Veszem úgy, megmutatás mögötte a megmutatásnak. Mindig van másik nézet, mindig akképpen, hogy előzőt tekintve részleges, viszont képes kiegészülni…

Emlékszem álltalános iskolában a fizika tanár mennyit drámázott azon, hogy fizikában nincsen fókusz pont, legfeljebb a fotózásban tudja értelmezni. Fizikában önismétlő kifejezés?!

Valahol a kettő között, mégis csak van olyan a napi történések között, hogy rászűkülök valamire, amitől a valami elveszti a perifériáit, egyetlen aspektust mutat, ami elrejtődés, pontosan úgy mint ahogyan a metafizikai lényeg kitakarja a tárgyat…

Vajon a szabadasszociációs esszé, mit mutat meg?!

Arra gondoltam, a megfestésre kerülő képeimnek nem adom meg az értelmezését, mert ugye (?) a festmény az ami.

Mindig is azt gondoltam, egy műalkotáshoz esszé kapcsolása lenne ésszerű, ami magába rejthet kulcsokat, de inkább az élmény-differenciánál marad, mint egy részleges aspektus kibontásánál.

A mostani írás „fókusz pontja” érzéki, de úgy, hogy a szexuális asszociációnak ellenáll. Nem néz rám, hanem múltam destruktív vonatkozásaira. Nem teremt velem kapcsolatot, miközben a részem. Olyan „anima” aki Ízisz látásával bír…

Ez a festmény (?) idegesítő disszonancia! Nem harmonikus, miközben a felszínen annak fogják látni, szépre fogják redukálni…

Pár éve visszfényeket festettem, kirakat tükröződéseket, utca összekeveredett a fogyasztás vágyott tárgyaival…

Azt mondják az Ipari forradalom következő szakasza a „recirkulizáció”, a szükséges és kényszerűújra hasznosítás. Ez a körpálya szellemi téren jelenlévő, posztmodern káprázatokra is gondolhatok, spontán és egyoldalúan kihasznált szimulációkra. A szimulákrumoknak nem a legrosszabbaikba, amelyik elrejti a valóságot, és úgy hat mint a valóság… Káprázat!!

Ez úgy lehetséges, hogy a jelenségben benne van valamilyen elementáris „lebeszélő jelleg.” Nincsen igaz és hamis! A kettő egyenértékű.

A fennen említett kirakatokból visszfény emberek hullottak ki, miután elfogyasztották magát a kirakatot. Tükröződés már nincsen!? Az eltűnt a metafizikával…

Kapcsolat (analógia)

70cm x 80 cm

Tevés-vébésről nincsen mit mondani, illetve írni azért lehet róla, leginkább olyanokról, ami nem tűnik annak. Azért nem tűnik, mert bele lehet feledkezni, és amibe belefeledkeztünk, abba valamennyire be is költöztünk.

A kép amit festek: Analógia. Előbb az épületek tűntek fel, több emeletes robosztus monstrumok, de nem acél üveg, modernista minimalizmus, hanem posztmodern színes ornamentális hajlatok, pont szerű ablakok sorakoznak, csaknem egyedi hatás. Egyedi lett volna, ha nem építettek volna mindjárt kettőt egymás mellé, de nekem egy is elég, több mint elég, festés közben jó sok problémát fog okozni.

Egyszer láttam egy régi filmet, arról szólt, valamikor az amerikai modernitás kezdetén, ami ugye nem a modernitás kezdete, hogy sima szögletes, minimalista épület, pontházat megtervező mérnököt azzal idegesítettek, hogy legalább a bejárathoz kapcsoljanak valami klasszicizáló toldalékot, ami akkoriban úgy tűnik,  haladás visszarántása lett volna. Vagy fél évszázaddal később, már egyedi csodákat terveznek, olyanokat, amelyek inkább a szakmai bravúrnak felelnek meg, nem a funkcionalitásnak.

Esetünkben is van némi paradox vonása, az embertömegeket benyelő komplexumnak, azonban akár laknánk is benne, mert a külszín belső luxust sugall. Nem tudom megmondani, a luxus milyen vállfaja jöhet szóba, mivel az épület hangulatból valami egészen mást bontottam elő.

Az előtérbe egy hölgy áll, biedermeier öltözéket visel. Az épület és a viselet időtőrés, még is van jókora holdudvar. Erre a holdudvarra, analógiára építek.

Amit készülő festményről mondani tudok, az csak részleges, nézőpont szerinti, és bevallom, egyre kisebb késztetésem van, saját képeim értelmezésére. Hogy egyáltalán teszem, az a mentális reprezentáció karbantartása miatt fontos, nekem fontos, Heidegger sokáig a dologba való belekérdezésről beszélt, -daseinanalízis a képbe való belépésről, - ami azután az életmű vége felé elmaradt…

Gyanítom azért maradt el, mivel addigra Heidegger mentális reprezentációja odáig jutott, hogy a puszta élmény annyi differenciát nyújtott, hogy mindegy volt, miféle intelligencia alapján tekint rá… Az már mindjárt látszik, műalkotás miféle kvalitás, mennyi és milyen intenzitást képvisel.

Mivel ez egy napló, természetesen megélem saját vizuális kivetüléseimet, de azt kerülöm, hogy önértékelésem és festmény egy oldalon szerepeljen.

Rékai Zsolt: Portré

www.facebook.com/agimagazin/posts/1946275618899452

„ LILA DALRA KELT…” BESZÉLGETÉS RÉKAI ZSOLT FESTŐMŰVÉSSZEL

Mai beszélgetőtársam nem ismeretlen az olvasók előtt. 2019-ben mutattam be, hogy egy apa-lánya kapcsolatban hogyan hat egymásra két közeli családtag művészete. Mostani beszélgetésünk témája úgy alakult, hogy érdekes, új információkkal szolgálhat a kedves Olvasóknak.

Rékai Zsoltot szürrealista festőművészként ismertük meg, de az elmúlt 2 évben a digitális festészeti irányzat felé fordult az érdeklődése.

- Belefér-e a szürrealizmusba a mai művészeted?... Vagy ez már egy teljesen új irányzat?

Amikor valaki festésre adja a fejét, és tapasztalatokat szerez a vászon előtt, valójában önismeretre tesz szert, mivel befele figyel és a világról alkotott képzeteit bontja ki. Ez a „hogyan látom a világot,” csak akkor érdekes mások számára, ha olyasmit fogalmaz meg, ami már benne van a köznapjainkban, de vagy azért nem láttuk meg, mert semmi eddigihez nem hasonlított, vagy nem volt rá nyelvi készségünk - éreztük ugyan, de elsiklottunk felette… A festő, éppen azért, mert befele figyel, megtanulja használni a jobb agyféltekéjét, - amit néha „tudattalannak” neveznek. Képi érzelmi intelligenciával bír, ahol a kreativitásunk lakik. A két agyféltekés gondolkodás ma már szinte csak a művészekre jellemző. A művészet a mágia utolsó hordozója, éppen ezért képes bármire új módon pillantani… A festményeknek egyéni látásmódot kell közvetíteni, még akkor is, ha ezerszer látott dolgot ábrázol, vagy pedig olyan viszonylatot, amit gyakorta, bárki megélhet.

Mindezek alapján szeretnék saját vizuális munkámról beszélni, illetve annak egy leágazásáról, ha úgy tetszik, egyfajta stílus alkalmazásáról. Ezt a stílust „pixel képeknek” nevezte el a galéria, amin dolgozni szoktam, de valójában nem a kép kikockázásáról van szó. Kitaláltam egy olyan digitális formavilágot, ami leköveti az ábrázolt tárgy hajlatait. Az volt a célom, hogy valahogyan belevigyem festészetembe a mai történeti korszak tipikus látásmódját, vagy látásjellemzőit. Olyan megoldást választottam, amikor a digitális jel meghagyja az eredeti természetes szépséget, de már el is vonatkoztat, absztrakt irányba mutat… Ezek a festmények „mixed médiák”, abban az értelemben, hogy a számítástechnikát ecsetként használja a festő. A végeredmény mégsem valami gépies nyomat, mivel új és régi festési technikák egyaránt megjelennek a vásznon. Az emberi kéz munkájának esetlegességét kreatívan lehet ötvözni a digitális világ képi zörejeivel…

- Nézegettem a blogodat, és megálltam ott, hogy "lila dalra kelt...”

…

A Fénynek földi hang még nem felelt,

Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:

Egy kirakatban lila dalra kelt

Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt

Hangon a harangok is felmerengtek.

…

(Tóth Árpád: Körúti hajnal)

A vers, ami bekerült a kép-címbe, analógia volt. A képem hangulata, egy hajnali pesti metró szerelvényre várás élményéből jöhetett.

- Vajon hatottak-e Rád, inspiráltak-e a társművészetek?

Mi hat rád ma? Van-e konkrét művész, vagy alkotás? Irodalom, vagy zene?

Milyen aktuális mondandód van ebben a témakörben?

Kedvenc festőim egyike Dino Walls. Nagyon tetszettek a képei, és bevallom, sokáig azon gondolkodtam, hogy az állandó modellje is. A kérdés az volt, - ami némileg zavarba hozott, - hogy vajon a lány érzékileg tetszik-e, vagy a lénye, ami az ábrázolt szituációkból volt látható?! Ha a lénye tetszik, akkor bajban vagyok, mert az a művész belső világából adódik, ő helyezi a modellt szituációba, láttatja annak, aminek kifejezésére törekszik... A zavar akkor ért véget, amikor Dino Walls nyilatkozatát elolvastam, hogy nem élő modell után fest, azt ő találta ki.... Ebből két dolog következett. Dino képeinek van egy élő, érzéki vonatkozása, ugyanakkor mint szürrealista, befelé figyelve belső tartalmakat bont ki, ami tükrözi a külső világhoz való személyes viszonyát, látásmódját. Mivel a festés meditatív, a képek arról a helyről jönnek, ahonnan az álmok, és a nyelvezetük is annak megfelelő.

Így mindjárt válaszoltam a következő kérdésre is. A szürrealizmus annyit tesz, félre állítja a tudatos bal agyféltekét, és hagyja, hogy a jobb, az érzelmi-képi intelligencia képbe, analógiába, szimbólummá tegyen egy belső aktuális összefüggést. A jobb agyfélteke a női oldal, és mindent ki tud fejezni a képeken keresztül, amit a bal nyelvileg...

Már a szürrealista mozgalom előtt is volt szürrealizmus, gondoljunk Hieronymus Bosch munkáira. Természetesen ma is vannak szürrealisták, de mivel a korszak megváltozott, a belső válaszok is új formát öltenek. Engem (is) nagyon érdekel, ahogyan az ember elszakad a valóságtól, amit régen, elsősorban a természetnek tudtunk be. Ma már a realitás helyén szimulációk vannak, káprázatok, amelyekben csak sejlik a valóság...

Ez a posztmodern kor, de ez az új való már nem referál, olyan, mint a Möbius-szalag, a dolgok két oldala egybe van játszva, szimulálva. Ha teszek egy kijelentést, legalább annyian állítják a fordítottját... Észre sem vesszük és a digitális hordozókkal több időt töltünk, mint sétákkal a szabadban, vagy az embertársainkkal...

Nem a szürrealista kép abszurd, hanem a valóság, amiről gyakorta már nem tudni, az-e, aminek éppen látszik. Azt hiszem, amit kérdeztél, arra ez a válasz.

A kérdés az, hogyan lehet ábrázolni a mai korszakot, hogyan lehet megragadni egy eleve elvont, absztrakt és mesterséges valóságot... Az álom azt tükrözi vissza, ami foglalkoztat, és a festészet - a szürrealizmus különösen, - valóság keresés... Azt látom, amit a lényem egészével látni vagyok képes.

- Nagyon érdekes, ahogy egy másik festő alkotása hat rád, de mi a helyzet pl. egy verssel, vagy zenével?

Természetesen azok is hatnak. A zene érzelmi ritmus, néha becsukom a szemem és vizuálisan is látom. Egy barátom, Jávorka Csaba képsorozatot festett Wágner inspirációja alatt. Természetesen monumentális, kozmikus hullámokat, örvényeket festett... Ezt értem, az ilyen élmény hat rám, de nem igen fordul festészetbe.

- Meg tudnál konkrétan nevezni egy verset, vagy zenét, ami ma foglalkoztat, esetleg hatással van rád?

Zilahi Anna versei nagyon közel állnak hozzám. A novellái is. Végig olvastam a "Bálna nem motívum" című verseskötetét, és nem kaptam levegőt... Pont úgy, mint Dino Walls esetében...

Ez a költőnő úgy ír verset, ahogyan én képet festek. Onnan jönnek a szövegei, ahonnan nekem a képek, és pont olyan összetettek is...

Zilahi Anna ráadásul az unokahúgom!

Rékai Lilla pedig a lányom. Ez is mutatja, valami hasonló gén mocorog a családban

Lilla rengeteg állatot fest. Az állatok álom-szimbolikában ösztönök. A háziállatok uralt, a vadállatok szabad ösztönök.

Lilla jóba van a nem domesztikált ösztöneivel. Kedves vadon élő állatokat rajzol. Néha túl megy ezen, és a belső szorongásai is megjelennek. Lilla zseniálisan gyermeki módon mutatja meg milyen belül.

Gyakorlatilag Zilahi Anna, Lilla saját belső szűrőjét, egyedi látásmódját közvetíti. Amikor megnézem, elolvasom, az ad egy élményt. De ezek a művészi élmények észrevétlenül látásmódot közvetítenek.

- Jó, hogy Lillát is említed, itt a helye! Azt hiszem, megvan a vezérfonal, amitől más lesz ez a cikk, mint az előző! Köszönöm a beszélgetést!

Szerkesztő: Tallászné H. Mária

Etant Donnés: 1° a vízesés, 2° a világítógáz ”

Kezdjük  önkényes analógiával. Most eltekintünk attól, hogy mennyi minden önkényes, amit naponta a világ legtermészetesebb módján elkövetünk. A tanulmány, amit megidéztünk, és ami kitart ameddig kitart:

Jean Baudrillard: Simulacres et simalation. Paris, 1981

Az analógia pedig Marcel Duchamp „  Etant Donnés: 1° a vízesés, 2° a világítógáz ”. című diorámája. 1966

„Marcel Duchamp saját tempójában dolgozott New York-i stúdiójában, a 210 West 14. szám alatt található épület legfelső emeletén. Utca. Készít egy „installációt”, egy diorámát, egy komplex festményt, aminek a címet adja: „  Etant Donnés: 1° a vízesés, 2° a világítógáz ”. Munkája végén, 1966-ban a központi elemét képező meztelen női alak jobb karjára ráírta a címet, a dátumokat és aláírását…”

Marcel Duchamp 1968. október 2-án hunyt el Párizsban. 1969. július 7-én fejeződött be a Philadelphia Múzeumban az összeszerelés és a telepítés.

Abba az esetben, ha valaki elmegy és megnézi a műalkotást, a  philadelphiai múzeum Duchamp termének végén van egy átjáró, amely egy kis helyiségbe vezet. A helység végében  ócska faajtó, aminek résén be lehet kukucskálni. Természeti környezetben fekszik egy ruhátlan, kicsavart végtagú nő, aki feltehetőleg halott.

Kukkolóvá változtatott Duchamp, olyanná, aki feltehetőleg  bűntény helyszínét látja?!

Amennyiben Duchamp vélhető szimbólumaiból indulunk ki, a megerőszakolt nő, a menyasszony, menyasszony pedig az utókor…?!

Duchamp utolsó műalkotása. 

A valamilyen valóságból, -retinális, nem retinális?! kiemel valamit, természetet, nőt, -aki a belső természethez közel áll,- és múzeumba viszi…?!

A gázláng -ismét csak a művész nominalista stílusán belül, a maga szóródó zöld fényével, -  művészi látásmódot jelentheti. Talán ez a tárgy kulcs, jelzés, hogy ez belső kép, belső viszonyulás?!

Etant Donnés: 1° a vízesés, 2° a világítógáz 

Az analógia: Jean Baudrillard:

„Ugyanígy zárták le a lascaux‑i barlangokat a látogatók elől az eredeti megmentésének ürügyén, viszont felépítették pontos mását tőle ötszáz méterre, hogy mindenki láthassa. A kukucskálón keresztül egy pillantást vetünk az eredeti barlangra, majd megtekintjük rekonstrukcióját. Lehetséges, hogy az eredeti barlangok emléke elhalványul a jövendő nemzedékek tudatában, de már nemigen van különbség: a másolat mindkettőért jótáll a maga mesterségességében.”

Rékai Zsolt

Portré 3

(Festés 4.0)

(60cm x 80 cm)

„…átmegyünk egy olyan térbe, melynek görbülete sem a valóságé, sem az igazságé, a szimuláció kora minden referenciálisnak a likvidálásával veszi kezdetét. Durvábban: ezek jelrendszerekben való mesterséges feltámasztásában, ami készségesebb anyag, mint az értelem, amennyiben felkínálkozik minden ekvivalencia‑rendszernek, minden bináris oppozíciónak, minden kombinatorikus algebrának. Nincs már szó sem utánzásról, sem kettőzésről, sem paródiáról. A reálisnak a reális jeleivel való felváltásáról van szó, azaz az elnyomásáról minden reális folyamatnak önnön műveleti képmása által, olyan kartoték‑berendezés által, ami feltételes, programszerű, tévedhetetlen, ami a valóság valamennyi jelét elénk tálalja, s rövidre zár minden bonyodalmat. A valóság soha többé nem jöhet létre: ez a modell vitális funkciója a halálnak, vagy inkább a megelőlegezett feltámadásnak e rendszerében, amely még a halál eljövetelének sem ad esélyt. A hiperreális, immár a képzeletbelitől és a valóságos és képzeletbeli közti megkülönböztetéstől védetten, csupán a modellek globális körforgásának s a különbségek szimulált generálásának ad helyet.”

Arról volt szó, hogy valahogyan a festményeimben ki szerettem volna fejezni az aktuális történetiséget. Mivel a mai korszakot a negyedik ipari forradalomként tartják számon, aminek jellemzője a robotizáció és digitalizáció, én a saját képi megoldásaimat Festés 4.0 - nak neveztem el, Olyan digitális jeleket kezdtem alkalmazni a festményeimben, amelyek nem kikockázzák síkban az arcot vagy a tárgyat, mint a pixel, hanem lekövetik a hajlatokat. 

A Galéria ennek ellenére ezeket a festményeket "pixel képeknek" nevezte, és ez valamennyire rajtuk is ragadt.

Valójában ez a megoldás sem a semmiből jött, és nem is egészen a konszepcióból lett levezetve.

Az első késztetés talán a Tolnai Világtörténelem illusztrációinak nyomtatási-bontási rendszeréből fakadt, ami messze nem eredményezett fénykép minőséget, azonban  láthatósága nem zavart bele az illusztrálás képi tartalmába, sőt inkább különös, díszitett felületként hatott.

Olyan képet szerettem volna, ami bizonyos távolságból mágikusan valóságosnak hat, közelről azonban lenyűgöz a részletességgel, befektetett munkával.

Mivel a "ráhajlított" képbontást digitális eszközökkel értem el, a 4.0 megnevezés utalt az eredetre, azonban ismét csak a Galéria ragaszkodott, a "mixed média" hátlapi feltüntetéséhez... 

Vajon célt értem e?!

Az eredeti modellről készült fénykép vagy festmény, még mágikus megfelelést, valamiféle dokumentarítást sejtet, a média számára digitalizált fotót azonban túl tolják a valóságoson, a magazinokban soha nem látott szépségű nők izgatnak fogyasztásra, változtatják meg  női szépségről alkotott képzeteinket. 

Amikor valaki az utcán meglát egy csinos lányt, abban benne van az aktuális divat, úgy mint ízlés és lehetőség, valamint a médialányokhoz mért esztétikai fokozat.... 

Ez az értékítélet már  kondicionált, nem is vagyunk tudatában, hogy szimulációk határozzák meg döntéseinket, vagy beszélnek le a realitáshoz illeszkedő valóságképről....

Ezzel a szimulákrum dologgal el leszek egy darabig. Egy kicsit olyan, mintha azzal kezdném a bejegyzéseimet, hogy az „apám” … Mivel szürrealistának is tartom magamat, a galéria nyomán „média mix” művésznek is, azt kell látnom, vagy gondolnom, a dolgok összefüggenek… Vagy ha nem, úgy is keresek kapcsolatokat az aktuális játéktéren belül.

Az „apa” megjelenése álomban, az istenhez való viszonyt jelzi, és ez az analógia nem tűnik erőltetettnek… Istent befele fordulva kell keresni, és mivel „abszolútum” , mindig is Heidegger jut eszembe az „isten keresésről”, aki egész életművéhez úgy jutott, hogy a „lét” fogalmához közelített, rengeteg eredeti aspektusból. A „lét” szót mindenki érti, de nincsen végső definíciója.

A skolasztikusok zseniális eredményekre jutottak, Arisztotelész logikájával kapcsolatban olyasmiket írtak le, amit csak ma kezdenek megérteni…

Istent pedig egy skolasztikus irányzat, kifejezetten a lét környékén vélte felfedezni…

A barátom filozófus, és azt mondta vagy húsz évvel ezelőtt, hogy Heidegger lét és idő -című művét kétszer is elolvasta, végig tudta, hogy zseniális, de semmit nem értett az egészből.

Ez nekem akkoriban kihívásnak hatott. Én sem értettem, de mivel már akkoriban (is) festettem, számos szakasz nyelviségét alkalmas „szerszámosládának” találtam, hogy saját festészetemről beszélni tudjak, mivel éppen Arisztotelész szerint a világ; nyelv, -amire nincsen szó, az számunkra nem is létezik…

Nem csak a Heidegger műveket olvastam el, hanem rengeteg tanulmányt is.

Kiderült, hogy metafizikának  tudományos gondolkodásban van helye, de amikor egy dologból kiszedjük a lényeget, csak azt vesszük figyelembe ami hasznot hajt, és akkor, ezzel a dolgot eltárgyiasítjuk.

Eltárgyiasítás a dolog manipulálására szolgál, és minél többet tudunk, annál nagyobb hatalomra teszünk szert. Nyugat minden tudást valahogyan, hatalomba fordít…

Amikor egy ember személyiségéből kiemeljük az öt motiváló indítékokat, félelmeket, akkor hatalmat nyerünk felette, ám ennek az ára, hogy ők is tárgyak lesznek, adható, vehető, lecserélhető dolgok.

Ez a nézetrendszer hatja át a Nyugat kultúráját, ez maga a metafizika, az a stratégia, ami mindent redukál, definiál…

Az eszmefuttatást majd később folytatom, azonban a filozófiai előzmények nélkül nem lehet érteni, hogyan jutottunk a posztmodern korba, nem lehet érteni, miféle valóságszimulációk léptek valóság helyére, nem lehet érteni, mi az a szimulákrum…

Szögezzük le, ma valóságot a művészet és filozófia tárja fel élenjáró módon, ehhez pedig tehetség legfeljebb genetikai adottság, további értelmi erőfeszítések nélkül valaki, legfeljebb erdei tisztásokat, vaddisznókat, nosztalgikus virágcsendéleteket fog festeni, vagy élből eltéved filozófiai irányzatok között, és ez az eltévedés jóval több, mint ami egy „akárkitől” elvárható…

Mindeközben szó sincsen „szellemi elitizációról”. Az „akárki”  tömegember, az egyszerű ember viszont lehet morális, része a szociális hálóknak, családja van és barátai, képes szeretni, képes értékítéletekre, nyitottságra…

Rékai Zsolt: Portré 2 

(80cm x 90cm)

Jean Baudrillard: „A szimulákrum elsőbbsége” című tanulmányát olvastam el, így elsőre… Kénytelen leszek elolvasni másodjára is. Kénytelen leszek lassan, apránként utána nézni…

Nem azért mintha nem ismertem volna a fogalmat! Már évtizedekkel ezelőtt találkoztam a "szimulákrum" kifejezéssel, posztmodern szemlélet megjelenésével kapcsolatban, de mindig, mint szöveg környezettbe ágyazattal, vagy úgy, mint két-három mondat erejéig körül írttal.

Most végre mélységében differenciálódik a kép, azt is mondhatnám, még mielőtt kiszótáraztam volna minden idegen szót, ami alatt nem tudom pontosan mit ért, már is kibontakozik egy másik fajta világszemléleti modell (lehetőség,) ami valamennyire magyarázza a történetiség mai lefutásait, és azt, miként reflektálnak az emberek olyasmikre, amelyek attól tűnnek igaznak, hogy elhiszik, hogy igaz…

Lilla aggódik az Ukrán-Orosz háború miatt, és  szociális környezetem is meg van bolydulva, miközben karnyújtásnyira a vállasztás, karnyújtásnyira zajlik egy háború, és nézve a facebook lenyomatait, az emberek érzelmi alapon döntenek, Orbán és az Oroszok, Orbán és Európa… Nos ez azt hiszem, az a szimulációs tér, ahol a valóságnak már csupán a káprázata látható…

Persze, ha nincsenek vállasztások, és nem tőr ki  háború a szomszédban, akkor is válság válság után áramlik át az emberek agyán, miközben nem ért véget a korona vírus járvány, és mindenki korlátozások nélküli életről álmodna, neten, közösségi oldalakon, VHO javaslatáról beszélnek, arról, hogy járványok idején az államoknak sem lesz beleszólása  globalista intézkedésekbe, és a "nagy"- vállalatok  nemzeti fegyveres erőket vethetik be, az ellenálló vállasztó polgárokkal szemben, akiknek többé nem lesz választása…

A szimuláció (szimulákrum) lényege, hogy  jó és rossz következmények egybe vannak játszva, nem lehet semelyik oldalt sem racionálisan vállasztani, minden átkerül  „hiperrealista térbe” amiről azt olvastam -így utólag,-  nem szerencsés kifejezés, olyan hamis realitás, amiben nyilvánvalóan érvényesül a döntéshelyzetek elillanása, a szinte felismerhetetlen „lebeszélés”…

Amit  leírtam, súlypont szerint egy olyan valóság (nem-valóság), amit akkor is érzékelek, ha nem akarom, valahol  filozófiai és politikai erőtér között interferrál, és festőként mindenképpen szellemi távolságot szeretnék képezni, mivel tudom, az egyetlen valóságban számtalan valóság lehetséges, és  egyén számára az a valóságos, amit maga teremt, vagy amit hagy, hogy számára megteremtsenek…

Megírom bejegyzésemet, hogy női hang is hathat úgy, hogy érzéki, hogy testiség felé mutat, hogy rejtélyes, mivel önmagában kitakar, és a hiányt képzettel pótoljuk ki.

Megértem, hogy képzet nem mindig pozitív, néha sémákkal operál, pedig bizonyos részeket meg kellene hagyni cseppfolyósnak, vagy légneműnek… Meg kéne hagyni a kitakarás egyik részét, vagy akár az egészet kitakarásnak, mert a kipótlás mindig személyes, és talán többet árul el rólunk, mint magáról az eredeti impulzusról…

Azon túl (persze), hogy a festmény mindig valami ilyesmi, és sima női portré még inkább ösztön-vezérelt, kipótlót…

Ez a megközelítés egy aspektus, lehetséges számos aspektus közül…

Nem nagyon fontoltam a mai napig, rám nyilvánvalóan látvány jelentős inspiráló erővel bír, de ezek szerint az emberi hang is…

Alighogy megírtam negatívnak nevezett auditív rejtélyt, jött pozitív példa is, amit nem tudok véletlennek gondolni! Nem!   Női hang sokkal ritkábban hat rám elementáris erővel, mint női arc…

Egri Bálint műsorát hallgattam rádióban, aki fiatal kezdő színészekkel készít riport sorozatot.

Négy fiatal színésznő, Gonda Kata, Erdélyi Adrien, Szabó Erika, Zsigmond Emőke….

A kaposvári egyetemen végeztek, ahol a színész-szak mellett festő-szak is működik. Mátis Rita tanít ott, szoktam nézni fényképeit. Képzőművészeti megnyitókkal kapcsolatban időnként színi hallgatók is feltünedeznek…. Valaha úgy volt, hogy Lilla is oda megy tanulni, de aztán inkább a „Képzőt” választotta…

Színészekkel készített interjúkat többnyire szívesen hallgatok. Thália gyakran erősen hat személyiségükre. Megmutatnak valamit önmagukból, és ahogyan megmutatják, az olyan szerep, aminek természetesnek kellene hatnia… Nyilvánvaló, valóban önmagukat adják, ám ők tanulták az önkifejezés hanghordozásait, (test beszédéit,) és itt van, lennie kell egy apró hasadéknak… A hasadék köznapiság és a különös, az egyedi lény mibenléte között húzódik…

Ezt igy eddig soha nem vettem fontolóra… Annyi volt bizonyos: Színészek személyisége érdekel, lét-intenzitásukat (némelyikükét) élményszinten lehet tapasztalni (színházi előadáson kívül is) .

A négy színésznő közül Zsigmond Emőke hangja volt számomra rendkívüli, mélyen ható.

Teljesen más módon, mint korábbi negatív példában!

Érzéki hang itt több mindent elárult… Néha érzelmi tónus megemelkedett, amit mondott a fiatal színésznő, nevetésbe torkolt, és ebbe a nevetésbe riportert is magával ragadta…

Amit mondott személyes volt, de úgy személyes, hogy kifele hatott… Arról beszélt, szeretne megfelelni elvárásoknak, a színházi társulatának. Amit mondott, nem stratégiának, hanem helyzetfelismerés alázatának, megfelelni akarásnak hatott, holott a színi pálya azonnali sikerekkel kezdődött…

A hang tulajdonosa egyszerre volt „lány vagyok”, mutatott izgalmasnak ígérkező életpotenciált, és hatott érzéki és intellektuális módon egyszerre.

Ebben az esetben, azonnal illeszkedett az előző bejegyzésemhez, a készülő portré-sorozat megfontolásaihoz, és még Zsigmond Emőke fényképét is megtaláltam az interneten…

Kevésbé közvetlen, mint egy autóbusz, de a végállomásig sem kellett várni…

Rékai Zsolt:  Portré 1

80 cm x 80 cm

 Női portrésorozatról van szó. 

A női arc karaktere, már eleve vonásnyival több, mint az arc, álltalános értelemben. A női arcnak rengeteg megközelítése lehetséges, és bizonyára  vizuális intenzitáson kívül, még néhány aspektust fontolóra fogok venni.

Egyik ilyen megközelítés a kitakarás, és képzelettel való kipótlás. Erre egyszerűbben a „rejtélyes” kifejezést (is) lehet használni.

Elsőre egészen szélsőséges példát fogok hozni, amit akár negatív rejtélynek is felfoghatunk.

Nem tudom ki hogyan van vele, de rám, női hang is tud észbontóan érzéki módon hatni.

Utazás közben a buszon, akaratlanul is hallom, hogy egy sorral mögöttem, fiatal fiú és lány beszélget. Hogy miről azt nem tudom felidézni, de  élmény szempontjából nem is érdekes.

A fiú magyaráz, a lány pedig viszonylag ritkán szól közbe. A hangja, igen a hangja nagyon nőies, átélt és intelligens, viszont ezzel szembe megy a naturális, átélt  visszajelző reflexió, a „ba.meg!” Ezt úgy tudja mondani, mint aki előzőleg begyakorolta, mint ami kissé vissza irányul önmagára. Nem (csak) csodálkozásnak, hanem kifejezetten felhívásként hat… Mintha csak azt mondaná természetes spontaneitással: „Jőj és ba.meg!”

Arra gondolok, talán  paradox hat ennyire erőteljesen,  genetikailag örökölt intelligens tónus, és  kifejezés nyers drasztikuma…

A címzés nem nekem szól. Talán nem is címzés?! 

Rejtély!  

Viszont  verbális hatáshoz elementáris kíváncsiságot társít  utazásos élmény, és a busz végállomásra érkezésekor, nem vagyok képes közömbösen leszállni, meg kell fordulnom, egyszerűen ki kell pótolnom a testi hiányt, látnom kell a varázshang tulajdonosát!!

A lány túlságosan fiatal! A lány túlságosan vékony és lapos, az arca szürke verébé, totálisan jelentéktelen…

Akkor most kiről vagy miről tudtam meg bármit (valamit) ?!