Tóth László fotói

Böszörményi István szobrászművészt régről ismerem. Sokévvel ezelött amikor kinyitott a pécsi Nick Galéria, már az első kiállításon közössen vettünk részt. 

Még nem találkoztunk, de tudtam "viselt dolgairól". Emlékszem amikor  Városi Galériában kiállították az "akasztott emberes" képeit,  német túrista visszarohant  feleségéhez, és a karjánál fogva vezette be a rendhagyó(?!) témájú kiállításra.

Böszörményi István sok más tekintetben is kilóg a helyi "festő-kánon" táborából, úgyan nem botránykereső, de alkatánál fogva mégis botrányhős. 

Jómagam naponta beszélgetek vele a messengeren, számos festményét szinte elkészülés után láthattam, ebben talán meg is előztem a modelljeit.

Szép barátnői voltak mindig, igy a "dark" alkotások egyszersmint érzékiek is.

Bösze számára a halál érzéki és esztétikai élmény, éppen ezért  alkotásai nem "rémületesek".

Mindenképpen szeretném rögziteni az eseményt.

Nagy Katalinkép-elemzésének a végén, kizárja azt, hogy „A vadászok a hóban” festmény értelmezési tartományában benne lenne az érzékfeletti, a vallásos élmény, allegorikus vagy mitológiai tudás. Egyszerűbben a festményben nincsen -szerinte, - semmi rejtett tudás, csak az van ami látható: házak, hó, vadászok és kutyák.

Ez a szemlélet filozófiai értelemben félig metafizikus, félig materialista. Úgy tekint a világra, a látvány és megnevezésének jelentése mindenkor egybeesik, amikor pedig nem, az szubjektív differencia.

Ez a Bruegel festmény egy tájkép, egy falú, ahol tél van és vadászok mennek a hóban. Bruegel a tájat és embert ábrázolja. Ez a nézet fényképszerű dokumentumot lát, és tagad minden más lehetséges jelentést, réteget, hétköznapi szinten rögzíti és lehatárolja az asszociációt…

Nagy Katalinnak joga van ezt gondolni!

Az ö világképébe nem fér bele a kép szimbolikus mivolta, komplexitása és heterogenitása, ami ugyan nem tudja kizárni a valóságot, de humán értelemben annak helyére képes lépni. Úgy képes lefedni a valóság képzeteit, hogy az egyszerű ember megérti a felszint, és azt teljeségként, univerzalitásként (-Bruegel eltérő gömbjei és korongjai-)éli meg, ameddigtárgyból mélyebb ismeretekkel rendelkezők más szinteken értelmeznek, más aspektusokból látják az egészet. A szimbólum olyan mint a valóság, egy világban sok világ van…

A képen látható cégtábláról eszembe jut egy régi történet. Még  Pécsi Egyetemen dolgoztam, amikor megismertem L. Dánielt, aki utolsó éves hallgató volt a főiskolai festő szakon. Mint diák, nem volt sok pénze. Festéket alapítványon keresztül rengeteget szerzett, de nem volt kéznél mindig vászon. Valamelyik kukából kiszedett egy kihajított, félig korhadt cégtáblát, és arra festett indázó növénystilizációt. Megmutatta és a kopások között behatárolt egy foltot, amit magamtól észre sem vettem volna. Azt mondta, valami bulin  évfolyamtársa ráöntött egy pohár röviditalt, és a folton keresztül most már az az este is a „mű” jelentéséhez kapcsolódott…

Ezt a kijelentését el tudtam fogadni személyes jelentésként. A személyes jelentés nem olvasható ki a műből, viszont a mű részleteinek kapcsolataiból, az önkéntelen létrehozott belső útvonalakból, szimbólizációból azonban rengeteg utalás és rámutatás bukkan elő.

Ez a régi eset nem is jut eszembe, ha nem látom Bruegel festményén belül a cégért mint belefoglalt ráutaló festményt, festményt a festményben.

A cégtáblán Szent Hubertus van ábrázolva, a ferdén logó tábla földközelibb sarkában, ameddig felül a csodaszarvas látszik, agancsa között a világló feszülettel.

Érdemes kicsit utána nézni, ki is az a Szent Hubertus?!

Igen fontos képrészlethez értünk, amit nagyítás nélkül soha észre nem vettem volna. Nem veszem észre, ha csak nem jutok el valahogyan a bécsi Kunsthistorisches Múzeumba, ahol is  Buegelnek szentelt teremben, élőben meg lehet tekinteni a művet.

A Dalyart magazin cikkének festményrészlet kiemelése remek felvezető ahhoz,  múzeumlátogatás során mire érdemes figyelni. Amennyiben nem tudom mit (is) nézek, az agy megképezi  látvány pre-differenciált képzetét, és ha ebben nincsen közvetlen pszichikus kapcsolódási pont, már megyek is következő festményhez….

Kell egy „nyom”, amin elindul az ember!

Kell egy nyom, aminek nyomán kibomlik  világ valamilyen aspektusa, olyan létaspektus, ami sorsszerű és váratlan…

 Képrészlet a fogadó félig leszakadt cégére, ami a háztető szintjén, magasságában látható.

Erről az összefüggésről szintén, és közel sem az jut eszembe, ami  képfelszint elemző művészettörténésznek, hogy  téli szelek csaknem leszakították a cégtáblát. Ami nekem jön, az álomnyelv szerinti értelem, hogy  ház én magam vagyok, és  padlás szintje a tudatos…

De vajon ez a tudatos, kinek tudatos?!

A téglalap alatt, van egy rajzos cetli, mintha a téglafalra lenne ragasztva!

 Ilyen cetlit már láttunk  Gyermekjátékok című festmény elhúzott-falú házán. Kiemelő jelzés!!

A cetlin valamiféle négyzetbe zárt ábra látható. A tény, hogy kép és nem írás van a lapon, azt jelenti, hogy nem lineáris megfontolás a kulcs, hanem valami, ami klauzúrán (pszichikus elzárás) belül van.

A cetli átlós beállítása leköveti  cégtábla  pozícióját, ami (viszont) kivetül  kép egészére.

A lándzsák, a domb lejtése azt sugallja, -ami  cégtábla pozicionálásából következik. Szent Hubertusz olyan szarvast űzött, amiről kiderült, hogy Jézus Krisztus. Krisztus a vadászt elhívta! Igen ám, de az elhívás nem olyan misztérium, mint egy jelkép. Nem olyan mint festményen is látható templomtorony, ami direkt az ég, a szellemi tér (szféra) felé mutat.

A misztérium belső út(?!)bejárása, olyan tapasztalat, amiben biológiailag, egzisztencionálisan determinált embernek szellemi aspektust kell nyernie.  Ez letagadhatatlan aszimmetria…

Bruegel az emberi világot festette, nem valamiféle metafizikai eszményítést!! A metafizikai eszményítés eleve maga alá rendeli az embert. Gondoljunk az európai akt ábrázolásra, amikor tíz szép nő legszebb vonásaiból kreáltak egy olyan eszményt, ami soha nem jön szembe az utcán, és mivel beérhetetlen, túl van az érzékiségen…

Cégtábla tartó rudjára merőlegesen van egy vékony és sötét padlásablak kiszögelés. (Alja és teteje havas!)

Az ablak magasabb világokra néz álomban, ez az analógiás jelentése. Az ablak kilátást nyit az embei tekintetnek. A ház belül sötét, de  külsődleges látást, külsődleges megjelenítést,  ház elött zajló tevékenységek is alátámasztják.

Van itt még egy igen fontos részlet, részleten belül.  Padlásablak tető-kiszögelése mögött erdei út vezet ki a falúba.

Erdő (Dantétól is tudjuk) a tudattalan erdeje, ahol eltévedve meglelhetjük a meny és pokol kapuját.

Bruegel a vallási elhívást és tudattalant megtükrözi, a kettő nem egy, még akkor sem, ha e két dolognak lehetséges metafizikai egybefoglalása…

Bruegel festménye egy évszakokat ábrázoló sorozat része. Nem ismerjük  képek eredeti  címét, - mint az  tanulmányokból kiderült.  Álltalunk tárgyalt festményhez több megnevezést is társítanak: Január, Hazatérő vadászok, Téli táj.

A  „Vadászok a hóban” véleményem szerint talán a leginkább kifejező vállasztás, hiszen egyik részről evidencia, szinte hallani, ahogyan ropog a hó, másik részről pedig -analóg értelmezésben- „megfagyott érzések” remek daseinanalizis-es képzetfelvillanás.

Festőként soha nem hagyom figyelmen kívül, hogy festmény több mint fényképszerű leképezése a világ megjelenésének, szituációinak.  Művész munka közben befele figyel, igy  képben ösztönök, érzelmek, tapasztalatok is lecsapódnak. 

Akaratlanul is közvetítődik emberi értékrend, világkép.

Az emberi igazság nem feltétlenül logikus metafizikus redukció, deffinició, hanem annál több, élőbb.

 Festmény nem intellektuálisan győz meg, hanem abban a festő teljes lényével tanúskodik  valóság tapasztalatáról.

Ez Bruegel esetében fokozottan így van!

Bruegel alkotása szürrealista, mágikus. 

Minden elem minden elemmel összefügg, semmi nem véletlen és felesleges. Az elemek analógiás jelentése is nagyon fontos, -amennyiben valaki követte az eszmefuttatást, olvashatta az asszociatív kontextusba helyezés előmunkálatait.

Újra fontos elemet fogunk megbeszélni, a fogadót és a fogadó félig leszakadt cégérét.

Bruegel: Vadászok a hóban

Most már közelítünk  kép másik oldalához, az elejéhez, ahol mindenki más kezdte művészettörténeti gondolatmenetét.

Vadászok, pontosabban a három vadász lándzsákat cipelnek, amivel „medvét is el lehet ejteni”, de csak egyetlen árva róka a zsákmányuk. Éppen valami „apróvad vagy vadak nyomát követik” talán egy nyúlról van szó?!…

Kép leírása minden esetben innen indul.  Találgatás is, ami mindazonáltal érdekes.

Abban mindenki egyetért, el fogják kerülni a falut. Egyszerűen nem arra tartanak, és  libasorban haladó vadnyulak ( vagy vadnyúl) sem valószínű, hogy átvág(nak) a korcsolyapályán.-füzöm hozzá én, némi cinizmussal.

Az már érdekesebb felvetés, hogy  vadászok öltözetük szerint egyszerű emberek, akik nagyvadra nem mehettek,(medveölő lándzsa?!) őzet, szarvast csak az erdő tulajdonosa vadászhatott!!

Továbbá nyúl nyom ide vagy oda, olyasmit is olvastam, hogy zsákmány híján, ezek az emberek szégyenükben kerülik el a falut…

További okosság, hogy közeli fogadó ajtaja elött kukoricát sütnek. Egyszer televíziós sorozatban, antik görög harcosok kukoricaföld elött haladtak el… Meglehet akkoriban 1565-ben, már felfedezte Kolumbusz Amerikát, és ha valahol, hát a kereskedők Németalföldjén termeszthették is, ám akkor szerencsétlen disznók… ?!

Kifejtjük!

 Másik tanulmány odáig megy, hogy disznóvágás van, akkoriban a disznókat nem takarmányozták, hanem kicsapták az erdőbe, egyenek, amit találnak. Amikor jött a rossz idő, nem találtak már elég élelmet, a malacok visszatértek a faluba, és ekkor jött el dísznóvágások ideje…

Továbbá:

Az emberek azért vannak kint, -vagy lent a jégen korcsolyáznak, korongokat dobálnak,- mivel a házak belül szűkösek voltak,  ablakok kicsik,  kályhák pedig füstösek… Alaposan megfigyelve, a falusi templomtól balra kéménytűz van, legalább nyolcan futnak, hogy oltsák a tüzet…

Részlet

Mielőtt rátérünk saját verzióra, -amit egy ideje,- több bejegyzésen keresztül felvezettünk, még valami izgalmas történeti ötletet -tudást,- közreadok…

Félig leszakadt cégérű fogadót, ahol ég a tűz, és a befagyott kerekű malmot azért kerülik el vadászaink, mert ezeknek a helyeknek rossz hírük van!  Fogadókban mindenféle kétes üzletet bonyolítottak, jöttment idegenek tanyája volt, tolvajoké és rablóké. Viszont malom sem volt tisztességes intézmény. Köztudottan csaltak a liszt mérésénél, télen pedig -amikor nem volt munka, -bordélyt üzemeltettek…

Pár mondat erejéig szó esik  fogadó félig leszakadt cégtáblájáról.

Bizonyára téli szelek cibálták meg, várhatóan le is fog esni… Valamint kivehető, hogy a fogadót Szent Hubertuszhoz címezték. St.Hubertusz köztudottan  vadászok védőszentje…

Cégtábla ellenére, vadászok és a falka, ügyet sem vet semmire, csak  nyomokkal és elkerüléssel vannak görnyedten, kedvetlenül elfoglalva!!!

Tényleg ennyi Bruegel: Vadászok a hóban-című festményének olvasata?!

Madarakon túl ott a hegy, amiről művészettörténészek azt írtak, nem jellemző Németalföldre. Rendben van. Ezen túl ment az a szakértő, aki utalt arra, hogy Bruegel kétszer is átkelt az Alpokon, és magába itta  szirtek látványát…

Ez a magyarázat nekem kicsit kevés. Tudom, ahogyan az álomban, úgy festményen is, minden elem fontos, mondhatni: mágikus jelentőséggel bír.

Nekem mindjárt az ugrott be, Bruegel amolyan pre-Hemigway, és ez a festmény kísértetiesen a „Kilimandzsáró hava”  rugójára jár…

Közelítsünk körkörösen!

Amikor azt álmodom, hogy felmegyek egy hegyre, az szellemi értelemben nehéz munkát jelent. A nehéz munka eredménye,  megnyíló panoráma, a felülről való rálátás.

Mítoszok szerint, istenek a hegyeken élnek. 

A görögök úgy gondolták,  társadalmi mozgások paralel történnek azzal, amit  istenek az Olimposzon művelnek. Ha veszekednek éppen, jőn a háború...

Ennyi elég is! Nézzük Hemingway könyvét, ami  idézettel kezdődik, és amit az író egy újságcikkből vett.

„A Kilimandzsáró 19710 láb magas, hóborította hegy, úgy mondják, a legmagasabb Afrikában. Nyugati csúcsát maszái néven »Ngaje Ngai«-nak, az »Isten házá«-nak hívják. Közel a nyugati csúcshoz egy leopárd aszott, megfagyott tetemére bukkantak. Senki sem tudta megmagyarázni, mit keresett a leopárd ilyen magasan...?”

Egy híres író (Harry) és vadász sebesülten fekszik Afrikában. A vízilovak tömeges úszó vonulását akarta közelebbről lefényképezni, amikor megtörtént a tragikus baleset. Addig, amíg a betegszállító repülőgépre vár, emlékezetében leperegnek életének legfontosabb eseményei. A halál közelségében megérinti és megérti a leopárd rejtélyét, miért is fekszik több ezer méter magasban, megfagyva a Kilimandzsáró tetején. Az Éghez oly közel…

Hogy felidézzem a történetet, megnéztem újra a  filmet.

Harry az apjával beszél.  Író akar lenni, mégpedig jó író. Az apa szerint  ösztöneit kell követnie. Az élet olyan, mint a vadászat… Megpillantjuk a nyomot a nyomot, és tudjuk ez az, érdemes követni…

Harry megtalálja a szerelmet Párizsban. Elviszi a nőt Afrikába, aki ott megtudja, hogy terhes, de ez a kedvesét visszafogná az élményt szerző kalandozásban. 

 Család, a gyerekek nem engedik meg a szabad életmódot, és  szakítanak.

Vége a boldog időszaknak. Kiderül, megírható kalandok ide vagy oda, főhősünk nyomot vesztett.

Ekkor kapja apjától a „leopárd” rejtvényt. Azt mondja, ö sem tudja a megfejtést, de ha rátalál, bizonyosan megmenekül!

Végül  francia kocsma ismerős csaposa fogalmazza meg: A leopárd éhes és követ egy nyomot, ami felfele visz a hegyre. Lassan eltűnnek  fák,  bokrok! Mire eléri a fagyhatárt, már nem érzi a szagot, eltűnt a nyom, de késő visszafordulni…

Harry az író, vissza megy Afrikába, mivel úgy gondolja ott tévedt el az élete. Ott szerzi  az üszkösödő sebet.

A mentőrepülő végül megérkezik, és a pilóta felszáll Harryvel, de irányt váltanak, és nem a legközelebbi város felé tartanak: „ott, előttük, mindent betöltve, szélesen, mint a világ, hatalmasan, magasan és a napsütésben hihetetlenül fehéren emelkedett a Kilimandzsáró négyszögletes csúcsa. S akkor már tudta, hogy odamennek.” De Ambrose Bierce híres Bagoly-folyóját idézve Hemingway is kicselezi az olvasót: kiderül, hogy ez a végső vízió már a halálon túlról jött, a valóságban ekkorra az író már belehalt a sérüléseibe.

Nem  cím által javasolt vadászokkal kezdtük  kép megértését, hanem  végpont volt számomra érdekes.  

Hollók, vagy varjak, akik a halál, a megfagyott természet vonalára erősítenek. Az egyetlen madár amelyik repül, -vagy is szellemi térben mozog,- a rálátás madara. Bizonyos értelemben azt mondhatnám, Bruegel látásmódja, aki a megfestés befejezésekor kis részleteiben és egyben is látta, mi az amit világlátása és tapasztalatai alapján a télhez tudott rendelni.

Valamelyik művészettörténész az egyetlen repülő madárba sast látott. Bizonyos értelemben hajlanék a lehetőségre, hiszen  sas, -mint azt már kifejtettük, - a levegő csúcsragadozója,  monda szerint az egyetlen lény amelyik szembe tud repülni, bele tud nézni a napba.

Részlet

Azt mondtuk  Nap azért is univerzalitás, teljeség, isten szimbólum, mivel nem elnyeli a fényt, hanem kibocsájtja. Ezt Bruegel a Gyermekjátékok -című képében alaposan -vizuálisan,-kifejti. Olyan zseniálisan, hogy a tudást integráltam, és ezen a képen is, a jégen -lefagyott érzelmeken- játszó emberek sötét korongjait sem tudom másként értelmezni, mint az egzisztencionális játszmákat folytató, köznapi emberek dologprojekcióit.

Bruegel nem ítélkezik, csak kívülállóként áll  dolgok közepében. Nyilvánvalóan tudja, az egzisztencionális szint, - rendelődjön önös játszmákhoz, lepel-kultuszokhoz, nem kikerülhető. A tömeglény ontológiai értelemben Heidegger szerint „akárki”, aki mindent úgy tesz mint mindenki más, ha teheti ragadozó, ha nem, akkor gyáva, és lehetőség szerint mások energiáit gyüjti be és éli fel. A tömeg komfortista!

Bruegel azt is tudja, ha az egyszerű embereket nézi, közel megy hozzájuk, akkor més is látszik, azoknak vannak barátaik, gyermekeik, szocializálnak,  hasznos tevékenységet (is) folytatnak… stb

A vadászokat szemmel láthatóan nem érdekli a fogadó, a falú, a faluban folyó játékok…

Megint csak olvastam olyan művészettörténeti következtetést, hogy azért kerülik el a falút, mivel a vadászat sikertelen volt, -mindössze egy rókát ejtettek el,- nem volt szerencséjük és nem látták el szakmájuk szerinti feladatot…

Én ezt teljeséggel másként gondolom!

Karel Balcar varjús képe nem véletlenül jutott eszembe. Ez már festménybe való belépés közvetlen kulcsa, az egyik kulcs vagy belépési pont. Mindenki annyi belépési pontot találhat műalkotásokkal kapcsolatban, ahány elem beindítja dekonstrukciós sodrást, és a kép belső asszociatív útvonalai -beleértve a többi, nem preferált kiindulási részletet,- értelmi képességnek megfelelően újabb és újabb belső horizontot bont elő.

Karel Balcar festménye

Úgy gondolom madár, pontosabban madarak, fontos utalásokat hordoznak.

Eszembe jut, Pécsett művészeti főiskola még nem Zsolnay negyedben működött, hanem a Boszorkány úton.Valamelyik tanár megérkezett kiállítás megnyitójára az aulában, és azért, hogy megszerezze a nagydoktori fokozatot.

Ebből az alkalomból tollakat ragasztott arcára, amin festő növendékek jót mulattak. Volt aki performansz-nak magyarázta, volt aki egyénieskedést, bohóckodást gondolt mögé, mert ugye magyarázat az kell, legyen akármilyen, bármilyen téves (is)…

Dani barátomnak mondtam, -mivel véletlenül akkoriban olvastam róla,- hogy indiánok a szellemi szintet fejezték ki azzal, ki mennyi sastollat tűzhetett a hajába. Madarak felülről látják a világot, valós domborzati térképet tekintenek át, ami nagyban megkönnyíti a vadászatot. Amitől eltávolodunk, azt egyben és jobban látjuk…

Tandori Dezső verebekkel élt együtt lakásában, folyton írt róluk. Veréb is madár, még akkor is, ha az ég egere, kicsi és szürke.

A varjú pszichopomp, összeköti ezt a világot túlvilággal, úgy tartják, átkísérik meghalt emberek lelkét. A varjú halál madár…

Bruegel: Vadászok a hóban

A kissé hosszas felvezetés nem véletlen, véletlen… 

Amikor ránézek Bruegel: Vadászok a hóban -című festményére, akaratomtól függetlenül, (észrevétlen) gyors szemmozgás feltérképezi  látványt és meghívja a hozzá társuló személyes képzetet. Ez a képzet felhőhöz hasonlatos, asszociatív érzéseket, hangulatokat villant, amelyek vagy kibonthatóak vagy kevésbé. Ezt a képzetes jelenséget nevezi Heidegger előzetes tudásnak. Az előzetes tudás megidézése nem igényel túlságosan nagy erőfeszítést,  és elégséges ahhoz, hogy öt-tíz másodpercen belül eldöntsem, érdemes e dologgal tovább foglalkozni, vagy nem!

A "vagy nem", azt eredményezi, hogy interneten, nyomtatott albumban tovább lapozva, vagy pedig kilépve  múzeumból, galériából, öt percen belül tökéletesen magam mögött hagyjam az egészet.

Az is megeshet, -mint utóbb velem,- ismertem a festményt, de hagytam amnézia határon. Az amnézia határon várakozott, hogy ami az első szemrevételezésnél nem történt meg, -egyetlen asszociációs szál végén sem volt elégséges érzelmi energia töltés,- hogy belekérdezzek, lekövessek vagy feltárjak,- az végül is megtörtént akkor, amikor  Dalyart magazinban elolvastam két tanulmányt, két alapvetően művészettörténész típusú gyűjtést, következtetést.  

Két megfontolás két aspektus. 

A két nézőpont számos egyezést mutatott és leginkább -természetesen,- következtetéseikben különböztek.

Mivel festő szemmel értékelek,  saját következtetéseim időnként szögesen mások. 

Művtöris munkák hasznosan emeltek ki, korábban számomra (is) észrevétlen részleteket,  begyűjtött történeti utalások színtén értékelendőek. Mindez  arra ösztönzött, vizsgáljam meg, bennem valójában mit vált ki ez a festmény,-ha egyáltalán kivált valamit,- és ha igen, ami megállapítható, az milyen világszemléleti struktúrákat közvetít?!

Nem nagyon lepett meg, - Bruegel: Gyermekjátékok elemzésének sarokpontjai itt is megjelentek,- bár másként, kevésbé halmozottan.

Az a tény, hogy máig érvényes téli hangulatot közvetít táj és szituáció ábrázolás, evidencia.  

Léptek alatt ropogó hó,  ólomszürke-zöldes atmoszféra,  házak és a közelbe rakott tűz fénye,  természet csendje és apró neszei, valóban idilli..  

Megkockáztatom, ha csupán ennyi,  karácsonyi képeslap hatékonyabb, direktebb.

Persze leteszteltem  reprodukciót. Megmutattam értelmes, de nem művészetekkel foglalkozó ismerősömnek, aki nem verte magát földhöz…. Neki jégen nyüzső alakokból volt sok...

Ahhoz, hogy valaki gyanakodni kezdjen, -így vagy úgy, - le kell húzni  felületi borítást. Ezt mindkét tanulmányíró, Zuzanna Stanska, Wendy Gray is megtette, amihez később még a magyar S. Nagy Katalin gondolatmenetét is elolvastam.

Mivel nem csak egyben tekintették  összhatást, a részletek azonnal -Brougelre jellemző módon,- elárulták, valami nincsen rendben…! Tulajdonképpen semmi sincsen rendben ezzel a tájképpel!

Karel Balcar festménye

 Három tanulmányt olvastam el összesen Pieter Bruegel: Vadászok a hóban festményével kapcsolatban. Kettőt a DalyArt Magazinban.  Ezek voltak a figyelemfelkeltő inspirációk.

 Legalaposabb munkát a magyar S Nagy Katalintól szedtem le a net-ről, és azt gondolom ennyi egyéb megközelítés elégséges is.

A maga művtöris beállítottságával valamennyi írás hasznos, számomra leginkább azért, mert kiegészítő nagyításokat publikáltak  festmény egyes részleteiről. Ezek a részletek felületes rátekintés alkalmával észrevétlenek maradnak, -úgyszólván nincsenek is,- ezért csupán  álltalános, elmosódott képzet marad hátra.

Azt valamennyi ellemző észrevette, hogy kép első észlelete idilli. 

 Meghitt téli hangulat akkor ér véget, amikor  festmény egyes részleteit külön-külön is felmérjük. Differenciák ellent mondanak a felszínnek, álltalánosból áthullunk  egyedi történések, a lehangoló táj és évszak egyediségébe.

Brougel meglehetősen komplex szimbólumai – mint minden más szimbólum olyan mélységben fejthető, amennyi kulcsot megtalálunk, és feltárás közben belebotlunk a kép és önmagunk zsákutcáiba. Mindig maradnak és képződnek kérdések,  kihívások.

Nem tudom ki hogyan van vele, adott festmény megjelenésében bármennyire tiszta és harmonikus, jelentésében ellenállást fejt ki, -pont úgy mint  szerelemben,- mindig is marad titok.

Unokatestvérem számítástechnikát tanult, és rengeteget játszott a Quake nevű számítógépes, lövöldöző játékkal. 
Ez a játék ikonikusnak számított.  Rokonomnál tapasztaltam első ízben, hogy mennyire bele tudta élni magát. Kiabált, káromkodott, lihegett és durván asztalhoz csapkodta az egeret...

Később magam is rengeteg időt töltöttem  útvesztők bejárásával, átjárók keresésével.

Valami olyan története volt a játéknak, hogy  idegen bolygón az emberiség gyárat épített, ahol cyborgokat állítottak elő, genetikai kísérleteket folytattak. Valami azonban félre sikerült, és a gyárat ellepték a zombik. 

Egy-egy szekció megtisztítása után meg kellett találni a következő  játékszintre átvezető  átjáratot. Amikor végleg elakadtam, unokatestvérem megmutatta, hova kell beírni a -nem nagyon közkézen forgó- csalási parancsot.

 Megjelent az „isten-mód”!

 Játékos repülni tudott  virtuális térben, át tudott menni  falakon, el tudott távolodni a kisértet-gyártól, aminek megjelent  perspektivikus tervrajza.

Ez a mintázat úgrott be, amikor Bruegel óvoda-városának szituációi megmutatkoztak, egyik vezetett a másikig, közben egyre világosabb lett a festő módszere és világlátása.

 Festmény egyszerre kivül és belül, távol és közel nézet....