A galéria idei kiállítássorozatának végéhez értünk. Nagyon megtisztelő, hogy  facebookon az én festményemmel hívja fel Dr Csilla a figyelmet, pandémia alkalmából, hogy a megnyitón szájmaszk viselése kötelező. Mondhatnám, de nem lenne igaz, hogy a Korona című festményem színeit a hatás fokozása miatt keményítette fel, és ezzel az eredetit démonizálta.  Mondhatnám, de ahogy elküldtem a festmény fényképét, igazított a színeken, és azt írta, hogy neki úgy jobban tetszik. Módosításról szó sem lehetett, mivel akkorra a vászon már le volt lakkozva, és már csak pár nap kellett, hogy feladhassam postán.

R.Zs: Korona (olaj, vászon)

Nem teszem szóvá a dolgot, ha nem  Beinart korszakommal foglalkozom, és nem kerül elő  „popszürrealizmus” kérdése. Amennyiben valaki szürrealista,  felkészülhet -több téren is,- „kisértet” átfedésekre.

Ne legyen félreértés! Több galériában  fordultak meg festményeim, de leginkább kettő vált meghatározóvá. A mostani hozadéka, hogy részese lettem  kereskedelmi festészet art-ipar tapasztalatának, és kapcsolatba kerültem tíz jelentős festővel.  

  Efféle egzisztenciális meg-merítkezés remek és borzalmas, nem jó és nem rossz.   

Tanulságos.

 Fent említett másik galéria tapasztalatom, nem  kereskedelmi festők világába vezetett, hanem a „kánon” művészei közé.  Ismerve mindkét szférát, nagyon remélem, eljön az idő, hogy nem identitás kérdése lesz, mit és hogyan csinálok...

Vissza kerestem  hajdani Beinart Cd-met.

Az első amire ránéztem, a képek 2007-re datálnak. 

Válogattam, de  gyűjteményben ott vannak a jellegzetes szörnyecskék, csontváz és egyéb elfojtás képek, amelyek  az újdonság miatt voltak érdekesek.

Nagyon remélem, hogy az újdonságért, és nem másért.   

Sietek hozzáfűzni, a többi szürreális festmény is tartalmaz árnyék-bugyrokat, fényfelé törekvő kompenzációs szituációkat, csak egészen más szinten. Erről talán később...

A Korona című festmény története, - amit utóbb fűztem magamnak  kép kulcsai közé,- hogy  huszonéves eladólány, -akitől a vásznakat szoktam venni,- vírus-maszkot viselt. Némelyik nő, -akár az arabok,- ettől a „sziluett(esítő)" hatástól  titokzatossá változnak.  A szem mélysége átveszi azt a belsőleg ható végtelen kiterjedést, - túl  kapcsolatteremtő figyelmen,- amit, normál esetben (?) az arc vált ki.

Művészellátós lány új volt, első találkozásunk alkalmával, -miközben  kolleganőjével beszélgettem, - levette a maszkot, és megmutatta magát. Ezzel a gesztussal  magára vonta a figyelmet. Megkérdeztem tőle, hol végzett?

- A művészeti szakközépben. – mondta. – De nem festő, hanem  dráma tagozaton….

A Beinart szürrealista kollektíva felfedezése idején még nem volt internetem. Flopikkal megrakva jártam át a szomszédos kulturális intézmény nagy csarnokába, ahol némi aprópénz ellenében lehetett használni a „hálót”.

A honlap központi oldala, szintén egy csarnokhoz hasonlított, ahol kortárs szürrealista festők nevei sorakoztak. Minden név után néhány kattintható bélyegkép mutatta, érdemes e az illetővel foglalkozni….

A letöltögetést már itt megkezdtem, azután rákerestem a honlapokra is. A zsákmányt később otthon kiírtam CD-re, még később pedig a legjobb festményeket végig elemeztem az akkori blogomban.

Ismerkedtem a nemzetközi kortárs művészettel, amire a szocializmusban nem túl sok lehetőség adódott.

Azt gondoltam, napjainkban annyi remek művész él, mint a megelőző korszakokban együttvéve.

Az is meglepett, hogy túl szürrealista mozgalmon és preszürrealistákon, létezik egy populáris szürrealizmus, mindenféle szörnyecskékkel, elfolytot félelmek testet öltésének szituációival, érzéki giccsfigurákkal.

Az oldal rendszeresen küldött hír leveleket, és én mindig örömmel kalandoztam a honlap számomra áttekinthetetlen egymásba linkelt útvonalain, az egyik kanyarban szobrok, a másik zugban kiállítási anyagok, újságcikkek, rendezvény naptárak.

Mindez a felfedezésekkel teli útvesztő stimulálóan hatott a fantáziámra, szinte a gyermekkor játékszabadsága volt ez, a festészetbe nyíló bejárat.

Ha képes lettem volna letölteni és eltárolni a teljes honlapot, bizonyára megteszem. Nem is lett volna rossz ötlet, mivel idővel a szürrealista kollektíva virtuális jelenlétét átalakították, racionalizálták.

Ma is kapok hírleveleket, ma is megnézem az abszurd-agoráját, de valahogy nem az mint rég…  

 Sok minden, az egész korszak megváltozott.  Én sem vagyok ugyanaz!

Tabletet használni festéshez, nem új dolog. Nálam mégis időbe telt, ameddig rájöttem, mit lehet tenni, hogy mindig szemmagaságban legyen. A különböző teleszkópos tartók nem váltak be, az árukról nem is beszélve. Mindig útban voltak. Ekkor jutott eszembe, hogy van egy tartó lapom áthidalással, amiben a festményt csúsztatni lehet, és amit eredetileg arra használtam, ne tenyereljek bele a frissen festett részletekbe. A tabletet leginkább az utolsó fázisnál tudom használni, amikor az apró részletek kerülnek kidolgozásra....

Őszutó (bemozdulásos kép)

A folyamat ismétlődik, ez Heidegger alapélménye, hogy a megismerés körkörös spirál. Kiválasztom a megfelelő méretű vásznat, és lapos ecsettel vékonyan átkenem festőszerrel. Nem sokat használok, csak annyit, hogy a vászon elveszítse  szívóhatásának legalább fele részét.

Ez azért kell, mert az első festékréteg nagyon vékony, és ha a vászon beissza, fakó, foltos felületet eredményez, amit aztán még több réteggel lehet csak eltüntetni.

A széleket már  legelején feketére festem, az előkészítés pontossága nagyon fontos. Olyan mindez, mint amikor az ember jól szeretne aludni, új ágyneműt húz,  gondosan eligazítja még a redőket is.

Fontos, hogy az álom akadálytalanul lépjen be, azután néhány félálomban megakadt képet  hagyjon hátra. Ezek a maradvány képfoszlányok, talán elégséges emlékeztetőnek.

Úgy gondolom, festéshez ugyanabból a tartályból  érkeznek  szimbólumok és analógiák, ahonnan az álom is jön.

Mostani festmény-tervem nem nagyon régi, két aktot ábrázol a középpontba, mindig más karaktereket használok, a belső viszonylataim inkarnálódnak, tulajdonképpen festményen az arc kicsit álarc, a felszínen még önazonosnak tűnik, de abban a percben, ahogyan fordítani kezdek, jelentés után bontom  képzeteimet, már csak jelentés hordozók.

 Festmények és  valóság között, van egy jelenős szétcsúszás, nem egészen úgy, mint a fikciós irodalomban, hogy a kitalálás felfokozza az igazságot, hanem  felszín és mély polarizálódására gondolok, hogy a belső világ abszurditásai jobb, ha nem keverednek,  külső világ illracionális dolgaival… 

Az őrület pszichopatológiája, amikor a polaritások nem pusztán felcserélődnek, hanem egymásba   is játszanak, és a megismerő elsodródás, többé nem dekonstrukció, hanem mindent magával ragadó szökőár…

A festmény mindazonáltal dimenziókapú,  belső viszonylatok életre kelésének poklai vagy menyországai, soha nem, vagy csak alig volt terek, időhiányok vagy többletek, és mindez úgy valós, hogy csak járulékosan létezőek.

Aki fest, azt aligha érdeklik  szoros megfelelések, hiszen a kötések kiszálazhatatlanok, és ahova varratokat képzelek, ott rendre összenövés következik be, és ahol elkülönülést látok, ott dolgok megkerülik a látásmódot, és csupán egyetlen vihogást hallani, nem pedig vihogásokat…

 Manarola átalakult lilásan derengő hajnalba, (vagy alkonyba?!) Amennyiben maradt is tenger, az túl van kép horizontján. Csak vonalfények vannak, nyirkos ködlés és gázlómadarak.

Az egyetlen aktból hogyan lett kettő, és mit keresnek a hosszúlábú madarak között?!

A kép hangulata annyira magával ragad, hogy kedvem lenne megspórolni az értelmi választ… 

És ahhoz, amúgy is kedvem lenne…

Rékai Zs: Virágistennő (60cm x 80cm

Úgy emlékszem, könyv alapján rá is kerestem az Amerikai Néprajzi Múzeum honlapjára. Ezt ma is megtettem, de az eltelt évek alatt nyilván sok minden megváltozott, de az is lehet, a hajdani ködlő emlékbe más múzeumok, és talán a könyvben leírtak képzetei is belejátszottak.

Valahogyan a szerző könyvtári bolyongásai, gondolati eredetisége, és az időbeli közelség is okozza, hogy az élménybe belefed a Beinart szürrealista kollektíva honlapja, amit szintén akkoriban fedeztem fel, és amiről már szót ejtettem.

A Beinart honlap ma is létezik, de szintén nagyon megváltozott. Más talán azt mondaná, letisztultabb, áttekinthetőbb, de nekem az akkori kaotikus, útvesztő-szerűen egymásba linkelt virtuális oldalak megnyerőbbnek tűntek fel.

Annyira tetszett, ha képes lettem volna, és lett volna technikai háttér, az egészet leszedem…

R Zs: bemozdulásos kép

Maradjunk Keserű Ilona Möbius szalagánál… Olyan ez a kérés mondat, mint, ha kijelentés lenne…Maradjunk a létnél!! De vajon van e úgy, hogy valahogyan nem a létnél vagyunk?!

Játszunk tovább!

Ahogyan a léttől távolodunk, azonnal megkezdődik a kanyargós viszonylatok szerveződése… De vajon távolodhatunk a léttől?!  Filozófiai gondolat… A létet csak közelíteni lehet különböző utakon, mélységben, összefüggésekben…

Itt értük be a nyitó mondatot… Úgy lépünk be, vettetünk a posztmodern káprázatba, mintha valaki, egy univerzalitás lény, akibe összegzőik az egyedi és álltalános(?!) oda belehelyezne, bevinne egy tükörterembe, és oda behozna még egy tükörtermet, na az lenne az értelmet meghaladó kaleidoszkóp, de nem úgy ahogy gyermek belenéz a csőbe, hanem úgy ahogyan behúzzuk óda magunkat.

Már van pár évtizede, -mintha tegnap, átlátni másik szálra, - hogy olvastam könyvet, (akkor még olvastam papír alapút is,) hogyan mászott elő a posztmodern szemlélet a modern metafizikájának romjai alól…

A szerző miközben remekül szemléltette, hogyan előzte meg a művészet a társadalomhoz kapcsolódó filozófiai világképet, bejárt heteken át a Természetrajzi Múzeum fotói és diorámái közé. Akkoriban az antropológusok fényképezőgéppel és azzal a modernista szemlélettel, hogy az indiánok ki fognak halni, kijártak terepre. Különös módon, az indiánok nem haltak ki, de az akkori fotókon, úgy lézengtek a saját mosolytalan kőkorszak végükben, mintha nem akarnának túlélni, a pusztulás vetülne rájuk, úgy, hogy néhány használati tárgy, kitömött állat kíséretében gyorsan bekerültek az üvegvitrinekbe.

Ez a múzeumba járó útvesztős gondolkodás, akkoriban nagyon tetszett, és nem sokkal később, rátaláltam internetes, művészeti megfelelőjére, a „Beinart” szürrealista kollektíva honlapjára.

Rékai Zsolt:A Kelemen lány 

60cm x 90 cm

 olaj, vászon

Holnap indul Lilla kiállítása a Szivárvány házban Pécsett. Lilla készít grafikákat, festményeket, maszkokat, illusztrált számos könyvet, tulajdonképpen ez utóbbi az alap szakmája, illusztrátor szakon végzett a "képzőn". A művészete közvetlen, kedves és öntörvényű.

Ezekkel a képekkel (is) szerepeltem ezen a kiállításon. (2021.10.28) Havas Galéria rendezésében.

A galéria tulajdonosa.

A kép felső harmadában kövekből rakott fal látható. Néhány terméskő, és alatta egy lány, de csak az arca látszik. A fal elvileg lezárja a hátsó képsíkot, és a felületén vörös, megkövült fröccsenés, a lány hajának stilizációja is lehet. Ebből az absztrakt, organikus dinamikából bontakozik ki a lány arca, ami nem beolvad, hanem éppen kiválik a falból.

A falból kiválik, de nem válik ki a bezártságból. Ez annyit tesz, köztes térben tartózkodik. Elvileg a képsík hagyott neki némi helyet, de csak a szemlélő nyithat neki tért, már amennyiben képes kiemelni, befogadni…

A „gubanc” belsejébe vagyunk?!

Igen, hiszen a kép mélyebb értelme, hogy van valami fal, zárlat bennem, ami fogva tart egy  animát (női potenciált) ami még fiatal, naiv, tiszta, érettlen, felnövekedésre vár… Bizonyos értelemben ez a történet fordítottja a Kőműves Kelemen balladájának, mert a fal semmissé tétele szabadítja ki a lányt, sőt az is lehet, ezt a tendenciát a fal szülte meg, a lányt a fal szülte meg, mint önmaga felszámolásának lehetőségét.

Hogy mi a fal eredete?! Talán nem is egyféle zárlatról van szó.

a Manarolába vivő, aláereszkedő hegyi utón is lehet látni töltéseket, támfalakat.

Egy idős pap mesélte, hogy ortodox templom ikonjai elött térdelt egy orosz. Minden nap ugyanott látta, mintha el sem ment volna… Isten biztos nem ezt akarta, mert az egy tévedés, ha valaki így vár rá, és közben nem tesz semmit.

Különben is a fal csak ketté osztja a teret, ellenkező irányban szabad a mozgás…

Viszont van bennünk valami, ami  szituációt önmagában tekinti kihívásnak, és ha csak nem tudunk átmenni a falon, az körénk csavarodik, az ego várbörtönévé változhat…