Akkoriban még létezett az amerikai álom. Titokban eljátszottam gondolattal, mi lenne, ha nem térnék vissza egy hétvégi, háromnapos bécsi bevásárló utazásról…. Amit az amerikai filmeken láttam, teljesen más életforma lehetőségét, azt ezek az osztrák kiruccanások -kicsiben ugyan,- de alátámasztották.

Egy ízben barátnőmmel utcai plakáton felfedeztük, hogy vendégszerepel fúvós zenekar, amelynek tagjai ugyanabból a városból lettek meghívva, ahonnan mi érkeztünk.

Otthon eszembe nem jutott volns jegyet váltani koncertjükre, pedig a fagottos munkatársam volt.

Este elmentünk meghallgatni zenekart. Bécsi közönség megadta a módját, elegánsak voltak, jólfésültek.

Barátnőm farmert viselt. Olyan szépség, akinek minden jól állt. Kiszállva wartburgból, maga után könnyeden berúgta az ajtaját. Többen odakapták fejüket.

„Ungarisch sikk!”-mondta valaki mosolyogva.

Koncert normális keretek között zajlott, egészen addig, ameddig „kék duna keringő” nem került sorra.

Előbb a karmester kezdett vigyorogni. Zenekaron valami varázslat futott át. Néhányan felvihogtak azután kitört az álltalános nevetés…

Ott ültünk az erkélyen! Nem értettünk semmit!

Közönséget magával sodorta a zenekar kitörő kacagása, zenészek és közönség önfeledten nyerített.

A keringő hangjai némileg feltöredeztek, ám előadás nem szakadt meg. Helyre állt koncertterem rendja…

Itthon természetesen megkérdeztem zenész ismerősömet, mi volt ez a rendkívüli esemény?!

- Ha már kint voltunk, zenekar fele ellátogatott Mariahilfer melletti pornó moziba. Filmben láttunk csoportos jelenet, amiben kék duna keringő ütemére végezték a sexgimnasztikát. Ezután nemsokkal került sor koncertre. Kiderült, helyiek szintén mozilátogatók…

Rékai Zsolt

A reggel ünnepe

80cm x 80cm

Nem tudom hogyan csinálják, hogyan találnak meg!

 Már második ember ír rám angolul, ezúttal  londoni arab férfi, hogy vegyem fel facebook -ismerőseim közé, mivel „gyönyörű festményt ” saját gyűjteményében szeretné tudni, és a megvásárlásáról szeretne tárgyalni velem.

Így másodikra, már kissé gyanakodtam! Valójában nem is kissé.  Szinte biztos voltam, és vagyok most is,(abban, hogy mit szeretne.) Még válasz elött ellátogattam az oldalára.

 Nem festmény fizikai valóságát szeretnék újabban megvásárolni, hanem NTF kereskedelemről van szó.  NTF-ekről igen keveset tudok, meglehet az első pécsi galéria tulajdonosa,- ahol valaha kiállítottam,- már évekkel ezelőtt beleásta magát  témába, és ma már saját NTF-es oldallal  rendelkezik.

Először vicces minimalista képeket mutatott, amelyeket számítógéppel állítottak elő. Ezeknek a képeknek eredetijét valahol eltárolják, és ez lesz a mű etalonja. Ez az etalon adható, vehető, lehet kereskedni vele. Egyfajta művészeti kriptóvaluta.

Amit nem tudok, és amire még -mellékesen rá kell kérdeznem, - hogy ha saját festményem „látványetalonját” eladom, és utána a kép fizikai valóját valaki másnak, az eredeti képhez fűződő jogok és jogosultságok mennyiben korlátozódnak?!

Nem mintha bele akarnék merülni vizuális kriptó-kereskedelembe.  Belemerülni nem szeretnék, de a korszak dolgaira jó, ha van rálátás.

 Francia webgaléria -ahol szerepelnek a műveim is,-nagyon haladó szellemű. Helyet biztosítanak az AI festményeknek, ha elég színvonalasok. A képekhez fűződő jogokat is áruba lehet bocsájtani, és amikor a festményt eladom, a vevőt természetesen tájékoztatni kell, kihez kell fordulni – és nyilván kinek kell fizetni,-amennyiben a műről írni akar a sajtó, vagy nyilvánosan be akarják mutatni valahol.

Engem továbbra is látvány létrehozása érdekel, és látvány korszerűsége. A korábban monolitnak hitt jogok és jogosultságok bontott kereskedelme tőlem idegen időtöltés, profitszerzési szféra.

 Azokat a nem pixeles bontású képeimet,-bár kereskedő „pixel-képeknek” nevezte,- amelyeket digitális zörejekkel díszitek, és  úgy bontom sziluett irányba , hogy a szemlélő kénytelen legyen újra összerakni önmagában, „festés 4.0-ak” neveztem el, mivel a korszak, -amiben élünk, az „ipar 4.0”.  Negyedik ipai forradalom, ami elhozta a robotizációt és kiber-tereket teremtett, széles körben digitális.

Mindez nagyon is érdekel, hiszen megkerülhetetlenül és szinte észrevétlenül megváltozik látványvilág és látásmód…

Amikor eljöttem a "Selachimorpha Art Agency and Gallery"-ból , több mint félévtizedes szakasz zárult le. Nagy a kisértés, hogy elemezzem műintézmény megalázó destrukcióit, de időnkénti utalásokon túl, ennek nem jött el az ideje.

Nem csak azért nem jött el, mivel a „Gallery” sok vonatkozásban igyekezett felszámolni ottlétem fizikai nyomait is, hanem még túlságosan kevés idő telt el. Rálátási táv hiánya kisebb gond, mint érzelmi érintettség!

Érzelmi érintettség azt (is) jelenti, amivel foglalkozom, annak fogja vagyok.

Kalicka felszámolása ötéves kizárólagos szerződés megszüntetésével kezdődött. A „Gallery” amúgy aranytalanul nagy dominanciáját, hétköznapjaimban megjelenő új galériák ellensúlyozták, és megkezdődött leépülés, leépítés lépésváltás sorozata.

Mindezt azért mondom el, mivel hat év után, - pár hónap múlva, - ismét lesz önálló kiállításom.

A hat év alatt tizenhárom csoportos kiállításon szerepeltem ugyan, de a fényképezés meg volt tiltva. A „Gallery” arra hivatkozott, nem akarja az imagét rontani szedett-vedett amatőr képekkel, hanem profi fotóst alkalmazott, és a jóváhagyott anyagot osztotta meg nyilvánosan.

Szakítás után hirtelen kiderült, nem kértem engedélyt „Gallery” tulajdonát képező fényképek felhasználására, így azokat honlapomról is törölni kell.

A munkáimat (is) ábrázoló fotók közreadása, -állt indokok között, - a „Gallery” prezentációját felhasználva -utóbb,- jogtalan előnyök megszerzését jelentené!

Iker vagyok, dualitás alap.

Emlékszem, egy időben pszichológiai tanulmányokat folytattam, és projektív teszt alapján kiderült, mindenki besorolható valamilyen személyiség kategóriába. Van aki epileptoid, van aki paranoid, (stb) de ez még nem a kóros szint.  Ezek normalitás, funkcionális norma határain belüli mozgó kategóriák.

Lévén Iker, nem lepett meg öntesztelés eredménye.  Opponálni szeretek,  papírt mindig telerajzolom részletező motívumokkal, gyakori motívum a szem… Nagyon sok művész skrizoid, még erre is emlékszem.

Részben racionalizáció, ám nem véletlen életszemlélet, hogy mindig köztes világokban találom magamat, ami előcsalja bennem  „khóra”  kifejezés paradox mivoltát.  Köztes olyan hely, ami többes nézet erőtere,  megtőri  tárgyak metafizikai teljeségének, egyértelműségének definícióit.

Amikor nem hermeneutikai befogadással, empátiával közelítek az új dolgokhoz, másik világhoz, akkor kollonializálok, saját elképzeléseimhez kényszerítem  másság lakhelyeit, amihez nem skizóidnak, hanem epileptoidnak kell lenni.

A másság  tudatos kategóriaival az a gond, amit pszichológus ismerősöm mondott. „Utazol a buszon és akaratlanul is hallasz beszélgetéseket.  Puszta hanghordozásból, szöveg elánból tudod, az illető „eset” …

Saját autóbuszos történetem.

Ülök  tömegközlekedési eszközben, ami szűk utcákban kanyarog. Bámulok ki az ablakon, miközben mögöttem fiatalok, egy fiú és egy lány beszélget. Pontosabban a fiú mondja a történetet, szünetekben pedig a lány érzelemmel átszőt hangon csodálkozik: -B…meg!...

Ezt ismételgeti, de hanghordozás nem bunkó, nem primitív, hanem inkább szép és intellektuális. Amit mond az peresze naturalisztikus, de ahogyan, az elképesztően érzéki.

Úgy hat, mint egy nem túlzottan burkolt, közvetlen felszólítás…!

Ez a felszólítás nem nekem van címezve, de mivel hat rám, nagyon kíváncsi leszek! Vajon hogyan néz ki ez a mágikus hangú gimnazista, vagy főiskolás?!

Végállomásnál felállok és feléje fordulok. Kissé felém fordul, észleli az érdeklődést…

Alacsony, vézna, lapos és szemüveges….

Duchamp kedvenc szürrealistáim egyike, ha nem leginkább az egyike.

Talán azért, és sokkal inkább azért, mivel redukált képzete, -ha úgy tetszik metafizikája,- számomra műveiben és létezésében (világmegélés, szemlélet?!) egyöntetűen egységes és történetiségét megelőző, nem úgy mint Dali, aki műveiben valóban „szürrealista  pápa”, ám létében bohóc, álarcot viselő pénzéhes senkiházi, akiről nekem, ebben az összefüggésben a „skrizoid” szó ugrik be.

Dali azért ambivalens mivel  művei és művész léte (egzisztálása) között nincsen egyenes átjárás. Amennyiben le kellene festenem a mintát, valóban lenyűgöző szürrealista vízió elött egy rakás álarcot, színes ruhákat és aranyérméket festenék, olyan kupacot, ami leginkább színészhez illenék, olyan szinészhez, aki elvesztette önmagát a sokféle, ám nem lebecsülhető alakítás közben, vagy elbújt   szerepek mögé,  és akkor csupán  festői életmű érvényes, mivel  festő, -mint nembeli lény,- áthúzta, dekonstruálta önmagát….

Duchamp önmagával egységben megfontolásokra érdemes. Duchamp valami olyasmit tapintott ki, mint Heidegger. Számukra mai eljövendő nem csupán úgy mutatkozott meg, hogy beépülhettek  jövő szövetébe mint fontos rész, kulturális összefüggés, -ami önmagában nem kis dolog,- hanem maguk változtak  jövő szemléleti ikonjaivá.  Heller Ágnes mondta: Heidegger a posztmodern zenitje.

Gondolatmenet visszakeresztező magyarázó ön-eltérülés.

Most jön az, amitől eltérültem, ami olyan mint feketekávéban a koffein, Duchamp azon kijelentése, miszerint a művészi festő szakma misztifikálása felesleges, mivel képeket festeni pontosan olyan szakma, mint asztalt faragni!

 Duchamp mester koanja!

Fellazítás lényege, az  általánosítás nem vezet el  igazsághoz, mert művész alatt rendkívülit, asztalos alatt, pedig köznapian egyszerűt feltételezünk. Duchamp nézőpontja provokatív.   Kijelentésből úgy törli a hierarchizáló álltalánosítás tovább görgést, hogy megtorpanunk.

Mi van?!

Megfelelő helyen megfelelő differencia. Festők között ismerek olyan (rossz értelemben vett) kézművest, akit Altamirából is kitiltottak! Akad olyan is, aki csak azért létesített galériát, hogy önmagát legitimálja, és egzisztenciális, domináns pozícióból nálánál tehetségesekből éljen, azoknak viszont hinti az észt…

Amikor ilyen festővel szemben ott áll egy műbútorasztalos, aki zseniális új ötleteket épít nemesen megmunkált anyagokba, abban a pillanatban, bennem Duchamp kijelentése visszájára fordul…  

Anna mindig is író szeretett volna lenni. Amikor középiskolába járt, olvastam blogot amibe rendszeres bejegyzéseket tett, később pedig elküldte novelláit.

Novellából több emlékezetes is van. Íróként talán azt próbálta ki, milyen viszonyban van más művészeti ágakkal, és olyan személyes megoldást választott, -fiktív együttélést jungi tevőleges oldalával,- ami azt sugallta, megélni alárendelve lehet és elszenvedve (?!)

Talán sugallat igaz, ám akkor nem gondoltam bele túl mélyen. Azt, hogy Anna mibe gondolt bele, vagy mit fejezett ki spontán fikción keresztül, pontosan nem tudom.

Két verzióra emlékszem, és  két verzión belüli átfedésre. Átfedésekben teát visz  férjének valami homályzóna lakáson keresztül, és az ajtóban megállva szembesül  katasztrófával.

 Zenész férj zongoralecke alatt kikezd kamaszlány tanítványával, miközben Anna érzékletesen leírja, milyen érzés  spontán arcbőr-leégés. Az elégés érzését úgy beszéli el, hogy megsemmisülés közben még érzi  szenesedő bőr, izmok és csontok szagát.

Zenész soha nem akartam lenni, ám pop-szexszuális képzeteimben mindig is kihívás volt, zongora miféle vonatkozásokban rendelhető zöldalmák elfogyasztásához, és zöldalma íze miként olvad bele sültalma izébe….

Paff-neki! Következő alany korosodó tájképfestő. Főhősnő itt is egyesszám első személy, teával a műteremben. Animusz -nyilván- valamennyire szakállas,  kockás zakót hord és speciálisan megtekert sálat, pipázik miközben festéket kever.  Később magával cipeli  nejét anyjához, aki mélyen lenézi, megalázza, mivel házasság ürügyén kísérletet tett, hogy elvegye tőle a fiát…

Nem tudom milyen megélni, hogy írok, -amikor írok,- mint ahogyan azt sem tudnám elmondani, mi történik festés közben. Hasonló és teljesen más.

Citromos tea íze van mind a kettőnek…

Elképesztő, hogy mennyit élünk önmagunkon kívül, vagy belül, ami nem egy dolognak tűnik, mégsem mindig tudom eldönteni, éppen hol tartózkodom(?)!

Amit festek, szürreális és absztrakt képeket, utólag kielégítő módon vissza tudom követni, le tudom fordítani, hogy mi mit jelent az aktuális pillanatban, aktuális tudattartalom mellett.

Amikor belekérdezek, mit miért festettem, arra tudok épp- eszű válaszokat adni, legalább is igyekszem, hogy festményeim összetettségét nyelvi készség fejlesztésével valamennyire követni tudjam.

 Az esszé, -ami kifejthető komplexitás,- felfogható munkamódszernek. Mint munkamódszer közzé (is) tehető magánűgy…

A kifejtés kérdésessége ellenére kisebb orgazmust okoz, amire most bárki azt mondhatná posztorgazmus, posztorgazmus és igaza van.

 Szerettem volna látványban és jelentésben szövevényes festő lenni, ám fiatalon, sokáig  vászon elött belebuktam ebbe a vágyba.

Nem tudom miért nem adtam fel?!

Akkori barátnőm mesélte, hogy nagyapja festő akart lenni. Nagy pénzt ruházott állványokba, festékekbe. Hiába volt  drága előkészület, csapnivaló csendéleteket és park- részleteket festett. Annyira vacakokat, hogy azt még önmaga elől sem tagadhatta el. Múlt az idő, és bár a képek valahogyan változtak, de ami azelőtt ordítóan primitív volt, az végül rondán dilettánssá változott…

 Nagyapa egy adott pillanatban, a végső kudarc után gondosan becsomagolta eszközeit és felhordta a padlás eldugott, sötét szegletébe.

Ez a történet sokáig kisértette próbálkozásaimat.

 Arra gondoltam főiskola öt év kísérleti időt nyújt az amúgy válogatott, tehetséges embereknek. Öt év alatt eldől ki képes tovább menni.  Az arány nem valami jó, végül jó, ha tíz százalékból lesz művész…

(web)

D. negatív inspiráció volt!  Ez a barátom járt főiskolára, ami akkor még ősrégi épületben, a Boszorkány utcában működött.

 Tehetségesebb gyerekeket a mesterek (tanárok) kiemelték, és kis kerti házakban kaptak műtermeket.  Zöm az aulában gyakorolt, és a nagy térből úgy hoztak létre elkülönített kis tereket, hogy lécekből, ócska ajtókból, kartonokból útvesztőszerű hálózatot építettek. Ennek a szűrreális szeméthalomnak minden szegletében dolgozott valaki.

D.-t nem izgatta  nyilvánosság, közvetlenül a falnál festett egy sajátosan felfogott Csontváry részletet. Máriát festette ahogyan a kútnál áll.

Arra már nem emlékszem jó volt e a festmény, de arra igen, mit mondott D.

-         Csontvárynak ez a víziója megmagyarázhatatlan mélységeket érint meg bennem. A filmben van egy részlet, hogy Csontváry a sötétben, gyertyával áll a vászon elött, és a fénykör ezt a részletet emelte ki. Ezt a jelenetet át akartam élni, és lefizettem az éjjeliőrt, vigyen be múzeumban a képhez.

Gyertyát nem engedett használni, de az őr ellem lámpájával egészen közel mehettem  vászonhoz. Úgy állítottam be a fényszöget, körülbelül ez a részlet különüljön el összes többitől.

Olyan élmény volt, hogy libabőrös lettem, átfutott rajtam a borzongás. Nem csak azt döntöttem el, hogy ezt a részletet újra megfestem, de azt is, egyszer az életben elmegyek Indiába és felkeresem az eredeti helyszint.

-         Hogy micsoda?!- mosolyogtam el magamat, de természetesen nem értette.

-         Most azt gondolod ez csak szöveg! Nem szöveg, hanem művészi életprogram…

Visszafordultam a faltól, és a szemétútvesztőn túl a falon, azon az oldalon, ahol bejöttünk az aulába, megpillantottam egy hatalmas, több méteres freskót.

A freskó szintén szakrális indíttatású. Sivatagi tér, aminek horizontját hegyláncolat zárta le. A sivatagban mellképként ott volt Jézus, amint széttárta a karját. A gesztus és  ábrázolás,  hegyek és az istenember nagyság párhuzamát fejezte ki.

 Ötlet remeknek tűnt, ám mivel túlméretes emberalak nem fért ki, ezért derékba el lett vágva. Túlméret  kifejező volt, de  vágás miatt úgy tűnt, mintha Jézus félig a homokba lenne temetve…. Nem tudtam eldönteni, ez az eltemetettség vajon direkt, és a hegyek sivatagba ágyazottságának túlhajtott párhuzama, vagy csak kompozíciós balfékség?!

Mindez némileg megnyugtatott.

Festettem és ha egy részlet jól sikerült annak  örültem. Arra gondoltam, idővel egyre több képelem lesz megfelelő, és egyszer csak beérem saját elvárásaimat.

Indiába nem akartam elmenni!  Nem akartam elmenni és akkor még nem tudtam: nemsokára India jön el hozzám…

Elizabeth Strout könyve 2017-ben jelent meg. Véletlenül hoztam ki a könyvtárból, és véletlenül olvasom el!? 

Azért véletlenül, mert már vissza akartam vinni, de éppen szünetet tart   Művelődési Központ ezen részlege. Az emeleten felújítások zajlanak, amit ezuttal nem jeleztek előre. Korábban szóltak, hogy szabadság miatt zárva lesznek, azonban nem tünt fel, hogy így  kölcsönzési időn túlhaladok. A büntetés nem volt magas, annyi, hogy vehettem volna belőle két pohárnyi kávét az autómatából...

 Idő szétcsúszás az is, hogy  nyolcvanas évek amerikájában járunk, egy New Yorki korházban, ahol anya és lánya még régebbi időkről beszélget, olyan időkről, amikor szegények voltak és egy garázs volt az otthon. 

Az írónő   Elizabeth Strout és a címet adó lány Lucy Barton -a fejemben szintén összecsúszogat,- pedig festészetből tudom,  pszichologizáció tilos!

 Művész és a mű  nem tekinthető egynek!, Összetartozónak igen, de egynek, azért nem, mivel teszem azt; ha valaki boszorkányokkal foglalkozik, attól még nem boszorkány.

Emlékszem Verebics Kati 2005-ben végzett  "képzőben" festő szakon, és mindjárt az első kiállítása   OCTOGONart Galériában,-ha nem is botrányt,- komoly sajtóhullámokat kavart. 

A "Nem szeplőtelen" kiállítás "vad szemérmessége", néhány műben megidézte a szadó-mazó perverz érzékiségét, amit végül, -bennem legalább is,- a Magyar Narncs cikke zárt rövidre. 

Arról írtak, hogy ez a kiállítás az álszentségről szól, azokról, akik megbotránkoznak egy kortárs kiállítás meztelen testein, és ennek nyilvánosan is hangot adnak, miközben gyakran, -otthon titokban,- pornó oldalakat látogatnak.

 Művészetben nincsen pornógráfia, mert ha igen, az nem művészet, de olyan van, hogy  művész a pornográfiáról gondolkodik, azzal kapcsolatban vet fel valamit...

Örültem amikor Verebics Kati felbukkant a "Selachimorpha Art Agency and Gallery" művészei között,  bár nem értettem, mit keres  "kánon" a píac altamirai szegletében?! Nem is maradt pár hónapnál tovább,  különös csak az volt, nemsokkal később, úgyanott, saját műveimről derült ki, szeplőktől áttételesen fertözöttek...

A könyvben Sarah Payne irónő Arizónában kurzust tartott  írás után érdeklödőknek, amit "műhelynek" neveztek. Arról volt szó, hogyan lehet úgy írni, hogy valaki írás közben ne itélkezzen...

Előadás közben ablakon beúgrott egy nagy macska, amitől az írónő nagyon megijedt. Erre  kaliforniai pszichoanalitikus nő, -aki részt vett a kurzuson, de addig semmit nem szólt,- feltűnően rosszindulatú hanghordozással megkérdezte Sarah Payne-tól:

-Mióta szenved poszttraumás stressz szidrómában?!

Ez az a helyzet, amikor tudás és megalázás kapcsolódik egybe. 

Sarah Paine késöbb azt mondja  könyv föszereplőjének, akinek elolvasta a jegyzeteit, hogy a könyve jó lessz, meg fog jelenni. Megjelenik és az emberek nem hagyják majd békén, hogy a szegénységet és bántalmazást összekapcsolja, pedig van szegénység bántalmazás nélkül. Erre akkor ne felejen semmit.

"Soha, de soha ne kelljen a művei védelmére."