Saját festmény gubanc

Háttal nem kezdünk mondatot! Hát hol vagyunk már ettől, körmös vonalzótánc elfolyó tanárnő, uzsonnapénzből venni seprűt elzavart, ha nyél hátunkon tört.

A lány meg felépült, kivirágzott sugár terápiától, gammasugarak hatása, ha már láttál ordenáré szöveggel oroszlánszájú virágot, írisznek van leghosszabb nászéjszakája, porzó rajta fekszik termőn.

Az is „álltalános” emlék, színház díszlet-raktárának kapujára, kitárt szárnyakkal felszegeztek egy baglyot,   bambi üdítő kátrányízéről elfeledkeztem, talán még élt és megvakult  fénytől, manapság

használok terpentint, de annak bomlásakor nincsen bambi szaga.

Nukleáris lányba kissé beleszerettem, de minden képbe kristályokat tuszkolt…

Modernistic compassion

60cm x 90cm

 Mindennek van eredete!?

 Az eredet olyan vonulat, amibe számtalan oldalszál csatlakozik, és akkor mikor kell, kiemelünk aktualizálható szakaszt, kijelölünk kínálkozó kezdőpontot, és rámondjuk az ott az eredet. Rámondjuk, pedig esetleg, más gondolati összefüggés esetén, -másik tudatállapotban, - fel sem emlegetnénk. Másik nézetből azt mondhatnánk, eredet mindig belőlünk fakad.

Amikor éppen, dologhoz indoklási kényszer tapad, az is alapvetően humán vonatkozás.

Konkrétabban! Valahol internetes vizuális áradban elem tűnt egy fejnélküli női üvegtest, amint borzalmas környezeti fényeket tükrözött vissza.

Talán fej hiánya fogott meg és ifjúkori futurisztikus hangulat, ami ma már nem aktuális(?!), és azt hiszem régen is divatból fakadó ízlés-ficam túltolása volt, ami akkor fel sem tűnt.

Az üvegtesthez adtam egy üvegfejet és felfokoztam a borzalmas művi szín-világot,  ami a környezet visszatükröződése.

Valahogy ez az emberen túli női üvegtranszparencia ismerősnek tűnt.

Szögezzük le, amit festek az a tudattalanból fakad, belülről jövő késztetés, képzet differenciálás előbb vizuálisan, azután vizuális útvonalakat bejárva már lehetséges az asszociatív belekérdezés.

Kiderül mit üzen a képi-érzelmi oldal, az üzenet nyelvi lefordítása mire is válasz, - feltéve ha van hozzá nyelvi készségem és  intelligencia hiányomat nem racionalizációval, metafizikai redukciókkal pótolnom ki.

Ahogyan az átlátszó rétegeket  lapos ecsettel felvittem, és a tónusok egyensúlya elviselhetővé változott, megjelent a gondolat. Gondolat, ami ennek a bejegyzésnek „eredete”.

„Neon színek”

A neon színek „nem létező” esztétikája  modernitás történeti időszakába nyúlik vissza, amikor már éltem, amit valamilyen keretként megéltem.

A „modern” szó leszűkített, köznapi értelemben újszerűséget, fejlődést jelent mind a mai napig. Talán csak  szakmabeliek tudják, hogy  modern művészet avítt, mivel évtizedek óta posztmodern korszakban élünk. Olvastam olyat is, hogy „posztmodern utáni” korszakban, ám nem leltem fel nézetrendszert, hogy miről is van szó.

Magyarázat hiányában kénytelen vagyok saját kútfőből meríteni.

Azzal kezdném, hogy  modernitás igénye volt az új kényszeres hajszolása, annak meghaladása, ami folyamatosan klasszicizálódott. Számos művészeti iskola, irányzat volt forgalomban, és mindnek megvolt a maga definitív ideológiája. Azt, hogy baj van, a művészet mutatta fel elsőként, mivel amikor valaki kimerítette az irányzat filozófiáját, annak neki estek a többiek, akik még nem tartottak ott.

A filozófia megértette, hogy többé nincsenek merev filozófiai rendszerek, megszűnt a „nagy narrációk” korszaka, és elkezdtek  „történelem” végéről beszélni. A posztmodern már nem is filozófia, hanem nézetrendszer.  Posztmodern korszakhoz -annak negatív felhangjához,- kapcsolódik egy csomó generált társadalmi káprázat, de ebbe most ne menjünk bele.

Emlékszem korabeli televíziós show töredékre, amiben disztelen, fémesen ezüstszínű ruhákba öltözött táncoslányok, színes neonrudakat forgattak. Az egészben benne volt a technokrata vízió, amelynek bizonyos vonatkozásai lelkesítőek voltak, -és később leginkább ezek tűntek el, ameddig úgy vélem,  művi vonatkozás, már akkor sem tetszett.

A posztmodern csomópont. Mintha múlt és jövő mind az aktuális jelenbe áradna. Rengeteg a modernitás maradványa, és hogy  maradványok között ott van a negatív, technokrata neon szín, azt a Lettországból származó Neon tavasz- című film is igazolja.

Mindezt festés közben meg sem fogalmaztam. Megfogalmazás nélkül is tudtam, hogy  festményem ízlés és időgubanc.  Ezért a címadás iróniája.

Címadás sem zárja ki  teljesen, más nézetek lehetőségét.  

Azt tényleg nem tudom, mi van „posztmodern” gyanakvás után….

gyszer fültanúja voltam egy beszélgetésnek. Ez a beszélgetés két barát között zajlott egy vendéglő asztalánál, ahol én az oda hívott ismerős, relatív kívülálló voltam, ezért nem szóltam a témához, vagy azért nem, mert érdemben amúgy sem tudtam volna mit hozzátenni.

Mindazonáltal ez a beszélgetés két évtizeddel később is felidézhető. Talán azért maradt meg, mivel a példabeszéd akárhonnan is volt kiragadott vagy odaemelt, bizonyos elemeiben jól integrálódott későbbi tapasztalataimhoz, és így világszemléletemhez.

A beszélgetés a megismerésről szólt, és a megismerést egy romos kastélyhoz, vagy gótikus szerkezettel megépített várhoz hasonlították. Ebbe a várba bárki beléphet, megkísérelheti felfedezni, azonban nem lesz két ember, aki ugyanazt látja, de még annak sem tűnik egyformának, aki ismételten visszatér.

Ennek a várnak megvannak a járható és járhatatlan útvonalai. Leszakadt tetejű csarnokok és hiányos lépcsők. Azok a lépcsők, ahol csak néhány fok omlott le, ügyes átugrással még végig járható, a túl nagy hiányon azonban nem lehet túljutni. Egy darabig elvezet és annyi. Hiába látható, a valaha egyéges szakasz milyen magasra vezetett, abba a magasságba mára csak más módokon lehet feljutni.

Ez a helyzet leomlott boltív maradványokkal is. Abban az esetben, ha valaki nem tudja, hogyan épültek, azoknak rejtély, hogy a falakból és tetőzetből miként áll annyi, amennyi még áll…

Ezt a képes magyarázatot úgy lehetne lefordítani, hogy teljes megismerés nincsen, csupán részleges. Amikor azt képzeljük, hogy valamit ismerünk és úralunk, az többnyire csak érzés. A részlegesség vagy töredékesség nem jelenti azt, hogy nem lehet előrébb jutni. Előre lehet haladni, néha át is lehet ugrani részeket, de túl nagyot nem,  a részlegességen belüli nagyobb hiányok talán megkerülhetőek, de nem áthidalhatóak…

Rékai Zs. : Piros cipő (Hues)

Vannak életkulcsok, kulcs történetek, tudati csomópontok, bizonyos értelemben gyűjtők, amelyek meghatározóak, mintán belüli minták. Olyankor kerülnek elő, amikor valamihez értelmet keresünk, valamihez tervet illesztünk. Nem nevezem személyes bölcsességnek, mert ezt a szót gyakran rossz megközelítésben használjuk, és nem is érzem magamat bölcsnek…

Ilyen tudati gyűjtő Heidegger létfilozófiája, másik megközelítésben sok olyan aspektust kínál, ami ma bizonyosan át meg átszővi a világszemléletemet.

Heidegger a megismerés körkörös mivoltáról beszél, arról, amit kissé személyesebb módon magam is ki szeretnék fejteni.

Arról van szó, hogy a megismerés spirális, önmagát mindig magasabb fokon ismétlő folyamat, nem egészen pontos képi hasonlattal csigalépcső. A "gyűjtők" mindig az adott szögben, fordulópontban jelenhetnek meg.

 Szemléltetésül vegyünk  kölcsönvett példát, -amit ugyan nem  filozófiából szedtem,- és annyira fontossá vált, hogy meg is festettem.  

(web)

Festmény címe „Piros cipő” (volt), ami annyira felizgatta Gy. festőművész kollegámat, hogy reflektált. Írt érintőleges facebook bejegyzést. A bejegyzés saját szeretett kék cipőjéről szólt, ami bizony elhasználódott, megkopott és így végül kuka tetején kötött ki. Csak azért kuka tetején, mivel így (talán) egy hajléktalant boldoggá tehet…

Visszakanyrodva, leirom az alapgondolatot.

Arról van szó, hogy évek telhetnek el, és nem látunk piros cipőt. Valójában látunk, de mivel érdektelen, nem illesztjük semmihez, nem kerül tudati középbe, láthatatlan marad.

Az emberi agy így működik! Látom de nem látok…

Egyszer csak fontossá változik "piros cipő". Talún van  barátnőmnek  olyan ruhája, amihez csak ez a színű cipő passzol.

 Ettől a perctől kezdve beindul a sorozat!

 Látom az utcán más lányok lábán, feltűnik kirakatokban és internet hirdetésekben… 

Működni kezd a gyűjtő!!

 Következő körben már nem csak látom, hanem különbségeket is felismerek. Szelektálok, mi jöhet szóba és mi nem…

Ez a „piros cipő” effektus…

Hogy egyáltalán felemlegettem, annak az az oka, hogy szürrealista festőként történt valami és egyszer csak absztrakt képeket kezdtem festeni.

Az absztrakt festészet azelött nem érdekelt, így megjelenése újabb forduló festészeten belül a „csigalépcsőn”. 

Amikor Tánya Vasziljeva festőnő elmondta, hogy tájképekkel kezdte, de egy idő után a szabadságot, a „repülés” érzését  absztrakt képek hozták,. Amikor erről beszélt, akkor még nem figyeltem eléggé a szakaszolásra.

Azóta Náray Tamás talán a negyedik, -és eléggé neves művész,- aki elmondta, hogy  figuratív művészet alapozza meg az absztrakt művészetet. 

Absztrakt művekhez elfejlődik valaki és nem belecsöppen…

Rékai Zs: Hódítás II.

Rékai Zsolt: Hódítás  60 cm x 90 cm

Nem tudom megítélni! Azt nem tudom eldönteni,  mindennapi festészeti gyakorlatban mennyire hasznos, ha valakinek van (volt,) saját mestere.

 Nekem nem volt, ám amikor legitimációs kérdést csinálnak  dologból, Soltra Elemérre hivatkozom. Elemér valamikor tanított a főiskolán, és amikor megismertem, már nyugdíjas volt. Néha találkoztam vele, és olyankor felvethettem aktuális szakmai kérdéseimet.

 Azt gondolom, már kérdéseim mibenléte elárulta neki, hogy hol is tartok.

 Egyik alkalommal elmeséltem, hogy rengeteget dolgoztam egy festményen, ám nem akar összeállni, színek is egyre elgyötröttebbek. Mit lehet ilyenkor csinálni?!

Buta kérdés volt!

Nem csupán azért, mert ma már pontosan tudom, mi a válasz, hanem azért is, mivel a számomra nyilvánvaló képzet, másnak szóban semmit nem differenciál. Meglehet nem is kell jobban kifejteni azt, amikor egy munka véglegesen elrontott stádiumba ér. Amennyiben nem is véglegesen elrontott,  javítás gyakran idő és energia igényesebb, mint  elöről való újrakezdés.

Elemér  tanulságos vállaszt adott.

-Nekem a mesterem azt mondta, amikor nem boldogulok a munkával, legjobb föld zölddel átkenni…

Alig vártam, hogy haza érjek! Lelki szemeim elött megjelent  zöld monokróm festmény.

Neki fogtam, hogy felhordok  átlátszó réteget, mivel nem tudtam, hogy a föld zöld fedő szín. Miután sikeresen kitakartam tenyérnyi helyet, értettem meg, mire is utalt Elemér. A föld zöld valóban segít a borzalmas munkákon, ha nem is úgy, ahogyan azt elképzeltem.

A Soltra Elemér laza jelenlétéhez kötött korszak is személyes festészeti korszak volt, még akkor is, ha nagyon kezdeti…

Még egy történetet szeretnék elmesélni Soltra Elemérrel kapcsolatban.

Amikor Lilla elvégezte művészeti középfokú iskolát, felmerült a merre tovább?!

Mivel lányommal kapcsolatban (nyilván) elfogult vagyok, eszembe jutott, hogy ismerek valakit, aki tanácsot adhat. Megbeszéltem találkozási időpontot, Lilla munkáinak megmutatására.

Elemér azzal fogadott, nem tud segíteni  főiskolai felvételiben. Nem tud segíteni, mivel túl sok idő eltelt az aktív kora óta, és mai tanárok közül alig ismer párat és senkivel nincsen közelebbi viszonyban.

Mondtam, nem erről van szó. Elég, ha megnézi rajzokat, akvarelleket és véleményt mond róluk. Érdemes e ezzel a szinttel bárhova is jelentkezni?!

Rékai Lilla grafikája

Az öregúr bólintott. Rendben van, de nem fog véleményt sem mondani. Figyeljük meg, amit öt másodpercen belül tovább lapoz, az érdektelen. Az arányból levonhatjuk kérdésünkre adható választ…

Felemelte az első lapot. Kissé oldalt hajtott fejjel nézte, azután már érdeklődve vette kézbe a következőt. A fura hümmögést félmosoly váltotta fel. Nem volt egyetlen öt másodperc sem!

Tényleg nem mondott semmit!

 Búcsúzásnál  nyolcvanéves mester, kezet csókolt a tizennyolc éves lánynak….

Abban az esetben, ha festő vagy, vannak korszakaid. A nagy korszakváltások megmutatkoznak  festményekben, és ilyen viszonylag ritkán következik be. 

Kis korszakaim gyakorta vannak és ezeket inkább szakaszoknak nevezném. Tegyük fel adódik ötlet, tapasztalat a változtatásra, amit ki szeretnék próbálni. Az eredmények biztatóak, és ameddig nem merül ki az indító elképzelés, előáll (az új) festménysorozat. Nyugtalanságra az ad okot, hogy tematika rutinszerű lesz, megjelennek  nyilvánvaló ismétlődések, úgy is mondhatnánk, feltűnnek  komfortzóna határai.

A mostani változtatás spontánul megjelenő kulcsgondolata, - az is lehetne(!)- nem mindegy milyen kortársakra: galériákra és festőkre figyelek. Akaratlanul (is) régebbiekhez képest, mások lesznek a preferenciák.

Mátyás Melinda -Angliában élő festőnő, - jó példa erre. A festményeit érdeklődve figyelem egy idő óta, facebookon barátnak van bejelölve, de csak minap kezdtünk el beszélgetni.  Beszélgetés kérdés nyomán indult el, amit Melinda  facebookon tett fel.

(Mátyás Melinda festménye)

"A Selyemút szuvenír a múltam egy darabja. A ma használt technikáktól eltérő technikákkal készítettem. Akkoriban gyakran festettem aktokat, de mostanában kissé eltávolodtam ettől a témától. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a változás a kulturális változásoknak köszönhető-e, vagy csak az én személyes művészi fejlődésemnek köszönhető."

Kíváncsi vagyok a véleményedre ezzel kapcsolatban. Festőtársak, észrevettek-e hasonló változásokat saját hajlamaikban? Vagy más a tapasztalatod?"

 A kérdésre adandó válasz, részben  saját kérdésemre adható válasz.

Alább mutatok egy festményt  művésznő mostani korszakából.Az alapmegközelítés benne van, csak sokkal oldottabb, szabadabb, kevésbé tematikus.

Mátyás Melinda: Reggeli örökké

Mátyás Melinda: Már jártam itt

Az új év, új korszak felfogással nincsen bajom. Lehetne, de nincsen! Azért nincsen, mivel -bár a minta gyenge és álltalános, - gyakorta próbálok perspektívát váltani, és a festészeti perspektívákba valamilyen kapcsolati, hasonlósági alapon bele kell hordani az eltérő szempontokat. 

Ez a metódus kreativitás irányába szeretne hatni, és mivel  kis sorozatok valami módon  nagy sorozatok részei, megtermik a saját gyümölcseiket, és az ízek csak ritkán olyan mákonyosak, hogy ne szeretnénk valami mást... 

A MEAM múzeum 2023-as kiállítása az elmúlt évben került megrendezésre, és a napokban ér véget Barcelonában. A kiállítás „Figurativitás" címe konkrét formákra utal, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a festmények nem hordoznak bonyolult és elvont jelentéseket.

Az absztrakt mellékágként mindig is kisértett, de késztetések eredményei sokáig nem érték el azt a szintet, hogy megfeleljenek képzetes inspirációk mágikus erejének. 

Soha nem a geometrikus rend metafizikája érdekelt, hanem az organikus fejlődés szabadsága.

Valaki úgy írta le az élőt, hogy rendelkeznie kell egy stabil és rendezett alappal, viszont igen nagy tere van   próbálkozásoknak, az útvállasztás szabadságának. 

Nem jó példa, de a történetiség is felfogható Mandelbrot halmaznak. Egy kultúra konzervatív szempontok alapján kezd el fejlődni, menetközben tanul és változik. 

A folyamat valahonnan valahova visz, miközben tudatosság aligha jelent mindenkor akaratszabadságot. 

A figurálisból absztraktba történő átmenet magyarázatait keresem, miközben talán nem is kell keresni.

Lilla átküldött egy videót Náray Tamás kolorista festőről, akiről nem tudtam túlságosan sokat.

Náray szintén figuratív vonalon indult és átfordult egy olyan absztraktba, ahol formáknál fontosabb az energetikai tér. Ezt az utolsó mondatot dekonstruálnom kell, áthúzni vagy feltételes módba rakni. 

A színeket formák hordozzák, ám valahogyan a szín és nem a formadinamika a fontosabb, és ez igy aszimmetriájában kezd egészként feltűnni.

Náray Tamás munkája (insta)

Ezt a képet több mint két éve festettem. "Gázlómadarak" címet viseli, és a "Selachimorpha Art Agency and Gallery",-aminek festőköréhez akkoriban tartozni véltem magamat, nem kérte be. Nem kérte be, vagy mert nem tetszett üzleti megfontolások alapján, vagy mert meg sem mutattam?!  

Amennyiben nem mutattam meg, annak az lehetett  oka, hogy nekem tetszett, és félre tettem jobb napokra.

Arra, hogy esetleg mégis megmutattam, arra egyetlen nyom utal, hogy a vászon hátlapjára alkoholos filccel írtam fel a kép adatait. Hogy ezt az eljárást kövessem, arra Himorpha a galéria tulajdonosa kért. Néhány festménynél az eljárás nem okozott gondot, másoknál azonban igen.

A gond az volt, ha a vászon alapozása és az arra felvitt festékréteg vékonynak bizonyult, azon a filc idővel, elöl is átütött.

A nyomokat utólag újabb lazúr rétegekkel el lehetett tüntetni, viszont a nem túl nagy számú esetnek tanulságai voltak, vannak!

Az első tanulság, hogy az új vásznakat festés elött további felületi kezeléssel látom el. Találtam egy szlovák művészellátót, ahonnan sűrűbb szövésű, keményebb felületű vásznakat lehet beszerezni.

Végül visszatértem a hátoldali szél papírlapú címkézéséhez, amit ragasztás elött laminálok.

További tanulság, nem pusztán a demonstrált esetből származik,- bár nyilván jelentett némi inspirációt. Sokkal inkább egy belső fejlődési, fejlesztési kényszerhez kapcsolható.

A festészetben való előrehaladás vizuális, és a vizuális hatások nagymértékben technikák és alapanyagok kérdése.

Az alapanyagok ára, ma ebben az országban nem igen teszik lehetővé az amatőr festést. Illetve a nagy bevásárló központokban beszerezhető festékek messze nem a legjobb minőségüek.

Ha el akarom kerülni, hogy munkáim pár év alatt ne fakuljanak, az további befektetéseket igényel.

 Az, hogy nem kizárólag  Pannoncolor létezik, azt mindig is tudtam, csak éppen nem figyeltem oda. Meglehet Nagy Boglárka kezdő festőknek ajánlotta a magyar gyártmányú tubusos festéket, más és magas pigmenttartalmú alapanyagokat használ. 

Nagy Boglárka példája, -hogy saját festményeit magasminőségű anyagokból hozza létre, - elgondolkodtatott.

Átdolgozás közben...

Egy szóval, vagy inkább egy mondattal; nem tudom milyen festőnek lenni.

 Azt sem tudom milyen érzés festeni, mert amikor mérhetetlen kíváncsisággal, ön megfigyelni akartam ( introspekció) , ami pszichológiai értelemben azt jelenti:  személy a belső gondolatait, vágyait és észleleteit tudatosan közvetíti magának.- akkor nem valami sokra jutottam. Az első percekben még tudtam mit csinálok, dolgozom egy képrészleten, arra koncentrálok, meg arra, hogy koncentrálok.

Ám ez tényleg olyan, mint a meditáció.

A koncentrálás kivon  környezetből mint egy mantra. Követem a mantrát, amire rá szűkült  tudatom, olyan képzet, mintha  belső térben úszkálna egy fénypamacs. Amikor fénypamacsot elengedem, a tudat tágulni kezd, elszabadul… Ez történik festésnél, részletre való koncentrálás valahogyan átfordul rutinba, és átfordulás közben elszabadulok. Mindenféle csapongás jön.  Nincsen linearitás, sodródás van, azután ismét a mantra. 

Mantra a részlet -ami leköt,- a részletek egymásutánisága….

Ezt álltalános értelemben vissza tudom idézni, de konkrétan nem! Nem, mert  első kiterjedésnél, amikor  rákoncentrálás megszűnik, vele együtt önmegfigyelés is.

Az egész olyan, -mint a meditációban, - időtlen térben  zajlik. Az egész mégsem egészen olyan, mint meditáció, mivel tudatállapot visszaváltása festés esetében, figyelmi képesség fáradása.

 Festőléthez, -amiről nem tudom milyen, - gondolom az is hozzá tartozik, hogy amikor témaválasztás zseniális, és  munka végig lendületes, akkor van endorfin termelés. 

De ez a boldogság dolog is kérdőjeles! 

Valaki, aki „festő”, azt nyilatkozta, ha egy-egy részlet jól sikerül, az emberfeletti boldogságot okoz, és szerinte ez az érzés, ami miatt művészek akár éhen is hallnak, koldusként sem adják fel…

Amikor meditálni tanultam, „lebegés” érzéséről azt mondta  szidha, hogy az  futóknál is jelentkezik, megjelenik rendkívüli teljesítményeknél.

Eszembe jut  Mátrix, hogy  futóbajnok csúcs-teljesítmény közben ébred fel, és eszembe jut Udvari Boglárka és Sárkány Balázs "Stable Flow" című közös kiállítása  Bak Galériában.

Szeretnék „Staubot egy Flow”-hoz…

Staub régóta megvan…

Nem tudom, néha az az érzésem -ha nem is mindenki, -mégis mindenki szürrealista, azok túlnyomó részben akik művészetre adják a fejüket. Nem kell profi művésznek lenni, elég hobbi szinten, elég próbálkozás szintjén, mondjuk irodalmi, vizuális exhibicionizmus szintjén befele figyelve és kifele projektálva.

 Sugárzás mezőjében létrejövő kép vagy szöveg, képszöveg, szövegkép    érzelmi mélykép és mélyszöveg ritkán tudatosul, ritkán fordítódik, viszont annál gyakrabban racionalizálóik.

A konstrukció annyira bonyolult, hogy mindenki kikeresheti a neki még értelmes egyszerűséget, valahogyan úgy, mint amikor egy koldus beköltözik a palotába, de mivel lehetőség érzése abszurd, nem fog hinni anyagszerűségnek, kémiai tudatmódosulást gyanít, azt képzeli, belezuhant a „nyuszi barlangjába” és várni fogja a „flow” végét, hogy a palota kiokádja, elérkezzen a negyedik ütem, véget érjen a szabadnap, szóljon az ébresztőóra és el kelljen menni dolgozni, vagy legalább műalkotás technikái részleteivel bíbelődni valamiféle stúdióban.

A valóság tünékeny, de jelenlétben nincsenek áttünései.  Ez jutott eszembe, amikor a vonat kétszer túlfutott, azután legalább annyiszor meg is állt a keleti pályaudvaron.  Nem mertem autóval menni, (Miskolc meg túl messze van-volt!) azelőtt kizárólag Szabadság hídig találtam el, amikor még a Vásárcsarnok mellett volt a virágpiac, ám ha letértem ismerős útvonalról, több be nem kalkulált várost érintve navigálhattam csak haza.

Ez az autós útkeresés máig kisért álmomban. Úgy kisért, hogy végig sem kell álmodnom, tudom hol vagyok, és útkereszteződésnél ösztönösen jobbra fordulva remélem, nem ejt foglyul az agglomeráció.

Van egy másik idevágó, fordított asszociációs emlékem. Rábukkantam  festőművész blogra, ami mindössze két bejegyzésből állt. Az elsőben felkereste éppen meghalt barátjának műtermét, aminek leírása kissé idegesített. Az állványon félbehagyott munka, egy utolsó remekmű ígérete. A félig behúzott függöny kifedett fénypászmájában porszem tánc, és az egész féljelenlét nagyon Sándorfi színezetű, csak nem kék a lazúr, hanem sárgás, aranybarna.

A következő bejegyzés videó poszt végtelenítve.  Autó belső teréből látjuk a felgyorsított mozgást, földszintes házak között kanyargunk, talán egy falú utcái, és ezek az utcák soha nem érnek véget….

Jól van! Keserű Ilona szalagcsík gubancai, a lét bejárt és önmagát keresztező, önmagába visszatérő útvonalai, életfa, gyökér és korona egybejátszása….

Vártam, sokáig visszatértem webhelyre, de nem volt folytatás….