A magyarországi rendszerváltozás a globaliáció posztmodern korszakára esett. Jó néhány könyvet elolvastam, és belefutottam "Fukujama történelem vége" nézetrendszerébe, és igy lett, egy belső változások tekintetében dinamikus, kereteit tekintve statikus világképem, ami alapján itt a világ perifériáján magyarázni, értelmezni tudtam a lecsorgó vagy leszüremlő jelenségeket.

A "posztmodern vége" vagy "poszt-posztmodern" kifejezések nagyából a mesterséges inteligencia feltünésével ért utol. Mivel a mesterséges inteligencia segítségével lehet képeket előállitani, pár hónapja napi gyakorisággal generálok képeket. Kezdetben egyszerű, fényképszerű, vagy tipikus stilusjegyekkel rendelkező festők utánérzéseit probálgattam, és kiismerve a lehetőségeket, kisérletekbe fogtam a napi valósághoz kötödő komplesz szimbolizációk megalkotásához, igyekezve a populáris jegyektől megszabadulni. Ez az első fal, igen nagy kihívás, de éppen ezért nem értelmetlen, és sok örömet is jelent.

Mivel a mesterséges inteligencia így  mindennapok részévé változott, összekapcsolódott  "poszt-posztmodern" mibenlétének kideritésével, és egy nagyon redukát előfeltevés lett, hogy egyik a másikban modellezhető.  

médiamix

A mesterséges intelligenciával pár éve  találkoztam, és nem tudtam ellenállni, hogy az akkori szinten ne generáljak néhány borzalmas képet. Az első kép egy maffiózó bajuszt viselő értelmiségi fej volt, akit valami falusi menet követett, körmenet, temetési menet vagy bármi egyéb. Arra sem emlékszem, hogyan idéztem elő, és ahogyan így utólag leírtam, az leginkább asszociáció, nyelvi kiegészítgetés, valami borzalmas vizuális tákolmányhoz.

Hagytam is az egészet,  bár mindig (is) foglalkoztatott az adott kor képalkotási lehetőségeinek köre, a képekbe kódolható korszak jellegzetességek, ám nyelvileg vezérelt, szöveggel létrehozott képstruktúrák (még) cseppet sem kápráztattak el.

Akkor még nem kápráztattak el, és festő körökben ma is érzem  ellenállást,  populáris giccstömegben megjelenő, kirívóan tehetséges munkák félelmet keltenek, ráadásul nincsen bennük az emberi ábrázolás tökéletlenségének bája, és a gépi tökéletes, mint kisértés, ellenkezést vált ki.  

Ilyen tehetséges munkákat akkor még nem is láttam.  Nem nagyon sokat tudtam az egészről,  amikor egy hatodik kerületi luxus galéria megnyitójára voltam hivatalos, és ezen a megnyitón, csupán galéria körüli tíz festő jelent meg.

 Orosz származású magyarországon élő absztrakt festőnő  galéria tulajdonosával arról beszélgetett, jó lenne még öt-hat év, ameddig (még) hagyományos módon lehet festeni. Megnyugtatást kapott, hogy az üzletasszony, aki maga is festett,  "régi iskolák mellett elkötelezett".
A közöttünk legsikeresebb fickó, aki Szász technikai hagyományokra építette fel karrierjét, hozzászólt  diskurzushoz. Látott fővárosi kiállításon AI-képeket, és szerinte formai, tartalmi kvalitásuk elérte a közép kategóriát - Ez annyit tesz, „ középszerű festőknek bealkonyult”-mondta.

C.  aki ismerte Sándorfi Istvánt, járt egykor  műtermében, arra hivatkozott, hogy francia galériás ismerőse kijelentette, fog tartani AI képeket, és színvonaluk szerint, akár csúcs árakon fogja árulni….

 Beszélgetésben nem nagyon vettem részt. Az új technika elbeszélt, de számomra nem igazán ismert potenciáljai, elvileg sem ráztak meg, hiszen akkor már évek óta festettem digitális programokkal.  Ezeket a festményeket galéria tulajdonosnője „pixel” képeknek nevezte, én meg ráhagytam, célszerűéigi okokból.

Arról volt szó, hogy digitális jeleket, mutatós jelzavarokat alkalmazva bontottam reális képeket, úgy, hogy eredeti ábrázolás messziről kivehető legyen, viszont közelebbről essen szét az egész, olyan ismerős elektronikus egységekre, amelyek esztétikusak, nem laposak, nem plug-in szerűek.

Ezek a díszitó zavarok nem egyszerűen felületet bontották, de  térhatást lekövetve kiemelték azt. 

 Eredeti elgondolás az volt, hogy  szemlélő észlelje az ismerős látvány szétszórását, de álljon ellen, váljon részévé kép dinamikájának és agyban állítsa helyre az eredeti látványt.

Amikor galériásnő először látott ilyen munkát, azt mondta: "Nem lehet rá-fokuszálni!"
Eltelt két nap, azután még is kérte. Nagyon gyorsan eladta.

Ezeket a képeket Festés 4.O-nak neveztem  negyedik ipari forradalom nyomán. A negyedik generációs forradalom jellemzője  robotika és digitalizáció.  Olyan képeket akartam, amiben valahogyan benne van  korszak-tipikus.

Amikor egy arcot lefényképeznek, az már digitalizáció, de köznapi értelemben nem veszik annak, hanem dokumentumnak, ami az eredetihez valami meglehetősen hasonlót vált ki. Magam részéről azt a pillanatot szerettem volna megragadni, amikor valami, ami még eredetinek hat, áttünik digitális térbe, és a köztes állapot köztese, mindkét irányba mutat.

A kép tervezése részben digitális eszközökkel történt, azonban kivitel,  fő technika olajfestés maradt. 

 

Figyeltem a festőket, akiket megütött változás szele.  Nem  kánonhoz, hagyományos ám sikeres kereskedelmi szcénához sorolodtak.

 

AI-val generált kép

A mesterséges értelem felfedezése, olyan (olyasmi) kaland lehet, mint korábban expedíciókon részt venni, új földrészeket, bennszülött világokat felfedezni, és sietve hozzáteszem, tévedni velük kapcsolatban.

A tévedések felfedezése többnyire időben kitolódott, de találkozni az újdonsággal és azt szinte azonnal, metafizikai értelemben alárendelni, az tapasztalati élménnyel egyidőben történt.

Jól emlékszem, talán éppen posztmodern olvasmányaim elején került kezembe  könyv, ahol valaki heteket töltött amerikai néprajzi múzeum felfedezésével, és leírta, hogy  antropológusok terep munkák közben készített fényképein (elvileg dokumentumok) azt a nézetet támasztották alá, hogy az indiánok belátható időn belül ki fognak pusztulni. A fényképeken céltalanul ődöngő, üres tekintetű bennszülötteket lehetett látni, amiből kulturális kódokat keveset lehetett kiolvasni, azt azonban igen, hogy indiánok napjai meg vannak számlálva.

A természeti népeknél -úgy gondolták, - európai értelemben,- nincs is történelem.

Posztmodern hozadék, hogy nagy narrációk helyén, korlátozott elbeszélések állnak, és  posztmodern gyanakvás lényege, hogy saját kijelentéseim valóságtartalmát időben, eleve korlátozottnak tekintem.

A mesterséges értelemtől való félelem orwell-i eredetű. Ez a wudu számos ismert történeti intézmény szellemi keretének kikényszerítéséből eredeztethető, amikor  generális szabály átlépi  kis közösségek vagy  személy önrendelkezésének jogi kereteit.  

Éppen ma olvastam , hogy belátható időn belül meg fog történni, az emberi és mesterséges értelem összeolvadása, és ami  létrejön, az mindkettő és egyik sem, valami hibrid beláthatatlan potenciálokkal.

AI-val generált képek

 AI-val generált kép. Rékai.

Fontosnak gondolom, hogy ne ragadjak bele olyan vizuális nézetrendszerekbe, amelyek túlságosan a múltban gyökereznek, a jövő vonatkozásában pedig amúgy is csak tétjeink lehetnek. 

Az, hogy festő számára mi az ideális jelenlét szemlélet, azt a kérdést amúgy is csak az adott történetiség szintjén lehet feltenni.

Amikor kezembe került -vagy három évtizede-  Jürgen Habermas : ”Filozófiai diskurzus a modernségről, ” már olvastam tanulmánykötetet  posztmodernről. Habermas  akkoriban még hitt  modernitás menthetőségében, és megsemmisítőnek szánt kritikákat írt  akkori posztmodern filozófusokról.

Olvasmány arra volt jó, hogy megértettem, miféle történeti kerete volt  addigi életemnek, és már akkor elhittem, amit Heller Ágnes írt. Azt írta, hogy Heidegger van posztmodern delelőjén.

Amennyiben meggondolom ez háromszoros korszak szétcsúszás, amiből az egyik, akad filozófus aki nyolcvan, száz évvel késöbbre alapoz meg valamit.

Amikor valamennyire megértettem Heidegger lételméletét, igen fontos nézőponthoz jutottam azzal kapcsolatban, hogy  modernitás korszakából megmaradt piac az új korszak „régi” motorja, de a róla folyó diskurzus legfeljebb a tudomásul vehetőség kritikai aspektusa.

Ugyanakkor  posztmodern nézetrendszer nem egységes filozófia, körülhatárolhatósága ellenére sem az. Nincsenek „nagy elbeszélések”.  Metafizikai spekulációk korszaka lezárult.(?!)

Pár évtizeddel később, ma már  „posztmodern végét” emlegetik,  „poszt-posztmodern” korszakot, ami azért izgalmas, mert  modernitás elvi vagy részleges vége után, ezek szerint: „vég” végéről beszélnek, mint aktualitásról….

Hogy jön ez az egész  mesterséges intelligenciához?!

Úgy, hogy technológiai alapokra épülő globális kapitalista gazdaság: „kiber-gazdaság”, és ami mozgatja az a kiber-tőke. A „kibertőke” mindent magába nyel, mindent magába foglal, ráadásul mindent hihetetlenül gyorsan devalvál. Nem csak hagyományos tárgyak tűnnek el, de a metafizika tovatünésével megszűnt az „esztétika”. Az esztétika úgy tűnt el, hogy definiálhatatlanná változott.

(A ronda hordozhat igazságot, a szép pedig esetlenként pusztán csalétek…)

Előbb azt mondták, az esztétikai szép helyére a „fenséges” állt, mivel az egy érzés,  emberen túli fogalom, nem kreált spekuláció.

 A tecnologiai fenséges a posztmodern alapja!

Arról beszélnek, hogy kapacitásban nagyon gyorsan eléri  „mesterséges értelem” az emberiség kollektív tudásának volumenét, és már azon gondolkodnak, hogy ha betáplálták a világ összes adatát, ezt az „első falat” hogyan lehet túlhaladni?!

Igy már érthető, miért gondolom, hogy az AI emblematikusan posztmodern jelenség, -vagy, poszt-posztmodern?!

Az emberiségnek voltak nagy pillanatai! Kezdetben kevés, azután egyre több! A paradigma váltások felül írták az addigi világot, ahova nem volt többé visszatérés.

Az új szorongással jár, de nem mindenkinek és nem feltétlenül. Van, aki élvezi  kihívásokat és van aki utálja…

Ez általánosság! 

Elég kicsit közelről megvizsgálni, belekérdezni és lehullik az álarc, az „álltalános” bölcsnek álcázza magát, mivel többnyire igaz. A baj, hogy nem vagyok álltalános, aki annak akar látni, elmehet a …. A nagy történetiségben tele vagyok egyedi összetettséggel, mert van hogy valami kéjt okoz, ami sok más szinten romból, és ebből rohadt nagy viták adódhatnak…

Amire azt mondják: „endorfin”, az sokszor annak az, akinek érdeke fűződik hozzá….  Semmiféle "értő" nem hiteles, ameddig nincsen saját tapasztalatom, és így vagy tudomásul veszem a történetiség nagy paradigmáit, vele menetelek, de sokszor generált, politikai latrina az egész.

Bishop elmondta  posztmodern nézőpontot, hogy nem nézőpont van, hanem nézőpontok, mintázat van, és azon belül jó sok ismétlődés.

Az „Atlas” című újkeletű film, bármennyire sok előző film film összegzése, élvezetes. Na jó,  nézés közben nem volt endorfin kéj, de az üzenetek érthetőek.: Rettegünk, hogy mi magunk csináljuk azt, hogy egy pillanat alatt „neandervölgyivé” változhatunk, és akkor az menthet meg, -amitől félünk,- az átellenes vágy, a „baráti” mesterséges intelligencia.

 Nem tudom!? 

Az 1900-as években New York főutcáján,  sok lovaskocsi között akadt egy autómobil, tizenöt évvel később, az egész megfordult, a megnézett fotón, akadt autók között egyetlen ló vontatta jármű.

Szakértők úgy gondolják, az AI  tíz év múlva meghaladja az emberiség kollektív intelligenciáját, így nem csoda az „Atlas” cím választása!

 Nem lenne okos, bár nagyon „szakértői”, ha most összelapátolom hogyan is működik ez az viszonylag új digitális eszköz, inkább rátérek  személyes élményekre, tapasztalatokra.

Mutattuk már az „Atlas” mesterséges intelligenciájának absztrakt holografikus „testi” megjelenítését, és gyanítom ez sem a semmiből jött elő.

Ismeretterjesztő előadás nyomán, elkezdtem olyan internetes oldalakat keresni, ahol  mesterséges intelligenciával, szöveggel lehet képeket generálni. Sok oldalra beregisztráltam, ám volt ami nem az én anyagi érőimhez mérte magát, vagy annyira szakmai felülettel rendelkezett, hogy gyenge nyelvtudásom miatt (is) szóba sem jöhetett.

Azután akadt magyarul is értő „értelem”, és meglepetésemre a generálási idő alatti folyamat ábrán, ami téglalapok rendszere, egy fényamőba úszkált, mutatva, hogy valami valamit csinál.

Nem lehetett nem észre venni analógiát.

Analógiás értelemben számomra  festés meditatív állapot. Festés közben kép és érzelmi értelem van, olyan mögöttes képzet, amit ki kell bontani. ( Tudatos sarokba állítva!)

Amikor szürrealizmussal kezdtem foglalkozni, adódott  kérdés, hogyan férjek hozzá  tudatalattihoz?! 

Ha nem alkohol, drog akkor meditáció!

Mantra meditációval kezdtem. Anélkül, hogy leírnám részleteket, a belső szellemi térben meg kellett jeleníteni  mantra fényfelhőcske képzetét, ami ide-oda úszott és energiával töltötte fel, tisztította a belső energetikai teret, belső világot, ma azt mondanám (külső-belső)aurát.

Magától csinált valamit, ami nyomán később megjelent az imagináció, feltisztult  álomélet és végső soron intelligens szimbólumokkal telt fel a festészet….

AI-val generált kép (R.Zs.)

Claire Bishop „kutató művészetről” szóló könyve a digitális művészetnél és mesterséges intelligenciánál ér véget. 

Eszembe jut, amikor beszéltem valakivel, aki régen végzett el  egyetemet, és a művészettörténeti könyv nála a modernizmusnál lezárult.  Nem képezte tovább magát, nem tudom miért?!   Belátom -már ha van mit(?!) posztmodern az meglehetősen kényes téma, nem egyszerűen korszak, hanem sok oldalról közelíthető nézetrendszer.

Mivel azt írta valahol Heller Ágnes, hogy Heidegger a posztmodern delelője, megértésig olvastam a filozófust és a róla írt tanulmányokat.

Most mondhatod, ez csak a történetiség megragadásának újabb ketrece, és akkor döccen a dolog.... Ma már poszt posztmodernről is beszélnek, kutattam utánna, de semmi.... 

Megteheti e egy festő, hogy világnézete avult vagy hiányos, és így reflektál történetiségre, önmaga jelenlétére?!

Természetesen megteheti!

Bishopnál azért nincsen „mester narratíva”  mivel a dolgok sok nézettel bírnak, és az újnak tűnő dolgok köznapisága leginkább az újtól való félelem, elutasítás.

Ez a félelem és elutasítás gyakorta úgy van jelen, hogy nem is egészen tudatos. A köznapi gondolkodás és a szakma elénk hordja a téma nézeteit és ítéleteit, ám ameddig nem halad meg valami küszöb értéket, nem kérdezünk bele,  megélés csak részlegesen személyes és eredeti.

Amikor Bishop könyvéről írt tanulmány végére értem, megjelent „piros cipő” effektus. Ez az effektus arról szól, hogy ha megkérdezem, hány piros cipős nőt láttál máma, nem fogod tudni megmondani. Viszont most, hogy -valamiért- bekerült a figyelembe, mindenhol szembe jön. Látom a kirakatokban, divatmagazinokban, elegáns nőkön és divatos tornacipőként tinédzsereken.

A templomban arról beszélt a pap, hogy „Ferenc pápa elbűvölő, de félelmetes eszköznek nevezte a mesterséges intelligenciát, amelyhez szerinte „etikai algoritmusok” szükségesek. A katolikus egyházfő a hét legfejlettebb ipari ország (G7) állam- és kormányfőinek csúcstalálkozóján, a dél-olaszországi Borgo Egnazia üdülőhelyen mondott ebben a témában beszédet.

Vitathatatlan, hogy a mesterséges intelligencia az emberi tudás és az ipar forradalmához vezet. Előnyként említette az ismeretekhez való hozzáférés demokratizálódását, a tudományos kutatások hatalmas előre ugrását, vagy olyan munkavégzések átruházását a gépekre, amelyek megterhelők az ember számára. 

„Remény nélküli jövőre ítéljük az emberiséget, ha elvesszük az emberektől a döntési képességet saját magukról és életükről, és azokat a gépek döntéseitől tesszük függővé” – hangoztatta Ferenc pápa. Ezért a közvetlen emberi irányítás nélküli harci eszközök fejlesztésének és használatának betiltását szorgalmazta: „egyetlen gépnek sem szabad döntenie arról, hogy megfosszon-e egy embert az élettől vagy sem”.

Éppen ezért etikus algoritmusokat, szóhasználata szerint „algor-etikus” irányelveket, valamint a mesterséges intelligencia fölötti „egészséges politikai ellenőrzést” sürgetett.

Mesterséges értelem sok vonatkozásban jelen van, ír, olvas, beszélget, engem azonban leginkább művészeti szempontból érdekel.

Most érünk oda „film” vonatkozáshoz. 

 Ferenc pápa beszédének megismerése után pár nappal véletlenül megnéztem az Atlas című filmet. A filmben úgy találkozunk a mesterséges intelligenciától való félelemmel, hogy a világúralomra törő kiborgot egy bajtársias AI harci géppel sikerül semlegesíteni.

 Film nem igazán eredeti,  Terminátor óta sok hasonlót láthattunk, de engem nem is az ragadott meg, hanem ahogyan a mesterséges értelem lényének holografikus absztrakciója - tehát a harcigép és beleépített értelem metafizikus szemlélet értelmében, nem képez egységet (!)- film főhőse számára megjelent.

Egyszer nagyon régen láttam egy filmet. 

 Versenyautó volt a nyitókép és semmiből jövő férfihang azt ismételgette: A kulcsot! Adjátok ide a kulcsot!

Erre másik semmiből jövő hang azt válaszolta: Nincsen kulcs! Ehhez a járműhöz nem kell kulcs!

Ez valahogyan megmaradt, meg valamennyire a film is. Olyan autóversenyzőről szólt, aki csak autóversenyzéshez értett, tulajdonképpen érzelmek nélkül vezetett mint egy gép, és egyáltalán nem értette, hogy történhetett, a társa autója verseny közben, minden műszaki hiba nélkül falnak csapódott, felborult és kigyulladt.

Mi volt az oka?!

Ezzel a kérdéssel indul érzelmek elnyomásának elbontása, és a legelső meglehetősen silány feltételezés: Valami szokatlant látott!?... Talán egy nyulat!?

Persze nagyon fiatal voltam, nem belső reflexekre figyeltem, nem film egészét néztem, hanem megfordítva,  kívül állás ragadott meg, és az, hogy valaki valamihez mindenek felett -vagy minden más ellenére(?!)- ért! 

Akkoriban nekem nem  autóversenyzés volt  kedvencen, apámtól kaptam öreg Trabantot, ami semmi ilyesmire nem predesztinált.

Elhatároztam valamiben „profi” leszek.

Kézenfekvő vállasztásnak tűnt,  filmművészet.

Elkezdtem gyűjteni filmművészeti magazint. Minden tanulmányt, leírást külföldi forgatásokról elolvastam. A dolog talán végleg – nem volt ez nagyon tudatos dolog,- akkor zárult le, amikor az egyetemen kezdtem dolgozni és filmművészetet tanuló hallgatókkal beszélgettem.

Nekik a filmnézés kötelező volt, viszont abban, hogy mit, nem volt választásuk.

- Te még az életben nem láttál olyan kirgiz művészfilmet, ami a jurtától nem távolodik el ötvenméternél távolabbra, és olyan lassú, hogy a történést képtelen vagy érzékelni. -mondta főiskolások egyike. Megkérdeztem, hogy mihez kezd a diplomájával, ha végez?

- Elmegyek filmrendezőnek vagy újságírónak.

- Mi történik, ha éppen túlkínálat van jelentkezőkből?

- Művelt londinerre vagy komornyikra három idegennyelv tudásával, mindig szükség van. -mondta ironikusan.



Akadt még egy élményem filmszakos lánnyal, akire nem az elvártnak megfelelően reagáltam. Gyakorlatilag fel sem tűnt, mire egy ízben meglepetésemre, nálam hagyott vagy száz színes fényképet a nyári gyakorlatáról. 

A nyári gyakorlat valamelyik amerikai város, amerikai hír- csatornájának televíziós stábjában zajlott le. Csupa harminc alatti, jól táplált, tipikus amerikai pofa, akik meglehetősen önállóan, „fapofával” végezték  dolgukat, és, hogy egyáltalán összmunkáról volt szó, azt leginkább  ebédszüneti pizza zabálás mutatta meg.

A lány számítása bevált, a fényképeken keresztül személyessé változottnak hatott ismeretség. Amikor elvitte  fotókat megpróbáltam kedves lenni, viszonozni azt, amit közeledésnek véltem. 

A lány bizonyára drámai alkotásokból merítette  életmintáit, mert most már rám csaphatta  kezdeti érdeklődés hiányának vasrácsát.

- Nézzél inkább svéd filmeket!-mondta, és faképnél hagyott….

Elértük Bishop könyvének utolsó fejezetét. A könyv szellemének megfelelően, arról beszél, hogy az építészet modernista trendje az internet terméke. Az online kutatást végzők gyakorta kiragadják kutatásuk tárgyát az élő kontextusból, és igy azok depolitizálódnak vagy romantizálodnak.

„A művek "történetiséget teremtenek az egyidejűség regiszterében", írja Bishop, és azt az érzést keltik, hogy "minden mindenütt egyszerre".

Nem könnyű  úgy művésznek kutatni, alkalmazni a „kutató művészetet”, hogy az eredeti könyvet nem olvasta, hanem egy indirekt artmagazin-tanulmány nyomán követ szállakat, ugyan akkor fordítva is gondolhatom. Az egészből úgy lesz művészet, hogy  saját lehetőségeimen belül kitalálom, miről  lehet szó...

Bishop esetében tettem kísérletet depolitizálásra, amikor arról beszélt, hogy fejetetejére állított kiállítást, amiben végül is a rabszolgatartó társadalom kényelmi berendezései, előkelő formációi közé valaki az „intézményi beavatkozó” művészet jegyében bilincseket, szökevények leválasztására szolgáló fegyvereket és nemi erőszakra utaló képeket kevert,- együtt nézte meg fehér és fekete, egykori rabszolgatartók és rabszolgák utódai.

Mindkét oldal nézőpontja kontextusból kiragadott, romantizált vagy poszt-politikai indulatokat kavaró.

Bishop nem igazán magyarázza, amit nem kell! Mégis pusztán a megfogalmazással eléri, hogy analógiákat vonjunk. 

Európa nem Amerika, de  elég csak  „migráció” ügyébe belegondolni, hogy  egykor volt, ami ma már nincs is, mennyire jelen van és mennyi indulatot kavar.

A „mindig minden együtt, itt és most” nem volt ismeretlen szemlélet, mégis ha valami rávesz  evidenciák újra értelmezésére, az új vetületeket villanthat elő.

Arról már olvastam, hogy  posztmodern korszakban bármi szembe jöhet velünk, a digitális világ múltat jelent és bizonyos értelemben a jövőt is egymásba tolja. Durva példa erre a Csillagok háborúja. Azzal kezdődik, hogy történet a távoli múltban játszódik, aztán megjelennek  számunkra jövőt képező technikai elemek.

Mindig minden a jelen felé áramlik. Miért lenne ez másként az építészetben?! Nem  beszélve arról, hogy  jövő nyomokban már jelen van, csak hangsúlyokat nem lehet (nehéz) megjósolni!

„Bizonyos motívumok számtalan jelentést kaphatnak, az úgynevezett nemzetközi stílus "univerzalizmusa" extra alakíthatóságot kölcsönöz. Olyannyira, hogy 2009-ben Adriano Pedrosa kurátor egy egész kiállítást szervezett a brazil modernizmussal foglalkozó nem brazil művészekből; Eközben Vlagyimir Tatlin III. Internacionálé emlékművét (1919–20) Aj Vej-vej, Michael Rakowitz és a Chto Delat kollektíva alakította át. Megállva attól, hogy olcsó trükköknek nevezze a modernista invokációkat, Bishop azt mondja, hogy "a század közepi modern a felnőtt jó ízlés szinonimájává vált", és hozzáteszi, hogy számtalan művész tiszteli a modernizmust "az ősi szellemekhez való folyamodásban" – hogy invokációja automatikusan "jelentőséget kölcsönöz a kortárs tárgynak". A modernizmus már helyet foglal kollektív figyelmünkben, és a művészek ezeket a szimbólumokat új célok felé irányítják.”

Adriano Pedrosa rendezése (Web)

„Némileg váratlanul a digitális művészet teljesen hiányzik Bishop könyvéből: azt állítja, hogy "a digitális technológia nézőre gyakorolt hatása legjobban abban a művészetben látható, amely első pillantásra úgy tűnik, hogy a legerőteljesebben elutasítja a digitális technológiát".

A „poszt internet művészet” persze nem  „pre internet művészet”, még akkor sem, ha szerves az összefüggés. Bishop azt a vonulatot ragadja ki, ami az információs túlterhelődést jeleníti meg, és figyelmen kívül hagyja azt a 21 századi művészetet, ami esetleg a túlterhelődésből kifele vezet. Úgy vezet ki, hogy alapvetően nem redukál, hanem szintetizál...

Az eredti cikk szerzője is érzi a hiányt, hogy nem esik szó a mesterséges intelligencia művészetben (is) betöltött szerepéről.

„Gyanítom, hogy ennek a mulasztásnak két oka van: vagy Bishop nem tartotta figyelmet érdemlő témának a digitális művészetet – (nem lenne ez is elitista, őszintén kíváncsi vagyok?) – vagy azért, mert a fejezeteit alkotó összefoltozott esszék, amint azt Bishop elismeri, soha nem voltak arra szánva, hogy mesteri érvelést alkossanak.”

„Emiatt az övé sokkal érdekesebb és kevésbé nyilvánvaló érv az internet művészetre gyakorolt hatásáról, mint sokan a 2010-es évek műsorainak és cikkeinek túlsúlya miatt. De a digitális és poszt-internet művészet nagybani megkerülése, valamint az azt körülvevő összes tudomány még mindig furcsának tűnik. Azon kaptam magam, hogy türelmetlenül várom, hogy felvállalja az olyan jelenségeket, mint a magával ragadó élmények – a digitális nézők és a hagyományos műalkotások ötvözésének apoteózisa –, de soha nem jött el. Az úgynevezett poszt-internet művészek munkáinak rövid említése úgy érzi, hogy kimazsolázottnak tűnik, amikor azokra a művészekre összpontosít, akik reprodukálják az információs túlterheltség élményét: kihagyja azokat a sokat, akik figyelmeztettek (a 21. századi művészek figyelmeztetnek!) arra, hogy mi jön, figyelmünk terjedelmére, a mesterséges intelligenciára és így tovább.

Gyanítom, hogy ennek a mulasztásnak két oka van: vagy Bishop nem tartotta figyelmet érdemlő témának a digitális művészetet – (nem lenne ez is elitista, őszintén kíváncsi vagyok?) – vagy azért, mert a fejezeteit alkotó összefoltozott esszék, amint azt Bishop elismeri, soha nem voltak arra szánva, hogy mesteri érvelést alkossanak. Akárhogy is, ironikus módon át kell adnom neki: az elégia bizonyítja álláspontját.”

Adriano Pedrosa rendezése (Web)

Amikor az olvasásban elértem Pussy Riot és Ai Weiwei gerilla ténykedéséhez, természetesen azonnal rákerestem. Nem mintha nem lenne fogalmam  gerilla művészet mibenlétéről… Volt fogalmam, de csak annyi, hogy Amerikából indult  falfirka mozgalom, és ez a fajta lázadás a valóban magas művészettől a közönséges rongálásig terjed. Bishop gondolat menetébe elvileg Banksy is beférhetett volna, de ő már annyira ikon, hogy gerilla művészetből (szinte) áthajlik az „intézményi beavatkozásba.”  Művei világszerte ismertek, falfestményeit idegenforgalmi szempontból látogatják, fényképezik, tömegszériákban (nyomatként, festményként) árulják, kiállítják.

„Putyin hamvai című tárlattal szerepel a Pussy Riot egyik tagja Új–Mexikóban,” -olvasom, miközben kutatok  kutató művészettel kapcsolatban.

„A Pussy Riot 2011-ben alakult, kezdetben főleg női tagokból álló feminista-punk arculattal, de a patriarchális berendezkedés elleni tiltakozás hamar eljutott Vlagyimir Putyin autoriter rezsimjének kritikájához. Mára globális mozgalommá nőte ki magát, több száz, különböző nemű szimpatizáns taggal. A három alapító tagból és számos anonim csatlakozóból álló orosz női disszidens punk-kollektíva egyik magja, Tolokonnyikova a Pussy Riot és saját munkáit mutatja be „Putyin hamvai” címmel az egyesült államokbeli Új-Mexikóban.

A The Art Newspaper helyszíni tudósításban számolt be a rendhagyó tárlatról, melyet Tolokonnyikova egy konténerben rendezett be, és amely többek közt pontos másolatát tartalmazza annak a szibériai börtöncellának, ahol a művész két évet töltött el. A magánzárka-imitáció egyben számos, az elmúlt hónapokban készült alkotással is kiegészül, melyek bemutatják, milyen a traumákon esett át és mennyi erőszakos megtorló intézkedést szenvedett el Tolokonnyikova Vlagyimir Putyin orosz elnök rezsimje elleni aktivizmusa miatt.”

Lehetne folytatni kutatást, de itt már kezdem kapizsgálni, Bishopnál és „kutató művészetben” miért olyan ritka a „mester narráció”!?

Művész társadalmi érzékenysége kérdésessé változik akkor is, amikor társadalmi polarizáció haszonelvű oldaláról nyilvánít ki igazságokat, és akkor is, amikor „többségi kisebbség” oldaláról.

Szeneka köztudottan aszkézist hirdetett, miközben az antik világ egyik legnagyobb vagyona volt az övé… Lehet ezt forgatgatni….

Nem tudom mennyire létezik „harmadik út”, a „tanúként” jelen lenni?! Emlékezzünk Pelikán elvtársra a gátőrre…

Brueghel zsenialitása szintén ide asszociál.  Megmutatta, hogy  „parasztok”  vár alatti akasztófa tövében is tudnak „bulizni” és üríteni…

Bishop szerint a beavatkozások „hajlamosak egy olyan szerzői modellt előtérbe helyezni, amely a művészt… merész, lázadó kívülállóként heroizálja”. Hozzáteszi, hogy megvan az oka annak, hogy az általa idézett művészek közül sok a férfi : „az énnek ez a fajta rettenthetetlen érvényesítése a nyilvános térben… kiváltságossá teszi azokat, akik elég biztonságban érzik magukat ahhoz, hogy behatoljanak abba a zónába, és igényt tartsanak rá.”

Elértünk Bishop könyvének harmadik fejezetéig. Itt (is) találkoztam új megközelítésekkel, példának okáért számomra minden mű „teljesítmény műnek” számított, amig el nem olvastam, hogy Bishop  teljesítmény művet „beavatkozásnak” nevezi, és megkülönböztet gerilla beavatkozást, valamint Intézményi beavatkozást.

Fred Wilsons Mining the Museum: című műve  kanonikus példa az intézményi beavatkozásra. 

1992-ben Wilson átrendezte a Marylandi Történeti Társaság szobáit az intézmény gyűjtemény-raktárából származó tárgyakkal, oly módon, hogy az feltárja adott állam (rabszolgaság, )rabszolgatartó-történetét. 

Provokatív darab volt –  írja Bishop,- ám ahelyett, hogy megváltoztatta volna a múzeum gyakorlatát, a gesztus ,  kompenzációs meghívások tömkelegét idézte elő”, az intézmények a kritikai gesztusokat delegálták a "művészetre", ahelyett, hogy újra gondoltak volna saját gyakorlatukat.

Fred Wilson 1992-ben, a fenti intézetnél felborította a kiállítás fehér felsőosztálybeliek narratíváját, olyan módon, hogy az elegáns 19.századi fotelek és ezüstedények közé korbácstartót és rabszolga bilincseket helyezett. Kiállításra került egy babakocsi, amibe szépen összehajtott Ku Klux Klan köntös került.

Menyitó időszakát színezte, alig egy héttel  bemutató után kitört az utcai erőszak Los Angelesben, miután felmentették a Rodney King megverésével vádolt négy fehér tisztet.

Fred Wilsons enyhe erőszakot alkalmazott az eredti kiállítást szervező múzeumi vezetéssel szemben, ami óriási érdeklődést váltott ki.

Bishop megkülönbözteti a fentiektől eltérő gerilla-stílusú beavatkozásokat, Pussy Riot és Ai Weiwei- akik hatósági engedély nélkül rendeznek politikai felhangú preferánszokat köztereken, vagy a médiában. A gerilla-stílus produkciói gyakran kerül címlapokra, amivel „provokációt, rendbontást, figyelmet, vitát generálnak”. Pussy Riot és Ai Weiwei diktatúrából a szabad világba menekült (diszidált) „provokátorok”....