Rékai Zsolt

Portré 3

(Festés 4.0)

(60cm x 80 cm)

„…átmegyünk egy olyan térbe, melynek görbülete sem a valóságé, sem az igazságé, a szimuláció kora minden referenciálisnak a likvidálásával veszi kezdetét. Durvábban: ezek jelrendszerekben való mesterséges feltámasztásában, ami készségesebb anyag, mint az értelem, amennyiben felkínálkozik minden ekvivalencia‑rendszernek, minden bináris oppozíciónak, minden kombinatorikus algebrának. Nincs már szó sem utánzásról, sem kettőzésről, sem paródiáról. A reálisnak a reális jeleivel való felváltásáról van szó, azaz az elnyomásáról minden reális folyamatnak önnön műveleti képmása által, olyan kartoték‑berendezés által, ami feltételes, programszerű, tévedhetetlen, ami a valóság valamennyi jelét elénk tálalja, s rövidre zár minden bonyodalmat. A valóság soha többé nem jöhet létre: ez a modell vitális funkciója a halálnak, vagy inkább a megelőlegezett feltámadásnak e rendszerében, amely még a halál eljövetelének sem ad esélyt. A hiperreális, immár a képzeletbelitől és a valóságos és képzeletbeli közti megkülönböztetéstől védetten, csupán a modellek globális körforgásának s a különbségek szimulált generálásának ad helyet.”

Arról volt szó, hogy valahogyan a festményeimben ki szerettem volna fejezni az aktuális történetiséget. Mivel a mai korszakot a negyedik ipari forradalomként tartják számon, aminek jellemzője a robotizáció és digitalizáció, én a saját képi megoldásaimat Festés 4.0 - nak neveztem el, Olyan digitális jeleket kezdtem alkalmazni a festményeimben, amelyek nem kikockázzák síkban az arcot vagy a tárgyat, mint a pixel, hanem lekövetik a hajlatokat. 

A Galéria ennek ellenére ezeket a festményeket "pixel képeknek" nevezte, és ez valamennyire rajtuk is ragadt.

Valójában ez a megoldás sem a semmiből jött, és nem is egészen a konszepcióból lett levezetve.

Az első késztetés talán a Tolnai Világtörténelem illusztrációinak nyomtatási-bontási rendszeréből fakadt, ami messze nem eredményezett fénykép minőséget, azonban  láthatósága nem zavart bele az illusztrálás képi tartalmába, sőt inkább különös, díszitett felületként hatott.

Olyan képet szerettem volna, ami bizonyos távolságból mágikusan valóságosnak hat, közelről azonban lenyűgöz a részletességgel, befektetett munkával.

Mivel a "ráhajlított" képbontást digitális eszközökkel értem el, a 4.0 megnevezés utalt az eredetre, azonban ismét csak a Galéria ragaszkodott, a "mixed média" hátlapi feltüntetéséhez... 

Vajon célt értem e?!

Az eredeti modellről készült fénykép vagy festmény, még mágikus megfelelést, valamiféle dokumentarítást sejtet, a média számára digitalizált fotót azonban túl tolják a valóságoson, a magazinokban soha nem látott szépségű nők izgatnak fogyasztásra, változtatják meg  női szépségről alkotott képzeteinket. 

Amikor valaki az utcán meglát egy csinos lányt, abban benne van az aktuális divat, úgy mint ízlés és lehetőség, valamint a médialányokhoz mért esztétikai fokozat.... 

Ez az értékítélet már  kondicionált, nem is vagyunk tudatában, hogy szimulációk határozzák meg döntéseinket, vagy beszélnek le a realitáshoz illeszkedő valóságképről....

Ezzel a szimulákrum dologgal el leszek egy darabig. Egy kicsit olyan, mintha azzal kezdném a bejegyzéseimet, hogy az „apám” … Mivel szürrealistának is tartom magamat, a galéria nyomán „média mix” művésznek is, azt kell látnom, vagy gondolnom, a dolgok összefüggenek… Vagy ha nem, úgy is keresek kapcsolatokat az aktuális játéktéren belül.

Az „apa” megjelenése álomban, az istenhez való viszonyt jelzi, és ez az analógia nem tűnik erőltetettnek… Istent befele fordulva kell keresni, és mivel „abszolútum” , mindig is Heidegger jut eszembe az „isten keresésről”, aki egész életművéhez úgy jutott, hogy a „lét” fogalmához közelített, rengeteg eredeti aspektusból. A „lét” szót mindenki érti, de nincsen végső definíciója.

A skolasztikusok zseniális eredményekre jutottak, Arisztotelész logikájával kapcsolatban olyasmiket írtak le, amit csak ma kezdenek megérteni…

Istent pedig egy skolasztikus irányzat, kifejezetten a lét környékén vélte felfedezni…

A barátom filozófus, és azt mondta vagy húsz évvel ezelőtt, hogy Heidegger lét és idő -című művét kétszer is elolvasta, végig tudta, hogy zseniális, de semmit nem értett az egészből.

Ez nekem akkoriban kihívásnak hatott. Én sem értettem, de mivel már akkoriban (is) festettem, számos szakasz nyelviségét alkalmas „szerszámosládának” találtam, hogy saját festészetemről beszélni tudjak, mivel éppen Arisztotelész szerint a világ; nyelv, -amire nincsen szó, az számunkra nem is létezik…

Nem csak a Heidegger műveket olvastam el, hanem rengeteg tanulmányt is.

Kiderült, hogy metafizikának  tudományos gondolkodásban van helye, de amikor egy dologból kiszedjük a lényeget, csak azt vesszük figyelembe ami hasznot hajt, és akkor, ezzel a dolgot eltárgyiasítjuk.

Eltárgyiasítás a dolog manipulálására szolgál, és minél többet tudunk, annál nagyobb hatalomra teszünk szert. Nyugat minden tudást valahogyan, hatalomba fordít…

Amikor egy ember személyiségéből kiemeljük az öt motiváló indítékokat, félelmeket, akkor hatalmat nyerünk felette, ám ennek az ára, hogy ők is tárgyak lesznek, adható, vehető, lecserélhető dolgok.

Ez a nézetrendszer hatja át a Nyugat kultúráját, ez maga a metafizika, az a stratégia, ami mindent redukál, definiál…

Az eszmefuttatást majd később folytatom, azonban a filozófiai előzmények nélkül nem lehet érteni, hogyan jutottunk a posztmodern korba, nem lehet érteni, miféle valóságszimulációk léptek valóság helyére, nem lehet érteni, mi az a szimulákrum…

Szögezzük le, ma valóságot a művészet és filozófia tárja fel élenjáró módon, ehhez pedig tehetség legfeljebb genetikai adottság, további értelmi erőfeszítések nélkül valaki, legfeljebb erdei tisztásokat, vaddisznókat, nosztalgikus virágcsendéleteket fog festeni, vagy élből eltéved filozófiai irányzatok között, és ez az eltévedés jóval több, mint ami egy „akárkitől” elvárható…

Mindeközben szó sincsen „szellemi elitizációról”. Az „akárki”  tömegember, az egyszerű ember viszont lehet morális, része a szociális hálóknak, családja van és barátai, képes szeretni, képes értékítéletekre, nyitottságra…

Rékai Zsolt: Portré 2 

(80cm x 90cm)

Jean Baudrillard: „A szimulákrum elsőbbsége” című tanulmányát olvastam el, így elsőre… Kénytelen leszek elolvasni másodjára is. Kénytelen leszek lassan, apránként utána nézni…

Nem azért mintha nem ismertem volna a fogalmat! Már évtizedekkel ezelőtt találkoztam a "szimulákrum" kifejezéssel, posztmodern szemlélet megjelenésével kapcsolatban, de mindig, mint szöveg környezettbe ágyazattal, vagy úgy, mint két-három mondat erejéig körül írttal.

Most végre mélységében differenciálódik a kép, azt is mondhatnám, még mielőtt kiszótáraztam volna minden idegen szót, ami alatt nem tudom pontosan mit ért, már is kibontakozik egy másik fajta világszemléleti modell (lehetőség,) ami valamennyire magyarázza a történetiség mai lefutásait, és azt, miként reflektálnak az emberek olyasmikre, amelyek attól tűnnek igaznak, hogy elhiszik, hogy igaz…

Lilla aggódik az Ukrán-Orosz háború miatt, és  szociális környezetem is meg van bolydulva, miközben karnyújtásnyira a vállasztás, karnyújtásnyira zajlik egy háború, és nézve a facebook lenyomatait, az emberek érzelmi alapon döntenek, Orbán és az Oroszok, Orbán és Európa… Nos ez azt hiszem, az a szimulációs tér, ahol a valóságnak már csupán a káprázata látható…

Persze, ha nincsenek vállasztások, és nem tőr ki  háború a szomszédban, akkor is válság válság után áramlik át az emberek agyán, miközben nem ért véget a korona vírus járvány, és mindenki korlátozások nélküli életről álmodna, neten, közösségi oldalakon, VHO javaslatáról beszélnek, arról, hogy járványok idején az államoknak sem lesz beleszólása  globalista intézkedésekbe, és a "nagy"- vállalatok  nemzeti fegyveres erőket vethetik be, az ellenálló vállasztó polgárokkal szemben, akiknek többé nem lesz választása…

A szimuláció (szimulákrum) lényege, hogy  jó és rossz következmények egybe vannak játszva, nem lehet semelyik oldalt sem racionálisan vállasztani, minden átkerül  „hiperrealista térbe” amiről azt olvastam -így utólag,-  nem szerencsés kifejezés, olyan hamis realitás, amiben nyilvánvalóan érvényesül a döntéshelyzetek elillanása, a szinte felismerhetetlen „lebeszélés”…

Amit  leírtam, súlypont szerint egy olyan valóság (nem-valóság), amit akkor is érzékelek, ha nem akarom, valahol  filozófiai és politikai erőtér között interferrál, és festőként mindenképpen szellemi távolságot szeretnék képezni, mivel tudom, az egyetlen valóságban számtalan valóság lehetséges, és  egyén számára az a valóságos, amit maga teremt, vagy amit hagy, hogy számára megteremtsenek…

Megírom bejegyzésemet, hogy női hang is hathat úgy, hogy érzéki, hogy testiség felé mutat, hogy rejtélyes, mivel önmagában kitakar, és a hiányt képzettel pótoljuk ki.

Megértem, hogy képzet nem mindig pozitív, néha sémákkal operál, pedig bizonyos részeket meg kellene hagyni cseppfolyósnak, vagy légneműnek… Meg kéne hagyni a kitakarás egyik részét, vagy akár az egészet kitakarásnak, mert a kipótlás mindig személyes, és talán többet árul el rólunk, mint magáról az eredeti impulzusról…

Azon túl (persze), hogy a festmény mindig valami ilyesmi, és sima női portré még inkább ösztön-vezérelt, kipótlót…

Ez a megközelítés egy aspektus, lehetséges számos aspektus közül…

Nem nagyon fontoltam a mai napig, rám nyilvánvalóan látvány jelentős inspiráló erővel bír, de ezek szerint az emberi hang is…

Alighogy megírtam negatívnak nevezett auditív rejtélyt, jött pozitív példa is, amit nem tudok véletlennek gondolni! Nem!   Női hang sokkal ritkábban hat rám elementáris erővel, mint női arc…

Egri Bálint műsorát hallgattam rádióban, aki fiatal kezdő színészekkel készít riport sorozatot.

Négy fiatal színésznő, Gonda Kata, Erdélyi Adrien, Szabó Erika, Zsigmond Emőke….

A kaposvári egyetemen végeztek, ahol a színész-szak mellett festő-szak is működik. Mátis Rita tanít ott, szoktam nézni fényképeit. Képzőművészeti megnyitókkal kapcsolatban időnként színi hallgatók is feltünedeznek…. Valaha úgy volt, hogy Lilla is oda megy tanulni, de aztán inkább a „Képzőt” választotta…

Színészekkel készített interjúkat többnyire szívesen hallgatok. Thália gyakran erősen hat személyiségükre. Megmutatnak valamit önmagukból, és ahogyan megmutatják, az olyan szerep, aminek természetesnek kellene hatnia… Nyilvánvaló, valóban önmagukat adják, ám ők tanulták az önkifejezés hanghordozásait, (test beszédéit,) és itt van, lennie kell egy apró hasadéknak… A hasadék köznapiság és a különös, az egyedi lény mibenléte között húzódik…

Ezt igy eddig soha nem vettem fontolóra… Annyi volt bizonyos: Színészek személyisége érdekel, lét-intenzitásukat (némelyikükét) élményszinten lehet tapasztalni (színházi előadáson kívül is) .

A négy színésznő közül Zsigmond Emőke hangja volt számomra rendkívüli, mélyen ható.

Teljesen más módon, mint korábbi negatív példában!

Érzéki hang itt több mindent elárult… Néha érzelmi tónus megemelkedett, amit mondott a fiatal színésznő, nevetésbe torkolt, és ebbe a nevetésbe riportert is magával ragadta…

Amit mondott személyes volt, de úgy személyes, hogy kifele hatott… Arról beszélt, szeretne megfelelni elvárásoknak, a színházi társulatának. Amit mondott, nem stratégiának, hanem helyzetfelismerés alázatának, megfelelni akarásnak hatott, holott a színi pálya azonnali sikerekkel kezdődött…

A hang tulajdonosa egyszerre volt „lány vagyok”, mutatott izgalmasnak ígérkező életpotenciált, és hatott érzéki és intellektuális módon egyszerre.

Ebben az esetben, azonnal illeszkedett az előző bejegyzésemhez, a készülő portré-sorozat megfontolásaihoz, és még Zsigmond Emőke fényképét is megtaláltam az interneten…

Kevésbé közvetlen, mint egy autóbusz, de a végállomásig sem kellett várni…

Rékai Zsolt:  Portré 1

80 cm x 80 cm

 Női portrésorozatról van szó. 

A női arc karaktere, már eleve vonásnyival több, mint az arc, álltalános értelemben. A női arcnak rengeteg megközelítése lehetséges, és bizonyára  vizuális intenzitáson kívül, még néhány aspektust fontolóra fogok venni.

Egyik ilyen megközelítés a kitakarás, és képzelettel való kipótlás. Erre egyszerűbben a „rejtélyes” kifejezést (is) lehet használni.

Elsőre egészen szélsőséges példát fogok hozni, amit akár negatív rejtélynek is felfoghatunk.

Nem tudom ki hogyan van vele, de rám, női hang is tud észbontóan érzéki módon hatni.

Utazás közben a buszon, akaratlanul is hallom, hogy egy sorral mögöttem, fiatal fiú és lány beszélget. Hogy miről azt nem tudom felidézni, de  élmény szempontjából nem is érdekes.

A fiú magyaráz, a lány pedig viszonylag ritkán szól közbe. A hangja, igen a hangja nagyon nőies, átélt és intelligens, viszont ezzel szembe megy a naturális, átélt  visszajelző reflexió, a „ba.meg!” Ezt úgy tudja mondani, mint aki előzőleg begyakorolta, mint ami kissé vissza irányul önmagára. Nem (csak) csodálkozásnak, hanem kifejezetten felhívásként hat… Mintha csak azt mondaná természetes spontaneitással: „Jőj és ba.meg!”

Arra gondolok, talán  paradox hat ennyire erőteljesen,  genetikailag örökölt intelligens tónus, és  kifejezés nyers drasztikuma…

A címzés nem nekem szól. Talán nem is címzés?! 

Rejtély!  

Viszont  verbális hatáshoz elementáris kíváncsiságot társít  utazásos élmény, és a busz végállomásra érkezésekor, nem vagyok képes közömbösen leszállni, meg kell fordulnom, egyszerűen ki kell pótolnom a testi hiányt, látnom kell a varázshang tulajdonosát!!

A lány túlságosan fiatal! A lány túlságosan vékony és lapos, az arca szürke verébé, totálisan jelentéktelen…

Akkor most kiről vagy miről tudtam meg bármit (valamit) ?!

A ló, mint állat olyan emberi tulajdonságokat jelenít meg, amelyeket leginkább ösztönökön keresztül közelíthetünk meg. Persze a ló mint az autó elődje, gyorsabb haladást, belső dinamikát is jelöl, de kifejezheti mindazt a mindenen átjutó, mindent legyőző „árnyék összefüggés rendszert”, ami bennünk lakik, de rejtett, és ha mutatkozik is, megfoghatatlan…

A lóverseny a maga tétjeivel  ismerős álomtendencia jelenség-analógia, amúgy pedig indirekt ismeret, hangulat filmekből, irodalmiasibb szempontból pedig, nagyon Tandori körüli képzetes.

Ló mint ösztön, igencsak spirituális, hiszen olyan közel áll az emberekhez, hogy önként segít, az emberrel megy a háborúkba meghalni…

A lovak a tudattalanban úgy versenyezhetnek, hogy az emberi viszonylatokba szövődött tendenciák nekiiramodnak,  célt érnek, vagy pedig nem, kifulladnak és újra indulnak.

Aki szürrealista módon befele figyel, jól ismeri ezt, és azt is, hogy ha be is jön egy-két tét, máskor, máshogy újra indul az egész, ami az addigi nyereményeinket is magával rántja, és aztán még rongyosabb kabátban mutatkozunk  világ elött, és még ócskább lőrével kábíthatjuk magunkat.

Egy idő után a tét már mellékes, a hangúlat, a szétszakadó mezőny látványa ami  marad, már ha valaki egyáltalán veszi a fáradtságot, hogy az álomsorozatokat összerendelje és értékelje…

Miért is jutott eszembe ez az egész?!

Elkezdtem rendezni a műtermet, és a festményhalmokat megbontva régi vásznakra leltem. Mivel kevés a hely, és valóban újra értékelem az egész vizuális ténykedésemet, sok értéktelen próbálkozást lebontok, és így a méregdrága alapanyagokból legalább a vakkeretet visszanyerem. 

A festményekben rejlő látásmódokban -most látom,- szintén van jövőbe mutató, és visszamaradó, sereghajtó! Még tovább rendezi  mintázatot, ha a meglévő képterveimet, festési szakaszba bekerülő elképzeléseket szintén tekintetbe veszem. Egyöntetűség, elkülönbözések és leágazások…

Miközben festem a „Portré 2” digitális-bontásjelekkel díszített fotórealizmusát, már a kézirajz irányába történő visszarontás látványterrénumán gondolkozom…

Ha nyerek is, idővel elbukom!?

Belépek a műterembe. 

Szökkenő, sprintelő festmények….

Rékai Zsolt: Korona

70cm x 80cm

Festés már mindjárt azonnali elágazás, amikor új ismerős megkérdezi, mi s foglalkozásom?! Amikor megmondom, gyakran az következik, nehéz manapság olcsó és jó mestert szerezni, esetleg elvállalnám e a konyha kifestését, vagy  szoba tapétázását?

Nem vállalom! Nem vállalhatom, hiszen ebben a másik, másféle képalkotási tevékenységemben is folyamatosan megkérdőjeleződik, megkérdőjelezem az elégséges hozzáértésemet...

Néha csak egyes elkészült festményeim mások, mint amilyent elgondoltam, de ha hosszabban tekintek vissza, az elmúlt időszakban talán minden ötödik festményben látok előre lépést.

 Ez annyit jelent, hogy újra és újra magasabbra kell tenni a lécet. Művészi képalkotásnál ez a léc dolog némileg képzavar, de további kedvelt képzavarosággal, szeretem a szökkenő képzavaros festményeket!

Képzavarosság maga a fal, ameddig dekonstrukciós ösvények vezetnek, és ahol elkezdődik az ösvény szóródása, ott új kérdések merülnek fel...

Festészetben ha van kegyelem, -és nem maga az önkifejezés az,- a köznapi és mély belső jelentés között megnyíló szűk rés, amin keresztül éppen az önkifejező tud eltűnni, miközben fenntartja, megmarad az önkifejezés szervesnek tűnő mintája.

A legtöbb bejegyzésem képzetén ott van a „reset” gomb. Napközben holt időben, -hogy élő idővé változtassam,-megnézem mi van a tudattalan tartalmaim között. Illetve ez azért még sem ennyire egyszerű. Ahhoz férek hozzá, aminek eléggé nagy az érzelmi töltése( energia tartalma) és meg akar mutatkozni. Ez gyakorlatilag az álom-metódus, ébrenlétivé változtatása.

Abban az esetben, ha nem tetszik amit valami indító impulzus alapján dekonstruálok, összetépem.

Ez történik a festményterveimmel is. Folyamatosan szelektálom, és most, hogy ennyire drága lett, karátba mérik a festéket és festőszereket, lebontom az elvétett vízuál-tákolmányokat, és legalább  vakkereteket hasznosítom.

Ha most bárki is azt gondolná, hogy sajnálom műalkotásokra a pénzt, az irtózatosan nagyot téved. Volt (már) olyan időszak, hogy kiállításokra festettem, és valamilyen egészen más, polgári foglalkozásból került rá fedezet…

Mindez úgy jutott eszembe, hogy Lilla Messengeren küldött egy „ YouTube” linket. Riport Tenk László festőművésszel.

Tenk Lászót nem ismertem.

Elkezdtem nézni a videót. Menet közben kiderült, nagyon is ismerem Tenk Lászlót, mivel a festészeti gyakorlaton keresztül pontosan olyan válaszokhoz ért-el mint jómagam. A „pontosan” pontatlan, mivel rétegeiben, mélységében rengeteg különbség van.

 Történeti lehetőségekhez képest mégsem  differenciák dominálnak, hanem a keretek. Ezek a keretek kéznéllévőségükben, láthatóságukban sem jelentenek semmit, ameddig  tapasztalat személyesé nem teszi a lehetséges válaszokat.

Tenk Lászó festményei érdekes módon hatnak rám. Ismerve -most már,- a művészt, látom miféle fejlődést rejtettek, miféle válaszokat adtak… A festményekkel csak részlegesen tudok kezdeni valamit, ám számomra arra példa, hogy néha előfordul, hogy a vászon motívumai, egy érdekes, értékes lényt festenek a világba… 

A festmény nem fontos, a művész élő látásmódja az ontológiai lényeg…

A művész érdektelen, az  fontos amit hátrahagy, ami képes előre lendíteni a magaskultúrát…

Tenk László festménye

 Rékai Zsolt : "Lila dalra kelt..." 

70cm x 80 cm

Műveltségemben vannak hiányok, ma már nincsen olyan, hogy álltalános műveltség, sőt szakmai műveltség rétegei sem egyértelműek. Mégis, a művészettörténetre fordított időnek egyik része nem változott személyessé, a másik újra idéződik utólag, és némileg kipótlódik az űr.

Lilla elvégezte a képzőt, azután tanári szakot is. Most rákérdeztem, mennyivel több van meg neki Gulácsy Lajosból, mint a név. Vajon név hallatán, beugrik e műalkotás?!

Lilla válaszától megnyugodtam. Nálam kicsit jobban áll. Név és a „Varázsló kertje” című műalkotás fejében volt.

Azt mondta, nem nagyon foglalkozott Gulácsyval, mivel nem érintette meg a munkássága.

Nekem ez a téma úgy került elő, hogy olvasok egy könyvet, ami művészek pszichológiai problémáival foglalkozik.

A szerző Dracoulides alapján arra a következtetésre jut, ha az adott korszakban léteztek volna antipszichotikumok, talán hosszabb kreatív életszakasza lett volna Gulácsinak, ám akkor sem feltétlenül jutott volna el a szürrealizmusig.

„A szürrealista közvetett, mesterséges, kétélű és csalóka eszközökkel szeretne eljutni oda, ahová az őrült egyenesen, spontán módon és csalhatatlanul érkezik el.”

Valójában a negyedik könyvhöz értünk, és Max Ernst festményét látva, nem annyira a mozgalom alkotásai idéződnek fel, hanem az életrajzi leírások, könyv élmények azokból az időkből, amikor a festészet képzőművészeti oldalával ismerkedtem, és azt hiszem máig, - számomra.- Ernst és Duchamp figurája a legkedvesebb. 

Heidegger lételméleti összefüggése, a jelenléten belüli (dasein) mozgás, amiben a tudatos szabadon kalandozik  jövő és múlt potenciáljai között. Ez a kalandozás - és ez bizonyosan nem csupán saját ráeszmélésem,- a múlt tapasztalatait és a jövőét potenciálokként integrálja. 

Vajon mit írna Márai,- ha élne,- a mostani időszakról?!

 Zsidó-apokaliptika óta, minden korszaknak meg volt a Rómája, megvoltak az arcok és szerepek, amelyek mögött hol itt, hol ott villant fel az "Antikrisztus" vigyora. Ezek a vigyorok azután intézményeket és mítoszokat generáltak.

Mióta tart a korona vírus járvány, nem igen járok művészeti megnyitókra, munkahely és festésen kívül néha egy-egy elkerülhetetlen utazás, családi találkozó... 

Erről meg az jut eszembe, -politológián tanultam, - a középkori városokban a mester-emberek bekalkulálták  saját korai halálukat, és akkor a legügyesebb inas kapta meg a műhelyt, cserébe viszont el kellett tartani, a hagyományozó családját.

 Saját festészetemben a képek digitális jelekkel való bontását Festés 4.0-nak neveztem el, mivel azt halottam, hogy az ipari forradalom negyedik hulláma a robotizáció, a digitalizáció és a virtuális tér kiterjesztése.

Tegnap meg az jött, hogy a történetiségnek e rövid időszaka után életbe lépett az 5.0 szakasz.

Az ipari forradalom ezen fázisára a cirkularítás, az anyagok visszanyerése és újra hasznosítása lesz  jellemző, az erőfeszítés a fenntarthatóságért...

Azt lehet mondani, a Dada az első világháborúra adott válasz volt, és a Dadából kinőt szürrealizmus pedig a két volágháború közötti feszültségben, bizonytalanságban alkotott.„André Breton, André Masson és Max Ernst a nyugati fronton szolgáltak, így nem meglepő, hogy ők és más szürrealisták (köztük Salvador Dalí, Joan Miró és Yves Tanguy) különösen megriadtak, mert a a háborús kilátások a fasizmus térnyerésével nőttek. A Wadsworth Atheneumban rendezett 2018-as kiállítás katalógusa azt tárja fel, hogy a szürrealizmus hogyan vált lendületbe ezeknek a fejleményeknek köszönhetően, és hogyan vált ennek eredményeként a képanyaga még borzalmasabbá. „

Salvador Dalí, Joan Miró, Max Ernst és André Masson 1930-as és 1940-es évekbeli szürrealista kulcsművészek, megélték Hitler felemelkedését, és egyre borzalmasabb szépséges műalkotásokat hoztak létre a szörnyek szörnytenyészeteiről.

A háború után a szürrealisták neves képviselői emigráltak tengeren túlra, és valóságos lendületet adtak az amerikai művészeti életnek.