Sándorfi István festménye

Sándorfi István kedvenc festőim egyike.

 Amikor annakidején egyik helyi galériát elhagytam, mivel lenyúlt két festményemet, -és amikor ideges lettem,- a kiállító-tulajdonos közölte: Tudomásul kell venni, hogy  galériák határozzák meg, mi a művészet és mi nem. Amikor  galériás Párizsban azt mondja piros körre, hogy remekmű, akkor a piac remekműnek tekinti. Ha meg azt, hogy nem, akkor ez nem az!

Ez az interpretátor kissé leszűkítette Marcel Duchamp felismerését, de azért nem mondom, hogy nincsen benne valami. Ami van benne, abba első ízben futottam bele.

Tudomásul véve realitást, máshol más galériát kerestem. 

A dolog mélyen hatott pszichológiai szempontból , ezért  témát valahogy fel kelett dolgozni, és tudatosan megkíséreltem dekonstruálni. Igy jutottam Sándorfi István nyilatkozatáig a JouTube-n, és ezzel magyarázatot nyert az egyik fontos és emblematikus műve is.

(|KMFA| István SÁNDORFI - in the artist's studio - part 1.)

Sándorfi arról beszélt,- amiről  galériás ismerős is,- hogy régen a festők döntöttek arról, ki a mester, ma azonban olyan szisztéma van, hogy az üzleti szempont (officionális -képkereskedelem) lett  döntő. Azóta lehetséges, hogy a rossz jó, és a jó rossz! A mai világban kereskedők építik fel a kultúrát.

A 19.század elején voltak (az) officionális-szalonok , és akkor még nem léteztek galériák. A festők évente küldtek képeket, amit egész Párizs láthatott. Ez -Sándorfi szerint,- egészségesebb szisztéma volt.

Ezután jöttek a galériák. A galériák  bevették a „szalonban” elutasított műveket is, és már nem  műalkotás volt első helyen, hanem a pénz. Így kezdődött a „marketing”.

Művészek között Picasso sajátította el legelőször az ellen marketinget.

 Marketing mindig létezett. Marketing volt már Egyiptomban is, amikor embert aki uralkodott, istennek állítottak be. Ez csak rengeteg formalítással és hazugsággal volt lehetséges.

 „A marketing egy hazugság.”

(|KMFA| Sándorfi István a Frei dossziéban)

Sándorfi festményeit az állványról elvitték még életében. Körülbelül húszmilliót adtak egyetlen művéért. (70-80000 Euró)

Volt egy kereskedő,-akivel két évig dolgozott, Ez a kereskedő  kifejezettem a festők halálára játszott. Hetven-nyolcvan éves ismert  festők műveit vásárolta). 

Tudta a haláluk  árfolyam növekedést idéz elő.

A már említett ominózus kép, a „hullaevő képkereskedőket” ábrázolja, akik felfalják a festőket, megeszik a festéket és palettát.

Ezek a kereskedők a festészetből élnek, „ de úgy mint az állatok”.

Eredet: https://istvansandorfi.com/

A festő és a vevő

Idősebb Pieter Bruegel, A festő és a vevő, 1565, Albertina Múzeum, Bécs, Ausztria.

Pieter Bruegel: Gyermekjátékai a DailyArt magazin olvasása közben került elém. Irina Diana Calu romániai művészettörténész holland és flamand reneszánsz művészetet kutat, így írását érdeklődve olvastam.

Hála az egyre fejlődő algoritmusoknak, azonnali fordítás sem tűnt nyersnek. Nem jelentet gondot a szöveget értelmezni, az erőfeszítés inkább tovább gondolásnak szólt.

Tovább gondolni azt lehet, ami úgy van, hogy érdekel és olvasás vagy szemrevételezés közben formálódó képzet elég tudást, asszociációs láncot mutat. (előzetes tudás)

Most azt mondhatnánk a mondómban, ugrójúnk fejest a gyermekjátékok felismerésébe, ahogyan azt a művészettörténész is tette, a több mint 90 játék közül olyanokat is megnevezett, amihez nekem lövésem se lett volna.

Fejest ugrani már maga is játék. Bruegel festményén életteret(játszóteret) és a természet folyó szeli ketté, amiben úszó alakot látni, más csak a lábát lógatja a vízbe, megint más mellig bele van merülve. A víz érzelmet jelent, békét, mederbe terelt szellemi energiát. Folyó sodrása, az élet sodrása…. Tehát a kép érzelmi vonatkozásába ugranánk, abba merítenénk tudatos megfontolásainkat. De itt még nem tartunk.

Irina D. Calu sem vágott a dolog közepébe, hanem felvezetőként bemutatott néhány más Bueghel festményt és rajzot, amelyek közül a „Festő és vevő” címűt emelném ki.

Könnyű racionalizálni azt, amit látunk, vagy amit műalkotásba projektálunk, amit látni tudunk, amit látni képesek vagyunk, azután azt visszavezetni az alkotóra. Azt gondolom, ez a „pszichologizálás tilalma” leginkább azért, mert amit egy alkotó probléma gyanánt kiemel és feldolgoz, az közel sem bizonyos, hogy tulajdonsága -bár vannak nyilvánvalónak tűnő jegyek, - arról is lehet szó, hogy egy adott problémát így is fel lehet dolgozni, tehát a valóságnak lehet többféle aspektusa…

 Az egyik aspektus:

A mai világban – és persze a régiben, - voltak méltányos üzletek. A maiban azonban posztmodern realitás érvényesül. Tudjuk, hogy a piac ural mindent, azonban ennek következményeit - enyhen szólva, -gyanakodva szemléljük. A marketing mögött gyakorta kíméletlen tudatosság húzódik meg, tréningek és az ego túltolása. Bármit bevet előnyösebb üzleti pozíció érdekében, ha van intellektust, érzelmeket, csábító sziréndalokat…. A következmények közömbösek a siker fényében!!

Engem lenyűgöz,  amikor azt hallom, hogy mai kortárs festő pár-százezerért megvett műveit sokmilliós árveréseken értékesítik, amiből  művész fityinget sem kap!

Ilyenkor Picasso jut eszembe, aki nem csak művészként volt jelentős, de a marketing stratégiákban is kiemelkedett!

Legközelebb megnézzük, mit mondott ebben a témában Sándorfi István.

(Bruegel: Gyermekjátékok)

Pieter Bruegel: Gyermekjátékok

Mindig úgy kezdődik, filozófia felér megmentő főbelövéssel. Mert mindig, egyfolytában szembe jön, nincsen kezdet, csak elérünk valahova, ahol késztetést érezni, önkényes határok kijelölésére. Ezek a határok megjelölhetik beletartó ösvényeket, dologi terrénum mibenlétét.

Na, még egyszer!

Úgy kezünk úgy kezdődiket, hogy sem kerek kijelentéseket, abszolút eredeti dolgokat nem tudok festeni, írni sem… Annyi lehetséges, hogy hivatkozva ködöket, köd-gomolyokat hívunk meg, amelyekben mindenféle sziluett alak mozog és próbál testet ölteni.

Ezekben az anyag felé gyötrődő erőterekben lehetséges rálelni, és persze hiányokat kipótolva beletenni valami olyat, ami már lehetséges, tehát része a történetiségnek.

Tandori után: Mi minden van „túlpartos könyvben”?!

Tandorinál ez a túlpart dolog eleve visszautalás, nem egészen tudom mire, talán nem olvastam mindent, és amit nem olvastam azt nyilván nem is eléggé figyelmesen!

Duchamp szerint ez a „valóság-feltárosdi” hiába szorítkozik –igaziból,- két szakmára, mégsem több, mint bármelyik szakma. Úgy festő ö, mint egy asztalos asztalos…

Duchamp és Tandori akármilyen közel álló, túlpartos.

Ami meglepőségében sem meglepő, már életükben ott voltak túlsó parton!



Mostanáig – bár szeretem Bruegel festészetét, elkerülte figyelmemet egy festménye. Működésben a ködgenerátor!!

Ez a „vakfolt dolog” gyakori, még egyetlen festmény esetén is, - beleértve saját munkáimat,- de híres festők életmű sorozataiból szintén kiesnek darabok, talán mivel, – adott időpontban,- nem hordoz egyénileg fontos jelentést.

Bruegel : Gyermekjátékok - festménye olyan, amihez hasonló(?!) kortársaknál is látható, és amit azért vettek meg az egykori elit képviselői, hogy „partikon” azzal szórakozzanak, kitalálják, az elkülönült személyek és csoportok gesztusaikkal, milyen szólásokat, közmondásokat fejeznek ki…

Az már azonnal nyilvánvalónak tűnhetett, itt játékokat lehet beazonosítani, és ettől a lehetőségtől aligha vesztettem el a józan eszemet!!

Ami nem érdekel, az bizonyos értelemben láthatatlan. Van, de nem megjeleníti, hanem elnyeli a köd.

És mégis, Art Magazinos cikk lefordítása nyomán, jobban szemügyre vettem a festményről készült reprodukciókat, és kiderült a”gyerekek” nem csak gyerekek, és bár különböző játékokat játszanak, egybe köti őket izgalmas szín és forma-dinamika, valami mélyebb mintázat. Ez a mintázat annyira intelligens, ráerősített arra, amit azelőtt is tudtam, lehet valóságfeltáró túlsó parton, úgy is korszakokat hidal át.

Nagyon régen láttam televíziós riportot, amit Norman Miller íróval készítettek a tengerparti házában. Az a kijelentése évtizedek múltával is izgalmas: Néztem Picaso festményeit, és rájöttem, értem őket. Ez a felismerés különös jelentőséggel bírt….

Arról van szó, sok művészt elfogadunk nagynak, korszakosnak. Azért fogadjuk el, mivel műveikért milliókat perkálnak, és mert galériások, művészettörténészek állítják, írják és gyakorlatban tartják.

Ez az elfogadás néha nem maradéktalan, kulturális beszélgetések során mégis ráhagyó. Áttörés akkor jön, amikor megérünk valamiféle kulcsra, képessé változunk műbe való belépésre, és elkezd mű igazsága felderengeni. Már nem csupán általános értékkel van dolgunk, hanem a részletek is személyesé változnak.

Rékai Zsolt: Búza tábla

50cm x 80 cm

A festés csak egy nekifutás és végeredmény, nos a végeredmény nem egyenletes színvonalú, néha jó ha túl van vörös vonalon, na jó, a piroson, -vörösnek rossz a felhangja. Ilyenkor a festmény megmarad, nem kell vissza bontani, és így megmarad, legalább a vakkeret, ami olyankor csakugyan a vakság kerete.

Az írás analóg, néha hiába futok neki többször, hiába könnyebb a javítás, felülírás.

Dani főiskolára járt, és akkoriban mesélte, kollégiumban elől hagyta a festményét, amikor előadásra ment. Előadás közben megérkezett két lány, átmeneti szobatársak, akik doktorandusz képzésre jártak. A festményét a fal felé fordították.

-Először nagyon megörültem, -mesélte Dani. -Mivel a festék átütött a vásznon, a hátsó nézet érdekes, absztrakt látványt nyújtott. Megdicsértem a lányokat, hogy észére vették a kettősséget, de fagyos hidegséggel közölték: „Annyira elviselhetetlen ez a festmény, hogy nem bírtunk ránézni, ezért inkább megfordítottuk.”

Ismertem Danit, nem ítéltem meg a munkáit, sőt belegondolva kissé irigylem is, hogy spontán és direkt- alakulatot ennyire egynek tudta kezelni.

Rékai Zsolt: Bi-cikli

Körkörös motívum. Úgy dolgozódik bele, hogy utóbb láthatatlan, visszakövethetetlen, de én tudom, benne van. 

Benne van technikailag, sajátkezűleg.  Ez csupán annyiban érdekes, hogy festményenként visszatérő ringlispil.

Forgó dolog ez! 

Egyetlen középpont körül, kilengve, kinézve gyűrűkből, mozog a táj, moccanatlan mozgásba beszalagozóik.  Csíkok és gubancok egyszeri jelenlét, nos igen, a gubanc jelenlétre való rálátás vidékies absztrakciója.

Fordítsuk visszájára azt, ami fogva tart!(?) 

A forgás analógia, ahogyan horizontális síkban, állványon forgatom  festményt.

Kezdetben csak fő színfoltok. Másodjára tárgyias differenciák, és itt  részletgazdagság szerinti elbillentések. Megjelennek fő és kiegészítő dinamikák. Négyzet vagy téglalap lehatárolás megdől, egyik kézzel tartom, másikkal belevonalazok a tűecsettel.  Oldalvást  vizuális világ, ismerős de különös összefüggésekkel.  

Munka fantasztikus terrénumokon belül(?) zajlik, és különös módon önmagát teremti.

Szétszórom az egybe gyűjtő dinamikai jeleket. 

Ezek a dinamikai jelek jelzik a jelentésszerűséget, hozzák  átlag feletti részletgazdagságot. Forgás közben eldől, melyik van hátrább, mi marad színhomályos és mi élesedik előtérbe.

Legalább három átfordulás kell, mire  összhatásra kerül sor. Elkezdődik  tisztázás. Kell működnie  összhatásnak, annak kell intenzíven hatnia, nem pedig  elnagyolt csorbaságnak.

Egy kicsit úgy hat, hogy  középpontban bicikliző lány, pedál és láncmeghajtáson keresztül,  kerekek segítségével örvénylené össze  puszta létrejövést, adottan templomi környezetet…

Rékai Zsolt:Retró

Visszacsuklás! A képzet egészére ezt a kifejezést használnám, álltalános és egyedi vonatkozásban is. Ugyanakkor jelenség, ha túl közelről nézzük, dolgok komplexitása miatt soha nem egyértelmű.

Visszacsuklás, előre ugrás is lehet, vagy annak kezdeményeit hordozza. Jó esetben, efféle kijelentés szövegkörnyezetben értelmeződik, azonban köznapi beszédben az efféle egy mondatos kijelentés redukál, egybeboronáló, homogenizáló önkény.

Köznapi kommunikációban elégséges.

Nem elégséges, ha eredeti dolgokat szeretnénk látni, fenomént bányászunk, és dolog feltárása érdekében minden hozzátapadt külső szempontot félretolunk. Ami megjelenik, azt  filozófiai eljárás szerint egybevetjük a köznapi vélekedéssel, és olykor kiderül, mennyit változott a valóság.

Túl van komplikálva?!

Amikor megszáll az érzés, hogy mást és máshogyan kellene festeni, akkor lehetőségeim szerint érzékelem a valóság változását, amihez mágikus nyelvet kell találni.

Amennyiben  „visszacsuklást” aktualizálni szeretném, köznapi, társadalmi vonatkozásban értelmezni, kevés megtakarított pénzemet kiszedtem a két százalékos állami papirokból. Azért szedtem ki, mert nem akarok úgy járni, mint a „magánnyugdíj „esetében. Azt gondolom, infláció -ahogyan megidézi az államháztartási csőd” lehetőségét, tényleg felülír gondolkodásban valamit.

Gyerek koromban családi legenda volt, hogy nagyapa  „infláció alatt, elbukta  eladott Batonyai ház árát, nagymama meg borzasztóan lesoványodott.

Pár év múlva, ez a kifejezés nem lesz alkalmas történeti időszak jelölésére, vagy amennyiben igen, felül fogja írni a korábbi, nem tapasztalati emlékeket.

Fogunk még látni állami és magán Houdini trükköket….

Álomban a bicikli -úgy mint pl a török,- szójáték értelmezést, analógiát kinál kulcsként. A kettő az egyben ciklus nem feltétlenül heterogén, és a pedál, a kerékmozgás időben és térben új horizontokat, síkokat örvénylik össze. Nyitva marad a kép kérdés, mi mihez képest vízió?! Az bizonyos, hogy a szabadulás tereinek megnyitása mágikus cselekmény...

Vászon bökés! Tulajdonképpen pontatlan, mert inkább rántó érzés onnan ahonnan elvileg lehetetlen, de nem az, ezek szerint nem, pontosabban régen ezt „képbe lépésnek” neveztem.

Tér-puzzle, nem organikus, nem mértantalan, azt hihetném ez az „Üres királyság”, korona-csonkolt … Jön a fel-böff-nyúl.

Derengés festés, nem éppen fehértelenül. Mintha magasságokban -akár rádión  hangot,-lecsavarnának a fényt… Nem megy ez, a meglepőre játszás?!

Hold, fekete zsírpapír mögött, nem tudom pontosan, hogyan lehet fényszennyezettséget ábrázolni.

Régen azt képzelték, az ég sátor, és aki át tud bújni csillagponyva és föld találkozásánál, az megpillantja a mozgató szerkezetet.

Vannak ezek a jópofizó bulis dumák.

Billencs - kocsival hozatok rakatnyi cigány-zenekart és leboríttatom őket az udvarra…

Volt barátnőm anyjának azzal a baromsággal próbált imponálni nyugdíjas agrónómus, hogy  tsz ebédlőjébe, pártgyűlés alatt, lóval jelent meg, és  párttitkár elött átugratott  piros posztos asztalon…

Önmagamra szintén gyanakszom, amikor tetszelgést festek.

Rékai Zs. Erdőmély 2   (mixed média, olaj-vászon)

Eladta  galéria az Erdőmély című festményemet. Talán ez volt az egyik inspiratív ok, hogy előszedjek képtervet, ami egy önmagában érdektelen fotó bontása. A kiindulási alap olyan fénykép volt, amire azt szokták mondani: Szép. Ha ilyen képet kiállításon látok, a következő kép után már el is felejtem.

Ezen a bolygom még mindig rengeteg gyönyörű hely van, viszont neten, újságban, reprón látva nem igazán érdekes, a sok mindig devalvál, hiányzik a személyes élmény.

A konstruált digitális jelekkel való bontás akkor látszik, amikor valaki közel megy a festményhez. Közelről nem a főcsomók, kavicsok látszanak, de nem is a festéstechnikai foltok, redukciók, hanem a digitális-mesterséges újrateremtés valamiféle alapsejtje, ami esetünkben nem pixel.

Igy a természet leképezésébe beleloptuk a leképezés kódját is, hogy ez egy speciális szimulákrum, ami látszólag és elvontsága szerint a valóság is másolat köztese, de szigorúan véve a másolat absztrakt másolatának köztese. Mondhatnánk a szimulákrum ösvényének kezdeti döccenése, direkt, de nem ráutalóan direkt jelzés, hogy belső képről, elvonatkoztatásról és képzetről van szó.

Amikor festettem a képet, tulajdonképpen jártam a tócsánál, zuhatagnál, hegyoldalban. Ez a festett tájba való belépés, a tudattalanba való belépés, a belső viszonylatok közé, amelynek állapotai magyarázzák a felszíni vállasztást.

A köznapi és személyes jelentés egy dolog két oldala. Régen rétegeltérést, szakadást, részlegességet éltem meg, és annak képzetét bontogattam. Ma az egységesülő tudat differenciáit festegetem….