húzni  felületi borítást. Ezt mindkét tanulmányíró, Zuzanna Stanska, Wendy Gray is megtette, amihez később még a magyar S. Nagy Katalin gondolatmenetét is elolvastam.

Mivel nem csak egyben tekintették  összhatást, a részletek azonnal -Brougelre jellemző módon,- elárulták, valami nincsen rendben…! Tulajdonképpen semmi sincsen rendben ezzel a tájképpel!

Karel Balcar festménye

 Három tanulmányt olvastam el összesen Pieter Bruegel: Vadászok a hóban festményével kapcsolatban. Kettőt a DalyArt Magazinban.  Ezek voltak a figyelemfelkeltő inspirációk.

 Legalaposabb munkát a magyar S Nagy Katalintól szedtem le a net-ről, és azt gondolom ennyi egyéb megközelítés elégséges is.

A maga művtöris beállítottságával valamennyi írás hasznos, számomra leginkább azért, mert kiegészítő nagyításokat publikáltak  festmény egyes részleteiről. Ezek a részletek felületes rátekintés alkalmával észrevétlenek maradnak, -úgyszólván nincsenek is,- ezért csupán  álltalános, elmosódott képzet marad hátra.

Azt valamennyi ellemző észrevette, hogy kép első észlelete idilli. 

 Meghitt téli hangulat akkor ér véget, amikor  festmény egyes részleteit külön-külön is felmérjük. Differenciák ellent mondanak a felszínnek, álltalánosból áthullunk  egyedi történések, a lehangoló táj és évszak egyediségébe.

Brougel meglehetősen komplex szimbólumai – mint minden más szimbólum olyan mélységben fejthető, amennyi kulcsot megtalálunk, és feltárás közben belebotlunk a kép és önmagunk zsákutcáiba. Mindig maradnak és képződnek kérdések,  kihívások.

Nem tudom ki hogyan van vele, adott festmény megjelenésében bármennyire tiszta és harmonikus, jelentésében ellenállást fejt ki, -pont úgy mint  szerelemben,- mindig is marad titok.

Unokatestvérem számítástechnikát tanult, és rengeteget játszott a Quake nevű számítógépes, lövöldöző játékkal. 
Ez a játék ikonikusnak számított.  Rokonomnál tapasztaltam első ízben, hogy mennyire bele tudta élni magát. Kiabált, káromkodott, lihegett és durván asztalhoz csapkodta az egeret...

Később magam is rengeteg időt töltöttem  útvesztők bejárásával, átjárók keresésével.

Valami olyan története volt a játéknak, hogy  idegen bolygón az emberiség gyárat épített, ahol cyborgokat állítottak elő, genetikai kísérleteket folytattak. Valami azonban félre sikerült, és a gyárat ellepték a zombik. 

Egy-egy szekció megtisztítása után meg kellett találni a következő  játékszintre átvezető  átjáratot. Amikor végleg elakadtam, unokatestvérem megmutatta, hova kell beírni a -nem nagyon közkézen forgó- csalási parancsot.

 Megjelent az „isten-mód”!

 Játékos repülni tudott  virtuális térben, át tudott menni  falakon, el tudott távolodni a kisértet-gyártól, aminek megjelent  perspektivikus tervrajza.

Ez a mintázat úgrott be, amikor Bruegel óvoda-városának szituációi megmutatkoztak, egyik vezetett a másikig, közben egyre világosabb lett a festő módszere és világlátása.

 Festmény egyszerre kivül és belül, távol és közel nézet....

 Karel Balcar festménye

Amennyiben tetoválásról van szó, Derrida jut eszembe.  „ A másik egynyelvűsége” című könyvének lábjegyzetében fejti ki,  vendég- analógia segítségével, mit is jelent a „tetoválás” tágabb szellemi értelemben:

„Éppen amikor újra olvastam a levonatot, egy japán filmet látok a televízióban, amelynek nem tudom a címét, és amely egy tetováló művész történetét meséli el. Fő műve: egy elképesztőtetoválás, amellyel a felesége hátát borítja be, miközben hátulról szeretkezik vele, miután megértette, hogy ez a „ductus” feltétele. Látjuk, amint beledöfi sebző tolla hegyét, miközben felesége, hasonfekve, esdeklő és fájdalmas arckifejezéssel néz vissza rá. Az asszony emiatt az erőszak miatt elhagyja. Ám késöbb elküldi hozzá a tőle fogant fiát, akit a férfi nem ismer fel, hogy megtanítsa a tetoválás mesterségére. Ettől kezdve a művész apa csak úgy tudja egy másik asszony hátán elkészíteni, ha a fiára fekteti, aki szép mint egy isten, akit még mindig nem ismert fel, ám akit a nagy fájdalom minden egyes pillanatában a nevén szólít, szólítása pedig parancs, hogy kárpótlásul részesítse még több örömben a fiatal nőt, a művelet alapját vagy alanyát, a remekmű szenvedő alapozását, passióját. A végkifejlet mondanom sem kell, iszonyú, azonban a nő egyedül, tehát a remekmű, életben marad. És vele az összes ígéret emlékezete is. A remekmű, amelyet hordoz, amelyet nem láthat közvetlenül, tükör nélkül, mégis túléli magát a nőt is, legalább is egy kis idővel. Maradandó, de persze véges ideig.”

Internet

Emlékezetes A Holló című film! 

 Filmben van egy rész, -fenti példa fordítottja,-  fiatal nő tetováló szalont üzemeltet.  Hátán angyal szárny – mutatja, hogy  jó oldalon áll, - miközben valamelyik gyilkos rosszfiúra hollót tetovál…

Azt tudtam, hogy  holló  pszichopomposz, aki e világot és a túlsót összeköti,  halottak lelkét kiséri át… 

Tetoválás és holló?!

Gondolom Karel Balcar is látta a filmet….  Mint  festők olyan gyakran, - ha  külső inger belső ingert talál, olyan közel megy, amennyire csak lehet, esetleg nem is tudatosan,- mielőtt megfestené, személyesbe reflektálná.

Ebben az időben politológiát kezdtem tanulni, és belefutottam egy lányba, -aki szinten, talán  Holló-című film ihletése alatt,(?!) angyalszárnyakat tetováltatott a hátára. Olyan pólókat hordott, hogy szárnyak teteje látszott, és ez a kitakartság őrjítően hatott.

Amikor megtudta, hogy festek, megmutatta a rajzait. Csupa csontváz, halálfej, „beinart”-os popszürreál…  Nem tudtam ellenállni, megkérdeztem, nem e állna festményhez modellt?!

-Gondolom számba kellene vennem az ecsetet?!..- mondta (kérdezte) belegondoló íróniával...- Akkor inkább nézzél svéd filmeket….

Karel Balcar festménye

Gondoltam új bejegyzés sorozatba kezdek, mivel személyes és festő létem momentán legfeljebb részlegesen érdekes, és úgy is tudok magamról beszélni, hogy másról írok valamit.

Egyszóval ez az új bejegyzéssorozat egyszerű ügyletnek tűnt. Kiválasztottam Karel Balcar kortárs cseh festőművészt, aki tíz évvel fiatalabb nálam és összehasonlíthatatlanul ismertebb…

Karel Balcart még az internetes korszak kezdetén kezdtem tanulmányozni. Emlékszem hirtelen kinyílót a világ, ráakadtam a Beinart elnevezésű honlapra, amit a szürrealista kollektíva üzemeltetett.

A Beinart Galéria ma is létezik, csupán a felület változott meg és én, mivel kevésbé vonz a dark-art, a populáris-szürrealizmus. A felületre azt mondaná valaki, hogy letisztultabb, áttekinthetőbb, mint hajdan volt, de nekem az eredeti tetszett, a maga útvesztő jellegével.

Rákeresésnél feljött központioldal, amit csarnoknak asszociálok. Ebben a csarnokban festő nevek voltak, (rengeteg,) bélyegképpel jelezve stílust. Amennyiben  bélyegkép felkeltette érdeklődést, rá lehetett kattintani, és jött még öt-hat műalkotás.

Amelyek megtetszettek, már itt letöltöttem, aztán elnavigáltam  festő honlapjára.

Közeli könyvtárban interneteztem. Otthon még nem volt hálóra kötve a gépem, viszont remek gyűjteményes cd-ket írtam.

A Beinart „központi-csarnokából” azután el lehetett jutni kiállítás leírásokhoz, újságcikkekhez, tanulmányokhoz, könyvbemutatókhoz, szürreális szobrokhoz és még kitudja hova és mihez…

Karel Balcarral mégsem  szürrealista kollektíva honlapján találkoztam, hanem másik gyűjteményes oldalon.  „Darkos” festményeinek zömén ő és barátnője szerepelt. Különös szerepeket, szituációkat ábrázolt sötét, zöldbe hajló tónusokkal.

Ma Balcar facebook-os ismerős.

Mivel Lilla elvégezte a „képzőt” és grafikáit nem papírra rajzolja, hanem élő bőrre varja, van némi párhuzam amit meg lehet gondolni.

Meg lehetne, azonban ismét szembe találtam magamat  DalyArt magazin két írásával.

Két tanulmány Bruegelről…

Van ez a szétcsúszás élmény!

Nem a krónikus, neurotikus, skrizoid állapotokról beszélek, amelyek elvisznek a hasadás élményig, egészen a fragmentálódásig, amikor a világot már csak darabokban lehet érzékelni és látni.

Nem mintha ez az állapot nem lehetne valóságos és igaz! Tulajdonképpen nem szükséges traumatikus élmény, hogy valaki felismerje, a világ azért egységes, mert a szavak és tárgyak, tárgyak és látvány egybe esik, amit mi hozzá csatolunk egy differenciálatlan képzethez, aminek ok-okozati, metafizikai rendjét óvodás korunk óta megtanultuk.

Amikor valaki művész, nem feltétlenül hátrál ki a fent leírt rendből, nem is feltétlenül látja van honnan kihátrálni.

Tegyük fel egy fürt szőlőt néz a festő, késő őszi napsütésben. 

Puszta ránézés lehatárol és kiemel, egyszerűen azért mert közel ment a dologhoz. Nem nagyon közel, csak annyira, hogy észre vegye, a látvány szép!  

Azért szép, mert a fókusz kitakarja a zavaró környezetet, kiragad időből és térből. Megjelenik  a szőlő képzete, amiben benne van a napfény,  nyár hangulata,  gyümölcs íze, a kerekségek formai univerzalizmusa, egy kicsit az érzékiség, mint a női nem érzéki  mivolta, -persze ez (már) rejtettnél is rejtettebb,- így inkább az érzékelés érzékisége… A külső tárgy belsővé változik, a belső meg kívül jelenik meg (?)….

Ez nem a szétcsúszás, hanem az összecsúszás élménye!!

Az élmény (adott értelemben) természetes és teljes! Nem kellenek szavak, nem kell linearitás, a pillantás már mindjárt ott van  szépséget hordozó gyümölcsnél, az eredeti és intenzív tapasztalatnál.

Ám mivel esetünkben festőművészről van szó, fogja  fényképezőgépét, és most már azzal, -ráközelítve és ránagyítva,- megismétli az eredeti pillanatot. A pillanat most már származékos, egyszerre mutat  eredeti tárgy felé, és  képzet-intenzitás felé. Ez ugyan már köztes, de erről fogalma sincsen barátunknak, mivel meg akarja festeni a képet, amivel tetszést arat, és ami talán szép pénzt(?) fog hozni…

Azért arat majd tetszést, mert  egyszerű emberek(?) irodákban, gyárakban dolgoznak, és amikor pihennek, szívesen töltenek időt szép és nyugodt dolgokkal.

A szép és nyugodt dolgok így már tárgyak, fogyaszthatóak -ha nem is úgy mint egy fürt szőlő!

Azt a folyamatot néztük végig, ahogyan a művészi készség piacosodik.

Az a festő, aki keresi  piac ízlését, hangnemét és gondolati köreit, -tapasztaljon bár teljes lényével,- metafizikailag determinált, része a nagy art-iparnak, ízig vérig univerzalista(?), ki a túlélés ösztönétől hajtva ellent fog mondani mindennek és mindenkinek, aki holmi okoskodással,-filozófiákkal,- szét akarja szedni azt, ami „normális,” ami természetes és „egész”…

Sarkítok! 

Helyzet ritkán ennyire vegytiszta. 

A „kánon festői” és a „piac festői” szekértáborokat azért nem kedvelem, mert tulajdonképpen,  egymásba játszanak… 

Ennyiben, -fenti értelemben,- bizonyosan nem az „egység” festője vagyok, hanem sokkal inkább a „szétcsúszásé”, -talán az ide-oda csúszkálásé is,- de nem a csúsztatásé(!?)….

 Végig gondolás Bruegel: Gyermekjátékok című festményének hozadéka. Úgy a hozadéka, hogy rápillantottam egy műre, ami belső viszonylatokat közvetített, és úgy változott személyes élménnyé, hogy egyben megmutatta, semmi nem kerek, amit -nem geometriai értelemben, -kereknek mondanak...

https://muvesz.ma/bemutatjuk-rekai-zsolt-festomuvesz/

Nagyából  kidöntött fa és megmunkált fa metszéspontjában, társas játékot látunk. Társas játékot, amit csaknem(?) úgy is felfoghatunk, hogy egyszemélyes. Bakugrást látunk, ahol emberek emberek felett ugranak át, azután ők hajolnak le és tartják  hátukat. 

 Relatív középpont a világos ruhás alak, aki éppen lehajolva várakozik, hogy azután ő ugorja az utolsót, őt ragadja meg a kétszer hármas csoport és helyezze keresztbe  hasáb alakura faragott faoszlopra.

Ez a vége, ha valaki túl sokat ugrál?!

Kidöntött faoszlop felső harmadára helyezés ellenképe a kezdeti, természetbeni állapot, ahol a gyermek éppen elkezdi megmászni az életfát, az az elindul saját életútján, hogy elérje a lombkoronát, a kiteljesedést és valamiféle felülről rálátást.

A világos ruhás fiú(?) női (kislány) megfelelője a homokdomb aljában játszó kislány, aki a játékába feledkezett, és így  végig gondolás végén rájöttem, -pontosabban megláttam,- hogy ha önmaga mélyére is hatolt -balra a homokba fúrt alagút,- öntudatlanul is,- egységben van a talált teljeséggel. A lényének univerzalitása természetes módon teljes, hiszen egy teljes élet potenciálja az övé, bármi lehet, bármi lehetőségét világra hozhatja, jelenléte saját körén túlsugárzik, fénykör veszi körül.