A ló, mint állat olyan emberi tulajdonságokat jelenít meg, amelyeket leginkább ösztönökön keresztül közelíthetünk meg. Persze a ló mint az autó elődje, gyorsabb haladást, belső dinamikát is jelöl, de kifejezheti mindazt a mindenen átjutó, mindent legyőző „árnyék összefüggés rendszert”, ami bennünk lakik, de rejtett, és ha mutatkozik is, megfoghatatlan…

A lóverseny a maga tétjeivel  ismerős álomtendencia jelenség-analógia, amúgy pedig indirekt ismeret, hangulat filmekből, irodalmiasibb szempontból pedig, nagyon Tandori körüli képzetes.

Ló mint ösztön, igencsak spirituális, hiszen olyan közel áll az emberekhez, hogy önként segít, az emberrel megy a háborúkba meghalni…

A lovak a tudattalanban úgy versenyezhetnek, hogy az emberi viszonylatokba szövődött tendenciák nekiiramodnak,  célt érnek, vagy pedig nem, kifulladnak és újra indulnak.

Aki szürrealista módon befele figyel, jól ismeri ezt, és azt is, hogy ha be is jön egy-két tét, máskor, máshogy újra indul az egész, ami az addigi nyereményeinket is magával rántja, és aztán még rongyosabb kabátban mutatkozunk  világ elött, és még ócskább lőrével kábíthatjuk magunkat.

Egy idő után a tét már mellékes, a hangúlat, a szétszakadó mezőny látványa ami  marad, már ha valaki egyáltalán veszi a fáradtságot, hogy az álomsorozatokat összerendelje és értékelje…

Miért is jutott eszembe ez az egész?!

Elkezdtem rendezni a műtermet, és a festményhalmokat megbontva régi vásznakra leltem. Mivel kevés a hely, és valóban újra értékelem az egész vizuális ténykedésemet, sok értéktelen próbálkozást lebontok, és így a méregdrága alapanyagokból legalább a vakkeretet visszanyerem. 

A festményekben rejlő látásmódokban -most látom,- szintén van jövőbe mutató, és visszamaradó, sereghajtó! Még tovább rendezi  mintázatot, ha a meglévő képterveimet, festési szakaszba bekerülő elképzeléseket szintén tekintetbe veszem. Egyöntetűség, elkülönbözések és leágazások…

Miközben festem a „Portré 2” digitális-bontásjelekkel díszített fotórealizmusát, már a kézirajz irányába történő visszarontás látványterrénumán gondolkozom…

Ha nyerek is, idővel elbukom!?

Belépek a műterembe. 

Szökkenő, sprintelő festmények….

Rékai Zsolt: Korona

70cm x 80cm

Festés már mindjárt azonnali elágazás, amikor új ismerős megkérdezi, mi s foglalkozásom?! Amikor megmondom, gyakran az következik, nehéz manapság olcsó és jó mestert szerezni, esetleg elvállalnám e a konyha kifestését, vagy  szoba tapétázását?

Nem vállalom! Nem vállalhatom, hiszen ebben a másik, másféle képalkotási tevékenységemben is folyamatosan megkérdőjeleződik, megkérdőjelezem az elégséges hozzáértésemet...

Néha csak egyes elkészült festményeim mások, mint amilyent elgondoltam, de ha hosszabban tekintek vissza, az elmúlt időszakban talán minden ötödik festményben látok előre lépést.

 Ez annyit jelent, hogy újra és újra magasabbra kell tenni a lécet. Művészi képalkotásnál ez a léc dolog némileg képzavar, de további kedvelt képzavarosággal, szeretem a szökkenő képzavaros festményeket!

Képzavarosság maga a fal, ameddig dekonstrukciós ösvények vezetnek, és ahol elkezdődik az ösvény szóródása, ott új kérdések merülnek fel...

Festészetben ha van kegyelem, -és nem maga az önkifejezés az,- a köznapi és mély belső jelentés között megnyíló szűk rés, amin keresztül éppen az önkifejező tud eltűnni, miközben fenntartja, megmarad az önkifejezés szervesnek tűnő mintája.

A legtöbb bejegyzésem képzetén ott van a „reset” gomb. Napközben holt időben, -hogy élő idővé változtassam,-megnézem mi van a tudattalan tartalmaim között. Illetve ez azért még sem ennyire egyszerű. Ahhoz férek hozzá, aminek eléggé nagy az érzelmi töltése( energia tartalma) és meg akar mutatkozni. Ez gyakorlatilag az álom-metódus, ébrenlétivé változtatása.

Abban az esetben, ha nem tetszik amit valami indító impulzus alapján dekonstruálok, összetépem.

Ez történik a festményterveimmel is. Folyamatosan szelektálom, és most, hogy ennyire drága lett, karátba mérik a festéket és festőszereket, lebontom az elvétett vízuál-tákolmányokat, és legalább  vakkereteket hasznosítom.

Ha most bárki is azt gondolná, hogy sajnálom műalkotásokra a pénzt, az irtózatosan nagyot téved. Volt (már) olyan időszak, hogy kiállításokra festettem, és valamilyen egészen más, polgári foglalkozásból került rá fedezet…

Mindez úgy jutott eszembe, hogy Lilla Messengeren küldött egy „ YouTube” linket. Riport Tenk László festőművésszel.

Tenk Lászót nem ismertem.

Elkezdtem nézni a videót. Menet közben kiderült, nagyon is ismerem Tenk Lászlót, mivel a festészeti gyakorlaton keresztül pontosan olyan válaszokhoz ért-el mint jómagam. A „pontosan” pontatlan, mivel rétegeiben, mélységében rengeteg különbség van.

 Történeti lehetőségekhez képest mégsem  differenciák dominálnak, hanem a keretek. Ezek a keretek kéznéllévőségükben, láthatóságukban sem jelentenek semmit, ameddig  tapasztalat személyesé nem teszi a lehetséges válaszokat.

Tenk Lászó festményei érdekes módon hatnak rám. Ismerve -most már,- a művészt, látom miféle fejlődést rejtettek, miféle válaszokat adtak… A festményekkel csak részlegesen tudok kezdeni valamit, ám számomra arra példa, hogy néha előfordul, hogy a vászon motívumai, egy érdekes, értékes lényt festenek a világba… 

A festmény nem fontos, a művész élő látásmódja az ontológiai lényeg…

A művész érdektelen, az  fontos amit hátrahagy, ami képes előre lendíteni a magaskultúrát…

Tenk László festménye

 Rékai Zsolt : "Lila dalra kelt..." 

70cm x 80 cm

Műveltségemben vannak hiányok, ma már nincsen olyan, hogy álltalános műveltség, sőt szakmai műveltség rétegei sem egyértelműek. Mégis, a művészettörténetre fordított időnek egyik része nem változott személyessé, a másik újra idéződik utólag, és némileg kipótlódik az űr.

Lilla elvégezte a képzőt, azután tanári szakot is. Most rákérdeztem, mennyivel több van meg neki Gulácsy Lajosból, mint a név. Vajon név hallatán, beugrik e műalkotás?!

Lilla válaszától megnyugodtam. Nálam kicsit jobban áll. Név és a „Varázsló kertje” című műalkotás fejében volt.

Azt mondta, nem nagyon foglalkozott Gulácsyval, mivel nem érintette meg a munkássága.

Nekem ez a téma úgy került elő, hogy olvasok egy könyvet, ami művészek pszichológiai problémáival foglalkozik.

A szerző Dracoulides alapján arra a következtetésre jut, ha az adott korszakban léteztek volna antipszichotikumok, talán hosszabb kreatív életszakasza lett volna Gulácsinak, ám akkor sem feltétlenül jutott volna el a szürrealizmusig.

„A szürrealista közvetett, mesterséges, kétélű és csalóka eszközökkel szeretne eljutni oda, ahová az őrült egyenesen, spontán módon és csalhatatlanul érkezik el.”

Valójában a negyedik könyvhöz értünk, és Max Ernst festményét látva, nem annyira a mozgalom alkotásai idéződnek fel, hanem az életrajzi leírások, könyv élmények azokból az időkből, amikor a festészet képzőművészeti oldalával ismerkedtem, és azt hiszem máig, - számomra.- Ernst és Duchamp figurája a legkedvesebb. 

Heidegger lételméleti összefüggése, a jelenléten belüli (dasein) mozgás, amiben a tudatos szabadon kalandozik  jövő és múlt potenciáljai között. Ez a kalandozás - és ez bizonyosan nem csupán saját ráeszmélésem,- a múlt tapasztalatait és a jövőét potenciálokként integrálja. 

Vajon mit írna Márai,- ha élne,- a mostani időszakról?!

 Zsidó-apokaliptika óta, minden korszaknak meg volt a Rómája, megvoltak az arcok és szerepek, amelyek mögött hol itt, hol ott villant fel az "Antikrisztus" vigyora. Ezek a vigyorok azután intézményeket és mítoszokat generáltak.

Mióta tart a korona vírus járvány, nem igen járok művészeti megnyitókra, munkahely és festésen kívül néha egy-egy elkerülhetetlen utazás, családi találkozó... 

Erről meg az jut eszembe, -politológián tanultam, - a középkori városokban a mester-emberek bekalkulálták  saját korai halálukat, és akkor a legügyesebb inas kapta meg a műhelyt, cserébe viszont el kellett tartani, a hagyományozó családját.

 Saját festészetemben a képek digitális jelekkel való bontását Festés 4.0-nak neveztem el, mivel azt halottam, hogy az ipari forradalom negyedik hulláma a robotizáció, a digitalizáció és a virtuális tér kiterjesztése.

Tegnap meg az jött, hogy a történetiségnek e rövid időszaka után életbe lépett az 5.0 szakasz.

Az ipari forradalom ezen fázisára a cirkularítás, az anyagok visszanyerése és újra hasznosítása lesz  jellemző, az erőfeszítés a fenntarthatóságért...

Azt lehet mondani, a Dada az első világháborúra adott válasz volt, és a Dadából kinőt szürrealizmus pedig a két volágháború közötti feszültségben, bizonytalanságban alkotott.„André Breton, André Masson és Max Ernst a nyugati fronton szolgáltak, így nem meglepő, hogy ők és más szürrealisták (köztük Salvador Dalí, Joan Miró és Yves Tanguy) különösen megriadtak, mert a a háborús kilátások a fasizmus térnyerésével nőttek. A Wadsworth Atheneumban rendezett 2018-as kiállítás katalógusa azt tárja fel, hogy a szürrealizmus hogyan vált lendületbe ezeknek a fejleményeknek köszönhetően, és hogyan vált ennek eredményeként a képanyaga még borzalmasabbá. „

Salvador Dalí, Joan Miró, Max Ernst és André Masson 1930-as és 1940-es évekbeli szürrealista kulcsművészek, megélték Hitler felemelkedését, és egyre borzalmasabb szépséges műalkotásokat hoztak létre a szörnyek szörnytenyészeteiről.

A háború után a szürrealisták neves képviselői emigráltak tengeren túlra, és valóságos lendületet adtak az amerikai művészeti életnek.

Stephanie D'Alessandro és Matthew Gale, Szürrealizmus a határokon túl

Visszatérve a szürrealizmus témáinak körkörös feszegetéséhez, a fenti könyv kerül a figyelmünk középpontjába. Ha valakit érdekelne 57,99 dollár.

Engem érdekelne, de momentán nincsen ennyi pénzem, és még nagyon sok minden más is érdekelne az amerikai könyvpiacról. Azt hiszem, ha tengeren túl élnék, festenék és könyveket olvasnék a festészettel kapcsolatban.

Vissza kanyarodva, a szürrealista mozgalom André Breton közreműködésével a 20.század első felétől akadál

ytalanul, szinte önépitkező módon terjedt el a világban, és hatott. A modernizmus válsága elsőként a művészeti iskolák fellazulásában és széthullásában mutatkozott meg, mivel a művészetek nem igen tűrik a feszes filozófiai, tudati kereteket. Bár a szürrealizmus első perctől laza mozgalom volt, még a laza keretek is soknak bizonyultak, így a 70-es évekre feloszlatta magá

Természetesen a mozgalom rányomta bélyegét a „szürrealizmus” kategóriáira, de ne feledjük, bár az irányzat megnevezését a mozgalomból nyerte, maga a megközelítés mindig is létezett. Létezett a pre-szürrealizmus, gondoljunk csak Hieronymus Bosch festményeire, amelyek ötszáz évvel korábban születtek.

Mégis, amikor „szürrealizmusról beszél a szakma, művészettörténészek, muzeológusok, galériák, akkor a mozgalom relikviáira gondolnak, és ez a leszűkítés egy kulturális korszakhulla szakmai fiókja.

A könyv maga, ennek a hullának a látványfeltárása, kiválóan szerkesztett katalógus amely egy kiállítás anyagát öleli fel: „A „Metropolitan Museum széleskörű áttekintése a modern művészettörténet e fejezetéről, amely 2022. január 30-ig tart.”

A Surrealism Beyond Borders nem csupán a leghíresebb festőket mutatja be, hanem a kevésbé ismerteket, akik a téma szempontjából még is lényegeset hoztak, és a felvetett témákkal, összefüggésekkel kapcsolatban 40 nemzetközi szakértő hozzászólása olvasható. Olyan témaköröket feszegetnek, milyen csatornákon át hatnak a művészek ötletei vagy a világlátásuk, és milyen reflexiókat hoztak létre a politikai elnyomás, társadalmi feszültségek, vagy a gyarmatosítás, a korszak kitelepítéseivel, száműzetéseivel kapcsolatban.

A mozgalom alapötlete a tudattalan és álmok összefüggéseinek hétköznapi dolgok helyére állítása, és mint tudjuk ez következményeiben igen messzire vezet, és vezetett.

A létrejött művek nem csupán végig gondolások, költői-képi játékok voltak, hanem világszerte fegyverként használták a társadalmi és személyes szabadság kivívásának érdekében.

A Metropolitan Museum kiállításának anyaga nem terjedt ki a szürrealizmus tovább élesének művészeire, mivel a múzeumi keret csak a deklaráltan és szakma által elismert, megmért művészek befogadását teszi lehetővé.

Tagadhatatlan azonban, hogy szerte a világban ma is számos szürrealista csoport és egyéni művész tevékenykedik. Ma is a forradalmi megújítás, a forradalmi képzelet az alapkonszepciójuk.

„A szürrealizmus, mint költői módszer, a társadalom átalakítását tűzi ki célul az emberi képzelet felszabadításával. „Költői”, ebben az összefüggésben nem pusztán utal verselés, de egy analóg folyamat, amely általánosan alkalmazható - akár írásban, a festés, vagy a mindennapi életben - a tudásunk és a figyelmet a világ  , ahogy van  , és a a világ  bármilyen legyen is . Ebben az értelemben a szürrealizmus az állandó forradalom útjaként fogható fel. A legfontosabb, hogy ez a gyakorlat egy formája, nem pedig egy rögzített rendszer.”

Adva van egy helység, egy szoba, Ez a szoba akár műterem is lehet, de ha nem tudom, hogy az, akkor nem az... 

Ránéztem a képre, még a címmel együtt is lezáratlan, és bár a közömbös élménynél többet adott, látszólag nem maradtam a megcsukló erőtérben. Látszólag, mert azután meg vissza szerettem volna találni.

Mindig azt gondoltam,  festmény vizuális fenomenológiája  megtörténik, ha kirekesztem  tolakodó, köznapi  asszociációkból adódó kétmondatos ítéletet, és ezért az analóg jelentés volt fontosabb, nem az azonnali, kézenfekvő.

Mert álomban a szoba mindig magam vagyok, állapota az én állapotom. 

És itt markomba hullik a megoldás, 

A belső műterem mindig üres, legfeljebb megelőző művek képzetfoszlány-kövületei  kisértenek távozás elött. Amit ebben a műteremben kerestem, az a műterem ábrája maga, és akkor így nem üres, hanem pontosan az van benne, aminek benne lennie kell...

Azt mondod túl toltam?!

Azt mondod, nincsen mélytudati váz, amire most rá feszítettem ezt az idegen(?) skint?!

Legyen!

Akkor ez a műterem csupán a két vászon, két szem a maga bomló perspektívájával...

 Olyan régen írtam bejegyzést, hogy meg kellett néznem, mit hagytam félbe. Percekbe telt az, hogy képbe legyek. 

 Meglehet, hogy nem az amerikai művészeti magazinban tévedtem el, hanem az Artnews igen csak hasonló felületén. Kevés szöveg hasábokban, meg kép. Amikor rákattintok, előjön a cikk. Olvasás végé fele, oldalt újabb elágazások jelennek meg, és igy kezdetét veszi a szörfözés. 

Baj akkor van, amikor később esik le, hogy amit láttam vagy olvastam, mégis csak fontos l. Akkor már késő! Hiába jön az elkeseredett kutakodás, kattintási láz...  Marad az emlékezet.

Az foghatott meg,  kortárs festmény alatt a festő szövege volt olvasható. Miután a festményt jónak ítéltem elolvastam  szöveget is. A szöveg nem volt művészettörténész, művészeti  újságíró kicsiszolt agykalodája. Mindössze  annyit mondott el, hogy a műtermében kezébe akadt egy régi vászon. Erre a régi vászonra festeni kezdte a műtermet magát.

Na itt meglepődtem.

Olyan kép szívott magába, ami furcsán töredezett helyiséget ábrázolt, aminek a sarkában felismerhetetlen tárgy korhadt, rozsdállt, mállott, de még ez sem volt bizonyos, mert az állapota némileg leképezte  falak állapotát. Ezt az anyag feloszlást érzékelve, elsőre az egész úgy hatott, mint valami régi pajta, amit már elhagytak. Nem félhomály uralkodott, hanem túlfény. Akár az ikonokon,  falakon át, belülről sugárzott.

A cikkből kiderült, festő elszámolta magát.  Helyszín túl terjedt arányaival a fellelt vásznon. Még egy azonos méretű vásznat kellett keríteni és illeszteni. 

Ekkor újra ránéztem az ábrázolt "műteremre". Valóban ott volt középen alig látható vékony vonal. A tér valóban kiterjedt  izgalmas ócskaságával, és egyetlen pillanatra felidézte a gyermekkor éveit. Imádtuk az efféle üres romkiterjedéseket belakni, minden szegletnek külön hangulata volt.

Ha nincsen cím és kisérő szöveg, soha nem gondolom, hogy ez műterem.

A cím ugyanakkor meg is akasztott, mert nem láttam az állványt, ecseteket, festékeket, amelyek eligazíthatnának  funkció tekintetében. 

Kitérő, ami majdnem nem is az.  Úgy jön ide, hogy  Amerikai art magazinban, vagy talán az ARTnews-ben tallózva rákattintottam valamire, ahova azután többé nem találtam vissza.

 Internetes hely érdekessége az volt, hogy a felrakott műalkotásokat, maguk a művészek méltatták.

Kiállítás megnyitókon (is) érdekesebb, ha   alkotóművész,  vagy valami bennfentes, közeli művész ismerős mond beszédet, nem pedig művészettörténész, galériás szakember.

Időközben próbáltam elérni  említett helyett, össze-vissza vándoroltam linkeken,  fent említett magazinok képei és írásai között, ám csak a megszokott  képek és írások jönnek egy olyan világból, ahol mindenből több van, minden nagyobb mint középeurópában.

Más a kulturális közeg,  művészvilág látványosan kevert.  Sok nemzetiségű.

 Néger művészek és műalkotásaik, ma  más nézőpontot mutatnak, mint Picasso korában, amikor sokan gyűjtöttek afrikai népművészeti tárgyakat, és azok még a szürrealisták képzeletét is motiválták…

Talán éppen valami, mai neo-primitív festményen gondolkoztam, azon hogy mi a különbség a természetesség és természet-közeliség között…

Nem volt azonnali, megnyugtató válaszom. 

Amikor ilyen előfordul, néha  tudattalan tovább gyűjt, dolgozik  problémán. Az érzelmi, képi, intuitív agyfélteke megfelelő készültségi szinten késztetést küld,  képi analógia, szimbólum formájában kiüzeni a saját kreatív megközelítését…

Kép amit akkor festettem nagyméretű, se nem nagyon intenzív, se nem nagyon látványos, és amikor felraktam  facebookra, az éppen dúló migráns viták időszakában, alaposan félre is értődött.

Ez másik, gyakorta vizsgált probléma. Probléma, hogy külső viszonylatok belső megjelenése, művészi kibontás esetén nem metafizikai vízióhoz vezet, amit azután köznapi, metafizikai lényegredukcióval asszociálnak,  leginkább ismert, közeli hasonló irányába.

Talán el is felejtettem volna az egészet, ha durván ki nem oktatnak, saját művemmel kapcsolatban, hogy teljesen félreértem, félre magyarázom annak jelentését!! (?) Ez nem kizárható lehetőség, -belátom,- ha nem olyan ismerősökről van szó, akik sorra építik más téren is,  rafinált hülyeségek menhirjeit…

Kép röviden: dzsungel részlet, két fiatal néger gyerek és egy szivarozó aszott öreg látható, fiatal európai akt jelenlétében.

Direkt ki akartam kerülni durván szexualizált reflexiókat, a túlságosan fiatal, túlságosan idős jelenlévők okán. 

Engem is meglepett saját tudati beállítódásom, hogy ameddig a színesek illeszkedtek, addig  ruhátlan európai lány idegen maradt természeti közegben….

 Szürrealista festményen belül, -akár álomban,- minden viszonylat én- vagyok, saját felszíni kapcsolódásaim öltenek testet…

Kitérő a kitérőben.

Innen visszafordulva, az írás tényleges tárgyát most már középpontba emelve. 

Előbb a festmény látványa fogott meg. A festmény, melynek kvalitása elütött  középszerű zsúrnál hömpölygéstől. 

Elütött téma választás és kidolgozási technika alkalmazásának tekintetében is.

Picasso saját belső modelljét követte, igy mindvégig megmaradt művészetének megújító jellege. Breton szürrealistának gondolta, de nem címkézte meg, mert belátta, még ez a kifejezés is korlátot jelent.

Még egy hasonló példa jut eszembe, Duchamp, aki hivatalosan soha nem csatlakozott a mozgalomhoz, miközben jelen volt a fontosabb eseményeknél, részvétele egyfajta művészi motornak számított.

A képzőművészet és költészet létrejöttének azonosságai ott kezdenek elválni, hogy ameddig a képzőművészet könnyebben eltárgyiasítható, a költészet jobban ellenáll az ilyen törekvéseknek, ezért a kép vagy szobor hamarabb lesz árúcikk, mint a vers.

Picasso remek verseket írt, breton pedig ironikus kollázsokat készített, ezekről még sem igazán tudunk.

„Ennek talán az az oka, hogy az írott költészet nemigen érdekli a műkereskedőket, és Breton vizuális alkotásai elsősorban ajándékként, nem eladásra készültek. Az, hogy mit tartanak értékesnek a kreatív eredmények értelmezői, meghatározza, hogy az adott tolmács mit mutat be értékesnek az ismeretségi területükön kívüliek számára. A szűk vizsgálati fókuszon keresztül kivágták a környező panorámát a keretből, helyette egyetlen követ mutatnak meg az erdő szélén.”

Az általam áttekintett cikk, említést tesz arról is, hogy Breton gyűjteményes hagyatékának árverése miféle zavarokat keltett, mi maradt ki  külső szándék szerint abból, aminek kihagyása a politikai és művészettörténeti szándék szerint, a mozgalmon belüli viták és megfontolások felülírása, utólagos átértelmezése.

André Breton: „A szürrealizmus és a festészet” című könyve, ezért is fontos, mert megmutatja, mi valójában a szürrealizmus, hogyan él tovább, és ami él, abból nem lehet elhagyni azt, ami nem fér bele az utólagos képbe…