Stephanie D'Alessandro és Matthew Gale, Szürrealizmus a határokon túl

Visszatérve a szürrealizmus témáinak körkörös feszegetéséhez, a fenti könyv kerül a figyelmünk középpontjába. Ha valakit érdekelne 57,99 dollár.

Engem érdekelne, de momentán nincsen ennyi pénzem, és még nagyon sok minden más is érdekelne az amerikai könyvpiacról. Azt hiszem, ha tengeren túl élnék, festenék és könyveket olvasnék a festészettel kapcsolatban.

Vissza kanyarodva, a szürrealista mozgalom André Breton közreműködésével a 20.század első felétől akadál

ytalanul, szinte önépitkező módon terjedt el a világban, és hatott. A modernizmus válsága elsőként a művészeti iskolák fellazulásában és széthullásában mutatkozott meg, mivel a művészetek nem igen tűrik a feszes filozófiai, tudati kereteket. Bár a szürrealizmus első perctől laza mozgalom volt, még a laza keretek is soknak bizonyultak, így a 70-es évekre feloszlatta magá

Természetesen a mozgalom rányomta bélyegét a „szürrealizmus” kategóriáira, de ne feledjük, bár az irányzat megnevezését a mozgalomból nyerte, maga a megközelítés mindig is létezett. Létezett a pre-szürrealizmus, gondoljunk csak Hieronymus Bosch festményeire, amelyek ötszáz évvel korábban születtek.

Mégis, amikor „szürrealizmusról beszél a szakma, művészettörténészek, muzeológusok, galériák, akkor a mozgalom relikviáira gondolnak, és ez a leszűkítés egy kulturális korszakhulla szakmai fiókja.

A könyv maga, ennek a hullának a látványfeltárása, kiválóan szerkesztett katalógus amely egy kiállítás anyagát öleli fel: „A „Metropolitan Museum széleskörű áttekintése a modern művészettörténet e fejezetéről, amely 2022. január 30-ig tart.”

A Surrealism Beyond Borders nem csupán a leghíresebb festőket mutatja be, hanem a kevésbé ismerteket, akik a téma szempontjából még is lényegeset hoztak, és a felvetett témákkal, összefüggésekkel kapcsolatban 40 nemzetközi szakértő hozzászólása olvasható. Olyan témaköröket feszegetnek, milyen csatornákon át hatnak a művészek ötletei vagy a világlátásuk, és milyen reflexiókat hoztak létre a politikai elnyomás, társadalmi feszültségek, vagy a gyarmatosítás, a korszak kitelepítéseivel, száműzetéseivel kapcsolatban.

A mozgalom alapötlete a tudattalan és álmok összefüggéseinek hétköznapi dolgok helyére állítása, és mint tudjuk ez következményeiben igen messzire vezet, és vezetett.

A létrejött művek nem csupán végig gondolások, költői-képi játékok voltak, hanem világszerte fegyverként használták a társadalmi és személyes szabadság kivívásának érdekében.

A Metropolitan Museum kiállításának anyaga nem terjedt ki a szürrealizmus tovább élesének művészeire, mivel a múzeumi keret csak a deklaráltan és szakma által elismert, megmért művészek befogadását teszi lehetővé.

Tagadhatatlan azonban, hogy szerte a világban ma is számos szürrealista csoport és egyéni művész tevékenykedik. Ma is a forradalmi megújítás, a forradalmi képzelet az alapkonszepciójuk.

„A szürrealizmus, mint költői módszer, a társadalom átalakítását tűzi ki célul az emberi képzelet felszabadításával. „Költői”, ebben az összefüggésben nem pusztán utal verselés, de egy analóg folyamat, amely általánosan alkalmazható - akár írásban, a festés, vagy a mindennapi életben - a tudásunk és a figyelmet a világ  , ahogy van  , és a a világ  bármilyen legyen is . Ebben az értelemben a szürrealizmus az állandó forradalom útjaként fogható fel. A legfontosabb, hogy ez a gyakorlat egy formája, nem pedig egy rögzített rendszer.”

Adva van egy helység, egy szoba, Ez a szoba akár műterem is lehet, de ha nem tudom, hogy az, akkor nem az... 

Ránéztem a képre, még a címmel együtt is lezáratlan, és bár a közömbös élménynél többet adott, látszólag nem maradtam a megcsukló erőtérben. Látszólag, mert azután meg vissza szerettem volna találni.

Mindig azt gondoltam,  festmény vizuális fenomenológiája  megtörténik, ha kirekesztem  tolakodó, köznapi  asszociációkból adódó kétmondatos ítéletet, és ezért az analóg jelentés volt fontosabb, nem az azonnali, kézenfekvő.

Mert álomban a szoba mindig magam vagyok, állapota az én állapotom. 

És itt markomba hullik a megoldás, 

A belső műterem mindig üres, legfeljebb megelőző művek képzetfoszlány-kövületei  kisértenek távozás elött. Amit ebben a műteremben kerestem, az a műterem ábrája maga, és akkor így nem üres, hanem pontosan az van benne, aminek benne lennie kell...

Azt mondod túl toltam?!

Azt mondod, nincsen mélytudati váz, amire most rá feszítettem ezt az idegen(?) skint?!

Legyen!

Akkor ez a műterem csupán a két vászon, két szem a maga bomló perspektívájával...

 Olyan régen írtam bejegyzést, hogy meg kellett néznem, mit hagytam félbe. Percekbe telt az, hogy képbe legyek. 

 Meglehet, hogy nem az amerikai művészeti magazinban tévedtem el, hanem az Artnews igen csak hasonló felületén. Kevés szöveg hasábokban, meg kép. Amikor rákattintok, előjön a cikk. Olvasás végé fele, oldalt újabb elágazások jelennek meg, és igy kezdetét veszi a szörfözés. 

Baj akkor van, amikor később esik le, hogy amit láttam vagy olvastam, mégis csak fontos l. Akkor már késő! Hiába jön az elkeseredett kutakodás, kattintási láz...  Marad az emlékezet.

Az foghatott meg,  kortárs festmény alatt a festő szövege volt olvasható. Miután a festményt jónak ítéltem elolvastam  szöveget is. A szöveg nem volt művészettörténész, művészeti  újságíró kicsiszolt agykalodája. Mindössze  annyit mondott el, hogy a műtermében kezébe akadt egy régi vászon. Erre a régi vászonra festeni kezdte a műtermet magát.

Na itt meglepődtem.

Olyan kép szívott magába, ami furcsán töredezett helyiséget ábrázolt, aminek a sarkában felismerhetetlen tárgy korhadt, rozsdállt, mállott, de még ez sem volt bizonyos, mert az állapota némileg leképezte  falak állapotát. Ezt az anyag feloszlást érzékelve, elsőre az egész úgy hatott, mint valami régi pajta, amit már elhagytak. Nem félhomály uralkodott, hanem túlfény. Akár az ikonokon,  falakon át, belülről sugárzott.

A cikkből kiderült, festő elszámolta magát.  Helyszín túl terjedt arányaival a fellelt vásznon. Még egy azonos méretű vásznat kellett keríteni és illeszteni. 

Ekkor újra ránéztem az ábrázolt "műteremre". Valóban ott volt középen alig látható vékony vonal. A tér valóban kiterjedt  izgalmas ócskaságával, és egyetlen pillanatra felidézte a gyermekkor éveit. Imádtuk az efféle üres romkiterjedéseket belakni, minden szegletnek külön hangulata volt.

Ha nincsen cím és kisérő szöveg, soha nem gondolom, hogy ez műterem.

A cím ugyanakkor meg is akasztott, mert nem láttam az állványt, ecseteket, festékeket, amelyek eligazíthatnának  funkció tekintetében. 

Kitérő, ami majdnem nem is az.  Úgy jön ide, hogy  Amerikai art magazinban, vagy talán az ARTnews-ben tallózva rákattintottam valamire, ahova azután többé nem találtam vissza.

 Internetes hely érdekessége az volt, hogy a felrakott műalkotásokat, maguk a művészek méltatták.

Kiállítás megnyitókon (is) érdekesebb, ha   alkotóművész,  vagy valami bennfentes, közeli művész ismerős mond beszédet, nem pedig művészettörténész, galériás szakember.

Időközben próbáltam elérni  említett helyett, össze-vissza vándoroltam linkeken,  fent említett magazinok képei és írásai között, ám csak a megszokott  képek és írások jönnek egy olyan világból, ahol mindenből több van, minden nagyobb mint középeurópában.

Más a kulturális közeg,  művészvilág látványosan kevert.  Sok nemzetiségű.

 Néger művészek és műalkotásaik, ma  más nézőpontot mutatnak, mint Picasso korában, amikor sokan gyűjtöttek afrikai népművészeti tárgyakat, és azok még a szürrealisták képzeletét is motiválták…

Talán éppen valami, mai neo-primitív festményen gondolkoztam, azon hogy mi a különbség a természetesség és természet-közeliség között…

Nem volt azonnali, megnyugtató válaszom. 

Amikor ilyen előfordul, néha  tudattalan tovább gyűjt, dolgozik  problémán. Az érzelmi, képi, intuitív agyfélteke megfelelő készültségi szinten késztetést küld,  képi analógia, szimbólum formájában kiüzeni a saját kreatív megközelítését…

Kép amit akkor festettem nagyméretű, se nem nagyon intenzív, se nem nagyon látványos, és amikor felraktam  facebookra, az éppen dúló migráns viták időszakában, alaposan félre is értődött.

Ez másik, gyakorta vizsgált probléma. Probléma, hogy külső viszonylatok belső megjelenése, művészi kibontás esetén nem metafizikai vízióhoz vezet, amit azután köznapi, metafizikai lényegredukcióval asszociálnak,  leginkább ismert, közeli hasonló irányába.

Talán el is felejtettem volna az egészet, ha durván ki nem oktatnak, saját művemmel kapcsolatban, hogy teljesen félreértem, félre magyarázom annak jelentését!! (?) Ez nem kizárható lehetőség, -belátom,- ha nem olyan ismerősökről van szó, akik sorra építik más téren is,  rafinált hülyeségek menhirjeit…

Kép röviden: dzsungel részlet, két fiatal néger gyerek és egy szivarozó aszott öreg látható, fiatal európai akt jelenlétében.

Direkt ki akartam kerülni durván szexualizált reflexiókat, a túlságosan fiatal, túlságosan idős jelenlévők okán. 

Engem is meglepett saját tudati beállítódásom, hogy ameddig a színesek illeszkedtek, addig  ruhátlan európai lány idegen maradt természeti közegben….

 Szürrealista festményen belül, -akár álomban,- minden viszonylat én- vagyok, saját felszíni kapcsolódásaim öltenek testet…

Kitérő a kitérőben.

Innen visszafordulva, az írás tényleges tárgyát most már középpontba emelve. 

Előbb a festmény látványa fogott meg. A festmény, melynek kvalitása elütött  középszerű zsúrnál hömpölygéstől. 

Elütött téma választás és kidolgozási technika alkalmazásának tekintetében is.

Picasso saját belső modelljét követte, igy mindvégig megmaradt művészetének megújító jellege. Breton szürrealistának gondolta, de nem címkézte meg, mert belátta, még ez a kifejezés is korlátot jelent.

Még egy hasonló példa jut eszembe, Duchamp, aki hivatalosan soha nem csatlakozott a mozgalomhoz, miközben jelen volt a fontosabb eseményeknél, részvétele egyfajta művészi motornak számított.

A képzőművészet és költészet létrejöttének azonosságai ott kezdenek elválni, hogy ameddig a képzőművészet könnyebben eltárgyiasítható, a költészet jobban ellenáll az ilyen törekvéseknek, ezért a kép vagy szobor hamarabb lesz árúcikk, mint a vers.

Picasso remek verseket írt, breton pedig ironikus kollázsokat készített, ezekről még sem igazán tudunk.

„Ennek talán az az oka, hogy az írott költészet nemigen érdekli a műkereskedőket, és Breton vizuális alkotásai elsősorban ajándékként, nem eladásra készültek. Az, hogy mit tartanak értékesnek a kreatív eredmények értelmezői, meghatározza, hogy az adott tolmács mit mutat be értékesnek az ismeretségi területükön kívüliek számára. A szűk vizsgálati fókuszon keresztül kivágták a környező panorámát a keretből, helyette egyetlen követ mutatnak meg az erdő szélén.”

Az általam áttekintett cikk, említést tesz arról is, hogy Breton gyűjteményes hagyatékának árverése miféle zavarokat keltett, mi maradt ki  külső szándék szerint abból, aminek kihagyása a politikai és művészettörténeti szándék szerint, a mozgalmon belüli viták és megfontolások felülírása, utólagos átértelmezése.

André Breton: „A szürrealizmus és a festészet” című könyve, ezért is fontos, mert megmutatja, mi valójában a szürrealizmus, hogyan él tovább, és ami él, abból nem lehet elhagyni azt, ami nem fér bele az utólagos képbe…

Sándorfi István: Motus, Motus - tiszteletadás a kultúra előtt

Második érintett könyv: André Breton: A szürrealizmus és a festészet.

Breton kiáltványával 1924-indult a szürrealista mozgalom, azonban kezdetben a résztvevők inkább irodalminak tartották, és nem hitték, hogy a tudattalan vizualitásba fordítható. Egyfajta vita zajlott közöttük és az érdeklődő festőművészek között, amit breton négy évvel később megjelent könyve zárt le „ A szürrealizmus és a festészet” címmel. A könyvben közreadott esszék felvázolják a szürrealizmus kereteit és többek között kijelenti: „…a szürrealizmus nem annyira esztétika, mint inkább „pusztán belső modell” a „tudat sötét kontinensének” feltárására.”

A könyv gyakorlatilag alapmű, és ha jól tudnék angolul bizonyosan meg is rendelném, már csak kíváncsiságból is, hogy tagoltabban láthassam, milyen szellemi erőfeszítések mellett haladt a mozgalom, amiről eddig, leginkább az ismertebb festők életrajzaiból tudok.

A forráscikk nyomán kicsit tovább kerestem.

„A szem vad állapotában létezik” – kezdődik Breton címadó esszéje. 

„A vizuális képek rögzítésének igénye... egy valóságos nyelv kialakulásához vezetett, amely számomra semmivel sem tűnik mesterkéltebbnek, mint a beszélt nyelv, és amelynek eredetéről meddő lenne találgatnom. Legfeljebb magamnak tartozom azzal, hogy ennek a nyelvnek a jelenlegi állapotát pontosan úgy mérlegeljem, mint a költői nyelv jelenlegi állapotát, és ha kell, felidézzem valódi alapelveit.”

Míderről Heidegger  (és persze Derrida) filozófiai megfontolásai jutnak eszembe. Heidegger a megértéshez, a nyelv filozófiai megfontolásait vezeti a költői megoldásokkal párhuzamban, és kifejti a kettő út egymást követi, de soha nem keresztezi egymást. Minden felismerés e két lehetőség között zajlik, a két lehetőség között van az a terrénum, amit nekünk kell „beutazni”.

Itt jelenik meg a hangtalan harangszó, ami a híveket egybegyűjti, vagy is az analógia szerint, a minket érdeklő megismerés részleteit.

Amikor ezt annakidején elolvastam, nem esett nehezemre dekódolni, illetve a „költői utat” át kódolni

a festészet vizuális megoldásaira.

Az igazság az, ha nem lettek volna szürreális festészettel kapcsolatos, festészet közbeni meditatív tapasztalataim, nehezebben értem meg, hogy itt valójában a három nyelv, két nyelv problémájára szűkül, és ameddig a köznapi beszélt nyelv linearitása metafizikai lényegekkel operál, addig az ontológia átveszi a művészi megismerő eszközrendszert, és ezzel haladja meg a korszakra jellemző metafizikai gyakorlatot, annak minden következményével.

 „Figyeljük meg, hogy Breton a költői nyelv és a vizuális nyelv egységét hangsúlyozza. Ebben a "szem" és a "nyelv" összekapcsolódik; a festészetnek a költészet egyik formájaként és a költészetnek az egyetemes emberi cselekvés formájaként való elismerése mindig is a szürrealizmus kulcselemei voltak. Ez a „vad állapot” is lényeges, mivel a „vad” jellemzést a szürrealizmusban megfosztották pejoratív értelmétől. Breton számára a vizuális nyelv és a beszélt nyelv valódi alapelvei költőiek, ezért a „civilizált” nyelvvel ellentétben vad.— irányítatlan, álmodott, esetleg automatikus; minden bizonnyal spontán. Rövidesen visszatérek ezekre az „igazi elvekre”. Egyelőre tegyük fel, hogy ahhoz, hogy a vizuális képek kialakíthassák saját spontán, költői nyelvüket, a készítőknek a költői élmény egyetemességének megértésével kell dolgozniuk, és engedni kell őket, amerre ez vezeti őket.

Ezek a költői kötelezettségek semmivel sem járulnak hozzá ahhoz, hogy a műalkotás sorsát eladják, majd múzeumban kiállítsák, és így pénzbeli értéket halmozzon fel. Valójában a költészet (akár vizuális, verbális vagy egyéb) csak akkor találja meg az igazságát, ha egy mű sorsa teljesen irreleváns az elkészítése szempontjából; amikor a folyamatot megtámadják az idő és az „érték” fogalmai, a költészet és a folyamat egyaránt leépül, és el is tűnik.  Klisévé és a könnyűvé változik.”

 Ez a szürrealizmus és a festészet egyik fő témája . 

Breton tapasztalata  professzionális gyűjtőkkel, máig egybecseng a műkereskedelem és a művészek tudathasadt kapcsolatával. A műalkotás eltárgyiasítása anyagi érdeke a művésznek, hiszen az egzisztenciájáról van szó, ameddig  művészi gyakorlata tiltakozik ez ellen.  Ezt a törést  műkereskedelem piaci gyakorlata úgy nyomja el, hogy  közvetítés vagy aukciók spontán árfolyama (jóval) magasabb, mint az előállítói díj.

„Minden eddigi magyar aukciós rekordot túlszárnyalva 460 millió forintért kelt el Csontváry Kosztka Tivadar Titokzatos sziget című festménye”-olvasom a hírt. A kép már  létrejötte pillanatában is remekmű volt, miközben Csontvári elvileg éhen halt.

Ezt a képletet csak  kortárs művészek leginkább befutott része tudja megfordítani.  A megfordítás mit sem változtat azon, hogy  „mű igazsága” – az ami a valóság köztes tereiben mutatkozik, ellen áll  metafizikai gyakorlatnak, és abba nem belesimítható.

Breton sokat foglalkozott Picassoval, akit a belső és külső modell egybecsengése miatt szürrealistának tartott, akinek „vad” mivolta abban állt, hogy semmi nem korlátozta innovációiban.

Picasso tanulmányokból tudom, hogy maga határozta meg saját piaci értékét, és úgy játszott a galériásokkal, ahogyan kedve tartotta, cserében a kezdeti megaláztatásokért…

A hét meghirdetett könyv egyike (1. Leslie Jones, Szürrealizmus rajza) a rajz szürrealistáknál játszott szerepét mutatja be. Anyagát a Los Angeles County Museum of Art (LACMA) 2012–2013-as kiállításából válogatták.

 Rajz alkalmas gyors rögzítésre. Mivel cél tudatalatti folyamatok érintése az automatizmussal felszínre hozattatta az asszociáció  gesztussá alakította, ami azután az abszrtakt expresszionizmus alapja lett. -írja az art magazin cikke.



„Míg a korábbi könyvek a rajzok és a szürrealista festmények kapcsolatát vizsgálták, addig a Rajz-szürrealizmus az első, amely felismerte a médiumot a szürrealista kifejezés alapvető formájaként, és feltárta más médiumokra gyakorolt ​​hatását is. A szürrealista kollázsokat, fényképeket és még festményeket is a rajz kontextusában mutatják be, mint az innováció és a kísérletezés metaforáját. „

Ennyi, amit recenzió formájában érdemes volt ide átforgatni. Ami engem leágazásként igazán érdekelhet, az alkalmazott gesztusrendszer(em) vagy gesztusrendszereim tisztázása, vagy elhelyezése  fő irányzaton belül.
Az absztrakt expresszionizmus a második világháború után indult, és fő sodra az ötvenes évekig terjedt, ha úgy tetszik elvezetett a modernizmus végéig, a posztmodernizmus kezdetéig.

Természetesen az absztrakt expresszionizmusnak nincs hagyományos kronológiai vagy művészettörténeti értelemben vett merev eredete, az talán az ezredfordulóig követhető vissza, de minket nem az időbeli elhelyezés érdekel.

„Harold Rosenberg terminusa, az akciófestészet (action painting) 1952-ből. Az amerikai kritikus ezzel a hangsúlyt inkább a festési folyamat spontán akció jellegére helyezte, arra a látványosságszámba menő rituális gesztikulációra, amit a festő a vászon előtt vagy a földre terített vásznon hajt végre, s amelynek a keletkező kép közvetlen, tárgyi vonatkozásoktól mentes “lenyomata”, mintegy “mellékterméke. „

Amikor valaki, -mint magam is,- az 1970-es  években kezdi kialakítani festészeti stílusát, nem művészettörténeti alapokból indul ki, hanem inkább az adott történetiség kulturális lehetőségeibe való spontán beágyazódás, szerepvállalás mentén, amit azután visszamenőlegesen próbálhat valaki megérteni.

Az absztrakt expresszionizmus a formák felszámolása, egyfajta átellenes végpont. Ha úgy tetszik  formai abszurd visszalép egyet  képzetes szint cseppfolyós, fragmentált differenciálódási szakasza felé, egyfajta izgalmasan látványos absztrakt organizáció irányába mutatva.  Max Ernst zseniális festményei jutnak eszembe…  Egyfajta ellőről visszafelé tekintés jegyében, hiszen Ernst a negyvenes években már alkalmazta az új technikát, és látjuk technika vizuális következményeit.

Max Ernst

Rékai Zs: Sándorfi

2016

Ma reggel ismét betekintettem az amerikai „művészeti hírekbe”, és jóbb híján elolvastam írást a szürrealizmussal kapcsolatban. Hét alapvető könyv ismertetéséről van szó.

Szürrealizmussal a pécsi Megyei Könyvtár olvasótermében kerültem kapcsolatba, ahol még a szocializmus ideje alatt, meg lehetett nézni (kikölcsönözni nem,) idegennyelvű könyveket. Talán ott láttam az első Dali albumot és amit láttam, attól le voltam nyűgözve.

Más volt, mint az akkor divatos szocreál.

Később, talán a hetvenes években azután, megjelent egy magyarnyelvű könyv, amiben pároldalas áttekintésen túl, a pre-szürrealista alkotásoktól kezdve, el lehetett jutni a kortárs európai és magyar szürrealista alkotások megtekintéséig.

Mindezen élmények hatása alatt, azt már tudtam, hogy a képzőművészet irányzatai közül, engem elsősorban a szürrealizmus érdekel…

Arról már tudtam, hogy a tudattalant szeretnék felderíteni, sőt az automatikus megoldásokról is volt fogalmam, és persze az álmok megfigyeléséről…

Érdekes helyzet állt elő.

Volt némi felületes tudásom arról, hogyan hozzák létre alkotásaikat a szürrealisták, de ez a tudás csak annyiban volt differenciált tapasztalat, amennyiben megnéztem a festmények sokszínű, sokrétű, más és más megközelítésű világát.

Ennyiben is hagyhattam volna, ha nem kezdek el festeni. Ennyibe is hagyhattam volna, azzal együtt, hogy valamiféle organikus absztrakt, világon túli világ tájait ábrázolom, és belenyugszom, hogy a képek eredete lokalizálhatatlan egy „tudatalatti” kifejezésen túl.

Ennyiben is hagyhattam volna, miután elolvastam, hogy  festmények nyelv előtti dolgok, és általam tehetségesnek gondolt festőművészek is kikérték maguknak, képeik nyelvi megvilágítását, -mintha az valami undok dolog lett volna,- és azt mondták, ez kémia, ami a nyelvi megragadhatatlanság szinonimája.

Tehát még mindig ott tartottam, hogy vizuálisan volt egy sokrétűen tagolható, kibontható képzet elfolyásom, amihez legfeljebb művészettörténeti adalékokat lehet (szabad?!) kapcsolni.

Összefoglalva volt egy mag-érdeklődésem, ami elkezdett mindenféle járulékos tudást és tapasztalatot begyűjteni. Kezdetét vette egy olyan, félig személyesnek tekintett vizuális kutatás,  amivel ha egészében szemlélni nem is, de modellezni lehet a „kémia” lefutásait.

Az említett cikk sem teketóriázik sokat, és avval kezdi, hogy a szürrealista mozgalom vezéralakját,  André Bretont szórakoztatná, ha látná, hogy  közösségi médiák milyen zavaros, fals képet közvetítenek  valóságról,  és hogy gyakorlatilag ez a közvetített Olimposzi-mitológiai réteg-érdek szövevényre emlékeztető  posztmodern-káprázat, igaziból már a valóság helyén áll…

Breton a kifejezést Guillaume Apollinaire -től vette, de 1924-ben egy kiáltványban, már magáénak vallotta. Hogy  szürrealizmus benne volt a levegőben, azt már a művészettörténetből tudhatjuk, mivel a mozgalom összefogása és irányítása harc kérdése volt, ami harcot Breton  Yvan Goll költővel vívott.

„A realitás minden nagy művészet alapja… Minden művészi alkotás kiindulópontja a természetben van. A kubisták fölébe hajoltak a legegyszerűbb, a legértéktelenebb tárgynak, és odáig mentek el, hogy beleragasztottak a képbe egy darabka festett papírt, egy játékkártyát vagy egy gyufásdoboz tetejét. – A valóságnak ebből a magasabb művészi síkra való átviteléből keletkezett a szürrealizmus

Yvan Goll

Ma már mindössze úgy emlékeznek rá, mint aki a francia szürrealizmust Németország felé közvetítette.

Végsősoron szürrealizmus a 20. század kezdeti tömegtermelés és tömeg-kultúra megjelenésének idején, a tudattalan világát akarta láthatóvá tenni, a tudatos számára.

Nézem az amerikai art magazint. Az az igazság, hogy rendszeresen megnézek külföldi art oldalakat, hogy tudjam, mi történik a világban, mi felé megy a világ.

Laura Stevens férfi aktokat fényképez, meglehetősen nagy számban, és igyekszik kideríteni, mit vált ki vizualitásában  férfi test látványa.

Azt írja, a mi kultúránkban férfiakat álltalában férfiak jelenítenek meg, és ez rá nyomja bélyegét végeredményre, mivel álltalános társadalmi elvárás az erő, keménység …

Ez egy olyan tudati korlát, ami nem számol a női szem esztétikai beállítódásával, és azzal, hogy -mondjuk, - fekvő férfi test lehet gyenge, gyengéd, esetleg összetört, kiszolgáltatott…

Laura arról ír, hogy fotózás közben figyeli önmagát és érzelmi feltárást végez. 

Tudom, hogy nagyon nehéz megragadni a különös, pillanatnyi élmény érzelmi, értelmi differenciáit. Az a tapasztalatom, néha nagyon tehetséges művészek is tiltakoznak  nyelvi kibontás ellen, mert érzik, hogy a metafizikai kultúra komplexet redukáló, nyelvi eltárgyiasítása hatalmi, alárendelő, ugyanakkor végtelenül elégtelen gesztus, és fejlett ontológiai megközelítéseket nem könnyű prezentálni.

Marad mű, ez esetben a fénykép…

Maradna, ha nő lennék, így azonban nem kockáztatom meg Laura expozíciójának nyilvános hermeneutika leírását.  Marad szűk sejteni vélem; milyen is lehet intim női pillantás, vagy pedig abban lenni….

Alpha Industry

 100 cm x 100 cm  

olaj, vászon

Legvégül, múltból jelenkorba belenyúló álmok. 

Ezek a gyárálmok szelídebbek, talán valóság is szelídebb a maga rémes mivoltában.

Ez a gyár egyszerűen elektromos épületgépészeti eszközökhöz gyárt burkolatot.  Burkolatok szögletes tereket zárnak, de nem teljesen zártak.  Az analóg jelentés sem teljesértékű klauzúra.

Egyszer leszedtem  facebookról egy Győrfi festményt.  

Természeti környezetben,  fákkal szegélyezett völgyi mezőben állt valami. Ott lett elhelyezve a maga természetidegenségében, egy nagy vörös négyzet.

Arra gondoltam, aki abba a négyzetbe be van zárva, annak  belső természet szépségei sem mások, mint érzelmi szűkösség, kiláthatatlanság… A fájdalom ilyen. A fájdalom akár képlékenyen gomolygó, akár szögletes, megakaszt, megvakít…

Győrfi az a festő, akire érdemes figyelni, de csupán képileg beszélünk kompatibilis nyelvet… Ismerjük egymást, de ha csak közelébe megyek, sercegés, elektromos szikrák, kisülések…

Ez a gyár munkafolyamatai szerint tagolt, más és más épületek, és az épületek közötti terek tele vannak pakolva transzport vázakkal, rozsdás sablonokkal, euró raklapokkal.

Ebben a gyárban is van csúcs technológia, számítógéppel vezérelt lézer. Minden valós tapasztalat ellenére archaikus. Mivel nincsenek gyártósorok, nem is emlékeztet manifaktúrára. Mivel  munkásai valamivel szabadabbak, én magamban csak Putyilov-nak becézem.

Mint felszín, mint egzisztenciális háttér, minden megalapozó jellegével együtt érdektelen.

Gyakran álmodtam azt, hogy kívül, a megnyitott gyárudvarban bolyongok. Mindent félhomályba burkol az alkonyat, és a gyárudvari tárgyak anyagszerűségükben láthatatlanok, mégis érzékelem a struktúrákat.

Az alkony valami végét jelöli. Lévén szó gyárról, valami lázas belső tevékenység ér véget, ami közel sem biztos, hogy katasztrófa, sőt bennem inkább  megszabadulás érzetét kelti.

 Festeni is lehet iparszerűen, úgy festeni, hogy bére nem csak kuncog, hanem kiröhög a zsebemből….