Visszatérve Irina Diana Calu DalyArt-ban megjelent írására, arra gondolok, hogy olyan nagyon el sem tértünk, hiszen Idősebb Pieter Bruegel, Gyermekjátékok , 1560 festményének meggondolása, már eleve eltávolodás kell legyen, úgy Irina kutatási anyagától, mint a festménnyel kapcsolatos álltalános, művészettörténeti kijelentésektől.

Az eltávolodás nem azt jelenti, hogy nem vesszük tekintetbe mindazt, amit szakértők mondanak, hanem nem hagyatkozunk kizárólag mások szempontjaira, vesszük a fáradságot, megvizsgáljuk mit jelentenek nekünk saját képzeteink, reakcióink.

Lehet nincsenek önálló gondolataink az adott festményről, talán arról sem, amit mások mondanak róla. Ha nincsen mit meggondolni, akkor legalább tudomásunk lesz arról, valami felkeltette a figyelmünket, azonban lövésünk sincsen, hogyan lehetne kezdeni valamit saját érdeklődésünkkel.

Az is meglehet, jön egy sereg kapcsolódó személyes asszociáció, viszont jól elválasztható a kiinduló inspiráció eredeti, lehetséges jelentéseitől, vagyis tudom, amit egy képről, képpel kapcsolatban gondolok, az csak nekem van benne a műben.

A valódi és személyes képélmény aligha lehet egynemű, aligha lehet egyetlen aspektus kritériumai szerint kijelentésként felmutatni.

Azt gondolom, a mű élvezetének, meggondolásainak sokféle kulcsa lehet. A műről magáról csak tágabb értelemben lehet metafizikai, lényegi, redukált kijelentéseket tenni, mivel a „mű” tiszta értelem szerint sem lehet metafizikai, nincsenek lényegtelen részei, hogy abból valamiféle centrum, felfokozott műviség kiemelhető legyen, és amikor egy komplex egészet néhány egyszerűsítő kijelentéssel akarunk megragadni, az mindig a kép leuralása lesz, eltárgyiasítás.

Mindez annyit jelent számomra, hogy saját képélményemről írok esszét, saját szellemi lehetőségeim szerint keresek nézőpontokat, miközben viszonyulok adott kultúrkör kanonizált tudásához, álltalános köznapi vélekedéseihez.

Amit itt most felvezettem, az a világnézeti laza szabályrendszer bőven megengedi az egyik pólustól a másikig való csúszkálást, sodródást vagy erőkifejtéses ösvénykövetést.

Amikor ránézek Bruegel festményére, egyáltalán nem az jut eszembe, hogy szép, meglehet bizonyos értelemben, -talán nem elsődleges szinten,- benne rejlő a harmonizáltság. Az elsődleges szinten, -paradox módon,- inkább a szétszórtság érzékelhető, a különálló gyerekek és gyermekcsoportok eltérő játékai.

Bruegel zsenialítása, hogy megmutatja, még a látás sem egyértelmű.

A szétszórtság nyomvonalát követi Irina, amikor a különböző játékokat megnevezi és elhelyezi történeti, nemzeti, kulturális eredet alapján. Ha innen nézem, a természeti és városi közeg, mint egybefoglaló képtér csak tér és nem tűnik fel másként, csak mint befoglaló.