Ezidáig 23 kiállításon vettem részt, ez lessz a 24. Nagyon sok festő kollegám gondolja úgy, ezek pár évente kötelező alkalmak és az egésznek nincsen sok értelme. Nem valami jó érzés, amikor emberek tizenöt másodpercre értékelnek egy hónapok alatt megfestett képet.

Nos ez a dolog egyik oldala, mégsem tudnám ennyivel elintézni.

A másik oldal, hogy minden ilyen alkalomnak más az aurája, energia-mintázata, és ez a mintázat soha nem független a művésztől és műveitől. Szívessen emlékezem vissza arra, hogy ebben az intézményben volt életem első -és még semennyire sem kereskedelmi jellegű- bemutatkozása.  Úgyan itt körülbelül hat éve, egy jól sikerült alkalom, ami nagyon jó hatást gyakorolt a lelki egyensúlyomra. 

Ha valaki netán Pécsett jár, nézzen be, talán nem fog csalódni.

 Rékai Zsolt: Elsősorban

60cm x 90 cm

Einstein szerint őrület, amikor mindig ugyanaz van, önmagukat ismétlő körök. Amikor valaki benne ragad ezekben a körökben, annak időélménye drámaian megváltozik.  Szenvedés örökkévalóságnak, életidő  egyetlen szemvillanásnak tűnik.

Néha mindez észrevétlen jön el! (Béka és forróvíz analógia!)  Egy keveset mindenki el tud viselni. Megjelenik racionalizáció, megjelenik az „ezt érdemlem,” és már további fokozatokra sem vagyunk érzékenyek, szétszedhetetlen ki hozta létre és miért van  „zseb-Auschwitz”, ki építette  „mókus kereket”, és ki az aki abban jár?!

 Beszűkülés!

Valamikor rendszerváltoztatás környékén, -Kertváros mellett, - épült egy bevásárló központ. Nem multinacionális vállalkozás. Helyi liberális pártvezér, titokban abba fektette be a pártpénzeket, részvényeket vásárolt. Mindez később derült ki, állította, hogy csak jót akart!

Mivel áruház városrészen kívül esett, -a szélére épült, - autóval lehetett megközelíteni. Rajta túl, már csak szántóföldek.

Nem oda jártunk vásárolni, híre miatt mégis elmentünk Lillával megnézni. Parkoló melletti füves részen feltűnt tenyérnyi szakaszon beomlott egérjárat.  A beomlott szakaszon tíz-tizenöt másodpercenként átszáguldott megőrült mezei egér.

„Mérgezett egér.” – mondta Lilla, ami nem az egér, hanem jelenség diagnózisa volt.

Bevásárló központ tetőszerkezete fából készült és nemsokára leégett. Helyreállitás után meg egyszer bekövetkezett a tűzvész. Többé nem fordítottak több pénzt rá. Évekig úgy maradt, kiégve.

Mindez úgy jutott eszembe, hogy légvonalban nincsen messze kulturális központtól, ahova könyvtárba járok, és ahol hat év után újra lesz önálló kiállításom.

 Könyv amit minap kivettem Benedek Ágota műve és az a címe: „ rumbarumbamm egy kibaszott karanténnapló”

A naplónak megírt könyv félmúltat idéz, országos eseményekhez személyes élmények kerültek. Bekezdésekben hemzseg az ordenáré szexuális kiszólás, mégis, kiszólások kulturálisan jól be vannak ágyazva.

Az „úgy jutott eszembe” úgy jutott eszembe, hogy álmomban félhomályos csarnokban álltam, amiről ugyan tudtam, hogy bevásárlóközpont, de teljesen üres volt. Velem szemben, térség elméleti középpontjában működő mozgólépcső.  Szerkezet felülről, felsőbb szintről kapta a megvilágítást.

 Reggel előszedtem álomszótáraimat. „Árúház” címszót nem találtam, azonban  kiderült: bolt az a hely, ahol  emberek értékeket cserélnek….

Vásznakat festményekhez két helyről veszek.  Egyik hely Szlovákia, ki sem kell mozdulnom otthonról, interneten feladom  megrendelést és hozza a futár.  Szállítási költséggel együtt is olcsóbb, mint amit helyileg tudok beszerezni, pedig  rendszeres vásárlás miatt(?!) kapok némi kedvezményt.

Ami alapot városban venni tudok, arra szintén kell várni. 

Témától függően más és más méreteket találok ki.  Nagyon bonyolult, részletes ábrázoláshoz célszerűbb a nagyobb vászon.

Üzletben csak  főnöknő idősebb,  kiszolgáló lányok fiatalok és értelmesek. Ez nyilvánvaló, válogatás eredménye.

Ahova sokat jár az ember, ott végül - ismerősként kezdik kezelni.

Első húsz százalékos kedvezményt attól az eladó lánytól kaptam, akit magamban „kínai”-nak neveztem. A titkos név ellenére nagyon is európainak hatott, és csak néhány vonásában keleties.

Akkoriban felmerült  kérdés, amikor képi szituációhoz karaktert vállasztok,  karakternek milyen differenciái uralkodnak, harmonikusan vagy diszharmonikusan,- ami végül  kiadja  összhatást, az első és végső képzetet. 

 Mondhatod, tulzott tudatosság, ám amikor festés közben kibontok adott képzetet, az részletekből áll össze valamivé, ami reményeim szerint élően intenzív.

Mire bármire is jutottam  meglátásokban, -  személyes gesztus után, -hogy első izben  "kinai" lánytól, ahogyan mondta:"saját jogán" kedvezményt kaptam- eltűnt az üzletből, és más jött helyette.

Aki jött még fiatalabb,-  talán akkor végzett középiskolában. Nem csak fiatalabb, hanem nyersebben érzéki.

Egyszer leguggolt, hogy  földön tekerje fel a széles vásznat. Hátul felcsúszott blúza, és  derekán tetovált inda tűnt elő. Az inda felülről,  hát irányából érkezett, és  farmer szegélyén túl,  fenék irányába sodorta a tekintetet…

Egy pillanatra felnézett. Nem azt látta amit én...

Ez a lány nem sokáig maradt, valahogyan kilógott  többiek közül.

 Tetovált lányról két fotórealista ismerősöm is eszembe jut, akik előszeretettel festenek „kivart” aktokat. Az általuk ábrázolt nők soha nem hatottak (rám) úgy, mint néha a valóság, és valóságban is az figyelemre méltó, ami túl vezet puszta érzékiségen.

 Karel Balcar festménye:ar festménye ilyen.

Vázlat egy festményhez

Beautózom a városba.  Városrészt, ahol lakom és a belvárost közúti felüljárók választják el, és néha eszembe jut, a „rendszerváltoztatás” idején megjelent óriásplakátok, kezdetben nem reklámokat, hanem remek grafikákat mutattak.

Az egyik grafikán parasztház és baromfiudvar, a létra azonban nem a csűrnek volt támasztva, hanem a ház felett elszálló felhők egyikének.

A természetes létmód és szellemi tér ezen kapcsolatának ábrázolása lenyűgözött.

Vakkeretre feszített vásznat szeretnék vásárolni. Már megvan a festmény vázlata. Lepusztult helység, régi deszkaasztal és ágy, kövezeten szétszórt szemét. A vakolat málladozik. Szemben egy magasabban elhelyezett ablak, oldalt normál magasságban, mindkettőn keresztül ömlik a fény.

A helység mégsem csak világos, - ahol túl sok a fény, ott körvonalak eldósodottak, ahol árnyékosabb sávok vannak, ott meg élesek.

Összecsukható széken csaknem ruhátlan lány ül és hátrafelé nézve kapcsolatot teremt kép szemlélőjével.

Amennyiben ez egy szuterénlakás, - nekem az utólagos képzetem, - meglehetősen lakatlannak tűnik, ugyanakkor fény és a lány jelenléte abszurdnak hat. (nem nyilvánvaló jelenlét, ha nem is idegen, ha nem is leválasztott, elválasztható…)

 A leendő kép munkacímén gondolkodom, és akkor az jön: „Szürkületi zóna fényes nappal”.

Ez kissé direkt, szinte metafizikus cím.

„Megvilágítás”. – Nem tökéletes,  azonban jobb mint a megelöző, megfelelőbb mivel nem nagyon hosszú.

Rékai Zs. Fény tropizmus

Festeni annyi, mint a világot újra felfedezni.

Ez az újrafelfedezés számomra mindig is az „újra felfedezést” (is) önmagába foglalta. A kérdést el lehet intézni, köznapi értelemben annyival, hogy: alkotni ihletett állapotban lehet, vagy alkotni intuíció alapján, esetleg gondos megfigyelés és előkészítés után lehet, vagy egyszerűen annyival, hogy maga a folyamat elmélyült, személyes folyamat és érdektelen, mivel egyedül végeredmény minősít.

Mivel festés időigényes, mivel festés elköteleződést jelent, érdekelni kezdett valójában, - általánosító redukciók nélkül,- mi történik a folyamat közben?!

Tudtam beszélni előkészületekről, képi jelentés nyelvivé tételéről, -világképekről, mint gyűjtő prizmákról,- de a legtöbb örömet adó létrehozási folyamatról nem!

A kérdés megfogalmazásához, hogy a kérdés egyáltalán létezhet, szükséges volt nyelvi dekonstrukció.

Teljesen kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy festői munka idejét eseményként kezeljem, olyasminek, mint egy kirándulást. Nem pusztán megtörténnek dolgok, amit később linearitás szálán eseményről eseményre felidézhetek, -mert éppen ez volt a probléma,- a felvillanó emléknyomok és töredékek semmiféle „valós” történetet nem adtak ki.

A felvillanó emléknyomok felfűzése hiányérzetet hagyott hátra. Dolgozom valami részleten, keresgetem hozzá a megfelelő színt, aztán vékony ecsettel apró vonalakat húzok… Ez elégséges metafizikailag, de csak akkor, ha a külső mozdulatok és szellemi mozgások egységet képeznek. Ám de nem képeznek egységet!

Ekkor jött: készülök esszét írni kirándulásról, amiben nem csak helyek, a táj és emberek leírása van, hanem az is amit közben gondoltam.

Ez tudatos kirándulást jelent, nem pedig spontánt.

Intprospekciót jelent kifele és befele egyaránt.

Igen ám, de többszöri kísérlet után is -pár perc multával- elvesztettem a fonalat.

Ez más hasonlattal, a mantra jóga tapasztalata. Rákoncentrálás festmény részletére, aztán feloldódás a részletben, elszállás, csapongás valahol teljesen máshol. Aztán újabb részlet kihívása és az egész kezdődik élőről. Az „én” eltűnik és vele együtt az idő is.

Meditatív állapot, köztes tér, „éber félálom” ….

Legutóbb meséltem most elkészült festményemről. A „Fény tropizmus” mint képi elképzelés pusztán intuíció alapján, absztrakt vizuális sorozat vázlataként jött létre. Talán illesztettem elemet az első variációhoz, esetleg elhagytam, alakítottam ameddig érzésem szerint kész lett. Ezt a tervet félretettem, nem kérdeztem bele, nem analizáltam, címe sem volt. Csak az egységes képi intelligencia, mentális reprezentáció kezelte minden részletében is egységként.

Miután megfestettem, írtam a képről. Leginkább a „fénynövény” foglalkoztatott, mivel legtöbb gondot az jelentette és nyilván az a fő dinamikai elem. Amikor gondolkodtam és írtam festményről, az nem volt ténylegesen előttem, a képi emlékezetemre hagyatkoztam.

És itt jön legfőbb meglepődés, a „szív-szerű” képződmény teljesen kiesett. Kiesett annak ellenére, hogy festés közben többször is érintettem, bizonyára sok időt töltöttem vele, és kép utólagos értelmezése szempontjából kulcsfontosságú.

Rékai : Köztes

A festmény majdnem kész! Még egyszer, - utoljára, - át kell mennem minden folton, kiszögellésen.  Befejező rétegek  új, méregdrága festékkészletből valók, a festőszer sem az, amit régebben használtam, 75ml-s elegáns üvegcsékből csepegtetem üdítő italos kupakokba.

Ezt a módszert már régen „újra feltaláltam”, így nem hurcolom egyik színt  másikba, színeket nem  festőszerben kell keverni.

Azért „újra feltaláltam” mivel már nagyon régi megoldás. Erre úgy jöttem rá, láttam antik festményt, amin festőművész áll  állvány elött, és az állvány kipakolós részén  kagylóhéjak sorakoznak. Minden eltérő szín ecsetérintés coca-cola zéró műanyag fedélbe.

Sajnos nem élek tengerparton, gyöngyház héjak stílusosabb megoldás lenne.

A „glazur” szert is karátban mérik, szerencsére nagyon kevés kell belőle, rajtam múlik, hogy  festék csak egy újabb átlátszó, mélyítő réteg, vagy pedig vastagabb vajszerű fedés, -amitől felület „pasztózusabb”. 

Mióta más anyagokat használok, szebbek a színek. Megrendelés prospektusai nagyobb tartósságot ígérnek, néhol múzeumi minőséget írnak, máshol nyolcvan éves színállandóságot…

A festmény megnevezésén gondolkodom.

Van úgy, hogy azonnal, az első bevillanás a végső, máskor pedig munka-cím követ munka-címet.

Egyre ritkuló, sötét tónusú forma-rögök között fehér vonulat szálaz, indázik felfele. Mondható lehetne, hogy: „A fény mindig felfele tőr”. Mondható lehetne, de a fénynek nincsen semmiféle geotropizmusa, -lévén szó absztrakt festményről, megfordítva: „A fény mindig lefele szivárog”…

Példázat, vásznak narrációi meddig igazak!

Dé. utolsó évét töltötte képzőművészeti főiskolán. Egy alkalommal sértődött hangon újságolta, munkáját kollégiumi szobájában hagyta. Napközben megérkeztek a doktorandusz vizsgára bejelentkezők és beköltöztek. Dé. csak este találkozott velük.

-Amikor beléptem, megláttam festményemet, megfordítva, falnak támasztva. Még örültem is, mivel a festék átütött a vásznon, és így mindkét oldalról kiadott valamit. Azt gondoltam, ezek szakmabeliek, hozzáértő szemmel nézték. Az egyik lány felem fordult és azt mondta:” Ne haragudj, de itt találtuk ezt az izét. Olyan borzalmas, hogy nem bírtuk nézni, és ezért megfordítottam….

Rékai Zs. Korrigált színvázlat. (Kész képet késöbb megmutatom, ha elkészült)

Terveztem egy képet. Esetemben  kép tervezéssel kezdődik, nem kitalálással, vagy megfestéssel. Tervezés vázlatolásnak felel meg.

A tervezés (vázlatolás) dekonstrukció. Kezdetben adott különös tudatállapot,  nehezen megragadható képzet, ami egyszersmind kihívás, inspiráció. Belevetődöm kihívásba és hagyom magamat elsodorni. Sodródás közben feltűnnek képek, képi összefüggések, amelyek érdekesek vagy kevésbé azok.  Tegyük fel, első kép „hullámzó tenger”.

 Hullámzó tenger, absztrakt hajnali fények és ebben a fényben repül egy konstruált szerkezet, ívei lágy áramvonalak, hullám stilizációk és kéken, fémesen vízszerűek.

Képi konstrukciót számos más absztrakt, vagy feléből harmadából absztrakt előzte meg, olyan megfestett képek, amelyek galériákban várják, hogy tetszenek - az exhibicionizmus kultuszváltozatai. -

A „Vízvilág” terve – amibe beleúsztam, ami belém úszott, - csaknem tetszik, de hajnal, a szellemi tér színei túlságosan intenzívek   a csaknem organikus repülő kreáció lágy kékjeihez és fehérjeihez.

Az erőteljes vörös nem az egyetlen hiba. Mert az áramlatban hibákon is keresztül jutunk… (vagy nem jutunk?)

Háborgó tenger formavilága túlságosan sima ívű, az egész kép selyem-dinamika, ami  tartalmi ellentmondásokban (is) akadást jelent, úgy van rendben, hogy nincsen.

Akár meg is lehetne festeni, (megadom magamat egy lehúzó örvénynek) és akkor kérdésesség konkréttá változna, kiakasztva falra húzódozna, nem akarna jelen lenni.

Ránézve  tervre mégis érzem, hogy újra kell komponálni.

Amikor nem csak érzések szerint, ösztönösen állítom helyre azt, amit érzések szerint is lehet, én vagyok „Doctor Who”

Telefonfülkés doki, aki varázscsavarhúzójával belepiszkál dolgok felszíni rendjébe, és akkor  dologból kidől az előzetes tudás….

Rékai Zsolt

The Sign

Az is köztes állapot, amikor szétcsúszás van. Festők között (is) világnézeti vita, lehet e, szabad e, kell e egy műalkotásról beszélni, bármit mondani akkor, ha mi hoztuk létre?!

Ez a kérdés azóta kisért, mióta életemben első ízben -egy galériában,- képet állítottam ki, és frissen végzett festőismerősömnek megmutattam.

Ismerősömet a technika érdekelte, azt azonban nem választottam el tartalomtól. Megközelítéseket mondtam, nem pedig definíciót, és mivel nem értette, úgy reagált, hogy: egy festmény kémia, és biokémiai folyamatokat nem lehet szavakba önteni!

Ez a megközelítés később egészen extrém formákban jött szembe.

Soha nem megmagyaráztam, amit festettem, hanem kulcsokat adtam hozzá, megközelítési irányokat mutattam, esszét mondtam. Nem alkalmaztam redukált definíciót.

Előfordult, filozófiával és festménnyel kapcsolatban, művelt művész és művészettörténész felismerte, hogy hagyományos metafizikai gondolkodás kerül szembe lételméleti megközelítéssel (megközelítésekkel), ám ilyenkor is az volt végkövetkeztetés, az ontológia sok szempontból pszichológiának minősíthető, és az emberi belső világ valódi mocsárterület. Ezt az érvelést úgy fogadtam el, hogy nem fogadtam el!

Magam is tapasztaltam, hogy „megmagyarázom” definitív elutasításának a lételméleti igazság is áldozatul esik, és aki nem ért valamit, annak támadásszámba megy, ha valaki a megközelítések kulcsai mellé, még a posztmodern filozófia alapjait is mellékelni akarja.

Ezen a ponton elkezdtem úgy gondolkozni, hogy műalkotás reprezentációja szimbólum, azt pedig nem lehet kimeríteni, a felszínen bárki a teljeség érzését tapasztalhatja, aki pedig többet is akar, olyan mélységben bontja ki, amennyit képességei engednek.

A szétcsúszásnak ezen a pontján mondtam azt, azon az oldalon, ahol megmutatom valamelyik mű-alkotásomat ott sem szürrealista álomfordítást, sem megközelítési útvonalakat nem adok, legfeljebb ráutaló esszét.

Ez az elhatározás nem lett igaz akkor, amikor mások munkáiról van szó, amikor  szakértő „metafizikai” alapon téved el, és saját felismeréseim így ellenvetések.

Ezen a ponton az „akárkik” metafizika-használatáról kell szólni.

 Heidegger szerint metafizikának helye van a tudományban, de nem lenne helye a közéletben, emberi viszonylatok között.

Metafizika eltárgyiasítás. A dologból kiemelem azt, ami nekem hasznos, a többi vonatkozás nem érdekel, tagadom és az érdektelen, nincs is. Ez a reduktív lényegkeresés addig tart, ameddig a dologból tárgy nem lesz, és nem nyerek felette uralmat.

Ennek legrosszabb válfaja, amikor embereket tárgyiasít el valaki, és ennek technikáit kellő rafináltsággal és agresszióval csinálja. Ez a „legrosszabb” válfaj mindig érdek alapú, minden tudás a hatalomhoz kell, és a sikeresség vámpír páncélját hordja.

Unokahúgom fiatal író és költőnő, rendkívül szenzibilis. Író és olvasó találkozón, valaki kérdésessé teszi versét. Ha nem reagál az feltűnő, vajon miért?! Ha reagál és agresszív, az minősít!

Ha reagál és elmagyaráz akkor megmagyaráz! Anna ezt a helyzetet írja le versben, ügyesen, cseppet sem direkt módon. Esemény közben kinézve  ablakon egy tóra lát.  Sima víztükrön villan, csobban valami.

Rablás ….

Rékai Zsolt: Mentális függöny

Az „ihlet” szóval kellene kezdenem valamit.

 Nem szeretem  kifejezést. Tudom, hogy nem szeretem, ez egy érzés, és elég egy rápillantás, odafordulás,- filozófus szavával élve: „belekérdzés” és már is jönnek  tudatosuló válaszok.

Azért nem szeretem, mert ihlet fellengzős kifejezés, a múzsa pedig olyan előzetes munkával kifejlesztett mentális reprezentáció, ami megfelelő fizikai, szellemi állapotban csókol, máskor meg nincsen csók, csupán rutin van, mechanikus szerelmi energia.

Azt is lehetne mondani, ihlet könnyed mámor, egy üveg pezsgő! Lehetne mondani és talán van is ilyen tudatállapot, de akkor már inkább a „könnyű szülést” mondanám, ám az is csak hasonlat, olyan nyelvi fordulat, amit magamtól aligha illesztenék bárhiva.

Szótárt lehetne összeállítani, olyan kifejezésekből amiket soha nem használok, és azért nem használom őket, mert érzelmileg, energetikailag van bennük valami, ami taszít, nem rokonszenves,  pontatlannak tűnik és még számtalan oka lehet  viszolygásnak,  vagy nyelvi undornak.

 Az elkerülés többnyire spontán, cseppet sem feltűnő.

Festők munkamegközelítése más és más, olyan is akad, aki szerint ihlet nincs, -nem létezik, -csak szisztematikus munka van. Ez a világnézet szintén redukált,  ló átellene…

Említettem, kutatni kezdtem… (Kutatni?!) Kérdésessé tettem festők nyelvi és képi megnyilvánulásait, miféle együtt mozgás vagy szétcsúszás van közöttük.

Munka elkerülése az lenne, ha már az elején leszögezném, nyelvi és képi készségek egyáltalán nem állíthatók szembe, mindkettő lehet más potenciál.

Munka hipotézis, hogy nem végpontok fontosok, hanem világnézeti differenciáltság, és az eltérő kvalitásokat egymással összefüggésben, közös megnyilatkozásként kell (lehet) szemlélni.

(Engem az is megrémít, ha zseniális festőből ömlik a szó, vagy kukkot sem szól. Miféle stratégia az ok, vagy világnézeti blokk?!)

Amit igy nyerünk, -kettő az egyben,- az emberi viszonyulás. Talán nem reális, nem logikus, esetleg igazságtalan. 

Szavak azért élőek, mert úgy vagyunk velük, mint az emberekkel?!...

 Az ég meghódítása

60cm x 90cm

Bármire képes képtelenség, kiterjedő nyilvános nyilvántalan.

Tiltakozik helyesírásőr! Hasonlóságokat ajánl.

Virág lehet e nyilvántalan?! Facebook, tik-tok: barack, egyetlen szóra hamva alá nyúl, átnyújtja paradoxonját.

Nem nyújtja át, hanem hajítja, eredeti jelentés, mint kultusz-omlás…

Disznövény kertészet az, amikor virág a gyümölcs….

Jön értesítés. Olasz autodidakta francia webgalériában gyűjteményéhez adta az „Ég meghódítása” című festményemet. Nézem ki ez?!

Amikor más munkájára nézek, önmagamra látok?!

Soha nem írnám magamra, hogy autodidakta, sem azt, hogy profi, nem kanonizálható belőlem semmi, simán, hogy kereskedelmi… Azt sem!

Ki akartam kutatni, festményből ki tudom e olvasni, létrehozó mennyire intelligens. Azon a módon akartam kikutatni, hogy kisérő szövegek, bemutatkozások, jelmondatok eredetiségét, vagy az eredetiség hiányát művek potenciáljaival összemérem.

Autodidakta barátunk kulcsmondata:



"Munkámat akkor tekintem befejezettnek, ha a kezdeti véletlenszerűségből eljutok a szükséges ok-okozatiságához, ahol az okságon egyértelműen érzelmet értünk!"

Hamva alá nyúl, nyilvántalan…