Rékai Zsolt: Nap-gyűrű

Változnak az idők, mondhatnánk! Azt is mondhatjuk, csak gondolati síkon változnak az idők, mivel csak adott pillanat van Pillanat ami magába szív (örvénylik) mindent, ellőről és hátulról. 

Történet olyan kiállítás története, amin festőszakos főiskolások állítottak ki, és  docens tanár úr (ma már professzor) magyarázott  öt körülálló fiataloknak.

-Képsorozatoknál, mindig kell egy elgondolás, amire  képeket fel lehet fűzni. Ilyen elgondolás lehet az idő, amiben megmutatkozik a vizuális építkezés, és az utolsó kép az összegzés, de azt is lehet, hogy ezt az összegzést magának a nézőnek kell elvégezni.

Akkor már megrögzött Heidegger követő voltam, és mocorgott bennem az intelektuális kisördög. 

Odaléptem és rövid üdvözlés után, megtettem  saját gondolati hozzáfűzésemet.

-Tanár úr, ma már létezik másik idő-összefüggés nézőpont.  E szerint a nézőpont szerint az embereket  múltnál jobban motiválja a jövőbe elhelyezett célképzet, ahova el szeretne jutni. Ilyenkor nem a múltba tekintünk vissza, hanem azt vizsgáljuk, eléggé konstruktívak e  választott útvonalaink, innovatívok e a megoldások, ami  beteljesítéshez szükséges.

Egy ilyen lánc részben meg fog felelni tanár úr idővonalának, de kevésbé metafizikus, nem  múltat, hanem a jövő szemléletét közvetíti.

 A festőtanoncok némelyike felhúzott szemöldökkel emésztette amit hallott, más pedig mosolygott  ironikus szituáción.

-Honnan veszi ezt az elgondolást?!- kérdezte a "mester".

-Ez posztmodern közelítés, ontológia.

-Posztmodern korszak már nincs is! -mondta ekkor tagadólag.

-Akkor milyen korszak van, tanár úr?!

Pillanatnyi gondolkodás után megtudhattam.

-Egyéni festők korszaka….

Azon gondolkodom, mennyi furcsa képzet társul a „festő” -mint művész, -kifejezéshez.

A furcsa képzetek, bizonyos esetekben jogosnak tűnnek, hiszen extrém ember-példányokat szinte minden szakmából ki lehet gyűjteni. Kérdés az, hogy extrémitás különös, szórványos jelenség, vagy pedig többségi és ezért általánosítható?!

Példának leginkább filmek ugranak be, filmrendezők gyakran élnek a tipizálás eszközeivel. Mindenki tudja mit jelent ez. Vannak tipikus ügyvédek, rendőrök, üzletemberek stb. Természetesen a „tipikus ügyvéd” képzete, nem elégséges, hogy minden ügyvédet felismerjünk, azonban vannak olyanok, akik részben szerepre predesztináltak és tesznek is róla, hogy büszkén hirdessék, kicsodák ők valójában. (Megadják a módját…)

Eredet (web)

A filmekben nagyon hatásos, amikor képzetes helyszíneket komponálnak, képzetes szituációkat és ezekhez keresnek szereplőket.

„Sztálingrád” című filmet nagyon régen láttam, azonban van néhány jelenet , és ezek a jelenetek fentebb leírtak miatt égtek az emlékezetembe.

Van egy snitt, -amihez sajnos nem találtam meg az illusztráló fényképet. Jelenetben reménytelen rohamra kapnak parancsot orosz katonák, akiket szemből modern fegyverekkel lőnek halomra a németek. Nincsen menekvés, mivel hátul elvtársak kisebb csoportja Maxim-géppuskával végez minden visszafordulóval. Frenetikusan megkomponált látvány volt! Saját embereire tüzelő elvtárs tipikusan orosz, tipikusan szovjet arcú és így rendezői „telitalálat” !

Eredet (web)

Köznapi életben is belefutunk saját és más szakmák jellegzetesfiguráiba.

Helyi kiállításon beszélgetni kezdtem teremre felvigyázó fickóval, aki meg akart magyarázni egy festményt. A fiatal ember meglehetősen színesen öltözött, de nem keltett művész benyomást. Nem volt rajta kockás, jóminőségű öltöny, hosszú, keresztben hordott sál, és az a lapos, angolos svájcisapka szerű „piktor” fejfedő. Talán ösztönösen érezte, az sok lenne a szerepéhez, így megközölte azt a nem kirivóval...

Mivel sémaszerű butaságokat beszélt, megkérdeztem azt, amiről tudtam, hogy kizárt.

-Ön talán művészettörténész?!

-Nem, de felsőfokú képzést kaptam művészeti rendezvények szervezésére.- válaszolta.

Na jó, -gondoltam, és elmondtam neki, mit ábrázol a kép, és állitásaimat formai elemek összefüggéseivel, színdinamikával támasztottam alá.

Természetesen nem értette! Fel sem fogta, mit beszélek!

Nem nézett festőnek, egyszerű kis senki voltam az utcáról, és így kvalitást sem fogadhatta el, mivel akkor saját szerepét fel kellett volna adni. Nem vitatkozott, egyszerűen tagadta, amit elmondtam.

Szerencséjére megérkezett ismerőse, egy nagydarab körszakállas ember, aki leginkább Ernest Hemingway-re emlékeztetett. Kezet fogott velünk.

„Felvigyázó” röviden ismertette szituációt, hogy művészetről beszélgetünk és nem értünk egyet.

„Ernest” azonnal legitimálta, hogy speciális módon szakértő.

Fiatal korában orvosi egyetemre járt, de közepénél abba hagyta. Abbahagyta, de az orvosi szemlélete olyannyira megmaradt, hogy A.  művészeket oktató professzor -amig volt főiskolának pénze rá,- meghívta vendégelőadásokra.



„A művészek mind defektesek” -magyarázta. – A művészi defekt azonban hasznos, mivel anélkül nem tudnának alkotni. Volt olyan eset, hogy valakit meggyógyítottak pszichés zavarából és többé nem volt képes festeni.

Furán nézhettem rá, mire élt egy példával!

-Híres francia festő, sokat veszekedett a szeretőjével. A szerető egyszer azt találta mondani: „Mikor halsz meg már végre!!- mire a művész barátaival megrendezte saját halálának, ravatalának performanszát.

Megérkezett a barátnő, aki a látvány hatására felzokogott, és megbánta korábbi óhaját, azzal a kijelentéssel: bárcsak még mindig élne a szerelme!! A szerelme pedig ezekután, sokkoló módon feltámadott !

Nem tudom mi jutott eszembe akkor!

Talán Ernest Hemingway, aki szabad csapatával megszállt egy kiürített párizsi szállodát. Az italkészletet érintetlenül találták, és amikor véletlenül betévedt menekülő, és -társaságot látva meglepett- német szakasz, azt vad lövöldözéssel, üres konyakosüvegeket hajigálva meghátrálásra késztették...

 

Rékai Zsolt festménye

„Dobrev Klára: Nincs erős Magyarország erős Európa nélkül”

Euro news

„Orbán Viktor: A katonák a társadalom legjobb része…”

444.hu

Nem megyek el szavazni! 

Senkit nem buzdítok erre, és nem is tudok egészen épp eszű indokot adni. 

Az nem indok, hogy „művész ne politizáljon,” mivel  kijelentés bizonyosan nem kerek,  olyanokat lehetne írni -kiegészítő megjegyzésnek,- : direktben nyilvánosan ne (!), -ez ízlés dolga,- vagy világot szemlélő tanú (művész), ne álljon semmilyen oldalra. Idősebb Bruegel jut eszembe, akinek azért ki lehet olvasni világképét  műveiből. A viláfkép  nem  napi politika, -mondhatná valaki. Megkockáztatom, történelmi keret ábrázolásából is ki lehet következtetni esetleges napi véleményeket, bár ez csak  zseni esetében ér meg erőfeszítést…

Rékai Zsolt:

Double relation (kettős viszonylat)

„Köztes” című kiállítás után némi szünetet tartottam festésben, amire évtizedek óta nem volt példa. 

Arra szintén nincsen   indok, mi a motiváció, hogy amikor süt a nap,  és más kirándul, leautózik  Balatonra füvet nyírni, én inkább fizetek  kert rendben tartásáért. 

Nem! 

Nem arról van szó, amit olyan sok művész képzel, hogy amit csinálok az olyan különös, vagy egyszer majd az lesz, és az sem igaz, hogy az a kevés boldogsághormon, ami munka közben, vagy utána képződik, elégséges a munkagörcshöz… Óvakodom  szemléleti kliséktől, -(hiába?!) de még attól a nézettől is is, hogy  sok befektetett munka egyszer majd megtermi a gyümölcsét…

Kinek?!

 Festeni bizony rulett! Sokaknak van tétje, de mint tudjuk, többnyire nem a tényleges játékos nyer…

Valamikor, még filmes fényképezőgépek korszakában színes dia-pályázaton (is) részt vettem, azután  hobby átadta helyét a festésnek. Miután festményeket szintén be kell fotózni, az eszköz nem tűnt el teljesen.

Lazításként gondoltam készítek néhány utcai fotót. Félprofi gépem van. 

Saját fényképeimen zavart, hogy nagyobb mélységélességet vártam, -tudom ezzel ki is lehet emelni dolgokat,- de a relatív életlenség szörnyen zavart. Nem  fényképezőgépemmel van baj! Nyomban megnéztem interneten mások utcaképeit, tájképeit, és azok sem voltak jobbak (mások)!

Festményen mélység és élesség tudatosan szabályozható, és ez eltérhet normális látás törvényeitől. Képzetesen arra közelítek, amire szeretnék...

 Emlékszem, régen nagy mélységélességhez nagylátószögű optika kellett.  Mai zoom optikáknál ez másként működik….  

Miután tudomásul vettem, hogy saját optikai vizualitásommal, tudati kép-integrációmmal van hiba, ismét kepés vagyok (?!) utcai fényképet, nem széthulló belső körvonalak szerint szemlélni…

„Május eleji adatok szerint a Fidesz–KDNP európai parlamenti listáját 2,2 millió ember támogatná a teljes népességen belül, míg Magyar Péter Tisza Pártjára 1,5 millióan szavaznának – derült ki a Závecz Research friss közvélemény-kutatásából.”

„Donáth Anna, a Momentum elnöke úgy látja, hogy a „magyar illiberalizmus példaként tekint Kínára, és a magyar társadalom és a magyar politika kínai típusú átszervezését tartja kívánatosnak”.

Míg külföldön már februárban is nagyon fontos árverések zajlanak, idehaza rendszerint csak májusban pörög fel az aukciós szezon. A nagy kérdés idén az, hogy „begyűrűzik-e” hozzánk is a nemzetközi piacon tapasztalható visszaesés.

Art Advisory Budapest

 

A bejegyzés képeit AI-val generáltam.

 Tova gyűrűző hatás...

Egyszer azt olvastam, Amerikában valaki kinyitotta egy örökölt ingatlan garázsát A garázs tele volt festménnyel. 

 Festmények nagy sikert arattak, miközben a művész vélhetőleg azt képzelte, nem eléggé jók, vagy kitudja mi lehetett az oka,(?!) hogy az önkifejezést ennyire személyes ügynek gondolta.

Véget ért a „Köztes” című kiállításom.

Bizonyos értelemben soha nem értem el ekkora sikert, ha látogatottságot nézem és azt, hogy mi mindent írtak a vendégkönyvekbe.


Természetesen mindig vannak felhangok, de posztmodern káprázatot az sem tudja aláásni, hogy káprázat, és akad akiben ez dühöt generál. Kialakít eltakart, vissza-folytot, transzformált reakciókat, amelyek alig érzékelhetően, de mindig-mindig jelen vannak. Néha (máskor,) nagyon is mérhető módon, de ez normálisan (antinormálisan) emberi, és csak annyit mutat meg, hogy még káprázat korszakában sem minden „kerek”.

 Ellenpontként: talán a második csoportos kiállítás jut eszembe, -amin részt vettem,- és így csak közelitőleg a másik pólus.  Ez a pólus pedig időbeli.

Galériás még új volt, és - nagyon határozottan,- összekeverte az értékeket, érdekeket és szekér-táborokat.  Nagyon kedvemre való volt!

Három nagyméretű festménnyel szerepeltem. Mivel még  megnyitó kezdete elött láttam  „felhozatalt”, csupán arra figyeltem, hogy saját festményeimet hányan veszik szemügyre, és milyenek a reakciók.

Megnyitó után odajött hozzám frissen végzett festőnő, aki elegáns ruhákban, luxus környezetbe festette saját magát. Úgy hatott, mintha  az angol királyi családhoz tartozna.

Ez a „hercegnő” nyár közepén úgy gratulált, azt hittem, azonnal elkezd havazni….

 

A mostani „siker” görcsoldóként (is) hatott. Arra jutottam, és ennek már voltak előjelei, mi lenne, ha a „kereskedelmi szempontokat” úgy állítanám át, hogy havi három kép helyett csak egyet festenék. Egyet, de azt nem külső és nem marketing szempontok szerint?!

Ilyen harmadik képekből volt megrendezve a „Köztes”.

 

„Orbán Viktor édesanyja a fiát „Vikikémnek” becézi, ő meg „drága anyukámnak” szólítja.” - derült ki egy anyák napi hírből.



Meghalt Frank Stella amerikai festő- és szobrászművész, aki az 1950-es évektől kezdve folyamatosan felszínen tudott maradni, és meg tudott újulni, a háború utáni absztrakt mozgalom vezéregyénisége volt. A nem konvencionális geometriájú vásznakkal próbálta elmosni a határt a festészet és a szobrászat között, halálát limfóma okozta. 87 éves volt.



A napi bejegyzést felvezető hírek kiválasztása ösztönös, azonban mélyebb értelemben nyilvánvalóan nem véletlen. Frank Stella esetében kiderült, mennyire félművelt vagyok, mert az amerikai művészeti kánont nem ismerem, -védekezés keppen, Amerikákat sem túlzottan foglalkoztatja, mi történik, és ki kicsoda az óhazában!

Természetesen ránéztem Stella műveire!

Művészként nagyon elfogadó vagyok. Nyitottságam ellenére, semmiféle orgazmusom nem támadt, -ritka kivételektől eltekintve,- nem is vártam mást.

Kapom az „Art in America „ hír leveleit.

Unokahúgom egyszer megvilágította, New York művészeti negyedében annyi a kortárs galéria, hogy havonkénti bemutatókhoz talán Európa összes profi művésze nem lenne elég.

Art-ipar nyilvánvalóan gazdasági és kulturális kérdés.

Sejtem, ez törésvonal okának meglehetősen felületes magyarázata. Érdekelne is , ha volna rá okom....

Szerencsére nem tanítok sehol, és művészeti egyetemen sincsen külkapcsolatoknak tanszéke.

 
Viszont, hogy mennyire hat  rám digitális populizmus, azt bízonyítja, hogy ma sem végeztem túl sok érdemi munkát(?)!

Aktuálisan elkészült festményem befotózásán túl, tegnapi hírekkel kapcsolatban megnyitott AI oldalra visszatértem. Visszamentem és elhasználtam  napi bónuszaimat.

Megmutatom az eredményt. Vizuális korlátoltságuk ellenére, talán másik oldalon, más szempontból, képesek látásmódot tágítani.

Ez volt eredetileg (is )feltevés…

Ferenc pápa üzenete a tömegtájékoztatás 58. világnapja alkalmából:

„Az embert ne emésszék föl az algoritmusok, a kommunikáció maradjon emberi „

A pápa nem a mesterséges inteligencia ellen beszél. Az emberi létezés mindig is  változáson belül zajlott, és tudjuk, gyakran akadtak kis csoportok, akik  új dolgokat saját hatalmuk növelésére használták fel.

Soha nem az eszközök veszélyesek, hanem a felhasználók szándékai.

Festő ismerőseim fel-fel vetik aggodalmukat, saját egzisztenciájukat féltve. 

Valaki mesélte, fővárosi kiállításon megjelentek a generált képek, és ami igazán ijesztő, hogy ezek már is elérik a művészeti (emberi) középszerűség színtjeit.

Az orosz festőnő azzal fordult Himorphához, (-kitalált név  létező galéristának-) hogy jó lenne még pár év, amikor lehetne alkotni.

Himorpha  hagyományos festés melett tette le a voksot, amiről nem tudom meddig fog kitartani, profit érdekek ellenében...  Látom francia web-galériában már árusítják az újfajta nyelvileg kreált vizualításokat.

Henri-Robert-Marcel Duchamp álma látszik megvalósulni, a könnyű, izzadságmentes festészet, az "aggyal festés". 

Időnként keresek ingyenes oldalakat, és probálkozom. Vannak jobb és kevésbé jó eszközök, de én is azt gondolom itt észvesztően gyors változásról van szó.  Nagyon gyorsan el fognak veszni a nehezen megszerzett készségek és rutinok, viszont az invenció, az eredetiség -úgy gondolom,- legalább szűk körben, versenyképes marad.

Illusztrációként generáltam néhány képet. 

„Hszi Csin-ping kínai elnök Sulyok Tamás köztársasági elnök és Orbán Viktor miniszterelnök meghívására érkezik Magyarországra, május 8-án. „

Az utolsó lökést, Benedek Ágota műve („ rumbarumbamm egy kibaszott karanténnapló”) adta meg, hogy  politikai eseményekkel aktualizáljam a bejegyzéseimet.

Volt már ilyen késztetésem, amikor Márai naplóit olvastam. Márai késztetett és kvalitásával meg is gátolt, hogy integrálható mintaként vegyem alapul. Gátlás így utólag az volt, hogy hiába tanultam politológiát, festőként mindig volt megfontolás nyilvános politikai állásfoglalásokkal, az óhatatlan elköteleződésekkel szemben.  Ez így van még akkor is, ha jók a történelmi ösztöneim. Személyes létem csak önmagamban keverhetem össze a köznap zajaival.

Festményekben mindig van világnézeti állásfoglalás, csak nem direkt módon. Márai intellektuális teljesítményét túlszárnyalni nem lennék képes, hiszen valódi időutazást tesz lehetővé a valamennyire ismert és részben megélt félmúltba.

Benedek Ágota fordított Márai. Abban az értelemben az, hogy példának okáért közli, adott napon hány beteg volt, hányan haltak meg. Orbán Viktor rendkívüli rendeleti kormányzást adta hírül a sajtó.

Nem fűz hozzá megjegyzést.  Brutális egyszerűséggel mutatja be a női lét és párkapcsolaton belüli megélés klauzúráját,  biológiai és szellemi jelenlét hullámzásait.

Még tart  „Köztes” címen megrendezett önálló kiállításom.

 Sok kiállításon vettem részt, leginkább galériák csoportos rendezvényein. Számos festő ismerősöm kinyilvánította, ezek a többnyire hónapos időszakot átfogó események igaziból csak egynapra korlátozódnak, a megnyitó napjára.

Kiállítani nem kereskedelmi értelemben fontos, hanem a szakmai aktivitás demonstrálása miatt…

Részben igaz.  Amikor valaki el is szeretné adni  festményeit, bárhova fordul, elsőnek arra keresnek rá interneten, milyen a portfolió, hol és hány kiállításon vett részt?!

Festeni -siker ide vagy oda, - rulett. Nem lehet tudni, milyen irányba fordul a világ, közízlés, kulturális preferencia. Többnyire nem szokták jól felismerni a történeti irányvonalat, keresztbe tesz egy új, eredeti áramlat…  Élet mehet rá, ha valaki téteket játszik… Talán nyerni is lehet, csak ritkán ott, ahol szeretnénk!

Most azt festem, hogy jobb oldalról színes ólomüveg ablakon ömlik képtérbe a fény. Mintha templom-belső lenne, és a „mintha” absztrakt és fiktív (felső) teréből két lovag ereszkedik alá…

Kék és vörös dominál!

Rékai Zsolt: Vénusz születése

Mindent visszájára fordítani... Tulajdonképpen ott kellene kezdeni, a fonáknál, de ez a mi kultúránkban nem nagyon áll meg, eredeti nézőpontot vissza kell kódolni  köznapi valósághoz. 

Ez  nem új, csak  metafizikai kultúrán belül nehezen értelmezhető, kevesek(?) munkaeszköze….

Nem emlékszem pontosan! Duchamp-ot olvastam és megtaláltam az " Infrathin " kifejezést .  A kifejezés nem lett pontosan definiálva. Duchamp magyarázatként annyit írt: Az Infrathin „egy most megüresedett ülés melege”.

Régi olvasmányomban mégsem ez a példa volt, hanem az: amikor két bársonylapot közelről egymásra ejtenek, infrathin a keletkező nagyon finom hang.

Ettől kezdve agyaltam  kérdéskörön, és találtam részben idesorolható kategóriát, a határhelyzetet. 

Amikor valaki utazik, és  határon várakozik, elméletileg köztes helyen tartozkodik. A kiinduló országot elhagyta, az újba még nem lépett be.

Ez a „köztes” művészeti szempontból releváns.

A festés hasonlít  „határon„ tartózkodásra. Sima utazó metafizikai élménye, felkészülés a papírok kezelésére, terepszemle, megnézi van e büfé vagy szuvenír-bolt,  majdani vendéglátók miatt.

 Érzékenyebb, élményszerű utazó befelé tekint és gondolatban összeveti a két ország eltéréseit, arra gondol mi hozhat új élményt. Gyakorlatilag mély érzékelés szempontjából ez már átlépési pont, energiamezők érzékelése, infrathin.

Politikusi szemmel, -kontextusba helyezve,- úgy is át lehet kelni  határon, hogy a két világot egyenlőnek fogom fel, de azt is meg lehet tenni, hogy az egyik oldal koloniális érdekeit behurcolom  másik oldalra. Nem érdekel a más, a saját érdekvilágomat terjeszteném ki.  (Metafizikus szemlélet.)

A művész szintén működhet így, és a műve árulkodik, de úgy is tovább vihetjük a gondolatot, hogy nem a világ világaira gondolunk, hanem azon belül az absztrakt világokra.

Tegyük fel, le akarok festeni egy meghámozott narancsot. Narancs a gyümölcsök világát testesíti meg, és amennyiben nem a tízezredik álltalános narancsképzetből indulok ki, úgy kell a modellre tekintenem, mintha soha azelőtt nem láttam volna. Ilyenkor működésbe lép  tudattalanban lévő kreatív én, egyszerűbben kifejezve: „eredeti látásmód”. 

Közhely, hogy a gyerekek még így működnek. Gyerekek számára a világ felfedezés,  dolgok mágikus erővel bírnak.

Amikor festményből intenzitás, különös varázs sugárzik, az is infrathin, köztes, varázslat…

Rékai zs. A jel (The sign)