Festmény nem nagyon nehéz, nincsen sok apró részlet, de ami van, az azért meglehetősen tagolt. Sokhelyen egymásba kell mosni a színt. Lehet kevergetni, átlátszó rétegeket felvinni, visszatörölni.

Ha nem is szisztematikusan, de körbe megyek. Fekete tilos szín, magába szívja, átlyukasztja a képet, csak tört formában lehet alkalmazni, esetleg más színekkel rámenni. 

A sötét tónusok után  piros következik, persze nem egyetlen tónus, nem egyetlen árnyalat.

Pirossal  festményen belüli két festménybe is építkezni kell.

A vásznat sokszor megtámadom, ám soha nem hosszan. Csak addig, ameddig fenn tudom tartani az intenzív, meditatív állapotot.

Ez a múzeum belsőt ábrázoló festmény két belső festményt is ábrázol.  Egyik antik háborús, másik antik szerelmi. A festmények stilizáltak, de azért jól kivehető jeleneteket látni.  Kicsit olyan, mintha a tér két szeme lenne, és azzal figyelné a látogatókat.

A háborús kép egzisztencionális térnyerés, uralom, alárendelés. A szerelem az más, kiterjedés, korszakokon való átívelés…

 Egyik idézi a másikat, néha borzasztó skálákon keresztül.

Facebookon borzasztó képeket lehetett látni. Amikor  az Orosz katonák vonultak vissza Kijevből, rengeteg megölt polgári lakós került elő, megerőszakolt nők hullái.

Gondolom ez régen sem ment másként, csak  mitologikus ábrázolás szeret "beleesztétizálni" a valóságba.

Aktuális festményem nem igazán látvány alapú, mégis tudom, hogy jelentős.

Nekem bizonyosan az lesz, mivel egyfajta gondolkodás centrumába került, vagy megfordítva, érzékelem az ozmotikus hatását.