Novella olvasásához "katt" ide:   BIG FISH

Nyilatkozat: https://open.spotify.com/episode/2yZjJP5FNHUQMGex3fPepi?si=Q6ml5PeKRUyLxACx_MV8lg

Mai élményalap szintén a facebook, még ha nem is hiszek az eredetben, legfeljebb az elágazásokban. Ha a fa ágait hasonlítom a gubanchoz, akkor a végek új hajtásait látom, a poszthajtásokat, visszafelé haladva, meg eljutok a fa törzséig, ami bár bizonyos, kiterjesztett értelemben ugyanaz, de  mégis más meghatározás alá esik.

Emlékszem, amikor Rózsa nevű unokahúgom haza költözött Orosházáról, és hozta két nagyon szép és okos lányát, a másodunokahúgaimat. Ezek a lányok akkor talán még gimisek voltak, és rendszeresen olvastam Anna blogját. Akaratlanul is arra gondoltam, az intelligencia nem korfüggő. Anna szuperérzékenysége, nyelvi készségei magával ragadtak, és azt hiszem bizonyos ideig, -talán máig, - zsinórmértékül szolgálnak. Nem minden rokonommal kapcsolatban érzem azt, mintha az előző életemben is ismertem volna. Lillával kapcsolatban szintén erős összetartozást konstatálok, de az más…

Rékai Zsolt: Köztes (olaj, vászon)

Természetesen meglehet, előző életek, a közös ősök részleges jelenléte…

Zilahi Annáról még bizonnyal sok szó fog esni, így vagy úgy, esetleg így is, itt is….

Nem csak régen, ma is érdekel, mi zajlik  világ művészeti életében.

Ez az érdeklődés nagyobbrészt  internethez kötött.

Úgy tűnik tényleg igaz, amit filozófus barátom (B.Gábor) mondott. Azt mondta, hogy nem érdekli az anyagi környezet, neki elég lenne egy szerzetesi cella,  író állvány, ahol kódexet lehet írni és rajzolni. Elég lenne, mert  hiány megidézi a valamit, ami nincsen jelen.

Aki nem fut a világ után, azután a világ fog futni….

Értem, de nem vagyok oda a bölcsességekért.

Gábor kijelentését nem tudtam maradéktalanul elfogadni, és Seneca jutott eszembe, aki  ókori világ legnagyobb vagyonában ülve tanította az aszkézist…(Ebben az esetben is bizonytalan vagyok. Vajon ez így hiteles, mert  nem a szöllő keserű?!)

Ez annyit tesz, a „tényleg igaz” "részlegesen igazra" módosul…

Sok mindenről tudok, „háló” sok mindent elém hord, de  virtualitás önmaga jogán valóságos, és nem  valóság egészének helyére állítva…

Nézegetem a „facét”.

Incze Mózes dühös, a szállítási cég nem ért oda időben az Art Basel Miami beach-i megnyitójára.

A művészeti vásár hat napig tart nyitva, és bár utóbb megérkezett a feladott anyag, ez nyilvánvaló anyagi és presztízs veszteség.

Kedvelem Incze Mózes képeit, egyszer valaki megkérdezte, kibe érdemes fektetni  kortársak közül?!  Bodoni  nem átlag pénztárcájának való, Incze is magas kategória, ám még megfizethető… (Valakiknek... Én beérem  reprókkal )

Késöbb megnézem a postámat.

Art in Amerika magazin szintén ír az Art Basel Miami Beach-i megnyitójáról. A résztvevő galériáknak idén már nem kell feltétlenül kipakolási tereket vásárolni, és a válogatással foglalkozó bizottság számos afrikai érdekeltségnek is teret adott.

A Firtst Floor Harare galéria Zimvabvében, a feltörekvő festőket gyűjti magaköré, és első ízben szerepel Troy Makaza munkáival…

Ránéztem, mit csinál a néger fiatalember.

Mindenféle megfestett zsákszerű szövetet dolgozz egybe, és  plasztika szerű kiterjedést falra akasztható formában prezentálja…

Nem mondom, hogy mindez, amit leírtam, több mint napi zaj… Valamiféle változó hullámhosszú dekonstrukciós-információs sodor, amiben néha, itt-ott felcsillan valami megfontolásra, -ismeret-képzet bővítésre – érdemes.

Előástam a Beinart cd-met, amin azoknak a festőknek  képeit tároltam, amit a képinfó szerint 2007 körül gyűjtöttem be. Az anyagot flopikon hordtam haza, több helyről is gyűjtögettem, jó vegyes minőség. Mindenesetre ismerkedtem a világ kortárs szürrealistáival, később a legjobbak legjobb képeit elemeztem is, ami hasznos gyakorlatnak bizonyult… Azt szerettem volna elérni, hogy ránézésből tudjam, mit jelent egy festmény, és tudjak értelmesen beszélni a képpel kapcsolatos élményemről.

Igyekeztem ezt a képességet több szempontból is építeni, mert azt képzeltem, minél fejlettebb ezen a téren a mentális reprezentációm, minél több pre-tudást vagyok az élményen belül differenciálni, annál jobb vizuális projekcióim lesznek.

Ez a képzetem abból táplálkozott, hogy a tudattalan azt dolgozza fel, amit magamhoz engedek, és a rövidtávú memóriából az kerül át a hosszúba, ami a napi erőfeszítések tárgya, amiben kissé képes vagyok meghaladni önmagamat.

A művészeti fejlődés verseny önmagunkkal, a komfortzóna határainak kitologatása…

Igy utóbb, nem minden festő elfogadható számomra, aki az volt akkor. Ezzel nincs is semmi gond, az akkori önmagamat is meghaladtam, művek szempontjából eszembe sem lenne olyasmiket megfesteni, amikkel azokban az időkben kisérleteztem.

Az első említésre érdemes név: Michel Ogier.

Ogier a második világháború alatt született  St Etienne-ben.

Íme  hitvallásainak egyike, már amennyire le tudom fordítani:

„Semmit nem utasítok el, minden, ami elér, részt vesz az ozmózisban. Azt hiszem a festményeim építkezése ennek a folyamatnak igenlésén nyugszik. Az „igen” annak elismerése, ami van. Ha tagadom bármi létezését, ami van, az önmagam megcsonkítása. A festészet a tudatosság fenomenális szerencséje. Nem csak azt festeni, ami vagyok, hanem ami mélyebb valóm. Az ambícióm és kutatásom, a te ambíciód és kutatásod.

Michel Ogier: Tűz a hamu alatt

Michel Ogier festészete bizonyos értelemben ma is rokonszenves. Leginkább elvont természetet és nőket fest, olyan absztrakt hangulatokat, amelyek a belső természet tereire, és a női tulajdonságokra ( jungi anima -animák-) utalnak. Festményei kellemesek, bár a jó (bársonyos?!) atmoszféra megtévesztő,  lágyság mögött ott vannak az alaptagolások. Mire gondolok?

Arra, hogy ha az egyik nőnek szarva van,  belső viszonylatnak van gonosz eleme, a barna ruházatú férfi földközeli, egzisztenciális, a piros és lilás fejdíszű nő érzelmi és spirituális, kettőjük közötti függőón pedig a vertikális, szellemi kulcs, ami mégis lefelé, a föld vonzás-irányába mutat.

Ezek a képi kijelentések nem nagyon bonyolult viszony-hangulat ábrázolások, amelyek nincsenek agyon komplikálva, és  látványszint mindenkor erős.

Mindez megmagyarázza, hogy a név mellé -akkoriban, -miért illesztettem a "kedvenc" jelzőt.

Ha valakit érdekel a művész honlapja: katt a linkre

https://www.vagallery.com/michel-ogier.html

Korbely István képei

Györfi András festő és neje, Dr Havas Csilla, Korbely István

Győrfi András festmények

Molnár Göb Zoltán festményei

Molnár Göb festmény

Jancsó Dóra színésznő

Dr Havas Csilla festményei

Cene gál István művei

Silvia Habán festményei

Balogh István Péter műalkotásai

Silvia és Cene  képek

Oldalt már a saját festményeim

Rékai Zsolt festményei (szerző)

Rékai Zs.

Megjöttek az első fényképek a tegnapi Szarvasi kiállításról.

Korbely István festő és lányai.

Középen Dr Havas Csilla, a galéria tulajdonosa

Nem tudok elmenni minden rendezvényre, ami velem is kapcsolódik. Ezt részben sajnálom. Ennek számos oka van. Az egyik, hogy a munkáim, és a munkáimba fektetendő idő, az egzisztenciális helyzetem ezt nem teszi lehetővé.

Pedig szeretek megnyitókra járni. Ameddig nem volt járvány, részt vettem a galéria két budapesti rendezvényén, korábban pedig számos Pécsett rendezett alkalmon jelen voltam és fényképeztem.

Természetesen követem a híradásokat.

Na jó! Tudom, hogy  valóságot azért nevezik „fantom valóságnak” mivel roppant képlékeny, sokszintű, de azért mégis van egy köznapi, egyezményes valóság, amitől teljesen nem lehet elvonulni.

Filozófus barátom szerint elég egy cella, színes tinták a kódexhez,  és a szerzeteshez mégis elér a világ, vagy inkább kelletlenül kitölti a hiányt,-teszem hozzá, némi iróniával.

A galéria idei kiállítássorozatának végéhez értünk. Nagyon megtisztelő, hogy  facebookon az én festményemmel hívja fel Dr Csilla a figyelmet, pandémia alkalmából, hogy a megnyitón szájmaszk viselése kötelező. Mondhatnám, de nem lenne igaz, hogy a Korona című festményem színeit a hatás fokozása miatt keményítette fel, és ezzel az eredetit démonizálta.  Mondhatnám, de ahogy elküldtem a festmény fényképét, igazított a színeken, és azt írta, hogy neki úgy jobban tetszik. Módosításról szó sem lehetett, mivel akkorra a vászon már le volt lakkozva, és már csak pár nap kellett, hogy feladhassam postán.

R.Zs: Korona (olaj, vászon)

Nem teszem szóvá a dolgot, ha nem  Beinart korszakommal foglalkozom, és nem kerül elő  „popszürrealizmus” kérdése. Amennyiben valaki szürrealista,  felkészülhet -több téren is,- „kisértet” átfedésekre.

Ne legyen félreértés! Több galériában  fordultak meg festményeim, de leginkább kettő vált meghatározóvá. A mostani hozadéka, hogy részese lettem  kereskedelmi festészet art-ipar tapasztalatának, és kapcsolatba kerültem tíz jelentős festővel.  

  Efféle egzisztenciális meg-merítkezés remek és borzalmas, nem jó és nem rossz.   

Tanulságos.

 Fent említett másik galéria tapasztalatom, nem  kereskedelmi festők világába vezetett, hanem a „kánon” művészei közé.  Ismerve mindkét szférát, nagyon remélem, eljön az idő, hogy nem identitás kérdése lesz, mit és hogyan csinálok...

Vissza kerestem  hajdani Beinart Cd-met.

Az első amire ránéztem, a képek 2007-re datálnak. 

Válogattam, de  gyűjteményben ott vannak a jellegzetes szörnyecskék, csontváz és egyéb elfojtás képek, amelyek  az újdonság miatt voltak érdekesek.

Nagyon remélem, hogy az újdonságért, és nem másért.   

Sietek hozzáfűzni, a többi szürreális festmény is tartalmaz árnyék-bugyrokat, fényfelé törekvő kompenzációs szituációkat, csak egészen más szinten. Erről talán később...

A Korona című festmény története, - amit utóbb fűztem magamnak  kép kulcsai közé,- hogy  huszonéves eladólány, -akitől a vásznakat szoktam venni,- vírus-maszkot viselt. Némelyik nő, -akár az arabok,- ettől a „sziluett(esítő)" hatástól  titokzatossá változnak.  A szem mélysége átveszi azt a belsőleg ható végtelen kiterjedést, - túl  kapcsolatteremtő figyelmen,- amit, normál esetben (?) az arc vált ki.

Művészellátós lány új volt, első találkozásunk alkalmával, -miközben  kolleganőjével beszélgettem, - levette a maszkot, és megmutatta magát. Ezzel a gesztussal  magára vonta a figyelmet. Megkérdeztem tőle, hol végzett?

- A művészeti szakközépben. – mondta. – De nem festő, hanem  dráma tagozaton….

A Beinart szürrealista kollektíva felfedezése idején még nem volt internetem. Flopikkal megrakva jártam át a szomszédos kulturális intézmény nagy csarnokába, ahol némi aprópénz ellenében lehetett használni a „hálót”.

A honlap központi oldala, szintén egy csarnokhoz hasonlított, ahol kortárs szürrealista festők nevei sorakoztak. Minden név után néhány kattintható bélyegkép mutatta, érdemes e az illetővel foglalkozni….

A letöltögetést már itt megkezdtem, azután rákerestem a honlapokra is. A zsákmányt később otthon kiírtam CD-re, még később pedig a legjobb festményeket végig elemeztem az akkori blogomban.

Ismerkedtem a nemzetközi kortárs művészettel, amire a szocializmusban nem túl sok lehetőség adódott.

Azt gondoltam, napjainkban annyi remek művész él, mint a megelőző korszakokban együttvéve.

Az is meglepett, hogy túl szürrealista mozgalmon és preszürrealistákon, létezik egy populáris szürrealizmus, mindenféle szörnyecskékkel, elfolytot félelmek testet öltésének szituációival, érzéki giccsfigurákkal.

Az oldal rendszeresen küldött hír leveleket, és én mindig örömmel kalandoztam a honlap számomra áttekinthetetlen egymásba linkelt útvonalain, az egyik kanyarban szobrok, a másik zugban kiállítási anyagok, újságcikkek, rendezvény naptárak.

Mindez a felfedezésekkel teli útvesztő stimulálóan hatott a fantáziámra, szinte a gyermekkor játékszabadsága volt ez, a festészetbe nyíló bejárat.

Ha képes lettem volna letölteni és eltárolni a teljes honlapot, bizonyára megteszem. Nem is lett volna rossz ötlet, mivel idővel a szürrealista kollektíva virtuális jelenlétét átalakították, racionalizálták.

Ma is kapok hírleveleket, ma is megnézem az abszurd-agoráját, de valahogy nem az mint rég…  

 Sok minden, az egész korszak megváltozott.  Én sem vagyok ugyanaz!

Tabletet használni festéshez, nem új dolog. Nálam mégis időbe telt, ameddig rájöttem, mit lehet tenni, hogy mindig szemmagaságban legyen. A különböző teleszkópos tartók nem váltak be, az árukról nem is beszélve. Mindig útban voltak. Ekkor jutott eszembe, hogy van egy tartó lapom áthidalással, amiben a festményt csúsztatni lehet, és amit eredetileg arra használtam, ne tenyereljek bele a frissen festett részletekbe. A tabletet leginkább az utolsó fázisnál tudom használni, amikor az apró részletek kerülnek kidolgozásra....

Őszutó (bemozdulásos kép)

A folyamat ismétlődik, ez Heidegger alapélménye, hogy a megismerés körkörös spirál. Kiválasztom a megfelelő méretű vásznat, és lapos ecsettel vékonyan átkenem festőszerrel. Nem sokat használok, csak annyit, hogy a vászon elveszítse  szívóhatásának legalább fele részét.

Ez azért kell, mert az első festékréteg nagyon vékony, és ha a vászon beissza, fakó, foltos felületet eredményez, amit aztán még több réteggel lehet csak eltüntetni.

A széleket már  legelején feketére festem, az előkészítés pontossága nagyon fontos. Olyan mindez, mint amikor az ember jól szeretne aludni, új ágyneműt húz,  gondosan eligazítja még a redőket is.

Fontos, hogy az álom akadálytalanul lépjen be, azután néhány félálomban megakadt képet  hagyjon hátra. Ezek a maradvány képfoszlányok, talán elégséges emlékeztetőnek.

Úgy gondolom, festéshez ugyanabból a tartályból  érkeznek  szimbólumok és analógiák, ahonnan az álom is jön.

Mostani festmény-tervem nem nagyon régi, két aktot ábrázol a középpontba, mindig más karaktereket használok, a belső viszonylataim inkarnálódnak, tulajdonképpen festményen az arc kicsit álarc, a felszínen még önazonosnak tűnik, de abban a percben, ahogyan fordítani kezdek, jelentés után bontom  képzeteimet, már csak jelentés hordozók.

 Festmények és  valóság között, van egy jelenős szétcsúszás, nem egészen úgy, mint a fikciós irodalomban, hogy a kitalálás felfokozza az igazságot, hanem  felszín és mély polarizálódására gondolok, hogy a belső világ abszurditásai jobb, ha nem keverednek,  külső világ illracionális dolgaival… 

Az őrület pszichopatológiája, amikor a polaritások nem pusztán felcserélődnek, hanem egymásba   is játszanak, és a megismerő elsodródás, többé nem dekonstrukció, hanem mindent magával ragadó szökőár…

A festmény mindazonáltal dimenziókapú,  belső viszonylatok életre kelésének poklai vagy menyországai, soha nem, vagy csak alig volt terek, időhiányok vagy többletek, és mindez úgy valós, hogy csak járulékosan létezőek.

Aki fest, azt aligha érdeklik  szoros megfelelések, hiszen a kötések kiszálazhatatlanok, és ahova varratokat képzelek, ott rendre összenövés következik be, és ahol elkülönülést látok, ott dolgok megkerülik a látásmódot, és csupán egyetlen vihogást hallani, nem pedig vihogásokat…

 Manarola átalakult lilásan derengő hajnalba, (vagy alkonyba?!) Amennyiben maradt is tenger, az túl van kép horizontján. Csak vonalfények vannak, nyirkos ködlés és gázlómadarak.

Az egyetlen aktból hogyan lett kettő, és mit keresnek a hosszúlábú madarak között?!

A kép hangulata annyira magával ragad, hogy kedvem lenne megspórolni az értelmi választ… 

És ahhoz, amúgy is kedvem lenne…

Rékai Zs: Virágistennő (60cm x 80cm

Úgy emlékszem, könyv alapján rá is kerestem az Amerikai Néprajzi Múzeum honlapjára. Ezt ma is megtettem, de az eltelt évek alatt nyilván sok minden megváltozott, de az is lehet, a hajdani ködlő emlékbe más múzeumok, és talán a könyvben leírtak képzetei is belejátszottak.

Valahogyan a szerző könyvtári bolyongásai, gondolati eredetisége, és az időbeli közelség is okozza, hogy az élménybe belefed a Beinart szürrealista kollektíva honlapja, amit szintén akkoriban fedeztem fel, és amiről már szót ejtettem.

A Beinart honlap ma is létezik, de szintén nagyon megváltozott. Más talán azt mondaná, letisztultabb, áttekinthetőbb, de nekem az akkori kaotikus, útvesztő-szerűen egymásba linkelt virtuális oldalak megnyerőbbnek tűntek fel.

Annyira tetszett, ha képes lettem volna, és lett volna technikai háttér, az egészet leszedem…