Sándorfi István: Motus, Motus - tiszteletadás a kultúra előtt

Második érintett könyv: André Breton: A szürrealizmus és a festészet.

Breton kiáltványával 1924-indult a szürrealista mozgalom, azonban kezdetben a résztvevők inkább irodalminak tartották, és nem hitték, hogy a tudattalan vizualitásba fordítható. Egyfajta vita zajlott közöttük és az érdeklődő festőművészek között, amit breton négy évvel később megjelent könyve zárt le „ A szürrealizmus és a festészet” címmel. A könyvben közreadott esszék felvázolják a szürrealizmus kereteit és többek között kijelenti: „…a szürrealizmus nem annyira esztétika, mint inkább „pusztán belső modell” a „tudat sötét kontinensének” feltárására.”

A könyv gyakorlatilag alapmű, és ha jól tudnék angolul bizonyosan meg is rendelném, már csak kíváncsiságból is, hogy tagoltabban láthassam, milyen szellemi erőfeszítések mellett haladt a mozgalom, amiről eddig, leginkább az ismertebb festők életrajzaiból tudok.

A forráscikk nyomán kicsit tovább kerestem.

„A szem vad állapotában létezik” – kezdődik Breton címadó esszéje. 

„A vizuális képek rögzítésének igénye... egy valóságos nyelv kialakulásához vezetett, amely számomra semmivel sem tűnik mesterkéltebbnek, mint a beszélt nyelv, és amelynek eredetéről meddő lenne találgatnom. Legfeljebb magamnak tartozom azzal, hogy ennek a nyelvnek a jelenlegi állapotát pontosan úgy mérlegeljem, mint a költői nyelv jelenlegi állapotát, és ha kell, felidézzem valódi alapelveit.”

Míderről Heidegger  (és persze Derrida) filozófiai megfontolásai jutnak eszembe. Heidegger a megértéshez, a nyelv filozófiai megfontolásait vezeti a költői megoldásokkal párhuzamban, és kifejti a kettő út egymást követi, de soha nem keresztezi egymást. Minden felismerés e két lehetőség között zajlik, a két lehetőség között van az a terrénum, amit nekünk kell „beutazni”.

Itt jelenik meg a hangtalan harangszó, ami a híveket egybegyűjti, vagy is az analógia szerint, a minket érdeklő megismerés részleteit.

Amikor ezt annakidején elolvastam, nem esett nehezemre dekódolni, illetve a „költői utat” át kódolni

a festészet vizuális megoldásaira.

Az igazság az, ha nem lettek volna szürreális festészettel kapcsolatos, festészet közbeni meditatív tapasztalataim, nehezebben értem meg, hogy itt valójában a három nyelv, két nyelv problémájára szűkül, és ameddig a köznapi beszélt nyelv linearitása metafizikai lényegekkel operál, addig az ontológia átveszi a művészi megismerő eszközrendszert, és ezzel haladja meg a korszakra jellemző metafizikai gyakorlatot, annak minden következményével.

 „Figyeljük meg, hogy Breton a költői nyelv és a vizuális nyelv egységét hangsúlyozza. Ebben a "szem" és a "nyelv" összekapcsolódik; a festészetnek a költészet egyik formájaként és a költészetnek az egyetemes emberi cselekvés formájaként való elismerése mindig is a szürrealizmus kulcselemei voltak. Ez a „vad állapot” is lényeges, mivel a „vad” jellemzést a szürrealizmusban megfosztották pejoratív értelmétől. Breton számára a vizuális nyelv és a beszélt nyelv valódi alapelvei költőiek, ezért a „civilizált” nyelvvel ellentétben vad.— irányítatlan, álmodott, esetleg automatikus; minden bizonnyal spontán. Rövidesen visszatérek ezekre az „igazi elvekre”. Egyelőre tegyük fel, hogy ahhoz, hogy a vizuális képek kialakíthassák saját spontán, költői nyelvüket, a készítőknek a költői élmény egyetemességének megértésével kell dolgozniuk, és engedni kell őket, amerre ez vezeti őket.

Ezek a költői kötelezettségek semmivel sem járulnak hozzá ahhoz, hogy a műalkotás sorsát eladják, majd múzeumban kiállítsák, és így pénzbeli értéket halmozzon fel. Valójában a költészet (akár vizuális, verbális vagy egyéb) csak akkor találja meg az igazságát, ha egy mű sorsa teljesen irreleváns az elkészítése szempontjából; amikor a folyamatot megtámadják az idő és az „érték” fogalmai, a költészet és a folyamat egyaránt leépül, és el is tűnik.  Klisévé és a könnyűvé változik.”

 Ez a szürrealizmus és a festészet egyik fő témája . 

Breton tapasztalata  professzionális gyűjtőkkel, máig egybecseng a műkereskedelem és a művészek tudathasadt kapcsolatával. A műalkotás eltárgyiasítása anyagi érdeke a művésznek, hiszen az egzisztenciájáról van szó, ameddig  művészi gyakorlata tiltakozik ez ellen.  Ezt a törést  műkereskedelem piaci gyakorlata úgy nyomja el, hogy  közvetítés vagy aukciók spontán árfolyama (jóval) magasabb, mint az előállítói díj.

„Minden eddigi magyar aukciós rekordot túlszárnyalva 460 millió forintért kelt el Csontváry Kosztka Tivadar Titokzatos sziget című festménye”-olvasom a hírt. A kép már  létrejötte pillanatában is remekmű volt, miközben Csontvári elvileg éhen halt.

Ezt a képletet csak  kortárs művészek leginkább befutott része tudja megfordítani.  A megfordítás mit sem változtat azon, hogy  „mű igazsága” – az ami a valóság köztes tereiben mutatkozik, ellen áll  metafizikai gyakorlatnak, és abba nem belesimítható.

Breton sokat foglalkozott Picassoval, akit a belső és külső modell egybecsengése miatt szürrealistának tartott, akinek „vad” mivolta abban állt, hogy semmi nem korlátozta innovációiban.

Picasso tanulmányokból tudom, hogy maga határozta meg saját piaci értékét, és úgy játszott a galériásokkal, ahogyan kedve tartotta, cserében a kezdeti megaláztatásokért…

A hét meghirdetett könyv egyike (1. Leslie Jones, Szürrealizmus rajza) a rajz szürrealistáknál játszott szerepét mutatja be. Anyagát a Los Angeles County Museum of Art (LACMA) 2012–2013-as kiállításából válogatták.

 Rajz alkalmas gyors rögzítésre. Mivel cél tudatalatti folyamatok érintése az automatizmussal felszínre hozattatta az asszociáció  gesztussá alakította, ami azután az abszrtakt expresszionizmus alapja lett. -írja az art magazin cikke.



„Míg a korábbi könyvek a rajzok és a szürrealista festmények kapcsolatát vizsgálták, addig a Rajz-szürrealizmus az első, amely felismerte a médiumot a szürrealista kifejezés alapvető formájaként, és feltárta más médiumokra gyakorolt ​​hatását is. A szürrealista kollázsokat, fényképeket és még festményeket is a rajz kontextusában mutatják be, mint az innováció és a kísérletezés metaforáját. „

Ennyi, amit recenzió formájában érdemes volt ide átforgatni. Ami engem leágazásként igazán érdekelhet, az alkalmazott gesztusrendszer(em) vagy gesztusrendszereim tisztázása, vagy elhelyezése  fő irányzaton belül.
Az absztrakt expresszionizmus a második világháború után indult, és fő sodra az ötvenes évekig terjedt, ha úgy tetszik elvezetett a modernizmus végéig, a posztmodernizmus kezdetéig.

Természetesen az absztrakt expresszionizmusnak nincs hagyományos kronológiai vagy művészettörténeti értelemben vett merev eredete, az talán az ezredfordulóig követhető vissza, de minket nem az időbeli elhelyezés érdekel.

„Harold Rosenberg terminusa, az akciófestészet (action painting) 1952-ből. Az amerikai kritikus ezzel a hangsúlyt inkább a festési folyamat spontán akció jellegére helyezte, arra a látványosságszámba menő rituális gesztikulációra, amit a festő a vászon előtt vagy a földre terített vásznon hajt végre, s amelynek a keletkező kép közvetlen, tárgyi vonatkozásoktól mentes “lenyomata”, mintegy “mellékterméke. „

Amikor valaki, -mint magam is,- az 1970-es  években kezdi kialakítani festészeti stílusát, nem művészettörténeti alapokból indul ki, hanem inkább az adott történetiség kulturális lehetőségeibe való spontán beágyazódás, szerepvállalás mentén, amit azután visszamenőlegesen próbálhat valaki megérteni.

Az absztrakt expresszionizmus a formák felszámolása, egyfajta átellenes végpont. Ha úgy tetszik  formai abszurd visszalép egyet  képzetes szint cseppfolyós, fragmentált differenciálódási szakasza felé, egyfajta izgalmasan látványos absztrakt organizáció irányába mutatva.  Max Ernst zseniális festményei jutnak eszembe…  Egyfajta ellőről visszafelé tekintés jegyében, hiszen Ernst a negyvenes években már alkalmazta az új technikát, és látjuk technika vizuális következményeit.

Max Ernst

Rékai Zs: Sándorfi

2016

Ma reggel ismét betekintettem az amerikai „művészeti hírekbe”, és jóbb híján elolvastam írást a szürrealizmussal kapcsolatban. Hét alapvető könyv ismertetéséről van szó.

Szürrealizmussal a pécsi Megyei Könyvtár olvasótermében kerültem kapcsolatba, ahol még a szocializmus ideje alatt, meg lehetett nézni (kikölcsönözni nem,) idegennyelvű könyveket. Talán ott láttam az első Dali albumot és amit láttam, attól le voltam nyűgözve.

Más volt, mint az akkor divatos szocreál.

Később, talán a hetvenes években azután, megjelent egy magyarnyelvű könyv, amiben pároldalas áttekintésen túl, a pre-szürrealista alkotásoktól kezdve, el lehetett jutni a kortárs európai és magyar szürrealista alkotások megtekintéséig.

Mindezen élmények hatása alatt, azt már tudtam, hogy a képzőművészet irányzatai közül, engem elsősorban a szürrealizmus érdekel…

Arról már tudtam, hogy a tudattalant szeretnék felderíteni, sőt az automatikus megoldásokról is volt fogalmam, és persze az álmok megfigyeléséről…

Érdekes helyzet állt elő.

Volt némi felületes tudásom arról, hogyan hozzák létre alkotásaikat a szürrealisták, de ez a tudás csak annyiban volt differenciált tapasztalat, amennyiben megnéztem a festmények sokszínű, sokrétű, más és más megközelítésű világát.

Ennyiben is hagyhattam volna, ha nem kezdek el festeni. Ennyibe is hagyhattam volna, azzal együtt, hogy valamiféle organikus absztrakt, világon túli világ tájait ábrázolom, és belenyugszom, hogy a képek eredete lokalizálhatatlan egy „tudatalatti” kifejezésen túl.

Ennyiben is hagyhattam volna, miután elolvastam, hogy  festmények nyelv előtti dolgok, és általam tehetségesnek gondolt festőművészek is kikérték maguknak, képeik nyelvi megvilágítását, -mintha az valami undok dolog lett volna,- és azt mondták, ez kémia, ami a nyelvi megragadhatatlanság szinonimája.

Tehát még mindig ott tartottam, hogy vizuálisan volt egy sokrétűen tagolható, kibontható képzet elfolyásom, amihez legfeljebb művészettörténeti adalékokat lehet (szabad?!) kapcsolni.

Összefoglalva volt egy mag-érdeklődésem, ami elkezdett mindenféle járulékos tudást és tapasztalatot begyűjteni. Kezdetét vette egy olyan, félig személyesnek tekintett vizuális kutatás,  amivel ha egészében szemlélni nem is, de modellezni lehet a „kémia” lefutásait.

Az említett cikk sem teketóriázik sokat, és avval kezdi, hogy a szürrealista mozgalom vezéralakját,  André Bretont szórakoztatná, ha látná, hogy  közösségi médiák milyen zavaros, fals képet közvetítenek  valóságról,  és hogy gyakorlatilag ez a közvetített Olimposzi-mitológiai réteg-érdek szövevényre emlékeztető  posztmodern-káprázat, igaziból már a valóság helyén áll…

Breton a kifejezést Guillaume Apollinaire -től vette, de 1924-ben egy kiáltványban, már magáénak vallotta. Hogy  szürrealizmus benne volt a levegőben, azt már a művészettörténetből tudhatjuk, mivel a mozgalom összefogása és irányítása harc kérdése volt, ami harcot Breton  Yvan Goll költővel vívott.

„A realitás minden nagy művészet alapja… Minden művészi alkotás kiindulópontja a természetben van. A kubisták fölébe hajoltak a legegyszerűbb, a legértéktelenebb tárgynak, és odáig mentek el, hogy beleragasztottak a képbe egy darabka festett papírt, egy játékkártyát vagy egy gyufásdoboz tetejét. – A valóságnak ebből a magasabb művészi síkra való átviteléből keletkezett a szürrealizmus

Yvan Goll

Ma már mindössze úgy emlékeznek rá, mint aki a francia szürrealizmust Németország felé közvetítette.

Végsősoron szürrealizmus a 20. század kezdeti tömegtermelés és tömeg-kultúra megjelenésének idején, a tudattalan világát akarta láthatóvá tenni, a tudatos számára.

Nézem az amerikai art magazint. Az az igazság, hogy rendszeresen megnézek külföldi art oldalakat, hogy tudjam, mi történik a világban, mi felé megy a világ.

Laura Stevens férfi aktokat fényképez, meglehetősen nagy számban, és igyekszik kideríteni, mit vált ki vizualitásában  férfi test látványa.

Azt írja, a mi kultúránkban férfiakat álltalában férfiak jelenítenek meg, és ez rá nyomja bélyegét végeredményre, mivel álltalános társadalmi elvárás az erő, keménység …

Ez egy olyan tudati korlát, ami nem számol a női szem esztétikai beállítódásával, és azzal, hogy -mondjuk, - fekvő férfi test lehet gyenge, gyengéd, esetleg összetört, kiszolgáltatott…

Laura arról ír, hogy fotózás közben figyeli önmagát és érzelmi feltárást végez. 

Tudom, hogy nagyon nehéz megragadni a különös, pillanatnyi élmény érzelmi, értelmi differenciáit. Az a tapasztalatom, néha nagyon tehetséges művészek is tiltakoznak  nyelvi kibontás ellen, mert érzik, hogy a metafizikai kultúra komplexet redukáló, nyelvi eltárgyiasítása hatalmi, alárendelő, ugyanakkor végtelenül elégtelen gesztus, és fejlett ontológiai megközelítéseket nem könnyű prezentálni.

Marad mű, ez esetben a fénykép…

Maradna, ha nő lennék, így azonban nem kockáztatom meg Laura expozíciójának nyilvános hermeneutika leírását.  Marad szűk sejteni vélem; milyen is lehet intim női pillantás, vagy pedig abban lenni….

Alpha Industry

 100 cm x 100 cm  

olaj, vászon

Legvégül, múltból jelenkorba belenyúló álmok. 

Ezek a gyárálmok szelídebbek, talán valóság is szelídebb a maga rémes mivoltában.

Ez a gyár egyszerűen elektromos épületgépészeti eszközökhöz gyárt burkolatot.  Burkolatok szögletes tereket zárnak, de nem teljesen zártak.  Az analóg jelentés sem teljesértékű klauzúra.

Egyszer leszedtem  facebookról egy Győrfi festményt.  

Természeti környezetben,  fákkal szegélyezett völgyi mezőben állt valami. Ott lett elhelyezve a maga természetidegenségében, egy nagy vörös négyzet.

Arra gondoltam, aki abba a négyzetbe be van zárva, annak  belső természet szépségei sem mások, mint érzelmi szűkösség, kiláthatatlanság… A fájdalom ilyen. A fájdalom akár képlékenyen gomolygó, akár szögletes, megakaszt, megvakít…

Győrfi az a festő, akire érdemes figyelni, de csupán képileg beszélünk kompatibilis nyelvet… Ismerjük egymást, de ha csak közelébe megyek, sercegés, elektromos szikrák, kisülések…

Ez a gyár munkafolyamatai szerint tagolt, más és más épületek, és az épületek közötti terek tele vannak pakolva transzport vázakkal, rozsdás sablonokkal, euró raklapokkal.

Ebben a gyárban is van csúcs technológia, számítógéppel vezérelt lézer. Minden valós tapasztalat ellenére archaikus. Mivel nincsenek gyártósorok, nem is emlékeztet manifaktúrára. Mivel  munkásai valamivel szabadabbak, én magamban csak Putyilov-nak becézem.

Mint felszín, mint egzisztenciális háttér, minden megalapozó jellegével együtt érdektelen.

Gyakran álmodtam azt, hogy kívül, a megnyitott gyárudvarban bolyongok. Mindent félhomályba burkol az alkonyat, és a gyárudvari tárgyak anyagszerűségükben láthatatlanok, mégis érzékelem a struktúrákat.

Az alkony valami végét jelöli. Lévén szó gyárról, valami lázas belső tevékenység ér véget, ami közel sem biztos, hogy katasztrófa, sőt bennem inkább  megszabadulás érzetét kelti.

 Festeni is lehet iparszerűen, úgy festeni, hogy bére nem csak kuncog, hanem kiröhög a zsebemből….

Természetesen nem nevezem meg a gyárat, csak a becenevét írom le: Hellcoteq...

Ezt a gyárélményt nevezhetném némi megszorítással a másodiknak. Másik aspektusból elsőnek is mondhatnám.   Belső élmény szerint az első tapasztalat. 

High techet gyártottak high tech technológiákkal. Az egész olyan benyomást keltett, mint a történelmi tanulmányaimból megismert első, itáliai manifaktúrák belső felépítése, már ami az alap mintát illeti...

A csarnokokban szerelőasztal sorok, vagy gépsorok, minden egységhez hozzárendelt emberi munkaerővel.

Egyszer megfigyeltem, az elektronikus panel futószalagon érkezett. A futószalag megállt, de csak addig, ameddig a "druid" öt darab mikrójukat fúrt rá. Amikor kész lett, a szalag ugrott és hozta a következő félkész terméket.  Újabb öt mozdulat, mint valami eszement tánc. 

Egyszer csak valahol zavar támadt, minden azonnal leállt, rohanó sárgagalléros, ordítozás a kirúgásról, bérmegvonásról, kártérítésről...  Aztán csend lett, a sor újra indult, mint valami óriási vibráló kígyó...

A dolgozókat őrök figyelték, az őröket pedig nagy-felbontású, forgatható kamerák... 

Mesélték, hogy a kinti járőröket a szomszéd gyárból azzal szórakoztatták, hogy  rádió adó-vevőjükbe náci indulókat játszottak be...

Egyszer kínai küldöttség érkezett, és látva  szekciókba való átlépésnél, dolgozók detektorkapus vizsgálatát, megkérdezték, van e testi fenyítés....

Volt olyan részleg, ahol  középvezetés a dolgozó fiatal lányok közül időről időre új szeretőket választott. Ezek a feudális csoportocskák  munka közi szünetekben együtt,  hihetetlenül arrogáns, rátarti módon vonultak... A lányok a használat idejére előjogokat élveztek... 

 Alsóbb szinten  nem kívánt közeledéseket gyorsan és drasztikusan rendezték le. Emlékszem  görög -szobor szépségű lány észrevette, hogy egy fiú megigézve bámul rá. A lány azonnal fúriává változott és azt ordította: " Mit képzeltek rólam?! Na gyere, gyere és ba... meg!!!

Akkor megint  tanulmányaim jutottak eszembe.  Középkori vallás azért  erőltette a szexuális kontrolt, mivel a lazább módon működő mezőgazdaságból manifaktúrákba terelt embereket fegyelmezni kellett. Fegyelmezni, hogy uraiknak zavartalanul termeljék a profitot...  Az urakra természetesen már akkor, teljesen más erkölcs vonatkozott...

Az az időszak volt a "modernizmus" kezdete....

Ameddig vissza tudok emlékezni, a legelső gyár élményem, gyár-látvány emlék.  Szüleimnek a Mecsek oldalban volt telke, és onnan  Hőerőműre lehetett látni, meg  hegy nagyságú meddőhányóra, ami azután később, lassan lefogyott. Lefogyott, mivel salakbeton alapanyagnak használták, és felépítettek belőle egy egész városrészt.

A látvány távlatában víz is jelen volt, talán a zagytó, ami szintén eltűnt, mivel fásították. Igy rágondolva, a magaslati perspektívában, nyilván jelenvoltak  szürke épületi struktúrák, de konkrétan nem tudom felidézni, csak bizonyosságból hozzárendelni.

Ugyan így sejtett, hogy korai csavargásaim közben, eljutottam a perspektíva bozótos, törmelékes, lepusztult  indusztriális mezeire, ami akkoriban történeti aktualitás volt. Az ipari következmények  kulturális megítélésé ambivalens, teknokrata dinamizmus és változékony, nyomorúságos élethelyek.

Ebből a látványélményből később, éjszakai álmok merítettek. 

A gyár ezüstösen szürke tömege kitöltötte a háttért, és ott volt közte és köztem a tisztázatlan távlat, a kérdéses mező, aminek mibenlétét, anyagszerűségét az álom inkább érzelmi sejtésből, -bizonytalan fénylésekből,- mint tudásból rajzolta ki. 

Igy utóbb azt mondanám, -bizonyos értelemben- ezek az álmok a jövőt előlegezték. A "gyár" álomanalógiája: lázas, felfokozott tevékenység.  Az álmodás időpontjában jelentésekről semmit nem tudtam, de a hozzávezető út, a jövő rejtett, kérdéses maradt.

Gyakran előfordul, és sokszor az emlékezethatárnál. 

Elmesélem az első esetet, ami bizonyosan  sokadik volt, de kivételesen fel tudom idézni a sorozatból. Részlegesen tudom csak felidézni, mivel amiről írni szeretnék, az éppenséggel a teljesség hiánya. 

Szinte bizonyos, hogy  emlékezés vakfoltjai mindannyiunknál megjelennek, és ez a töredékes tapasztalás, csak akkor idegesítő,  amikor valamit nagyon meg szerettünk volna jegyezni.  Az adott pillanatban, talán el is hittük, hogy sikerül, de azután hiába minden,  szituációnak legfontosabb része lesz felidézhetetlen, és  fragmentum maradványokból, már semmi nem állítható helyre.

Nem azt mondom, ez a jelenség mindig teljesen egyformán zajlik, vannak ilyen-olyan eltérések. 

Az a bizonyos ötlet, akkor támadt, amikor barátommal Budapest fele autóztunk. 

Talán festmény szituáció, formai megoldás jutott eszembe. Ami akkor bevillant, zseniálisnak tűnt fel. 

Barátom azt mondta, nyugodtan aludjak, még legalább  órányi út vár ránk. Esti fényekkel kivilágított városokat hagytunk magunk mögött.  Kocsi belső fényeinek hangulata, valamint  szélvédőn túli becsillanások ritmusa megmaradt, de másnapra az ötlet felidézhetetlenné változott. Olyan érzés volt, mint amikor valakinek adnak valamit, amire éppen szüksége van, azután elveszik... 

Ez a szellemi hiány élményének válfaja.

Később  barátom szintén mesélt hasonló esetet.

Reggel félálomban hallgatta a rádió műsort. A műsorban éppen megjelent könyvből olvastak fel részletet, és ebből tudta, hogy ez a könyv neki kell.

Természetesen teljes ébredés után, sem  szerző nevét, sem  könyv címét nem tudta előhívni.

Még aznap, amikor bent sétált a város főutcáján, meglátott egy könyvesboltot.  Bement, remélve, hogy beleolvasva  frissen megjelent kötettekbe, ráismer arra amit keres.

Némi idő elteltével odament hozzá a könyvkereskedő.  Megkérdezte, miben tud segíteni? Egyszerűen nem tudta megmondani, a valóság pedig feloldhatatlanul furcsán hangzott volna.

Kiment az utcára. Bement a következő üzletbe és vett feloldásként egy bonbont. Kicsomagolta  sztaniolból és egyetlen mozdulattal a szájába tömte... 

Csontváry Titkos sziget

„Szakértők még vitatkoznak Csontváry Titkos sziget című képének jelentésén, írja egy szaklap, amit szakértők írnak más szakiknak, akik nem mi vagyunk, festők, akik ezeket a szakértőket ellátják munkával, hogy legyen miből élniük. Jókat vigyorgok ezen.

Mégis mit szakértenek ezek? Meg egyáltalán minek? Mert a jelentés jelentéktelen. A kép az kép, mindig mást jelent, mindenkinek mást jelent. Ettől szép ez a dolog.

Tőlem is rendszeresen kérdezik, hogy mire gondoltam, amikor ezt és ezt festettem. Mindig valamit kitalálok, halandzsázok, sumákolok. Belül meg vigyorgok.

Van az a klasszikus kérdés, hogy mit gondolt a költő, mikor ezt és ezt írta?

Elmondom.

Fájt a foga. Kanos volt. Éhes. Már megint megugatta a szomszéd kutyája. Senki nem olvassa a verseit. Abba kéne hagyni ezt az egész költést és valami normális jól fizető munkát találni. Már megint szar a kedvem. Kb. És ezernyi triviális dolgot. Azt biztos nem, amit kiszakértenek belőle.

Hogy Csontváry mit gondolt képe festésekor, az totál mellékes. Persze vitatkozni, fejtegetni lehet. Meg szakérteni.

Valamiből nekik is kell élni.

Nemdebár?”

Kiváló és neves festő ismerősöm nyilatkozta ezt a facebookon. A neve most nem fontos, és gondolom sokan egyet is értenek vele. Senki véleményét, egyetértését el nem vitatom. Viszont nekem is van véleményem, reflexióm. Ennek talán csak annyi jelentősége van, hogy szemügyre vehetem a saját részidentitásomat.

A kijelentésnek igaza van egy mélységig. A befogadók nagyobb hányada nem szakértő. Megállnak egy kiállításon a festmény elött. Maguk sem tudják, de bepásztázzák a képet, keletkezik egy tapasztalati képzetük, és megjelenik a metafizikai redukció: Tetszik! Nem tetszik! Ez tizenöt, húsz másodperc. Lehet tovább menni. Ha van valami fenomenális megérintettség, akkor megáll, gyönyörködik. A megérintettség előhívta jó érzésben úszkál. Nincs rá nyelvisége, nincsenek kulcsai, de érzése van.: Ez nagyon szép! -mondja és talán meg is veszi a művet, ha teheti.

Ez a reflex metafizikai, reduktív, az élmény előzetes tudása előcsalhat néhány gondolatot: Jé egy sziget…De jó lenne ott lenni. Megszabadulni a hétköznapoktól!!

Mivel egy kép analógia, szimbólum, ezért különböző mélységekig fejthető.

A felszíni érintés tulajdonképpen laikusnak elég. Már eleve a tetszik-nem tetszik kijelentés metafizika. Kiterjesztve esztétika. Mi a baj az esztétikával?!

Ellentmondásos. A szép néha gonosz. A rút néha jó.

Közmegegyezésen alapul. Az újságok, a televízió tudatalattira ható képi rendszere megmondja: Ez a photoshop tündér a szilikon mellekkel szép. Megyek az utcán és meglátok egy divatos, kifestett, nagy mellű nőt és azt mondom: Hetven százalékos!!! Ezzel szívesen kezdenék!! -Tömeg ízlés, tömegkultúra!

Akkor ha az esztétika nem segít, honnan tudom, melyik kép korszerű, értékes?!

Onnan, hogy a látványérték pusztán egy réteg. Ha értelmesebb vagyok, bele tudok kérdezni: Mi hat rám ebben a festményben és miként?!

A kérdés, hogy milyen mélységig tudok lemenni egy szimbólumban, ami ha nem is leváltja, de a valóság helyére állhat és azt feltárhatja, csak az érzékenységemen múlik, a tudásomon, érzelmi intelligenciámon, a belső világ ismeretén.

És ez nem járulékos szakértelem, diploma, művészettörténeti ismeretek kérdése… Persze az is segíthet, de meg is téveszthet…

Játszunk egy kicsit!

A víz érzelem. A sziget elszigeteltség, a szigeten lévő ház mindig a szerző belső világa. (Jung, kollektív tudat, mindenkinél azonos mentális reprezentációk) Álom-szimbolika szerint minden ami a képen van, elérte a tudatos szintet. A kapu a megértéshez, (önismerethez) a jövőben nyílik meg, viszont a magasabb világmegértés ablakai a múlt felé néznek.

Az oszlopok az életfa lombja alatt vannak, a lét kiterjedését tartják meg, a három nőalak, (anima) pedig a női princípiumok szintézise. Anima a szeretet, empátis, intuíció, festészet is. A ló ösztön, olyan uralt ösztön ami tökéletes összhangban van a lovasával, és a jövendő megnyilatkozás, megtartás után közvetít a múlt megértése felé.

A közbülső szint előlegezi az életidő kiteljesedését (fa lombja). Ez áll a jövő kapu őrzéséből, ami duális, és önismeretet, önmagával való szembenézést, és a felvázolt új terület meg és felismerését őriz és nyitja meg. A megtartottság öröm (tánc) és duális harmónia, valami a megvilágosodottság elött… Aztán következik az ösztönökkel való harmónia,  végül a hármas, az ember, a teljesség-megértés, és a hold (belső világ ismerete). Legfelül a szellemibe való beleérés, a külső és belső világ tagoltsága és egysége…

Ezek alapján azt kell mondanom, Csontváry beavatottsága egyértelmű. A kép belső tartalmak kibontása, és ez akkor is megvan, megvolt, ha Csontváry minderről mit sem tudott. De tudott, vagy legalább is a képen keresztül ez a tudósság megnyilatkozott…

Persze lehet vitázni!

Az én tudásom és igazságom ez, és eddig terjed!