Elértünk Bishop könyvének harmadik fejezetéig. Itt (is) találkoztam új megközelítésekkel, példának okáért számomra minden mű „teljesítmény műnek” számított, amig el nem olvastam, hogy Bishop  teljesítmény művet „beavatkozásnak” nevezi, és megkülönböztet gerilla beavatkozást, valamint Intézményi beavatkozást.

Fred Wilsons Mining the Museum: című műve  kanonikus példa az intézményi beavatkozásra. 

1992-ben Wilson átrendezte a Marylandi Történeti Társaság szobáit az intézmény gyűjtemény-raktárából származó tárgyakkal, oly módon, hogy az feltárja adott állam (rabszolgaság, )rabszolgatartó-történetét. 

Provokatív darab volt –  írja Bishop,- ám ahelyett, hogy megváltoztatta volna a múzeum gyakorlatát, a gesztus ,  kompenzációs meghívások tömkelegét idézte elő”, az intézmények a kritikai gesztusokat delegálták a "művészetre", ahelyett, hogy újra gondoltak volna saját gyakorlatukat.

Fred Wilson 1992-ben, a fenti intézetnél felborította a kiállítás fehér felsőosztálybeliek narratíváját, olyan módon, hogy az elegáns 19.századi fotelek és ezüstedények közé korbácstartót és rabszolga bilincseket helyezett. Kiállításra került egy babakocsi, amibe szépen összehajtott Ku Klux Klan köntös került.

Menyitó időszakát színezte, alig egy héttel  bemutató után kitört az utcai erőszak Los Angelesben, miután felmentették a Rodney King megverésével vádolt négy fehér tisztet.

Fred Wilsons enyhe erőszakot alkalmazott az eredti kiállítást szervező múzeumi vezetéssel szemben, ami óriási érdeklődést váltott ki.

Bishop megkülönbözteti a fentiektől eltérő gerilla-stílusú beavatkozásokat, Pussy Riot és Ai Weiwei- akik hatósági engedély nélkül rendeznek politikai felhangú preferánszokat köztereken, vagy a médiában. A gerilla-stílus produkciói gyakran kerül címlapokra, amivel „provokációt, rendbontást, figyelmet, vitát generálnak”. Pussy Riot és Ai Weiwei diktatúrából a szabad világba menekült (diszidált) „provokátorok”....

A Documenta 2002

A digitális médiák korszakában valóságos élmény az információs túlterhelődés. Köznapi életből számos példát lehet hozni. Számtalan példa jut eszembe, azonban  nem azt vizsgáljuk, hogy a társadalmi kommunikációs csatornák miként működnek vagy nem működnek, mikor kellene elzárni  csapot és az, a csatorna elzárása, mikor nem lehetséges....

Még az "elöző világban," amikor jogi egyetemre jártam, minden tárgyhoz volt jegyzet,  tankönyv.

A tananyag elsajátítása megfeszített figyelem volt, és az derült ki, mekkora mennyiségű adat  megtartható  adott napra, hány és hány évszám, jogi megoldás, intézmény leírása,- elmondása?! 

 Tudástömeg 85%-ban  vizsgát követően már nem volt felidézhető.

Évtizedekkel késöbb politologiát hallgattam. 

Alapvetően előadásokon leadott anyagra lehetett támaszkodni. Projektorral vetített vázlatot leírtuk, előadó kommentjeit diktafonra vettük és vizsgák elött  digitális formában (is) megkaptuk. Megkaptuk az anyagot, valamint könyv címeket és fejezeteket, amiből össze lehetett szedni  vizsgák kérdéseinek anyagát. 

Mivel  könyvtárban csak néhány példány volt mindenből,  fénymásolás, internetes elosztás, külön feladatot és szervezést igényelt.

 Visszasírtam a "könyvekből lehetett tanulni" korszakot, (?!) de be kell látnom, a politologiai megoldás, már az új digitalizációs világjelenségekre vonatkozott. Amire vonatkozott, az úgy jelent meg, hogy voltak élmények, itéletek múltra és jelenre vonatkoztatva, ám mivel nem voltam kommunikáció szakos, nem foglalkoztam média elméletekkel,  érzéklet töredékes maradt.

Illetve nem egésszen!

 Posztmodern filozófusok kezdték tagadni a nagy narratívákat, rámutattak, hogy az "egyfajta igazság" kiemelése, deffiniálása milyen tudati ketreceket épít.  Művészeti tevékenység , a valóság teljes egész-lénykénti megélése, tudattalanban történő kreatív integráció, hogyan vezet(het) komplex esszékre vagy képzőművészeti
műalkotásokhoz.

Az atlas Group dokumentációi közül

. "A Documenta 2002-es kiadása több mint 600 órányi videót tartalmazott. Technikailag mindent meg lehetett nézni, ha napi 6 órát szenteltél a feladatnak mind a 100 napban, amikor a műsor futott. A művészet megtekintése nehézkesnek érezte magát. (Ha a kutatáson alapuló művészeti irányzat volt a lövés, akkor nem nehéz belátni, hogy miért a mai színes festészet lett az üldöző.) Az információs túláradat helyett Bishop azon kapja magát, hogy "szelekcióra és szintézisre vágyik", és itt példaértékűnek tartja Walid Raadot. Raad lenyűgöző narratív szálakat kínál a nézőknek olyan művekben, amelyek gyakran a libanoni történelemmel foglalkoznak, de mindig világossá teszi, hogy történetei a számos perspektíva egyike. Több, de nem végtelen igazság létezik."

Ezen a ponton  rákerestem Walid Raad nevére.

Az Atlas Group egy projekt, amelyet Walid Raad 1989-ben Bejrútban alapított Libanon jelenkori történelmének kutatására és dokumentálására, az 1975 és 1990 közötti libanoni háborúkra fókuszálva. Az Atlas Group felkutatja, megőrzi, tanulmányozza és készíti azokat a dokumentumokat, amelyek rávilágítanak erre az időszakra. Ezek a Bejrútban és New Yorkban található The Atlas Group Archívumban őrzött dokumentumok potenciális műtárgyak lehetnek Libanon új történelmének megírásához.

Ennek a szálnak feltárására szintén bőséges forrás kinálkozik, és teljeséggel megértem, hogy a háborus fényképek, videók és anyagmaradványok bemtatása miként változik át kutatásból és elrendezésből művészetté: kutató művészetté.

Anne Imhof Faustjának látképe, 2017, az 57. Velencei Biennálén.Fotó: Nadine Fraczkowski/Courtesy Sprüth Magers, Berlin, És Galerie Buchholz, Berlin

Egy picit megállnék. Azért állok meg, mert miközben anyagot gyűjtök, kiemelgetek ebben a témában, asszociálok is, és ezek az asszociációk ide-oda osszilálnak. 

Mint festő, időnként egyetlen műalkotás jut eszembe, vagy műalkotások bemutatója jelenik meg a tudatómban. Ez eddigi tematizálódásban  "klasszikus figyelmi" jelenség. 

A "kutatható művek" Bishop által történő beemelése, új fejlemény  művészet történetiségében, és az már szétfeszíti a keretet, amikor ezeknek a műveknek köznapi gyakorlata, ( ami a vizsgálatra kerülő művek alapjául szolgál,) az ahogyan akár adott mű után nyomozok a neten, megnézem hogyan néz ki a művész, milyen a műterme, elolvasok járulékos cikkeket... És mindez addig tart ameddig nem merül ki a figyelmem, és nem gondolom azt hogy elég. Amikor elég  akkor adott mű kiegészült személyes impulzusokkal, tőlem eltérő új nézőpontokkal...  

Anne Imhof Faustjának látképe, 2017, az 57. Velencei Biennálén.Fotó: Nadine Fraczkowski/Courtesy Sprüth Magers, Berlin, És Galerie Buchholz, Berlin

A „figyelem” történeti intézményülése a művészeti bemutatok és színházi előadások. A kultúra etikettjét alacsonyabb néprétegek nem ismerték, ezért megjelenésük, - paraszt vagy munkás megjelenése opera bemutatón,- szinte teljeséggel kizárt volt.

„A gabbing parasztok, akik nem tudták az új etikettet, elbújtak. A "figyelemelterelés" – írja Bishop – "erkölcsi ítéletté" vált.”

A kultúra elitizálódása tehát a „figyelem” etikettjéhez kötött, ameddig annak monopolizálásának eszköze az „erkölcsi ítélet” nem más, mint figyelemelterelés.

Mindezt a korakapitalista fejleményt jelenbe helyezve azt látjuk, hogy polarizáltság nem tűnt el teljesen, mivel lehetséges kritika, hogy van aki a művészetet moralizálva elutasítja, helyette okostelefon böngészéssel él, és vizualitás kimerül  barátnő meg  kutya „kütyü-fotózásában”.

 „… elitista dolog a telefonokat és a tévét figyelemelterelő tárgyaknak minősíteni, a művészetet és az operát pedig tiszteletre méltónak minősíteni.”

A könyvben ezután négy esszé következik, amelyek az elmúlt évtizedben születtek, de közös bennük a „figyelem” szál.

A művészet mint műfaj, -számomra érthető módon,-soha nem került egyértelmű meghatározásra. ( Megjegyezzük speciálisan a téma a „kutatáson alapuló művészetre van kiélezve, mint a kórszak fejleményére, (jelenségeire) amire a művészek is reagálnak!) 

Bishop szerint műfajt ma a digitális technológia szervezi. Nem emlékszünk valaminek a nevére, ám tudjuk hol és hogyan keressünk rá. A kutatáson alapuló munka azután meghozza a „térben elosztott anyagok bőségét”.  A szóban forgó művek rendre több információt nyújtanak, mint amennyit a mű nézője ( , vagy művel foglalkozó egyén,) be tud fogadni.

Ezekre a mai, kutatható művekre példa Renée Green Import/Export Funk Office (1992–93) :

„a polcokon és a nézőállomásokon elhelyezett archív anyagokkal a látogatók az afrikai diaszpóra kultúráját, különösen a hip-hop németországi fogadtatását kutathatták. Green szándékosan hatalmas mennyiségű információt kínált: nem akarta, hogy nézői úgy menjenek el, hogy úgy érzik, "elsajátították" a témát. 1995-ben azonban készített egy CD-ROM kiadást, mert úgy tűnt, hogy a nézőknek soha nincs elég idejük a múzeumban.”

Wolfgang Tillmans Truth Study Center (2005–) hasonló módon rendezi el a cikkeket és fényképeket vitrinekben, mindegyikből hiányzik a nagy narratíva, vagy akár egy nyilvánvaló téma. Azt mondja, hogy a 2000-es évekre, ahogy az internethasználat bővült, az emberek úgy érezték, hogy állandóan elárasztják az információk, és már nincs szükségük műalkotásokra az élmény reprodukálásához.

Anne Imhof Faustjának látképe, 2017, az 57. Velencei Biennálén.Fotó: Nadine Fraczkowski/Courtesy Sprüth Magers, Berlin, És Galerie Buchholz, Berlin

A könyvről annyit tudhatok, amennyit Emily Watlington cikkében olvashattam, aki többek között művészettörténetből szerzett diplomát, és azonkívül, hogy kurátor a MassArt Művészeti Múzeumban, vezető szerkesztő, Art in America magazinban. Egyszóval feltételezhető korszerű vizuális műveltség, és árulkodó mit és mennyit emelt ki Claire Bishop könyvéből.

Utána néztem Carlie Bishop művészettörténész új könyvének, melynek címe: Rendezetlen figyelem: Hogyan tekintünk ma a művészetre és a teljesítményre.

Körülbelül 20 dollárért megrendelhető angol nyelven.

„A kortárs művészettel és performanszokkal való találkozás módja változik. Az installációk tele vannak archív dokumentumokkal. A táncok hetekig tarthatnak. Az előadások egy percig! A kiállítások harminc helyszínen vannak elosztva. Végtelen számú műalkotás létezik a század közepének építészetéről és tervezéséről. Várhatóan hogyan fogunk részt venni a mai sokrétű gyakorlatban? Még mindig a közeli megjelenés régi modellje az ideális, vagy átadta helyét a böngészésnek, az áttekintésnek és a mintavételnek?”

                                                           Fotó:Andrej Vasilenko

Mivel a könyvet eredetiben, alighanem nem fogom tudni elolvasni, én is a Bishop által említett „protézishez” folyamodok, használom az okostelefont. Adódik az első, kérdéshez fűzhető mintázat, mi az a „figyelem”, milyen válfajai vannak?!

A spontán figyelem, érzelem vezérelt. Oda fordulunk, ahol a megszokottól eltérő inger jelenik meg. Ez az automatikus pásztázás normál esetben nem igényel nagy erőfeszítést.

Az akaratlagos figyelem már a minket érdeklő dologra vagy eseményre koncentrálás. Tervszerűséget, mentális erőfeszítést igényel.

 Minket érdeklő harmadik fokozat a kitartó figyelem (éberség) . Itt már fontos háttér tudás, rendelkezésre álló mentális energiák nagysága. ( Kép megfestése, egy tudományos cikk megírása, de még egy blogbejegyzés létrehozása is ide sorolható.)

Úgy veszem ki, Bishop mai, művészetre vonatkozó „rendezettlen” figyelmi kategóriája az említettek kevert használatára, egymásba játszásának élő jelenségeire vonatkozik, -ami egy művész, művészettel foglalkozó tudós napi gyakorlata-, vagy helytelen gyakorlata, amikor  bonyolultabb helyzetet korábbi alap kategóriák szerinti gyakorlatba próbálja beilleszteni. (Később erre is hozunk példát.)


Amennyit könyv első fejezetéből fel lehet lelni (olvasni lehet neten,) az „figyelem” szó megjelenésével, és fejlődésével kapcsolatos.

A "figyelem" a 19.századi kapitalizmus eszköze, amivel a munkásosztályt kontrolálja,-írja Bishop Jonathan Crary kritikusra és történészre hivatkozva. Művészetben megjelennek a szalonok és múzeumok. Az 1870-es években a "telefalas" gyűjteményeket felváltották képek vonalszerű elrendezése, a színházakban pedig le lehetett üllni előadás közben.

"A Színházba járás kifejezetten társasági élmény volt, a társakkal való beszélgetés (előadás közben) durva viselkedés lett. A színházban éppúgy, mint a vizuális művészetben, a nézés inkább fegyelmezett kognitív élménnyé vált, mint érzéki és szociális tapasztalattá." (akaratlagos figyelem)

Fotó:Andrej Vasilenko

„Claire Bishop új könyve azt állítja, hogy a technológia megváltoztatta a figyelmet – és megmutatja, hogyan alkalmazkodtak a művészek.” - olvasom az aktuálisan postázott „Art in America”  magazinban. Ha a könyv borítója – amit Andrej Vasilenko fényképezett, nem lenne annyira zseniális, mint amilyen, nyilván túllapozok az egészen.

Ez azért fontos momentum, mivel egy díjnyertes előadás fényképeiről van szó, ami a bemutatás pillanatában nem ért el hozzám, pedig a forrás  földrajzilag közelebb esett, "nevesebb" is, mint ez a mostani, utólagos alkalom. A fényképezés tárgya, megrendezett tengerparti performansz volt, aminek komponált jelentés-rétegeit első rápillantásból -némi áttétellel, -  önmagában sem lenne túlzás „operának” nevezni.

Litván művészek operája egy napernyőkkel, nyaralókkal, kutyákkal és gyerekekkel teli fedett tengerparton. Az előadók dalaikban a klímaváltozásra és a közelgő ökológiai katasztrófákra figyelmeztetnek. Az alkotást a 2019-es Velencei Biennálén Arany Oroszlán díjjal jutalmazták.

Elkezdtem utána kutatni  interneten, és kiderült a Bienálé litván pavilonjaiban  opera műfaja valóban keveredett az installációval, és az alkotás  emberi szorongást és  klímaváltozás témáját kutatta.

Claire Bishop könyvének elgondolása, hogy az okos-mobiltelefon amolyan „művészeti protézis.”  Ezzel a telefonnal nem csupán le lehet fényképezni  műalkotás eredetét,- eredetijét,- hanem utána lehet nyomozni.

Ezen a ponton kezdtem „kapiskálni” ennek a műnek miért pont az adott mű a borítólapja. 

 Két szál elkezdett egymásba játszani, és a „figyelmem” belement a játékba.

Rékai Zsolt: Nap-gyűrű

Változnak az idők, mondhatnánk! Azt is mondhatjuk, csak gondolati síkon változnak az idők, mivel csak adott pillanat van Pillanat ami magába szív (örvénylik) mindent, ellőről és hátulról. 

Történet olyan kiállítás története, amin festőszakos főiskolások állítottak ki, és  docens tanár úr (ma már professzor) magyarázott  öt körülálló fiataloknak.

-Képsorozatoknál, mindig kell egy elgondolás, amire  képeket fel lehet fűzni. Ilyen elgondolás lehet az idő, amiben megmutatkozik a vizuális építkezés, és az utolsó kép az összegzés, de azt is lehet, hogy ezt az összegzést magának a nézőnek kell elvégezni.

Akkor már megrögzött Heidegger követő voltam, és mocorgott bennem az intelektuális kisördög. 

Odaléptem és rövid üdvözlés után, megtettem  saját gondolati hozzáfűzésemet.

-Tanár úr, ma már létezik másik idő-összefüggés nézőpont.  E szerint a nézőpont szerint az embereket  múltnál jobban motiválja a jövőbe elhelyezett célképzet, ahova el szeretne jutni. Ilyenkor nem a múltba tekintünk vissza, hanem azt vizsgáljuk, eléggé konstruktívak e  választott útvonalaink, innovatívok e a megoldások, ami  beteljesítéshez szükséges.

Egy ilyen lánc részben meg fog felelni tanár úr idővonalának, de kevésbé metafizikus, nem  múltat, hanem a jövő szemléletét közvetíti.

 A festőtanoncok némelyike felhúzott szemöldökkel emésztette amit hallott, más pedig mosolygott  ironikus szituáción.

-Honnan veszi ezt az elgondolást?!- kérdezte a "mester".

-Ez posztmodern közelítés, ontológia.

-Posztmodern korszak már nincs is! -mondta ekkor tagadólag.

-Akkor milyen korszak van, tanár úr?!

Pillanatnyi gondolkodás után megtudhattam.

-Egyéni festők korszaka….

Azon gondolkodom, mennyi furcsa képzet társul a „festő” -mint művész, -kifejezéshez.

A furcsa képzetek, bizonyos esetekben jogosnak tűnnek, hiszen extrém ember-példányokat szinte minden szakmából ki lehet gyűjteni. Kérdés az, hogy extrémitás különös, szórványos jelenség, vagy pedig többségi és ezért általánosítható?!

Példának leginkább filmek ugranak be, filmrendezők gyakran élnek a tipizálás eszközeivel. Mindenki tudja mit jelent ez. Vannak tipikus ügyvédek, rendőrök, üzletemberek stb. Természetesen a „tipikus ügyvéd” képzete, nem elégséges, hogy minden ügyvédet felismerjünk, azonban vannak olyanok, akik részben szerepre predesztináltak és tesznek is róla, hogy büszkén hirdessék, kicsodák ők valójában. (Megadják a módját…)

Eredet (web)

A filmekben nagyon hatásos, amikor képzetes helyszíneket komponálnak, képzetes szituációkat és ezekhez keresnek szereplőket.

„Sztálingrád” című filmet nagyon régen láttam, azonban van néhány jelenet , és ezek a jelenetek fentebb leírtak miatt égtek az emlékezetembe.

Van egy snitt, -amihez sajnos nem találtam meg az illusztráló fényképet. Jelenetben reménytelen rohamra kapnak parancsot orosz katonák, akiket szemből modern fegyverekkel lőnek halomra a németek. Nincsen menekvés, mivel hátul elvtársak kisebb csoportja Maxim-géppuskával végez minden visszafordulóval. Frenetikusan megkomponált látvány volt! Saját embereire tüzelő elvtárs tipikusan orosz, tipikusan szovjet arcú és így rendezői „telitalálat” !

Eredet (web)

Köznapi életben is belefutunk saját és más szakmák jellegzetesfiguráiba.

Helyi kiállításon beszélgetni kezdtem teremre felvigyázó fickóval, aki meg akart magyarázni egy festményt. A fiatal ember meglehetősen színesen öltözött, de nem keltett művész benyomást. Nem volt rajta kockás, jóminőségű öltöny, hosszú, keresztben hordott sál, és az a lapos, angolos svájcisapka szerű „piktor” fejfedő. Talán ösztönösen érezte, az sok lenne a szerepéhez, így megközölte azt a nem kirivóval...

Mivel sémaszerű butaságokat beszélt, megkérdeztem azt, amiről tudtam, hogy kizárt.

-Ön talán művészettörténész?!

-Nem, de felsőfokú képzést kaptam művészeti rendezvények szervezésére.- válaszolta.

Na jó, -gondoltam, és elmondtam neki, mit ábrázol a kép, és állitásaimat formai elemek összefüggéseivel, színdinamikával támasztottam alá.

Természetesen nem értette! Fel sem fogta, mit beszélek!

Nem nézett festőnek, egyszerű kis senki voltam az utcáról, és így kvalitást sem fogadhatta el, mivel akkor saját szerepét fel kellett volna adni. Nem vitatkozott, egyszerűen tagadta, amit elmondtam.

Szerencséjére megérkezett ismerőse, egy nagydarab körszakállas ember, aki leginkább Ernest Hemingway-re emlékeztetett. Kezet fogott velünk.

„Felvigyázó” röviden ismertette szituációt, hogy művészetről beszélgetünk és nem értünk egyet.

„Ernest” azonnal legitimálta, hogy speciális módon szakértő.

Fiatal korában orvosi egyetemre járt, de közepénél abba hagyta. Abbahagyta, de az orvosi szemlélete olyannyira megmaradt, hogy A.  művészeket oktató professzor -amig volt főiskolának pénze rá,- meghívta vendégelőadásokra.



„A művészek mind defektesek” -magyarázta. – A művészi defekt azonban hasznos, mivel anélkül nem tudnának alkotni. Volt olyan eset, hogy valakit meggyógyítottak pszichés zavarából és többé nem volt képes festeni.

Furán nézhettem rá, mire élt egy példával!

-Híres francia festő, sokat veszekedett a szeretőjével. A szerető egyszer azt találta mondani: „Mikor halsz meg már végre!!- mire a művész barátaival megrendezte saját halálának, ravatalának performanszát.

Megérkezett a barátnő, aki a látvány hatására felzokogott, és megbánta korábbi óhaját, azzal a kijelentéssel: bárcsak még mindig élne a szerelme!! A szerelme pedig ezekután, sokkoló módon feltámadott !

Nem tudom mi jutott eszembe akkor!

Talán Ernest Hemingway, aki szabad csapatával megszállt egy kiürített párizsi szállodát. Az italkészletet érintetlenül találták, és amikor véletlenül betévedt menekülő, és -társaságot látva meglepett- német szakasz, azt vad lövöldözéssel, üres konyakosüvegeket hajigálva meghátrálásra késztették...

 

Rékai Zsolt festménye

„Dobrev Klára: Nincs erős Magyarország erős Európa nélkül”

Euro news

„Orbán Viktor: A katonák a társadalom legjobb része…”

444.hu

Nem megyek el szavazni! 

Senkit nem buzdítok erre, és nem is tudok egészen épp eszű indokot adni. 

Az nem indok, hogy „művész ne politizáljon,” mivel  kijelentés bizonyosan nem kerek,  olyanokat lehetne írni -kiegészítő megjegyzésnek,- : direktben nyilvánosan ne (!), -ez ízlés dolga,- vagy világot szemlélő tanú (művész), ne álljon semmilyen oldalra. Idősebb Bruegel jut eszembe, akinek azért ki lehet olvasni világképét  műveiből. A viláfkép  nem  napi politika, -mondhatná valaki. Megkockáztatom, történelmi keret ábrázolásából is ki lehet következtetni esetleges napi véleményeket, bár ez csak  zseni esetében ér meg erőfeszítést…

Rékai Zsolt:

Double relation (kettős viszonylat)

„Köztes” című kiállítás után némi szünetet tartottam festésben, amire évtizedek óta nem volt példa. 

Arra szintén nincsen   indok, mi a motiváció, hogy amikor süt a nap,  és más kirándul, leautózik  Balatonra füvet nyírni, én inkább fizetek  kert rendben tartásáért. 

Nem! 

Nem arról van szó, amit olyan sok művész képzel, hogy amit csinálok az olyan különös, vagy egyszer majd az lesz, és az sem igaz, hogy az a kevés boldogsághormon, ami munka közben, vagy utána képződik, elégséges a munkagörcshöz… Óvakodom  szemléleti kliséktől, -(hiába?!) de még attól a nézettől is is, hogy  sok befektetett munka egyszer majd megtermi a gyümölcsét…

Kinek?!

 Festeni bizony rulett! Sokaknak van tétje, de mint tudjuk, többnyire nem a tényleges játékos nyer…

Valamikor, még filmes fényképezőgépek korszakában színes dia-pályázaton (is) részt vettem, azután  hobby átadta helyét a festésnek. Miután festményeket szintén be kell fotózni, az eszköz nem tűnt el teljesen.

Lazításként gondoltam készítek néhány utcai fotót. Félprofi gépem van. 

Saját fényképeimen zavart, hogy nagyobb mélységélességet vártam, -tudom ezzel ki is lehet emelni dolgokat,- de a relatív életlenség szörnyen zavart. Nem  fényképezőgépemmel van baj! Nyomban megnéztem interneten mások utcaképeit, tájképeit, és azok sem voltak jobbak (mások)!

Festményen mélység és élesség tudatosan szabályozható, és ez eltérhet normális látás törvényeitől. Képzetesen arra közelítek, amire szeretnék...

 Emlékszem, régen nagy mélységélességhez nagylátószögű optika kellett.  Mai zoom optikáknál ez másként működik….  

Miután tudomásul vettem, hogy saját optikai vizualitásommal, tudati kép-integrációmmal van hiba, ismét kepés vagyok (?!) utcai fényképet, nem széthulló belső körvonalak szerint szemlélni…

„Május eleji adatok szerint a Fidesz–KDNP európai parlamenti listáját 2,2 millió ember támogatná a teljes népességen belül, míg Magyar Péter Tisza Pártjára 1,5 millióan szavaznának – derült ki a Závecz Research friss közvélemény-kutatásából.”

„Donáth Anna, a Momentum elnöke úgy látja, hogy a „magyar illiberalizmus példaként tekint Kínára, és a magyar társadalom és a magyar politika kínai típusú átszervezését tartja kívánatosnak”.

Míg külföldön már februárban is nagyon fontos árverések zajlanak, idehaza rendszerint csak májusban pörög fel az aukciós szezon. A nagy kérdés idén az, hogy „begyűrűzik-e” hozzánk is a nemzetközi piacon tapasztalható visszaesés.

Art Advisory Budapest

 

A bejegyzés képeit AI-val generáltam.

 Tova gyűrűző hatás...

Egyszer azt olvastam, Amerikában valaki kinyitotta egy örökölt ingatlan garázsát A garázs tele volt festménnyel. 

 Festmények nagy sikert arattak, miközben a művész vélhetőleg azt képzelte, nem eléggé jók, vagy kitudja mi lehetett az oka,(?!) hogy az önkifejezést ennyire személyes ügynek gondolta.

Véget ért a „Köztes” című kiállításom.

Bizonyos értelemben soha nem értem el ekkora sikert, ha látogatottságot nézem és azt, hogy mi mindent írtak a vendégkönyvekbe.


Természetesen mindig vannak felhangok, de posztmodern káprázatot az sem tudja aláásni, hogy káprázat, és akad akiben ez dühöt generál. Kialakít eltakart, vissza-folytot, transzformált reakciókat, amelyek alig érzékelhetően, de mindig-mindig jelen vannak. Néha (máskor,) nagyon is mérhető módon, de ez normálisan (antinormálisan) emberi, és csak annyit mutat meg, hogy még káprázat korszakában sem minden „kerek”.

 Ellenpontként: talán a második csoportos kiállítás jut eszembe, -amin részt vettem,- és így csak közelitőleg a másik pólus.  Ez a pólus pedig időbeli.

Galériás még új volt, és - nagyon határozottan,- összekeverte az értékeket, érdekeket és szekér-táborokat.  Nagyon kedvemre való volt!

Három nagyméretű festménnyel szerepeltem. Mivel még  megnyitó kezdete elött láttam  „felhozatalt”, csupán arra figyeltem, hogy saját festményeimet hányan veszik szemügyre, és milyenek a reakciók.

Megnyitó után odajött hozzám frissen végzett festőnő, aki elegáns ruhákban, luxus környezetbe festette saját magát. Úgy hatott, mintha  az angol királyi családhoz tartozna.

Ez a „hercegnő” nyár közepén úgy gratulált, azt hittem, azonnal elkezd havazni….

 

A mostani „siker” görcsoldóként (is) hatott. Arra jutottam, és ennek már voltak előjelei, mi lenne, ha a „kereskedelmi szempontokat” úgy állítanám át, hogy havi három kép helyett csak egyet festenék. Egyet, de azt nem külső és nem marketing szempontok szerint?!

Ilyen harmadik képekből volt megrendezve a „Köztes”.

 

„Orbán Viktor édesanyja a fiát „Vikikémnek” becézi, ő meg „drága anyukámnak” szólítja.” - derült ki egy anyák napi hírből.



Meghalt Frank Stella amerikai festő- és szobrászművész, aki az 1950-es évektől kezdve folyamatosan felszínen tudott maradni, és meg tudott újulni, a háború utáni absztrakt mozgalom vezéregyénisége volt. A nem konvencionális geometriájú vásznakkal próbálta elmosni a határt a festészet és a szobrászat között, halálát limfóma okozta. 87 éves volt.



A napi bejegyzést felvezető hírek kiválasztása ösztönös, azonban mélyebb értelemben nyilvánvalóan nem véletlen. Frank Stella esetében kiderült, mennyire félművelt vagyok, mert az amerikai művészeti kánont nem ismerem, -védekezés keppen, Amerikákat sem túlzottan foglalkoztatja, mi történik, és ki kicsoda az óhazában!

Természetesen ránéztem Stella műveire!

Művészként nagyon elfogadó vagyok. Nyitottságam ellenére, semmiféle orgazmusom nem támadt, -ritka kivételektől eltekintve,- nem is vártam mást.

Kapom az „Art in America „ hír leveleit.

Unokahúgom egyszer megvilágította, New York művészeti negyedében annyi a kortárs galéria, hogy havonkénti bemutatókhoz talán Európa összes profi művésze nem lenne elég.

Art-ipar nyilvánvalóan gazdasági és kulturális kérdés.

Sejtem, ez törésvonal okának meglehetősen felületes magyarázata. Érdekelne is , ha volna rá okom....

Szerencsére nem tanítok sehol, és művészeti egyetemen sincsen külkapcsolatoknak tanszéke.

 
Viszont, hogy mennyire hat  rám digitális populizmus, azt bízonyítja, hogy ma sem végeztem túl sok érdemi munkát(?)!

Aktuálisan elkészült festményem befotózásán túl, tegnapi hírekkel kapcsolatban megnyitott AI oldalra visszatértem. Visszamentem és elhasználtam  napi bónuszaimat.

Megmutatom az eredményt. Vizuális korlátoltságuk ellenére, talán másik oldalon, más szempontból, képesek látásmódot tágítani.

Ez volt eredetileg (is )feltevés…