Rékai Zsolt: Aranyecset

Rékai Zsolt: Aranyecset

50cm x 70 cm

Az "időtörés" kifejezés bizonyos dolog-aspektusoknál megjelenik. Megjelenik mostanában. Azelőtt hónapokig festettem egy képet, mára ez csak a nagy méretű, bonyolult dolgoknál van így.

Azelőtt bőven volt időm megfigyelni a tudatállapotaimat, írásban dekonstruálni,  mit festettem, mert a terv spontán, és csak utólag jelennek meg az értelmezési aspektusok. Soha nem egy aspektus, ami a kép, az többes erőterében jelenik meg, valamennyi lehetséges kulcsomra szükség van, és még az sem a teljes.

Gyanítom, minél értelmesebb valaki, annál mélyebben lát, és azt sem tagadom, hogy nyelvi készség nélkül is lehetséges a teljesség élménye.

A dolog ott fut vakvágányra, amikor valaki egyetlen aspektust emel ki, redukál és azt képzeli, markában van az egész. Sok festő ezért viszolyog a kép magyarázattól.

És valóban, egy festmény igazságához esszé kell!

Kezdetben azért kerestem meg, minden egyes festményem igazságát, mert megnyitókon néha nyilatkozni kellett, és erre fel kell készülni. Később rájöttem ahhoz, hogy kijjebb toljam a konfort-zónámat, tudnom, ismernem kell azt a kört, amin javítani szeretnék, amit meg kívánok haladni. Ettől kezdve a differenciált megértés a mentális reprezentáció építésének munkamódszere lett.

A mentális reprezentáció magyarázata az, mint amikor valaki vezetni tanul. Kezdetben tudatosan kell nyomni a pedálokat, meg kell szenvedni a tanulást, egészen addig, ameddig a rövid távú memóriából átkerül a hosszúba, az, amit begyakoroltunk. Ettől kezdve a tudattalan szférából vezetünk, és közben akár másra is lehet gondolni.

A festőknek az az érzése, hogy nem ők festenek, csak csatornáznak valamit, az innen való.

A kép meg az, ami.

Tulajdonképpen vagy megfog valakit, vagy nem….

Rékai Zsolt: Beérés 2. 

60cm x 90 cm

Sok esetben abból lesz festmény, hogy hagyományos értelemben vett képkörnyezetet, és kép szituációt valamilyen expresszív fragmentációval, szétszórással felrobbantok.

Felrobbantok valamit, de csak annyira, hogy az epicentrum egy pillanatig még érzékelhető, tehát eredet és explózió együtt van. Ez az időbeli vissza és előre ugrás együtt eredményezi, hogy ami imént még külsődleges kép volt, most belső, és azután újra külső.

Ez az új teljes olyan mint a sérült antik szobor, amely töréseivel együtt lehet, hogy értékesebb, informatívabb, mint az eredet. Bizonyos értelemben választás kérdése, milyen összetettségű struktúrák között zajlik a vizuális kutatás, amihez nyelviséget rendelni, hasonlatot találni nem könnyű.

Tulajdonképpen egy új képelképzelésről beszélek, amit talán a jövő hónapban tudok megmutatni.

Az új-régi képstílus kísérlet, amikor köznapi jelenet kibontakozik a saját képzetéből, elmosódott gondolati felhőből, félig-térből, azután félúton megreked, és persze ahol az kell, ahol fontos, ki is egészül. Kiegészül, ha pedig nem visszazuhan, megmarad be nem fejezett vagy félig elbontott lehetőségnek.

Arról beszélek, hogy az érzékletek egyezményes képbe fordulása, az ábrázolást tekintve mennyire rugalmas, és kizárólagos fenntartása mennyire lehetetlen.

 Rékai Zsolt:  Portré 6

60cm x 70 cm

Valahogyan átkeveredtem  fércbookról  Watch nevezetű videó csatornára, Itt azután rátaláltam a Fülöp szigeteki „Ray-Aw ni Ilocano” fiatal énekeseire. Tetszik, ahogy az ázsiai típusú csajok angolszász világsikereket énekelnek, valami falusi kocsmai-kerthelyiség foglalatából. Videóminőség gyenge, kameramozgás zéró…

Néha vannak időtöréseim. Ez  amerikai stílus túlsó oldala. Megvallom a mostani, tengeren túli show (is) kissé sok az ízlésemnek.

Magára hagyom a számítógépet, átmegyek  másik helyiségbe festeni. Még beugrik, ilyen időtörést már láttam, amikor bankban dolgoztam.

Afrikai országból fiatal arabok érkeztek, fiuk és lányok, hogy eljöjjenek  háborús zónákból, és fogorvosi diplomát szerezzenek.

Lányokat néztem meg jobban, emlékszem az ugrott be, úgy néznek ki, mintha az ötvenes évekbeli proletár divatot képviselték volna.

Mintha kinyílt volna egy idő kapu, és ki is nyílt.

Az egyébként kedves arab lányokat azután kollégiumokban átformálták. Fodrászhoz mentek, pólót és farmert vásároltak. Egy hónap múlva már beilleszkedtek és kinézetre szintén integrálódtak…

 Portré sorozatom hatodik darabját vettem munkába. 

A fiatal lány nagyon mai, szigorúan néz balra, lefele, és arisztokratikus, fodros kőrgallért visel. A körgallér barnával tört fehér vonalakból állt össze, és ezen néhol tiszta fénylések. Az első próbafelületet festőszerrel visszatöröltem, de másodjára már kezemben  a rutin.

A Watch-on közbe lejárt az ének, és Ukrajnában zajló támadás felvételére ugrott át automatikusan a lejátszás. 

Bombázás, robbanások, rövid sorozatok. Néha  gellert kapott lövedékek fütyülése…

A körgallér maradék festékéből testszint keverek, és erősen hígítva felviszem az arc megfelelő részeire.

A háborús zajok nem szűnnek, hosszú sorozat, robbanás.

Át kellene menni és leállítani. Zavar, de nem állok fel, inkább arra gondolok, hogy mi lenne, ha ott lennék Ukrajnában, ugyan ezeket a hangokat hallanám, várnám a reggelt és reménykednék, hogy első menetben, legalább addig túlélek.

Háborúban vajon hogyan lehet festeni?!

Veszem úgy, megmutatás mögötte a megmutatásnak. Mindig van másik nézet, mindig akképpen, hogy előzőt tekintve részleges, viszont képes kiegészülni…

Emlékszem álltalános iskolában a fizika tanár mennyit drámázott azon, hogy fizikában nincsen fókusz pont, legfeljebb a fotózásban tudja értelmezni. Fizikában önismétlő kifejezés?!

Valahol a kettő között, mégis csak van olyan a napi történések között, hogy rászűkülök valamire, amitől a valami elveszti a perifériáit, egyetlen aspektust mutat, ami elrejtődés, pontosan úgy mint ahogyan a metafizikai lényeg kitakarja a tárgyat…

Vajon a szabadasszociációs esszé, mit mutat meg?!

Arra gondoltam, a megfestésre kerülő képeimnek nem adom meg az értelmezését, mert ugye (?) a festmény az ami.

Mindig is azt gondoltam, egy műalkotáshoz esszé kapcsolása lenne ésszerű, ami magába rejthet kulcsokat, de inkább az élmény-differenciánál marad, mint egy részleges aspektus kibontásánál.

A mostani írás „fókusz pontja” érzéki, de úgy, hogy a szexuális asszociációnak ellenáll. Nem néz rám, hanem múltam destruktív vonatkozásaira. Nem teremt velem kapcsolatot, miközben a részem. Olyan „anima” aki Ízisz látásával bír…

Ez a festmény (?) idegesítő disszonancia! Nem harmonikus, miközben a felszínen annak fogják látni, szépre fogják redukálni…

Pár éve visszfényeket festettem, kirakat tükröződéseket, utca összekeveredett a fogyasztás vágyott tárgyaival…

Azt mondják az Ipari forradalom következő szakasza a „recirkulizáció”, a szükséges és kényszerűújra hasznosítás. Ez a körpálya szellemi téren jelenlévő, posztmodern káprázatokra is gondolhatok, spontán és egyoldalúan kihasznált szimulációkra. A szimulákrumoknak nem a legrosszabbaikba, amelyik elrejti a valóságot, és úgy hat mint a valóság… Káprázat!!

Ez úgy lehetséges, hogy a jelenségben benne van valamilyen elementáris „lebeszélő jelleg.” Nincsen igaz és hamis! A kettő egyenértékű.

A fennen említett kirakatokból visszfény emberek hullottak ki, miután elfogyasztották magát a kirakatot. Tükröződés már nincsen!? Az eltűnt a metafizikával…

Kapcsolat (analógia)

70cm x 80 cm

Tevés-vébésről nincsen mit mondani, illetve írni azért lehet róla, leginkább olyanokról, ami nem tűnik annak. Azért nem tűnik, mert bele lehet feledkezni, és amibe belefeledkeztünk, abba valamennyire be is költöztünk.

A kép amit festek: Analógia. Előbb az épületek tűntek fel, több emeletes robosztus monstrumok, de nem acél üveg, modernista minimalizmus, hanem posztmodern színes ornamentális hajlatok, pont szerű ablakok sorakoznak, csaknem egyedi hatás. Egyedi lett volna, ha nem építettek volna mindjárt kettőt egymás mellé, de nekem egy is elég, több mint elég, festés közben jó sok problémát fog okozni.

Egyszer láttam egy régi filmet, arról szólt, valamikor az amerikai modernitás kezdetén, ami ugye nem a modernitás kezdete, hogy sima szögletes, minimalista épület, pontházat megtervező mérnököt azzal idegesítettek, hogy legalább a bejárathoz kapcsoljanak valami klasszicizáló toldalékot, ami akkoriban úgy tűnik,  haladás visszarántása lett volna. Vagy fél évszázaddal később, már egyedi csodákat terveznek, olyanokat, amelyek inkább a szakmai bravúrnak felelnek meg, nem a funkcionalitásnak.

Esetünkben is van némi paradox vonása, az embertömegeket benyelő komplexumnak, azonban akár laknánk is benne, mert a külszín belső luxust sugall. Nem tudom megmondani, a luxus milyen vállfaja jöhet szóba, mivel az épület hangulatból valami egészen mást bontottam elő.

Az előtérbe egy hölgy áll, biedermeier öltözéket visel. Az épület és a viselet időtőrés, még is van jókora holdudvar. Erre a holdudvarra, analógiára építek.

Amit készülő festményről mondani tudok, az csak részleges, nézőpont szerinti, és bevallom, egyre kisebb késztetésem van, saját képeim értelmezésére. Hogy egyáltalán teszem, az a mentális reprezentáció karbantartása miatt fontos, nekem fontos, Heidegger sokáig a dologba való belekérdezésről beszélt, -daseinanalízis a képbe való belépésről, - ami azután az életmű vége felé elmaradt…

Gyanítom azért maradt el, mivel addigra Heidegger mentális reprezentációja odáig jutott, hogy a puszta élmény annyi differenciát nyújtott, hogy mindegy volt, miféle intelligencia alapján tekint rá… Az már mindjárt látszik, műalkotás miféle kvalitás, mennyi és milyen intenzitást képvisel.

Mivel ez egy napló, természetesen megélem saját vizuális kivetüléseimet, de azt kerülöm, hogy önértékelésem és festmény egy oldalon szerepeljen.

Rékai Zsolt: Portré

www.facebook.com/agimagazin/posts/1946275618899452

„ LILA DALRA KELT…” BESZÉLGETÉS RÉKAI ZSOLT FESTŐMŰVÉSSZEL

Mai beszélgetőtársam nem ismeretlen az olvasók előtt. 2019-ben mutattam be, hogy egy apa-lánya kapcsolatban hogyan hat egymásra két közeli családtag művészete. Mostani beszélgetésünk témája úgy alakult, hogy érdekes, új információkkal szolgálhat a kedves Olvasóknak.

Rékai Zsoltot szürrealista festőművészként ismertük meg, de az elmúlt 2 évben a digitális festészeti irányzat felé fordult az érdeklődése.

- Belefér-e a szürrealizmusba a mai művészeted?... Vagy ez már egy teljesen új irányzat?

Amikor valaki festésre adja a fejét, és tapasztalatokat szerez a vászon előtt, valójában önismeretre tesz szert, mivel befele figyel és a világról alkotott képzeteit bontja ki. Ez a „hogyan látom a világot,” csak akkor érdekes mások számára, ha olyasmit fogalmaz meg, ami már benne van a köznapjainkban, de vagy azért nem láttuk meg, mert semmi eddigihez nem hasonlított, vagy nem volt rá nyelvi készségünk - éreztük ugyan, de elsiklottunk felette… A festő, éppen azért, mert befele figyel, megtanulja használni a jobb agyféltekéjét, - amit néha „tudattalannak” neveznek. Képi érzelmi intelligenciával bír, ahol a kreativitásunk lakik. A két agyféltekés gondolkodás ma már szinte csak a művészekre jellemző. A művészet a mágia utolsó hordozója, éppen ezért képes bármire új módon pillantani… A festményeknek egyéni látásmódot kell közvetíteni, még akkor is, ha ezerszer látott dolgot ábrázol, vagy pedig olyan viszonylatot, amit gyakorta, bárki megélhet.

Mindezek alapján szeretnék saját vizuális munkámról beszélni, illetve annak egy leágazásáról, ha úgy tetszik, egyfajta stílus alkalmazásáról. Ezt a stílust „pixel képeknek” nevezte el a galéria, amin dolgozni szoktam, de valójában nem a kép kikockázásáról van szó. Kitaláltam egy olyan digitális formavilágot, ami leköveti az ábrázolt tárgy hajlatait. Az volt a célom, hogy valahogyan belevigyem festészetembe a mai történeti korszak tipikus látásmódját, vagy látásjellemzőit. Olyan megoldást választottam, amikor a digitális jel meghagyja az eredeti természetes szépséget, de már el is vonatkoztat, absztrakt irányba mutat… Ezek a festmények „mixed médiák”, abban az értelemben, hogy a számítástechnikát ecsetként használja a festő. A végeredmény mégsem valami gépies nyomat, mivel új és régi festési technikák egyaránt megjelennek a vásznon. Az emberi kéz munkájának esetlegességét kreatívan lehet ötvözni a digitális világ képi zörejeivel…

- Nézegettem a blogodat, és megálltam ott, hogy "lila dalra kelt...”

…

A Fénynek földi hang még nem felelt,

Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:

Egy kirakatban lila dalra kelt

Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt

Hangon a harangok is felmerengtek.

…

(Tóth Árpád: Körúti hajnal)

A vers, ami bekerült a kép-címbe, analógia volt. A képem hangulata, egy hajnali pesti metró szerelvényre várás élményéből jöhetett.

- Vajon hatottak-e Rád, inspiráltak-e a társművészetek?

Mi hat rád ma? Van-e konkrét művész, vagy alkotás? Irodalom, vagy zene?

Milyen aktuális mondandód van ebben a témakörben?

Kedvenc festőim egyike Dino Walls. Nagyon tetszettek a képei, és bevallom, sokáig azon gondolkodtam, hogy az állandó modellje is. A kérdés az volt, - ami némileg zavarba hozott, - hogy vajon a lány érzékileg tetszik-e, vagy a lénye, ami az ábrázolt szituációkból volt látható?! Ha a lénye tetszik, akkor bajban vagyok, mert az a művész belső világából adódik, ő helyezi a modellt szituációba, láttatja annak, aminek kifejezésére törekszik... A zavar akkor ért véget, amikor Dino Walls nyilatkozatát elolvastam, hogy nem élő modell után fest, azt ő találta ki.... Ebből két dolog következett. Dino képeinek van egy élő, érzéki vonatkozása, ugyanakkor mint szürrealista, befelé figyelve belső tartalmakat bont ki, ami tükrözi a külső világhoz való személyes viszonyát, látásmódját. Mivel a festés meditatív, a képek arról a helyről jönnek, ahonnan az álmok, és a nyelvezetük is annak megfelelő.

Így mindjárt válaszoltam a következő kérdésre is. A szürrealizmus annyit tesz, félre állítja a tudatos bal agyféltekét, és hagyja, hogy a jobb, az érzelmi-képi intelligencia képbe, analógiába, szimbólummá tegyen egy belső aktuális összefüggést. A jobb agyfélteke a női oldal, és mindent ki tud fejezni a képeken keresztül, amit a bal nyelvileg...

Már a szürrealista mozgalom előtt is volt szürrealizmus, gondoljunk Hieronymus Bosch munkáira. Természetesen ma is vannak szürrealisták, de mivel a korszak megváltozott, a belső válaszok is új formát öltenek. Engem (is) nagyon érdekel, ahogyan az ember elszakad a valóságtól, amit régen, elsősorban a természetnek tudtunk be. Ma már a realitás helyén szimulációk vannak, káprázatok, amelyekben csak sejlik a valóság...

Ez a posztmodern kor, de ez az új való már nem referál, olyan, mint a Möbius-szalag, a dolgok két oldala egybe van játszva, szimulálva. Ha teszek egy kijelentést, legalább annyian állítják a fordítottját... Észre sem vesszük és a digitális hordozókkal több időt töltünk, mint sétákkal a szabadban, vagy az embertársainkkal...

Nem a szürrealista kép abszurd, hanem a valóság, amiről gyakorta már nem tudni, az-e, aminek éppen látszik. Azt hiszem, amit kérdeztél, arra ez a válasz.

A kérdés az, hogyan lehet ábrázolni a mai korszakot, hogyan lehet megragadni egy eleve elvont, absztrakt és mesterséges valóságot... Az álom azt tükrözi vissza, ami foglalkoztat, és a festészet - a szürrealizmus különösen, - valóság keresés... Azt látom, amit a lényem egészével látni vagyok képes.

- Nagyon érdekes, ahogy egy másik festő alkotása hat rád, de mi a helyzet pl. egy verssel, vagy zenével?

Természetesen azok is hatnak. A zene érzelmi ritmus, néha becsukom a szemem és vizuálisan is látom. Egy barátom, Jávorka Csaba képsorozatot festett Wágner inspirációja alatt. Természetesen monumentális, kozmikus hullámokat, örvényeket festett... Ezt értem, az ilyen élmény hat rám, de nem igen fordul festészetbe.

- Meg tudnál konkrétan nevezni egy verset, vagy zenét, ami ma foglalkoztat, esetleg hatással van rád?

Zilahi Anna versei nagyon közel állnak hozzám. A novellái is. Végig olvastam a "Bálna nem motívum" című verseskötetét, és nem kaptam levegőt... Pont úgy, mint Dino Walls esetében...

Ez a költőnő úgy ír verset, ahogyan én képet festek. Onnan jönnek a szövegei, ahonnan nekem a képek, és pont olyan összetettek is...

Zilahi Anna ráadásul az unokahúgom!

Rékai Lilla pedig a lányom. Ez is mutatja, valami hasonló gén mocorog a családban

Lilla rengeteg állatot fest. Az állatok álom-szimbolikában ösztönök. A háziállatok uralt, a vadállatok szabad ösztönök.

Lilla jóba van a nem domesztikált ösztöneivel. Kedves vadon élő állatokat rajzol. Néha túl megy ezen, és a belső szorongásai is megjelennek. Lilla zseniálisan gyermeki módon mutatja meg milyen belül.

Gyakorlatilag Zilahi Anna, Lilla saját belső szűrőjét, egyedi látásmódját közvetíti. Amikor megnézem, elolvasom, az ad egy élményt. De ezek a művészi élmények észrevétlenül látásmódot közvetítenek.

- Jó, hogy Lillát is említed, itt a helye! Azt hiszem, megvan a vezérfonal, amitől más lesz ez a cikk, mint az előző! Köszönöm a beszélgetést!

Szerkesztő: Tallászné H. Mária

Etant Donnés: 1° a vízesés, 2° a világítógáz ”

Kezdjük  önkényes analógiával. Most eltekintünk attól, hogy mennyi minden önkényes, amit naponta a világ legtermészetesebb módján elkövetünk. A tanulmány, amit megidéztünk, és ami kitart ameddig kitart:

Jean Baudrillard: Simulacres et simalation. Paris, 1981

Az analógia pedig Marcel Duchamp „  Etant Donnés: 1° a vízesés, 2° a világítógáz ”. című diorámája. 1966

„Marcel Duchamp saját tempójában dolgozott New York-i stúdiójában, a 210 West 14. szám alatt található épület legfelső emeletén. Utca. Készít egy „installációt”, egy diorámát, egy komplex festményt, aminek a címet adja: „  Etant Donnés: 1° a vízesés, 2° a világítógáz ”. Munkája végén, 1966-ban a központi elemét képező meztelen női alak jobb karjára ráírta a címet, a dátumokat és aláírását…”

Marcel Duchamp 1968. október 2-án hunyt el Párizsban. 1969. július 7-én fejeződött be a Philadelphia Múzeumban az összeszerelés és a telepítés.

Abba az esetben, ha valaki elmegy és megnézi a műalkotást, a  philadelphiai múzeum Duchamp termének végén van egy átjáró, amely egy kis helyiségbe vezet. A helység végében  ócska faajtó, aminek résén be lehet kukucskálni. Természeti környezetben fekszik egy ruhátlan, kicsavart végtagú nő, aki feltehetőleg halott.

Kukkolóvá változtatott Duchamp, olyanná, aki feltehetőleg  bűntény helyszínét látja?!

Amennyiben Duchamp vélhető szimbólumaiból indulunk ki, a megerőszakolt nő, a menyasszony, menyasszony pedig az utókor…?!

Duchamp utolsó műalkotása. 

A valamilyen valóságból, -retinális, nem retinális?! kiemel valamit, természetet, nőt, -aki a belső természethez közel áll,- és múzeumba viszi…?!

A gázláng -ismét csak a művész nominalista stílusán belül, a maga szóródó zöld fényével, -  művészi látásmódot jelentheti. Talán ez a tárgy kulcs, jelzés, hogy ez belső kép, belső viszonyulás?!

Etant Donnés: 1° a vízesés, 2° a világítógáz 

Az analógia: Jean Baudrillard:

„Ugyanígy zárták le a lascaux‑i barlangokat a látogatók elől az eredeti megmentésének ürügyén, viszont felépítették pontos mását tőle ötszáz méterre, hogy mindenki láthassa. A kukucskálón keresztül egy pillantást vetünk az eredeti barlangra, majd megtekintjük rekonstrukcióját. Lehetséges, hogy az eredeti barlangok emléke elhalványul a jövendő nemzedékek tudatában, de már nemigen van különbség: a másolat mindkettőért jótáll a maga mesterségességében.”

Rékai Zsolt

Portré 3

(Festés 4.0)

(60cm x 80 cm)

„…átmegyünk egy olyan térbe, melynek görbülete sem a valóságé, sem az igazságé, a szimuláció kora minden referenciálisnak a likvidálásával veszi kezdetét. Durvábban: ezek jelrendszerekben való mesterséges feltámasztásában, ami készségesebb anyag, mint az értelem, amennyiben felkínálkozik minden ekvivalencia‑rendszernek, minden bináris oppozíciónak, minden kombinatorikus algebrának. Nincs már szó sem utánzásról, sem kettőzésről, sem paródiáról. A reálisnak a reális jeleivel való felváltásáról van szó, azaz az elnyomásáról minden reális folyamatnak önnön műveleti képmása által, olyan kartoték‑berendezés által, ami feltételes, programszerű, tévedhetetlen, ami a valóság valamennyi jelét elénk tálalja, s rövidre zár minden bonyodalmat. A valóság soha többé nem jöhet létre: ez a modell vitális funkciója a halálnak, vagy inkább a megelőlegezett feltámadásnak e rendszerében, amely még a halál eljövetelének sem ad esélyt. A hiperreális, immár a képzeletbelitől és a valóságos és képzeletbeli közti megkülönböztetéstől védetten, csupán a modellek globális körforgásának s a különbségek szimulált generálásának ad helyet.”

Arról volt szó, hogy valahogyan a festményeimben ki szerettem volna fejezni az aktuális történetiséget. Mivel a mai korszakot a negyedik ipari forradalomként tartják számon, aminek jellemzője a robotizáció és digitalizáció, én a saját képi megoldásaimat Festés 4.0 - nak neveztem el, Olyan digitális jeleket kezdtem alkalmazni a festményeimben, amelyek nem kikockázzák síkban az arcot vagy a tárgyat, mint a pixel, hanem lekövetik a hajlatokat. 

A Galéria ennek ellenére ezeket a festményeket "pixel képeknek" nevezte, és ez valamennyire rajtuk is ragadt.

Valójában ez a megoldás sem a semmiből jött, és nem is egészen a konszepcióból lett levezetve.

Az első késztetés talán a Tolnai Világtörténelem illusztrációinak nyomtatási-bontási rendszeréből fakadt, ami messze nem eredményezett fénykép minőséget, azonban  láthatósága nem zavart bele az illusztrálás képi tartalmába, sőt inkább különös, díszitett felületként hatott.

Olyan képet szerettem volna, ami bizonyos távolságból mágikusan valóságosnak hat, közelről azonban lenyűgöz a részletességgel, befektetett munkával.

Mivel a "ráhajlított" képbontást digitális eszközökkel értem el, a 4.0 megnevezés utalt az eredetre, azonban ismét csak a Galéria ragaszkodott, a "mixed média" hátlapi feltüntetéséhez... 

Vajon célt értem e?!

Az eredeti modellről készült fénykép vagy festmény, még mágikus megfelelést, valamiféle dokumentarítást sejtet, a média számára digitalizált fotót azonban túl tolják a valóságoson, a magazinokban soha nem látott szépségű nők izgatnak fogyasztásra, változtatják meg  női szépségről alkotott képzeteinket. 

Amikor valaki az utcán meglát egy csinos lányt, abban benne van az aktuális divat, úgy mint ízlés és lehetőség, valamint a médialányokhoz mért esztétikai fokozat.... 

Ez az értékítélet már  kondicionált, nem is vagyunk tudatában, hogy szimulációk határozzák meg döntéseinket, vagy beszélnek le a realitáshoz illeszkedő valóságképről....

Ezzel a szimulákrum dologgal el leszek egy darabig. Egy kicsit olyan, mintha azzal kezdném a bejegyzéseimet, hogy az „apám” … Mivel szürrealistának is tartom magamat, a galéria nyomán „média mix” művésznek is, azt kell látnom, vagy gondolnom, a dolgok összefüggenek… Vagy ha nem, úgy is keresek kapcsolatokat az aktuális játéktéren belül.

Az „apa” megjelenése álomban, az istenhez való viszonyt jelzi, és ez az analógia nem tűnik erőltetettnek… Istent befele fordulva kell keresni, és mivel „abszolútum” , mindig is Heidegger jut eszembe az „isten keresésről”, aki egész életművéhez úgy jutott, hogy a „lét” fogalmához közelített, rengeteg eredeti aspektusból. A „lét” szót mindenki érti, de nincsen végső definíciója.

A skolasztikusok zseniális eredményekre jutottak, Arisztotelész logikájával kapcsolatban olyasmiket írtak le, amit csak ma kezdenek megérteni…

Istent pedig egy skolasztikus irányzat, kifejezetten a lét környékén vélte felfedezni…

A barátom filozófus, és azt mondta vagy húsz évvel ezelőtt, hogy Heidegger lét és idő -című művét kétszer is elolvasta, végig tudta, hogy zseniális, de semmit nem értett az egészből.

Ez nekem akkoriban kihívásnak hatott. Én sem értettem, de mivel már akkoriban (is) festettem, számos szakasz nyelviségét alkalmas „szerszámosládának” találtam, hogy saját festészetemről beszélni tudjak, mivel éppen Arisztotelész szerint a világ; nyelv, -amire nincsen szó, az számunkra nem is létezik…

Nem csak a Heidegger műveket olvastam el, hanem rengeteg tanulmányt is.

Kiderült, hogy metafizikának  tudományos gondolkodásban van helye, de amikor egy dologból kiszedjük a lényeget, csak azt vesszük figyelembe ami hasznot hajt, és akkor, ezzel a dolgot eltárgyiasítjuk.

Eltárgyiasítás a dolog manipulálására szolgál, és minél többet tudunk, annál nagyobb hatalomra teszünk szert. Nyugat minden tudást valahogyan, hatalomba fordít…

Amikor egy ember személyiségéből kiemeljük az öt motiváló indítékokat, félelmeket, akkor hatalmat nyerünk felette, ám ennek az ára, hogy ők is tárgyak lesznek, adható, vehető, lecserélhető dolgok.

Ez a nézetrendszer hatja át a Nyugat kultúráját, ez maga a metafizika, az a stratégia, ami mindent redukál, definiál…

Az eszmefuttatást majd később folytatom, azonban a filozófiai előzmények nélkül nem lehet érteni, hogyan jutottunk a posztmodern korba, nem lehet érteni, miféle valóságszimulációk léptek valóság helyére, nem lehet érteni, mi az a szimulákrum…

Szögezzük le, ma valóságot a művészet és filozófia tárja fel élenjáró módon, ehhez pedig tehetség legfeljebb genetikai adottság, további értelmi erőfeszítések nélkül valaki, legfeljebb erdei tisztásokat, vaddisznókat, nosztalgikus virágcsendéleteket fog festeni, vagy élből eltéved filozófiai irányzatok között, és ez az eltévedés jóval több, mint ami egy „akárkitől” elvárható…

Mindeközben szó sincsen „szellemi elitizációról”. Az „akárki”  tömegember, az egyszerű ember viszont lehet morális, része a szociális hálóknak, családja van és barátai, képes szeretni, képes értékítéletekre, nyitottságra…