Várakozás

60cm x 80cm

A korona vírus elött gyakran jártam megnyitókra. Bizonyos értelemben a Nick Galéria létrejöttének első pillanatától jelen voltam. A Nick időszak leginkább kiállítási korszak volt, és ismerkedés Pécs művészeti életével.

Timár Krisztiánnal az Ancora megnyitón találkoztam újra és elhívott az INSTA című kiállításra.

Itt állt össze, miféle szerepe van az Instagramnak művészeti szempontból, és az NFT mennyire beágyazott a fiatal festők szemléletébe.

A megnyitón piros szíveket osztottak és a legjobban tetsző műalkotás elé lehetett ragasztani a földre.

Időközben olvasgattam az NFT-vel kapcsolatban. Kezdem érteni, hogyan képvisel kocka alakú eredeti, -rajzfilm szerű kép, - etalon szerű értéket. Krisztiánnal később még beszélünk a dologról, szeretnék nyitott lenni az új dolgokra, ami valahogy ismerős régről. Nem lehet tudni mire fut ki az egész, talán csak egy epizód a digitális térben, vagy inkább azon keresztül.

A kiállítás koncepciója Krisztián előzetes felvezetésével tetszett.

Számomra minden megnyitó különleges élmény…

Az első magyar képzőművészeti NFT

Weiler Péter: Bitcoin bánya az Alföldön (fotó: Forbes)

Krisztiánnal a belvárosi Nick galéria vezetőjével, az Ancora

Galéria megnyitóján találkoztam.



Régen nem beszélgettünk, és amit mondott azt részben félre is értettem. Azt mondta az NTF érdekli. Nézzek utána.

Ez valami minimál art, nagyon híres a „majom” sorozat, ami leginkább úgy néz ki mint valami régi animált figura, avatár. Ez a vonulat most nagyon fut, valaki felrak valamit az Instragram oldalára és hihetetlen népszerű lehet. A képet bárki letöltheti, de a tulajdonjog a szerverben tárolt eredeti, és rengeteg pénzt érhet.

Az egész a web3-as technológiára épül,  Metaverzumot épít, ahol a web után szintén időt lehet tölteni.

Nem nagyon értettem. 

Ráadásul kissé korábban egy huszonéves srác magyarázott a kriptó-valutáról. Nekem még az is csak derengő fázis.

Krisztián szerint bárki lehet NFT művész, csak digitális mémet kell tudni csinálni, megfelelő minőségben. Azt is mondta, ez most nagyon érdekli, a hagyományos kiállítás szervezés ehhez képest másodlagos.

Van a galériának elérhetősége is a neten.  Az elérhetőséget fel is írtam egy névjegy hátuljára.

Az is érdekelt, -látatlanba,- be lehet e férni ebbe a projektbe?!

Krisztián mondta, már van valaki aki bedolgozik, de ha van anyag, miért is ne?!

Otthon azután megnéztem, miről van szó. A találatok valami minimalista, pop-internetes szemétdombot tártak fel, és természetesen itt-ott egy-két gyöngyszemet. Mindez a néha kedves háttérhordalék napi szinten megjelenik szörfözés közben, de hogy mindennek valamiféle art-intézményesülése lehet, az meglepett. 

Hogy Krisztiánnak mindebben mi a „buli”, az még mindig nem jött képbe….

De szerencsére meghívást is kaptam a Nick galéria soron következő megnyitójára.

 Ott a megnyitón állt össze a konszepció, és ott jött el a megvilágosodás. 

Még mindig a részbeni, de legalább már kapizsgálok valamit.

Festmény nem nagyon nehéz, nincsen sok apró részlet, de ami van, az azért meglehetősen tagolt. Sokhelyen egymásba kell mosni a színt. Lehet kevergetni, átlátszó rétegeket felvinni, visszatörölni.

Ha nem is szisztematikusan, de körbe megyek. Fekete tilos szín, magába szívja, átlyukasztja a képet, csak tört formában lehet alkalmazni, esetleg más színekkel rámenni. 

A sötét tónusok után  piros következik, persze nem egyetlen tónus, nem egyetlen árnyalat.

Pirossal  festményen belüli két festménybe is építkezni kell.

A vásznat sokszor megtámadom, ám soha nem hosszan. Csak addig, ameddig fenn tudom tartani az intenzív, meditatív állapotot.

Ez a múzeum belsőt ábrázoló festmény két belső festményt is ábrázol.  Egyik antik háborús, másik antik szerelmi. A festmények stilizáltak, de azért jól kivehető jeleneteket látni.  Kicsit olyan, mintha a tér két szeme lenne, és azzal figyelné a látogatókat.

A háborús kép egzisztencionális térnyerés, uralom, alárendelés. A szerelem az más, kiterjedés, korszakokon való átívelés…

 Egyik idézi a másikat, néha borzasztó skálákon keresztül.

Facebookon borzasztó képeket lehetett látni. Amikor  az Orosz katonák vonultak vissza Kijevből, rengeteg megölt polgári lakós került elő, megerőszakolt nők hullái.

Gondolom ez régen sem ment másként, csak  mitologikus ábrázolás szeret "beleesztétizálni" a valóságba.

Aktuális festményem nem igazán látvány alapú, mégis tudom, hogy jelentős.

Nekem bizonyosan az lesz, mivel egyfajta gondolkodás centrumába került, vagy megfordítva, érzékelem az ozmotikus hatását.

Hosszú idő után elmentem egy megnyitóra. Bognár Rudolf átadta a galériáját egy hölgynek, aki bútorokkal és lakberendezésekkel foglalkozik. Ő felvett egy art-rendezvény szervezőt és megnyitották az Ancora art galériát, aminek megjelenési formája eltér az elődjétől. Rudolf kereskedelmi galériát vezetett, a mostani pedig tapinthatóan a kánon része lesz.

Hogy valami kereskedelmi felhangú, vagy a képzettek érdekszférája, az teljeséggel vállasztás, elfogadás kérdése, és tudatosan ki is húzom magamat az egészből, mivel a festmények, azok vagy jók, vagy pedig nem. 

 Mindkét oldalról látok remek művészeket, és ehhez a tényhez nem az ideológiák, társadalmi gyakorlatok vezetnek. 

A gyakorlatok azonban kapcsolati és élményalapokat képeznek. Ezeknek a feldolgozása pedig nem  leegyszerűsítő értékkijelentés.

Vörös Zsófia (A galéria szakmai vezetője.)

Nagyon sok művész ismerősöm ad ki könyvet. Van aki novellás kötettekre fordítja a festészetből befolyt profitot. Van olyan is, és ez a gyakoribb, hogy saját festményeit foglalja egybe, és valóban, ezek a ma négy-ötezer forintos darabontként alapáras produkciók szép ajándékok, vagy zéró haszonkulcsos reklámok.

Istenem!

Számomra mindez odébb van. Pedig gyakran elképzelem, miféle könyvet adnék közre. Gyakran elképzelem, és akkor bekapcsol az ami festményeknél is. Egy érzés, hogy ha ilyesmikről álmodom, szüntelenük fejlődnőm kell!

Mintha nem csak stiláris téren kellene elérnem egy szintet, amikor eltölt az érzés: Megvan! Készen vagyok rá!

Az a kérdés, hogy én mire vagyok készen, a lehetőségekhez kötött, és akkor még nem vettem tekintetbe, hogy a potenciális befogadók mire vannak készen?!

Mindez úgy jött elő, hogy még  fiktív kötet is intprospekció és valamiféle valósághoz kötött gyakorlat viszonylata körvonalazódott.

Természetesen, ha módomban állna: Festő könyvet” hoznék létre, miként Tandori „lókönyveket”.

Tandori művészettel foglalkozó könyvét rongyosra olvastam, aztán megvettem az úgymond olvashatatlanokat is, amiket nem túl nagy példányszámban, alapítványi pénzekből adtak ki.

Igy utóbb mély levegő, és bele-bele lapozok a „Vissza a sírból” esszékötetébe.

Amikor beléptem kiállítási térbe Pinczehelyi Sándort láttam, amint volt tanítványok, doktoranduszok képeit nézegeti. Pincehelyi Sándor a város emblematikus tanár alakja. Több helyről halottam, hogy amikor kollegái bemennek  kereskedelmi galériába, ö inkább kint várakozik. Ez az értékrend megvolt Rudolf galériájánál, de megváltozott az Ancora esetében.

Pincehelyi tanár úr publikációit olvasva nagyon markáns világszemléletre lehet látni, ami érthető, ha a város és művészeti kar kapcsolatára gondolok.

Ilyen kitétel, hogy:  politika és művészet viszonylatában a politika elsődleges....

"Vissza a sírból" Tandori könyv, alapvetően lókönyv.

A 90-es évek pillanatai, hogyan élt verebei között, és szőte bele saját napjaiba, a „Life”-ből kimásolt, asszociált ló-neveket, fogadásokat.

Számomra ez a személyes lét töredezettségét sugározza, ahogyan valami külsődleges belső megélésekhez lett kötözve.

A dekonstrukció ezen pontján rájövök, a Tandori nézőpontjából szerzett minta nem fordítható át maradéktalanul… Nem mert a festmények címe és belső dinamikái nem fordíthatok futamokká, ló-potenciálokká, néha giccses felhangú angol lónevekbe…

Ez nem nagy baj, hiszen ha teszem, és a mintázatot felhasználom, az nem posztmodern át kódolás, hanem tovább gondolás.

Ahhoz képest, hogy valaha, mennyi ideig festettem egy képet, leszűkült az idő. Van ennek jó és rossz oldala. A rossz, hogy sok hátramaradott képet most bontok le, mint vállalhatatlant.

Ami jónak tűnt, volt időm kibontani a képről alkotott képzeteimet, amiből legalább részlegesen megértettem, miért is lett téma az, amit munkába vettem.

Miközben jegyzeteimet írtam, soha nem volt előttem a festmény maga.

Amennyiben úgy tetszik, saját képélményemet írtam valamiféle esszébe, és ezt időben is szétcsúsztattam, egyetlen oldalra festmény és élménykibontás ritkán került.

Az állom fordítás, maga az álom jelentés is szétcsúszás, valami tendenciából kiragadott, múltbeli okok, jövőből lecsúszott elvárások keveréke, egyszóval megképzett lét intenzitás, amit szeretem volna hozzárendelni a festményhez, hozzárendelni legalább a magam számára, holott annak benne kell lenni a festményben, nem pedig vékony színrétegekhez fércelve.

Aztán végül  festés oly módon gyorsult fel, hogy megtört a szinkron, egyre nehezebb jegyzetekkel követni azt amit csinálok.

Ez csupán nézőpont béli váltást igényel.

Tandori mikrórealizmusa, napi megélései nagyon jelenvalók, még azzal együtt is, hogy esszéjébe másolja az 1994-es epsomi derby mezőnyét, latolgatja nyerési esélyeit, bár ameddig élt, jó ha nulszaldósak voltak tétjei.

Ez is egy különös dolog. Annakidején begyűjtöttem a Tandori könyveket, de nem voltam képes elolvasni a lóversenyes felindulásait. Ma már elolvasom, bár továbbra is úgy bírom elviselni, hogy verebek és lovak Tandorihoz tartoznak. Tandori érdekel, a lóvizás meg nem.

A jegyzetemben meg oda van írva, hogy amikor ezen agyaltam, akkor festettem, „Laci bá nagy napját”.

Rékai Zsolt : Laci bá nagy napja

Tűleveleket festek, pontosabban deres lombfoltokat. Sok fehér vonás sötét kék közökkel. Körbe haladok, amennyire tudom készre festem, de akkor is legalább három forduló van, a következő köztes-javító, végül a tónusok egybefésülése.

A sok apró részlet meg sem rémít, nem gondolok bele mennyi munkával jár egy terv kivitele, hanem lépésről lépésre haladok.

Persze ez valamennyire rászűkülés. Azelőtt gyakran álmodtam, hogy sötét teremben festek nagy képet, de csak tenyérnyi rész megvilágított, én pedig tűecsettel újra és újra átmentem ugyan- azokon a vonalakon…

A monománia mélyszántása.

Tandori verebezései, lókönyvei jutottak eszembe. Volt néhány olvashatóbb esszéje, összeségében szerettem az írásait, de nem mind tudtam elolvasni.

Mostanság előszedtem, és pár oldalas részletekben igyekszem megemészteni, mit is írt a „Life”, melyik lóra mennyit raktak, vagy mi történt a londoni futamok alatt…

Végül Tandori elérte érdekeljen, ami nem érdekel…

Azt a könyvét, amiben műalkotásokról ír, gyakorlatilag ronggyá olvastam. Azt nem spájzoltam be öreg koromra.

Rékai Zsolt: Aranyecset

Rékai Zsolt: Aranyecset

50cm x 70 cm

Az "időtörés" kifejezés bizonyos dolog-aspektusoknál megjelenik. Megjelenik mostanában. Azelőtt hónapokig festettem egy képet, mára ez csak a nagy méretű, bonyolult dolgoknál van így.

Azelőtt bőven volt időm megfigyelni a tudatállapotaimat, írásban dekonstruálni,  mit festettem, mert a terv spontán, és csak utólag jelennek meg az értelmezési aspektusok. Soha nem egy aspektus, ami a kép, az többes erőterében jelenik meg, valamennyi lehetséges kulcsomra szükség van, és még az sem a teljes.

Gyanítom, minél értelmesebb valaki, annál mélyebben lát, és azt sem tagadom, hogy nyelvi készség nélkül is lehetséges a teljesség élménye.

A dolog ott fut vakvágányra, amikor valaki egyetlen aspektust emel ki, redukál és azt képzeli, markában van az egész. Sok festő ezért viszolyog a kép magyarázattól.

És valóban, egy festmény igazságához esszé kell!

Kezdetben azért kerestem meg, minden egyes festményem igazságát, mert megnyitókon néha nyilatkozni kellett, és erre fel kell készülni. Később rájöttem ahhoz, hogy kijjebb toljam a konfort-zónámat, tudnom, ismernem kell azt a kört, amin javítani szeretnék, amit meg kívánok haladni. Ettől kezdve a differenciált megértés a mentális reprezentáció építésének munkamódszere lett.

A mentális reprezentáció magyarázata az, mint amikor valaki vezetni tanul. Kezdetben tudatosan kell nyomni a pedálokat, meg kell szenvedni a tanulást, egészen addig, ameddig a rövid távú memóriából átkerül a hosszúba, az, amit begyakoroltunk. Ettől kezdve a tudattalan szférából vezetünk, és közben akár másra is lehet gondolni.

A festőknek az az érzése, hogy nem ők festenek, csak csatornáznak valamit, az innen való.

A kép meg az, ami.

Tulajdonképpen vagy megfog valakit, vagy nem….

Rékai Zsolt: Beérés 2. 

60cm x 90 cm

Sok esetben abból lesz festmény, hogy hagyományos értelemben vett képkörnyezetet, és kép szituációt valamilyen expresszív fragmentációval, szétszórással felrobbantok.

Felrobbantok valamit, de csak annyira, hogy az epicentrum egy pillanatig még érzékelhető, tehát eredet és explózió együtt van. Ez az időbeli vissza és előre ugrás együtt eredményezi, hogy ami imént még külsődleges kép volt, most belső, és azután újra külső.

Ez az új teljes olyan mint a sérült antik szobor, amely töréseivel együtt lehet, hogy értékesebb, informatívabb, mint az eredet. Bizonyos értelemben választás kérdése, milyen összetettségű struktúrák között zajlik a vizuális kutatás, amihez nyelviséget rendelni, hasonlatot találni nem könnyű.

Tulajdonképpen egy új képelképzelésről beszélek, amit talán a jövő hónapban tudok megmutatni.

Az új-régi képstílus kísérlet, amikor köznapi jelenet kibontakozik a saját képzetéből, elmosódott gondolati felhőből, félig-térből, azután félúton megreked, és persze ahol az kell, ahol fontos, ki is egészül. Kiegészül, ha pedig nem visszazuhan, megmarad be nem fejezett vagy félig elbontott lehetőségnek.

Arról beszélek, hogy az érzékletek egyezményes képbe fordulása, az ábrázolást tekintve mennyire rugalmas, és kizárólagos fenntartása mennyire lehetetlen.

 Rékai Zsolt:  Portré 6

60cm x 70 cm

Valahogyan átkeveredtem  fércbookról  Watch nevezetű videó csatornára, Itt azután rátaláltam a Fülöp szigeteki „Ray-Aw ni Ilocano” fiatal énekeseire. Tetszik, ahogy az ázsiai típusú csajok angolszász világsikereket énekelnek, valami falusi kocsmai-kerthelyiség foglalatából. Videóminőség gyenge, kameramozgás zéró…

Néha vannak időtöréseim. Ez  amerikai stílus túlsó oldala. Megvallom a mostani, tengeren túli show (is) kissé sok az ízlésemnek.

Magára hagyom a számítógépet, átmegyek  másik helyiségbe festeni. Még beugrik, ilyen időtörést már láttam, amikor bankban dolgoztam.

Afrikai országból fiatal arabok érkeztek, fiuk és lányok, hogy eljöjjenek  háborús zónákból, és fogorvosi diplomát szerezzenek.

Lányokat néztem meg jobban, emlékszem az ugrott be, úgy néznek ki, mintha az ötvenes évekbeli proletár divatot képviselték volna.

Mintha kinyílt volna egy idő kapu, és ki is nyílt.

Az egyébként kedves arab lányokat azután kollégiumokban átformálták. Fodrászhoz mentek, pólót és farmert vásároltak. Egy hónap múlva már beilleszkedtek és kinézetre szintén integrálódtak…

 Portré sorozatom hatodik darabját vettem munkába. 

A fiatal lány nagyon mai, szigorúan néz balra, lefele, és arisztokratikus, fodros kőrgallért visel. A körgallér barnával tört fehér vonalakból állt össze, és ezen néhol tiszta fénylések. Az első próbafelületet festőszerrel visszatöröltem, de másodjára már kezemben  a rutin.

A Watch-on közbe lejárt az ének, és Ukrajnában zajló támadás felvételére ugrott át automatikusan a lejátszás. 

Bombázás, robbanások, rövid sorozatok. Néha  gellert kapott lövedékek fütyülése…

A körgallér maradék festékéből testszint keverek, és erősen hígítva felviszem az arc megfelelő részeire.

A háborús zajok nem szűnnek, hosszú sorozat, robbanás.

Át kellene menni és leállítani. Zavar, de nem állok fel, inkább arra gondolok, hogy mi lenne, ha ott lennék Ukrajnában, ugyan ezeket a hangokat hallanám, várnám a reggelt és reménykednék, hogy első menetben, legalább addig túlélek.

Háborúban vajon hogyan lehet festeni?!